Liesa Maier
Rezzenéstelen tekintettel figyeltem, ahogy Rufus megvajaz magának egy pirítóst.
– Kérsz egy kis dzsemet hozzá? Vagy inkább sajtot? – kínálgatta anya. Rufus elvette a lekváros üveget, és megkente a kenyeret.
– Jól aludtál? – kérdeztem. Az arca sápadt volt és nyúzott. Felém sem pillantott, úgy felelt:
– Nem igazán. Elkerült az álom.
Összehúzott szemmel hümmögtem. Legszívesebben áthajoltam volna az asztal felett, hogy megrázzam, és rákiáltsak: mégis mit műveltél tegnap este? Hová tűntél?!
Anya rosszalló tekintettel végigmérte a szürke, kapucnis pulcsimat és a rendezetlen kontyot a fejem tetején. Végül reményvesztetten felsóhajtott, és inkább nem tett megjegyzést a külsőmre.
– Nos, mielőtt elindultok az iskolába, hadd kérdezzem meg, mi a tervetek, srácok? Nálunk maradsz, Rufus, vagy visszamész a diákszállóra?
Rufus ekkor rám emelte a tekintetét. A reggeli napsütés beszűrődött a konyhaablakon, és tisztán kirajzolta az aranyszínű pöttyöket a szemében.
Pontosan tudtam, mit kellene felelnem, mikor azonban kinyitottam a szám, teljesen más szavak csúsztak ki rajta.
– Én… én nem bánom, ha itt maradsz.
Rufus lassú, lusta mosolyra húzta az ajkát. Anya odafordult hozzá.
– És te mit szólsz? Szívesen maradnál?
– Nagyon szívesen, Mrs… Eva.
Anya összecsapta a tenyerét.
– Micsoda remek napkezdés ez a hír! Akkor nem hiába takarítottuk ki a vendégszobát.
A konyha falán függő órára pillantottam.
– Nem kellene már elindulnod?
Anya követte a tekintetem.
– Ó, basszus, dehogynem. Köszi, Lies. Szép napot, gyerekek! Este találkozunk – gyors puszit nyomott az arcomra, aztán kirontott a házból.
– Ne felejtsd el megbeszélni Frau Hellerrel is! – kiabáltam utána, de nem voltam biztos benne, hogy meghallotta.
Rufus szórakozott vigyorral nézett utána.
– Anyukád egy jóindulatú hurrikánra emlékeztet – mondta vidáman.
– Találó…
A buszon majd rákérdezek a tegnap estére, fogadkoztam magamban.
Erre azonban nem akadt lehetőségem. Amint elfoglaltunk két szabad ülést, Rufus a bepárásodott ablaknak döntötte a fejét, és abban a pillanatban elaludt. Még arra sem ébredt fel, mikor az élesebb kanyarokban jobbra-balra billent a nyaka, és a homloka nekiütődött az üvegnek.
Néha odalestem az arcára. Álmában békések és nyugodtak voltak a vonásai. Sötétbarna hajából néhány kósza tincs a homlokába kunkorodott. Hosszú, fekete szempillái árnyékot vetettek a járomcsontjára.
Ez nem igazság, gondoltam fanyarul, egy srácnak semmi szüksége ilyen pillákra. Az enyémek bezzeg szinte láthatatlanok.
Az iskola megállójában finoman megráztam a vállát.
– Rufus, ébresztő! Megérkeztünk. Hahó, ébredj!
Rufus hevesen összerezzent. Néhány másodpercre riadnak és elveszettnek tűnt, de hamar uralkodott a vonásain.
– Hoppá, kicsit elszundítottam – mondta féloldalas mosollyal. Meghazudtolva azt, hogy egy perccel korábban még az igazak álmát aludta, felkapta a hátizsákját, és ruganyos mozdulattal leszökkent a buszról.
Amint beléptünk az osztályterem ajtaján, szokás szerint a fejembe húztam a pulcsim kapucniját, és előkészítettem a fülhallgatómat. Becsöngetés előtt maradt még pár nyugodt percem olvasni. Katát nem láttam sehol, úgyhogy megállás nélkül a leghátsó sorhoz vonultam, és letelepedtem a helyemre.
Ekkor tűnt fel, hogy Rufus magától értetődően követett a padomhoz. Kihúztam a fülhallgatómat, és bizonytalanul figyeltem, ahogy letekeri a sálat a nyakából, a földre dobja a hátizsákját és felakasztja a kabátját. Az osztályra mélységes csönd telepedett, mintha az embereket sokkolta volna, hogy a jóképű cserediák a fura lánnyal sétált be a terembe.
– Öhm… nem akarsz Lena mellett ülni? – kérdeztem zavartan.
– Miért akarnék? Jó nekem itt.
Rufus tökéletes nyugalommal levetette magát a mellettem álló üres székre, és ő is elővarázsolt egy könyvet a táskájából. Köpni-nyelni sem tudtam a meglepetéstől. Elkaptam Lena tekintetét – szinte már tömény gyűlölettel bámult rám a második sorból. Ó, igaz is! Ő valószínűleg arra számított, hogy Rufus majd édes kettesben körbevezeti a diákszállón a hétvége folyamán.
A dermedt csend hamarosan feloldódott. Mindenki folytatta a megkezdett beszélgetését. Végül is, semmi okuk nem volt rá, hogy tovább bámuljanak minket.
Lopva Rufusra pillantottam. Csibészes mosoly játszott a szája sarkában, miközben végigfuttatta a szemét a könyv sorain. Nem mondhatja komolyan, hogy a Szerves kémia szórakoztatja ennyire… ekkor néztem meg alaposabban a kezében tartott regényt. Ismerős volt. Túlságosan is ismerős.
Halkan felnyögtem. Rufus a Napsütötte vágyakat tartotta a kezében.
– Rufus Travers! – sziszegtem rá. – Azonnal add vissza!
Kinyújtottam a kezem, hogy megragadjam a kötetet, de könnyedén elhintázott az utamból.
– Azt mondtad, nyugodtan válasszak könyvet magamnak a szobádból – fordult oda hozzám ártatlan arccal.
– De nem ezt! Amúgy is honnan szedted?
– Az éjjeli szekrényeden hevert.
– Ajánlom, hogy délután pontosan oda tedd is vissza!
– Nagyon szórakoztató regény, Liesa. Miért nem mondtad, hogy ilyesmit is olvasol?
Gyilkos pillantást vetettem rá. Rufus megköszörülte a torkát.
– Clarissa izzó pillantást vetett Raulra. Sosem érzett, forró tűz lobbant a lágyékéban, ahogy a villanykapcsolóért nyúlt. Még sosem csináltam tökéletes sötétben, súgta a…
Puff!
Előrevetődtem, és lendületből kiütöttem a kezéből a könyvet. A regény ívesen a levegőbe emelkedett, majd éktelen puffanással landolt a földön.
Természetesen ezt a pillanatot választotta Frau Heller arra, hogy bevonuljon a terembe, nyomában Abbyvel és Sammel.
– Örülnék, ha nem dobálná a könyveket, Mr Travers – mondta a tanárnő kimérten. – Errefelé nem szokás. Liesa, kérlek vedd le a kapucnit a fejedről!
– Elnézést kérek, tanárnő – vigyorgott Rufus, tökéletesen egyértelművé téve, hogy cseppet sem bánja. Sam rosszalló arccal csóválta meg a fejét, mint aki nagyon jól tudja, hogy az osztálytársa notórius könyvdobáló.
– Ez igazán durva eljárás volt, Liesa – suttogta Rufus, mikor összegyűjtöttem a Napsütötte vágyakat, és visszaoldalogtam a helyemre. – Most mit fogok olvasni órák közben?
– A Szerves kémiát nem hoztad magaddal?
– Bevallom, az fele ennyire sem érdekes, mint ez a… hm, szerelmi történet.
– Hát, magadra vess. Ezt a könyvet nem lapozgatjuk nyilvánosan.
Rufus kuncogott.
– Furcsa lány vagy te, Liesa Maier.
Még mielőtt bármit hozzáfűzhettem volna a megjegyzéséhez, a karjára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Alig kezdett bele Frau Heller az óra anyagába, Rufus már hangosan szuszogott mellettem.
» » » » »
– Liesa Maier! Várj csak egy pillanatot!
Megálltam, majd lassan hátrafordultam. Kata közeledett felém a folyosón. Ezúttal elegáns, magas lófarokba kötötte a haját és egy puha, mályvarózsaszín pulóvert viselt. Tudtam, hogy ez a legújabb kedvence, mert kihangsúlyozza a melleit (igen, ezt a pulcsit pontosan ezekkel a szavakkal mutatta be nekem egy hete ).
– Kérlek, magyarázz el nekem valamit – kezdett bele, mikor utolért.
– Jó reggelt neked is – vigyorogtam rá készségesen.
– Persze, persze, jó reggelt, hogy telt a hétvége, satöbbi. De a fő kérdés: mi történt a modell fiú és közötted?
– Hogy érted?
– Lena és Hannah mondták, hogy együtt jöttetek meg reggel, most pedig melletted ül. Lena teljesen ki van akadva, hogy Rufus még az üzeneteire sem válaszolt egész hétvégén. És mindezt tőlük kell megtudnom? Azt hittem, jó barátnők vagyunk!
– Ne haragudj – mondtam sóhajtva. – Na, jó, gyorsan összefoglalom. Semmi nem történt köztem és a “modell fiú” között. Péntek délután anya értem jött kocsival, és felajánlotta, hogy elfuvarozzuk a diákszállóra. Aztán teljesen elborzadt, amiért egy árva lélek sem volt a szálláson, és ragaszkodott hozzá, hogy Rufus nálunk töltse a hétvégét.
– Micsoda? – sikkantotta Kata. Izgatottan megragadta a karom. – Akkor most már te is részt veszel a csereprogramban?
– Dehogy! Az sem biztos, hogy Frau Heller megengedi, hogy Rufus nálunk maradjon. Pénteken már amiatt is dühösnek tűnt, amiért anya be akarta ültetni az autónkba.
– Ó, te jó ég, az ilyen dolgokról be kell számolnod, Liesa! Soha semmi izgalmas nem történik ebben a poros kisvárosban. Úgyhogy mikor egy szívfájdítóan dögös cserediák beköltözködik hozzád – még ha csak egy hétvégére is – az a minimum, hogy felhívod a barátnődet és mindent elmesélsz.
– Legközelebb így teszek – ígértem komoly arccal.
– Mit csináltatok?
– Lássuk csak… fagyasztott pizzát ettünk, szombaton sétáltunk egyet, vasárnap pedig a vendégszobát takarítottuk – Rufus rejtélyes eltűnését inkább kihagytam a felsorolásból.
Kata nagyot sóhajtott.
– Atyaég, mekkora mázlista vagy! Biztos vagyok benne, hogy ha akarsz, csatlakozhatsz a cserediákoknak szervezett programokhoz.
– Csodálatos lenne – mondtam ironikusan. Úgy tűnt, Kata izgatottsága ezen a ponton lohadt le annyira, hogy feltűnjön neki, mit is viselek.
– Miért ebben a pulcsiban jöttél suliba? Szerinted észre fogja venni Rufus valaha is, hogy egy nőnemű lény ül mellette, ha szürke kapucnival a fejeden mászkálsz egész nap?
– Egyáltalán nem érdekel, mit vesz észre Rufus, és mit nem.
– Egyszer úgyis ráveszlek, hogy felhúzz valami csinos ruhát – fenyegetőzött Kata félig komolyan, félig viccelődve.
– Egyszer úgyis ráveszlek, hogy kiolvass egy száz oldalnál hosszabb könyvet – vágtam vissza.
Kata válaszul csak nevetett, és kinyújtotta a nyelvét.
Abby Wilson
Kis híján leragadt a szemem. Egész nap küzdöttem a rám telepedő kimerültséggel, pedig négy kávét is megittam az iskola automatájából (annak ellenére, hogy Frau Heller kifejezetten javasolta, hogy kerüljük a koffeinfogyasztást).
– Hol van Rufus? Mondtam neki, hogy időben legyen itt – a hangom olyan idegesítően sipított, hogy még a saját a fülemet is bántotta. Megköszörültem a torkomat.
Uralkodnom kellene magamon.
Sam, aki egészen eddig mozdulatlanul álldogált az ablak előtt, hátrafordult.
– Biztosan csak késik. Majd felbukkan.
A terem ajtaja felé pislogtam, aztán ellenőriztem az időt.
– Már tíz perce meg kellett volna érkeznie a tanórák utáni foglalkozásra. Nem tudom, mit fog szólni Frau Heller, ha nem találja itt.
Sam nem reagált erre a megállapításra. Hogy tud ilyen nyugodt maradni? A hétvégén még pont ő volt az idegesebb kettőnk közül Rufus miatt…
– Írtál a naplódba? – kérdeztem végül.
– Aha. Te?
– Én is.
Előkotortam a táskámból a tanárnőtől kapott papírokat és a füzetet.
Mikor ma reggel észrevettem, hogy Rufus a padra borulva, békésen szundikál Liesa mellett, legszívesebben rákiáltottam volna, hogy magyarázza el, mégis hogyan lehet képes erre. Ráadásul amiatt is fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi történt a hétvégén a Maier családnál. Napközben többször is elképzeltem, hogyan teremti majd le Frau Heller Rufust, amiért a megkérdezése nélkül egyszerűen odahurcolkodott hozzájuk pár napra.
Gondolataim közül az osztályterem ajtajának éles nyikkanása szakított ki. Frau Heller viharzott be a terembe, egy köteg lapot és egy aktatáskát egyensúlyozva a hóna alatt. Ekkor vettem csak észre, hogy olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy a körmeim apró, félhold alakú mélyedéseket vájtak a bőrömbe.
– Sziasztok!
– Jó napot, tanárnő! – köszöntünk kórusban. Sam elfordult az ablaktól, és leült a mellettem álló padhoz. Frau Heller tekintete végigsiklott az üres termen, majd visszatért ránk. A gyomrom kellemetlenül összeszorult, miközben az elkerülhetetlen kérdésre vártam.
– Hol van… – kezdte a tanárnő, ám ekkor ismét kivágódott az ajtó.
Rufus sétált be a terembe. Nem tudom, hogy a kialvatlanságom volt-e az oka, vagy valami más, de hirtelen elviselhetetlenül idegesítőnek találtam a hányaveti magabiztosságot, amivel mozgott. Utáltam, hogy olyan jóképű, és utáltam, hogy úgy viselkedik, mint akire semmilyen szabály nem vonatkozik.
Meg sem vártam, hogy Frau Heller kérdőre vonja, egyenesen nekitámadtam.
– Hol voltál? Mégis, mit képzeltél, hogy nem követed az utasításokat?!
Valamilyen bonyolult, lekezelő választ vártam, de legnagyobb meglepetésemre, Rufus csak megadóan felemelte a kezét.
– Nem találtam a termet.
Ettől az egyszerű, hétköznapi magyarázattól meghökkentem annyira, hogy elhallgassak. Frau Heller köhintett egyet.
– Hát, örülök, hogy sikerült idetalálnod végül. Kezdjük is a foglalkozást mihamarabb! Még mindig előfordulhatnak kisebb hózáporok, nem szeretném, hogy a fogadó diákok családjának kellemetlenséget okozzunk egy késői fuvarral. Az első kérdésem egyszerű, de annál fontosabb: hogy megy az alvás?
A tanárnő tekintete végigpásztázta az arcunkat. Tudtam, hogy azonnal észreveszi, az enyém milyen sápadt és kimerült. Rufus sem nézett ki sokkal jobban. Egyedül Sam tűnt tökéletesen kipihentnek.
– Még sokat forgolódok, és gyakran felébredek – mondtam csöndesen.
– Igazság szerint én jókat alszom – vallotta be Sam.
Rufus összeszűkült szemekkel mérte végig.
Frau Heller biccentett.
– Remek, Sam. Abby, Rufus, nektek sem kell aggódnotok. Az első napokban bizony nehéz lehet az átállás. Új családhoz kerültetek, egy teljesen más közegbe. Más a rutinotok, rengeteg inger ér titeket az iskolában. Az álmatlanság lassan fog rendeződni, ez teljesen természetes.
– Ettől függetlenül Rufus egész nap a padjára tehénkedve horkolt – kotyogtam közbe. – Talán csak a helyes időben és helyszínen végzett alvással van problémája.
Frau Heller meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Nocsak, ez igazán érdekes…
– Mi ezen az érdekes? – mordult föl Rufus. – Fáradt voltam, az órák pedig halálra untattak. Mi mást csináltam volna?
A tanárnőnek szemmel láthatólag nem volt kedve vitatkozni. Feljegyzett valamit egy előtte heverő papírra, majd hozzám fordult.
– Vegyétek elő a naplókat! Kezdjük veled, Abigail. Milyennek találtad a gyakorlatokat?
– Nagyon hasznosak voltak, tanárnő – a szemem sarkából láttam, hogy Rufus égnek emeli a pillantását. – Hasznosak azoknak, akik tudják, hogyan használják.
Frau Heller odasétált hozzám, én pedig készségesen megmutattam a jegyzeteimet. Általában szigorú arca most felderült egy meleg mosolytól.
– Nagyszerű! Ezek szerint jól érzed magad Ringeléknél.
– Igazán aranyosak – csicseregtem. – Mélyen vallásos, keresztény család. A hit rendkívül fontos nekik, ezért azonnal jelentkeztek a programba, mikor megtudták, hogy egy keresztény gimnáziumból érkeznek a cserediákok. Gretanak két húga van: Marie és Nora. Hét és kilenc évesek. Tegnap befonták a hajam, és kártyázni tanítottak.
– Fantasztikus! Milyen nyelven beszéltek?
– Főleg németül, a családja nagyon bizonytalan az angollal. Greta édesapja, Fabian Ringel néha megpróbált azért angolul is beszélgetni. Azt mondta, jövő héten elvisznek misébe is, ha szeretnék menni.
Frau Heller elégedetten biccentett.
– Sam, neked hogy telt az első közös hétvége az új családoddal?
– Rendben volt – Sam is elővette a naplóját, és megmutatta a tanárnőnek. Frau Heller végigfutotta a kitöltött sorokat. – Adam édesanyja ápoló, az apja pedig sebész a szomszédos városka kórházában, ezért állandóan dolgoznak, Adamet pedig egyedül hagyják a bátyjával, Martinnal. Martin huszonhárom éves, és már kétszer is kibukott a jogi egyetemről. Most nem tudja, mit csináljon, úgyhogy visszaköltözött a szüleihez.
Sam Peterson
Azt az apró részletet, hogy Martin szobájában vágni lehetett a füstöt, napközben chipset zabált, és füves cigit szívott – na meg Adammel verekedett – inkább kihagytam.
– Martin Taknyosnak hívja Adamet, aki ezt ki nem állhatja, úgyhogy tegnap alig szóltak egymáshoz – folytattam derűsen. – Mi egész hétvégén videojátékokkal játszottunk. Adam elhatározta, hogy engem is megtanít rá.
– Ti is németül beszéltek?
– Igen.
Frau Heller tekintete Rufusra siklott. Ő csak ült, maga elé meredve, mint aki gondolatban valahol egészen máshol jár.
– Gondolom, te nem írtál még a naplódba – mondta a tanárnő, Rufusnak címezve a szavait.
– Hát… nem.
Elkaptam Abby pillantását. Szinte ölni tudott volna.
– Akkor legalább mondanál valamit a hétvégéről? Mit csináltatok, miről beszélgettetek?
Egy darabig olyan csend volt a teremben, hogy egy nehézkesen vergődő légy zümmögését is hallani lehetett.
Nem fog válaszolni. Meglepődnék, ha egy szót is szóltak egymáshoz azzal a lánnyal, véltem magamban. Mindig is tudtam, hogy ebbe a programba nem lehet csak úgy becsatlakozni a megfelelő előkészítés nélkül…
– Minek vesztegetjük az időt rá? – csattant fel Abby dühödten. – Nyilvánvaló, hogy egyik feladattal sem foglalkozott. Valószínűleg még a családtagok nevét sem jegyezte meg!
– Eva Maier egy kempingben dolgozik, olyan mindenes féle – szólalt meg ekkor Rufus monoton hangon -, a férjével még nem találkoztam. Eva szörnyű szakács, de az előre gyártott pizzát jól fel tudja melegíteni. Liesa Maier állandóan könyveket olvas. Azt hiszem, ha lehetősége lenne arra, hogy nem kell emberekhez szólnia és csak regényeket bújhat, tökéletesen boldog lenne.
Frau Heller elégedett mosollyal bólogatott.
Elkaptam Abby pillantását. Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha csak azt kérdezné: hát ehhez meg mit szólsz?
Váltott pár szót a Maier lánnyal, na és akkor mi van?, gondoltam rosszkedvűen. Ez még nem jelenti azt, hogy térdre kell borulnunk előtte…
Rufus Travers
Azt hittem, sosem ér véget Heller asszonyság különórája. Minden alkalommal, mikor biztosra vettem, hogy ez volt az utolsó mondanivalója, eszébe jutott még valami és csak beszélt-és beszélt tovább. Ha pedig épp nem monológot tartott, akkor kérdéseket tett fel, amikre Abby és Sam felváltva válaszolgattak.
Az ablakon kibámulva figyeltem, ahogy a lebukó nap szürkéskékre, majd sötétlilára színezi az iskola mellett elterülő tavat. Meg sem próbáltam elnyomni a rámtörő ásítást.
-Rufus, te maradj még pár percet – szólalt meg váratlanul a tanárnő.
-Hm?
Ekkor vettem észre, hogy a többiek összepakolták a papírjaikat, meg füzeteiket.
Csak sikerült befejeznünk az órát?
– Biztos vagyok benne, hogy Greta apukája, Fabian téged is szívesen hazavisz – fordult oda Abby Samhez. Felém csak egy undok pillantást lövellt.
– Szerencsére én Fabian nélkül is elboldogulok – mosolyogtam vissza rá negédesen.
Heller asszonyság türelmetlenül legyintett.
– Rufust majd én elkísérem a buszmegállóhoz. Ti menjetek csak haza nyugodtan. Ügyesek voltatok!
– Köszönjük, tanárnő!
Olyan szépen, kórusban válaszoltak, mintha begyakorolták volna. Erős volt a gyanúm, hogy ez pontosan így történt.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy egymás között sutyorogva elhagyják a termet. Frau Heller megköszörülte a torkát.
– Nos, Rufus, a te hétvégi programod megérne egy külön misét. Az előzetes engedélyem nélkül odahurcolkodtál Maierékhez… van fogalmad róla, mekkora bajba keverhetted volna magad, a programot és a többieket is?
Lassan a tanárnőre emeltem a tekintetem és álltam a pillantását.
– De minden rendben volt, nem igaz, Frau Heller?
– Frau Maier felhívott ma délután. Megkérdezte, náluk maradhatnál-e a program hátralévő idejére, mert olyan jól éreztétek magatokat Liesával.
Visszafojtottam a lélegzetem. Frau Heller hosszú szünetet tartott a beszédben, majd így folytatta:
– Remélem, hogy megérted, miért kell nemet mondanom.
Dühösen kifújtam a levegőt.
– Micsoda? A diákszállón kell maradnom? – csattantam fel.
Akkor lőttek a tervnek…
– Nézd, Rufus, én örülnék a legjobban, ha a felkészültséged megfelelő lenne ahhoz, hogy egy családnál szállásoljalak el, de nem engedhetjük meg ezt a kockázatot. Biztos vagyok benne, hogy te sem akarnád…
Ekkor megcsörrent a telefonja. Észrevettem, hogy az arca elkomorodik, a szája pedig egy szigorú vonallá préselődik.
– Ne haragudj, ezt fel kell vennem. Tessék? – vakkantotta a készülékbe, és kisietett a teremből.
A székemen hintázva figyeltem az ajtót. Akárhogy is hegyeztem a fülem, egy szót sem értettem a telefonban folytatott beszélgetéséből.
A gondolataim elkalandoztak. Mi értelme volt annak, hogy tegnap este olyan alaposan kikérdeztek, ha aztán semmit nem segítenek? Mit gondolnak, hogy a diákszállón ücsörögve bármi hasznom lesz?
Mikor Frau Heller visszatért a terembe, az arca borúsabb volt, mint valaha. Pont olyan képet vágott, mintha valaki alaposan megdorgálta volna.
– Ennek a hírnek örülni fogsz, Rufus – mondta savanyúan. – Az imént beszéltem a tanítóiddal. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, engedélyezzük, hogy a Maier családnál maradj. Eredetileg biztos voltam benne, hogy a diákszálló jobb megoldás lesz, de be kell, hogy valljam, a beszélgetés a tanítóiddal elbizonytalanított. Az elszigeteltség és magány talán nem a legjobb nevelési eszköz a te esetedben.
– Nincs szükségem semmiféle nevelési eszközre – mondtam kimérten, de éreztem, hogy a szám sarka fölfelé görbül. Ez a telefonhívás nem is jöhetett volna jobbkor! Úgy tűnik, mégis volt értelme a helyzetjelentésnek…
Frau Heller fürkészve nézett rám.
– A mai napig nem értem, hogyan sikerült a vizsgád. A társaid megszámlálhatatlanul több időt töltöttek felkészüléssel, mint te. Úgy gondolom, hogy a minimum az, hogy téged szorosabb felügyelet alatt tartalak a program során, akár tetszik, akár nem. Egyikünknek sem tesz jót, ha… nos, mondjuk úgy, hogy ha kicsúsznak a kezünkből a dolgok.
– És mindezek ellenére beleegyezik abba, hogy a Maier családnál maradjak? – kérdeztem gúnyosan. – Tudja, az rengeteg felügyelet nélkül töltött idő.
A tanárnő felsóhajtott, majd pakolgatni kezdte a papírjait.
– Sajnos vállalnom kell ezt a kockázatot. A tanítóid szerint nem lesz gond, és ha felülről jövő utasítást kapok az elszállásolásod kapcsán, nem mondhatok ellent. Egyébként pedig hajlandó vagyok belátni, hogy rossz irányból közelítettem feléd. Talán a kortársaiddal eltöltött idő igazából még jót is fog tenni neked – ekkor kipillantott az ablakon. – Ejha, egészen besötétedett! Hívjam fel Frau Maiert, hogy érted tud-e jönni? Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő.
– Nem szükséges, valahogy majd csak odatalálok hozzájuk.
Felálltam, és a vállamra vetettem a hátizsákom.
– Foglalkozz a naplóval, Rufus – szólt utánam a tanárnő. – Hidd el, hogy segíteni fog. Az alvásban is.
Na persze.
Ahogy kiléptem a teremből, földbe gyökerezett a lábam. Egy ismerős alakot pillantottam meg az elnéptelenedett folyosón. Szürke kapucnis pulcsiban, kiszakadt farmerban üldögélt egy padon és felhúzott térdekkel olvasott.
Lassú léptekkel indultam el felé. Mikor észrevette, hogy közeledek, becsukta a könyvet, és eltette a táskájába.
– Hát te mit keresel itt ilyen későn? – kérdeztem.
Liesa egyenesen a szemembe nézve válaszolt:
– Gondoltam, hazakísérlek, nehogy nyomod vesszen útközben.
Furcsa, jóleső melegség futott végig a mellkasomon.
– Csak ezért üldögéltél idáig a folyosón? Hogy én ne tévedjek el?
– Pontosan. Tudod, a házunkhoz vezető út meglepő kalandokat és veszélyeket rejt. Te meg olyan gyámoltalan kis lénynek tűnsz. Valakinek segítenie kell rajtad.
– Mondja ezt az, aki sétálás közben is képes lenne arcra esni.
Liesa vágott egy fintort.
– Nem fogod hagyni, hogy elfelejtsem a hétvégi bénázásomat, mi?
– De nem ám!
– Sajnálom, de akkor nem adhatom vissza a pornós könyvet…
– A nemes és szívbemarkoló szerelmi történetre gondolsz, amit volt szerencsém ma reggel olvasni?
– Pontosan. A feledésed az ára.
– Ezt még végiggondolom. A fenékre esésed olyan kecses volt, sajnálnám azt az emléket.
– Szörnyű ember vagy, Travers – forgatta a szemét Liesa.
Ezen a megjegyzésén legszívesebben hangosan felnevettem volna.
– Még nem ismersz engem igazán – akartam mondani, de inkább lenyeltem a szavakat.
Frau Heller
A terem ajtajának dőlve figyeltem, ahogy Liesa Maier és Rufus távolodtak a folyosón. Nem hallottam, mivel ugratják egymást, de szemmel láthatólag mindketten jól érezték magukat.
A megkönnyebbüléstől mázsás súly szakadt le a mellkasomról.
Talán tényleg igaza van a tanítóknak, gondoltam. Lehet, hogy ez a lány a kulcsa Rufus beilleszkedésének?
Most először éreztem úgy, hogy a dolgok még akár jóra is fordulhatnak, mióta azt az átkozott telefonhívást kaptam, hogy egy harmadik fiú is csatlakozik a programhoz.
» » » » »
Liesa Maier
A házunkhoz érve különös csend fogadott. Sehol nem láttam az autónkat, pedig anya ilyenkor már rég haza szokott érni. Odabent egy lámpa sem égett.
– Mi az? – kérdezte Rufus, mintha észrevette volna, ahogy gyanakodva körbepislogok az udvarra ereszkedett sötétben.
– Semmi – feleltem, de valamiért baljós, hideg borzongás futott végig a gerincemen.
A lehető legfinomabban elfordítottam az ajtógombot.
Ez furcsa, gondoltam, nincs zárva.
A szívem önkéntelenül is gyorsabban kezdett verni. Kitapogattam a villanykapcsolót az előszobában, és felkattintottam.
Nem történt semmi.
Áramszünet lenne, azért borult a ház ilyen sötétbe?
– Anya? – kiáltottam bizonytalanul. – Itthon vagy?
Ekkor valami megmozdult előttem. Egy nagy, fekete árny emelkedett fel a nappali felől.
A következő pillanatban nekizuhantam az előszobában lógó kabátoknak, ahogy valaki félrerántott az útból.
Felsikítottam.
(…) folytatás hamarosan!
A többi fejezet itt érhető el: Világokon át
Write a comment