Liesa Maier
Most biztosan arra gondoltok: ugyan miért kapott pánikrohamot ez a hülye lány egy angol város emlegetésétől? Oké, oké. Megmagyarázom. Legalábbis elmondok mindent, amit én tudok.
Szóval – nagy levegő – én Angliában születtem, és a tizedik születésnapomig Bath-ban laktam anyáékkal. Aztán egyik délután apa azzal érkezett haza, hogy jó hírei vannak: két hónapos vakációra megyünk! Még aznap összepakoltunk, és leléptünk. Soha többé nem mentünk vissza.
A nyár folyamán egyik európai országból utaztunk a másikba, úsztunk, fagyiztunk, és napoztunk. Az egész akkor vált bizarrá, mikor már bőven haza kellett volna térnünk (tízéves énemnek már hiányoztak az iskolás barátai), de mi továbbra is Olaszországban pörkölődtünk a napon. Szeptember végén a szüleim leültettek egy székre, és hosszú beszédet tartottak. Olyasmikről szövegeltek, hogy apa látott valamit, amiről nem szabad mesélnie senkinek, és hogy új életet kell kezdenünk, mert a “régi” már nem biztonságos. Azt is megígérték, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, bővebben beavatnak a történtekbe.
Az elkövetkező időszakban a lakcímünktől a nevünkön, Facebook profiljainkon, email címeinken, telefonszámainkon át a hajszínünkig minden folyamatosan változott. Éltünk Olaszországban, rövid ideig Írország és Skócia több pontján, Portugáliában és Németországban is. Végül, körülbelül három évvel ezelőtt apa az alábbi bejelentést tette:
– Megvan az utolsó állomásunk. Ausztriába költözünk! És merem remélni, hogy ezúttal sokáig tudunk majd maradni.
Ez a megállapítás két, nagyon különböző reakciót váltott ki a hallgatóságából. Anya halk sikollyal talpra ugrott és apa nyakába vetette magát. Én teljes faarccal folytattam az ebédet.
– Ó, ez csodálatos lesz! – anya szemei könnybe lábadtak, miközben felém fordult. – Végre közelebb kerülhetsz az osztrák gyökereidhez.
Azok a bizonyos gyökerek körülbelül annyira nyúlnak mélyre, mint egy répa a földbe (állítólag a dédnagymamám innen származik, vagy mi).
A kis falucskánkban mindenki úgy tudta, hogy a Maier család – anya: Eva Maier, apa: Peter Maier, és én: Liesa Maier – Németországból költözött ide egy álláslehetőség miatt (ami tulajdonképpen igaz is). Három teljesen zavartalan, unalmas évig semmi gyanús, vagy furcsa nem történt körülöttünk, ami összeköthetett volna minket az angliai életünkkel. Egészen mostanáig.
Mire felocsúdtam a rémületemből, Frau Heller már le is ültette a két cserediákot az őket elszállásoló osztálytársaim (Adam és Greta) mellé.
Mióta van ennek a poros kis gimnáziumnak testvérkapcsolata egy Bath-i iskolával? Erre mégis mennyi esély van? És végül: be kellene erről számolnom apának? Az garantált, hogy valamilyen baljós jelnek venné, és ismét összecsomagoltatna velünk mindent, hogy továbbálljunk.
Belsőm legmélyéről ekkor egy gyengécske, de annál dacosabb hang szólalt meg: nem, ezt nem csinálom végig még egyszer. Apának egyáltalán nem kell tudnia a cserediákokról. Arról pedig, hogy pont egy Bath-i gimnáziumból jöttek, végképp nem.
Vettem pár mély levegőt, és lassan kifújtam. Éreztem, hogy száguldó szívverésem fokozatosan lelassul.
Frau Heller nem hagyta, hogy az osztály figyelme az új jövevényekre tévedjen a német nyelvtan helyett. Pattogva folytatta a magyarázatot, nyughatatlanul fel-alá járkálva a tábla előtt. Reményvesztett próbálkozást tettem, hogy jegyzeteket készítsek, de csak elszórt, összefüggéstelen szavakat vetettem papírra.
A tekintetem időről-időre a cserediákokra tévedt. Mindketten csendben, illedelmesen ültek a kijelölt helyükön. Füzetet is hoztak magukkal, amibe szorgosan írogattak. Szóval mintatanulók. Vagy legalábbis annak tűnnek.
Az utolsó sor szélén ülve csak a hátukat láttam. A lánynak sűrű, göndör, fekete haja volt. Zöld, kötött garbót viselt, fekete szoknyával.
Hogyhogy nem fagy halálra, tűnődtem. Már a puszta látványától kirázott a hideg. Mit is mondott Frau Heller, hogy hívják? Annie?
A srácnak félhosszú, szőke haja volt, amit egyenesen hátrafésült a füle mögé. Óra közben egy pillanatra hátrafordult, és összeakadt a tekintetünk. Barátságosan rám mosolygott, hibátlan, egyenletes fogsort villantva meg. Ő is sötétzöld felsőt viselt, fekete farmerral. Ez valami Saint Gregory’s öltözködési szabály lehet?
Az osztály dicséretes módon uralkodott az új jövevények érkezése feletti izgalmán a német óra alatt. Azonban amint kicsöngettek, és Frau Heller kitette a lábát a teremből, elszabadult a káosz. Mindenki a cserediákok közelébe akart férkőzni, hogy legalább pár szót váltson velük. Szerény tapasztalataim szerint már ezekben a pillanatokban eldől, az érdekes és menő újonc, vagy a furcsa, kerülnivaló lúzer kategóriába sorolnak-e be.
Az angol diákok aranyosnak tűntek, már amennyire azt tisztes távolságból megállapíthattam. A lány különösen sokat mosolygott, mintha a legkisebb figyelemért is hálás lenne.
Mire a harmadik óránk véget ért, Kata tűnt fel a padom mellett.
– Mi lenne, ha eltennéd végre ezt a könyvet, és kijönnél kicsit a friss levegőre? – kérdezte ellentmondást nem tűrően, és kihúzta a kezemből A katedrálist.
– Ne már, ez pont egy izgalmas jelenet volt!
– Épp ugyanolyan izgalmas lesz földrajz óra alatt is. Ne nézz ilyen vádlón, tudom, hogy egész nap ezt a lexikont fogod bújni. Na, gyere!
– Ez nem egy lexikon – morogtam, de felhúztam a kabátom, és követtem.
Kata, aki életében nem olvasott el annál több könyvet, mint amit kötelező volt (“mindenre van filmváltozat” – mondogatta), sosem értette, mekkora kínszenvedés a legjobb részeknél letenni egy regényt. Ugyanakkor azt sem tűrte, hogy valaki megossza a figyelmét közte és bárki, vagy bármi más (például egy könyv) között.
– Miért akarsz kimenni az udvarra ebben az időben? – panaszkodtam, amint kitettük a lábunkat a suliból. Jéghideg szél csapott le ránk, és cibálta a hajunkat. Amennyire csak tudtam, a sálamba temettem az arcomat.
– Nincs is olyan hideg. Akarsz cserélni? – meglóbált az arcom előtt egy műanyag dobozt.
– Mi van benne?
– Szeletelt gyümölcsök. Banán, és alma. Te mit hoztál?
– Csokis muffint.
Kata szeme felcsillant.
– Apukád megint lelkiismeret-furdalós sütésbe kezdett?
Azt hiszem, kezdi túlságosan is jól ismerni a családunkat.
– Pontosan. Na, jó, cseréljünk.
Kata boldogan kibontotta a muffint, és szép lassan apró falatkákat morzsolt le belőle.
– Mmm, isteni! Apukád igazán felmondhatna a munkahelyén, és szakácsnak állhatna. Nem bánnám, ha nálunk kezdene!
– Továbbítom felé az ötletet. Szerintem anya is örülne neki – kinyitottam Kata műanyag dobozát. – Mondd, anyukád hány évesnek gondol? Tudtad, hogy szívecske formára vannak vágva az almaszeletek?
– Ó, jaj! Azt hiszem, ezt Ellának szánta.
Ella, Kata kishúga egy négy éves tündérke, aki mindenkit levesz a lábáról az elbűvölő őszinteségével. Mikor először találkozott velem, odafordult az anyukájukhoz, és így szólt:
– A néninek pont olyan a füle, mint Artúrnak.
– Ki az az Artúr? – kérdeztem nyájasan. Arra, hogy néninek hívott, inkább nem is tettem megjegyzést.
– Artúr a játék elefántom – mondta Ella, ragyogó mosollyal a szemembe nézve -, és nagyon mókás, elálló fülei vannak. Te is tudsz velük integetni?
– Jesszusom, Ella, hallgass már… ne is figyelj rá, Liesa – az anyukájuk sietve felkapta a kis szószátyárt, és csöndesen leckéztetni kezdte: – Te örülnél neki, ha valaki azt mondaná, hogy nagy az orrod, vagy túl pici a kezed?
Innentől kezdve a Kovács család legkisebb tagja Liesartúrnak szólított. Habár az elálló füleim fájdalmas pontok számomra, képtelen lennék haragudni Ellára. Minden alkalommal, mikor újra találkozunk, szorosan átöleli a térdem, és azt kiáltja: – úgy örülök, hogy látlak!
– Sam és Abby nagyon kedvesek – szólalt meg újra Kata, miközben a muffin utolsó morzsáit tűntette el.
– Beszélgettél velük?
– Aha, egy kicsit. Te miért nem jöttél oda? Egész jól beszélnek németül.
Inkább kitértem a kérdés elől.
– Na és, még mindig sajnálod, hogy átlagos hétfői ruházatban jöttél suliba?
– Hát, nem is tudom. Ez a Sam egész helyes, csak nagyon félénknek tűnik. Nekem jobban tetszik, ha egy srácnak van kiállása.
– Talán csak megilletődött kicsit. Az osztály úgy nekik esett, mint egy falka hiéna – vélekedtem.
– Szerintem nem zavarta őket, hogy a figyelem középpontjába kerültek. Abby mondta, hogy rengeteg programot szervez nekik a suli. Mennek majd Bécsbe és Salzburgba is várost nézni, meg persze a jégbarlangba is kirándulni – Kata úgy forgatta a szemét, mintha már a felsorolás is untatná.
– Egész jól hangzik!
– Ha jelentkeztél volna szállásadónak, velük mehetnél…
– És mégis hova tennénk egy külföldi diákot? A házunk egy ezer éves romhalmaz.
– Van egy kis vendégszobátok, nem?
Legjobb védekezés a támadás elven, nekiszegeztem a kérdést:
– Na és te miért nem veszel részt a csereprogramba? Hogy fog így beteljesedni az idegen földről jött szerelmed?
– Ne is mondd! A falba vertem a fejem, mikor rájöttem, hogy lekéstem a jelentkezést ősszel… ami pedig a szerelmet illeti, még lehet futó románcom azzal az Amir nevű sráccal, a felettünk lévő évfolyamból – vigyorgott huncutul.
– A legközelebbi iskolai buliban behálózhatod – értettem egyet vele.
– Erről jut eszembe! Nik azt mondta, hogy a szülei elutaznak valamikor a hónap végén pár napra. A bátyja szervez majd egy nagy bulit a faházban, az erdőben.
– Pont úgy hangzik, mint egy horrorfilm kezdete, amiben tiniket mészárolnak le.
– Ajánlom, hogy gyere el! Klassz lesz.
– Ha hozhatok egy jó könyvet…
– Liesa Maier, ugye nem beszélsz komolyan?
Nevetve félreugrottam, mikor megpróbált oldalba bökni.
– Inkább menjünk be, jégcsappá fagytam ebben a szélben.
– Lenával és Gretával megnézzük Nik és Adam bátyjának fociedzését holnap délután. Aztán lehet, hogy beugrunk a városba is kicsit. Mit szólsz? Kereshetnénk neked is pár új ruhát!
Katának vannak más barátai is rajtam kívül, és a legtöbbjük szívesen vele tart egy ilyen programra. Engem azonban a fenti javaslat pont annyira csigázott fel, mint őt a helyi könyvtár meglátogatása. Elhúztam a számat.
– Mi van, ha nekem tetszik a csöves külső?
– Hozhatod a lexikonod is – ígérte Kata.
– Köszi, anyu! Na jó, még meggondolom, hogy jövök-e.
A folyosó sarkán befordulva kis híján beleütköztünk az angol lányba.
– Bocsánat! – szabadkozott. Nyugtalannak tűnt. A tekintete ide-oda cikázott, és folyamatosan a pulcsija ujját gyűrögette.
– Lassan érdemes visszajönnöd a terembe – figyelmeztette Kata. – Mindjárt kezdődik a következő óránk. Eltévedtél?
– Nem találtam a mosdót – motyogta zavartan.
– Ja, igen, valami felújítás miatt lezárták őket ezen a szinten. A folyosó végén balra, aztán fel a lépcsőkön, utána jobbra, és…
– Szívesen elkísérlek – zártam rövidre a suli alaprajzának leírását. Abby hálásan rám mosolygott.
– Köszönöm!
Néma csendben felsétálunk az emeletre. A mosdó ajtaja előtt megálltam, és lovagiasan intettem neki.
– Sietni fogok – ígérte.
Alighogy Abby újra kilépett a folyosóra, megszólalt a csengő.
– Milyen óránk lesz? – kérdezte kíváncsian.
– Földrajz. Egy aranyos nő tanítja, Frau Baeder.
– Klassz.
Abby egy pillanatra megállt, és kikukkantott az egyik ablakon. Az iskola mellett elterülő tó acélkék színben játszott a fölötte húzódó felhőtakaró miatt. Hatalmas, havas-sziklás hegycsúcsok magasodtak körülötte.
– Olyan gyönyörű ez a táj – sóhajtott fel Abby, miközben lekocogtunk a lépcsőkön. – Főleg a hegyek! Mintha valaki védelmezően megölelné a völgyet.
Elgondolkozva hümmögtem. A zord sziklák inkább fenyegető, félelmetes őrszemeknek tűntek a szememben.
– Tényleg szép – mondtam végül.
– Még egyszer köszönöm, hogy elkísértél. Kicsit elveszettnek érzem magam.
– Csak az első pár nap lesz ilyen – vigasztaltam -, a hét végére teljesen beleszoktok majd az itteni életbe.
Abby széles mosollyal nézett rám. A szeme pont olyan sötétzöld volt, mint a pulcsija.
– Nagyon remélem. Általában könnyen szerzek barátokat.
Frau Baeder észrevette, hogy közeledünk, és gálánsan kitárta előttünk a teremajtót. Ragyogó arccal köszöntött minket, mikor odaértünk hozzá:
– Minden bizonnyal ti vagytok az angol cserediákok. Isten hozott titeket Ausztriában!
» » » » »
Frau Heller
Egyesével végigmértem a két diákot. Helyesek voltak. A lány göndör, fekete hajú és kreol bőrű volt. A fiú pedig szőke, kék szemű, és sápadt. Illedelmes csöndben, egyenes háttal ültek az aprócska irodában. Még csak egymásra sem pillantottak, mindketten mereven rámszögezték a tekintetüket.
– Sam és Abigail, ugye? – gyorsan átfutottam a kezemben tartott papírra írt adatokat. Nem mintha most láttam volna őket először.
– Igen – felelte a fiú.
Szórakozottan bólogatva az asztalomhoz sétáltam, és előhúztam egy kék mappát. Ebben egészen más jellegű papírokat tartottam. Kiválogattam belőlük néhányat, és mindkét diáknak adtam belőlük.
– Ezeket olvassátok el holnapra. A rajtuk látható feladatokon pedig el is kezdhettek dolgozni. A tervem az, hogy az első két hétben minden nap bent maradtok az óráitok után egy kis külön foglalkozásra…
Akármilyen jól leplezték, észrevettem, hogy egy pillanatra csalódás villan át az arcukon. Feltartottam a kezem, mintha megadnám magam, és elnézően mosolyogtam.
– Hadd fejezzem be! Ha minden rendben megy, a két hét letelte után csak egyszer-kétszer kell összeülnünk. Abból viszont nem engedek, az én felelősségem, hogy a gyakorlatokat továbbra is elvégezzétek, és hogy a fejlődéseteket…khm, ellenőrizhessük.
Mintha teljes szinkronban mozognának, mindketten egyetértően bólogattak.
– Óh, és mielőtt elfelejtem… – újra az asztal fiókjában kotorásztam. Hová is tettem…? Ejnye, pedig múlt héten szándékosan előkészítettem a füzeteket.
– Mit keres, tanárnő? – kérdezte Abigail. Dallamos, kellemes hangjából csak úgy sütött a tisztelet és alázat.
Mennyivel könnyebb lenne csupa ilyen gyerekkel dolgozni, gondoltam savanyúan.
A következő pillanatban rá is leltem a keménykötésű, vaskos füzetekre.
– A naplóitokat – válaszoltam diadalmasan. Átnyújtottam a könyvecskéket. Láttam, hogy kicsit tanácstalanul forgatják a kezükben – erről senki nem szólt nekik előre.
– Nyissátok ki őket nyugodtan, és olvassatok bele! Nagyon hasznos kis anyagok vannak benne. Szándékosan a programra szabva, irányított kérdésekkel, gyakorlatokkal, és tippekkel.
Azt már nem tettem hozzá, hogy hosszú éveken át én magam dolgoztam a naplókon, amelyeket végre az ő tanítóik is elfogadtak. Mindketten belelapoztak a füzetkébe, és átfutották az első néhány naphoz szánt instrukciókat.
– Köszönjük szépen, tanárnő! – Sam finom mozdulattal összecsukta a naplót, és eltette a táskájába.
– Nagyon hasznos lesz! – helyeselt Abigail.
– Igazán nincs mit megköszönnötök… örülök, ha segíteni tudok a beilleszkedésben. Jól tudom, hogy nincs könnyű dolgotok.
Mindketten hálás pillantást vetettek felém. Egészen zavarba jöttem – elszoktam már tőle, hogy vannak diákok, akik így viselkednek. Megköszörültem a torkom.
– Az első órában velem lesztek ma, de utána magatokban kell boldogulnotok. Ne aggódjatok, az osztályotok igazán rendes. Mikor is végeztek, kettőkor?
Gyorsan számbevettem a saját órarendemet.
– Ma délután akkor nem találkozunk már, nekem négyig dolgom van. De a holnap tökéletes lesz arra, hogy megbeszéljük, hogyan telt az első napotok. A füzeteket és feladatlapokat hozzátok majd magatokkal. Ha bármi gond adódik napközben, keressetek engem! Persze, nem hiszem, hogy erre szükség lenne, hiszen nagyon ügyesek vagytok.
Sam és Abigail izgatottan fészkelődtek.
– Nos, akkor vágjunk is bele! Gyertek velem, elkísérlek titeket a teremhez.
Kiléptünk az egyre népesebbé váló folyosóra. Mindenfelé az első óráikra siető diákok nyüzsögtek, néhányan még szinte álomittas arccal, mások vidáman cseverészve. A szemem sarkából figyeltem, hogyan issza be Sam és Abigail a látványt: alig várták, hogy fejest ugorhassanak az előttük álló megmérettetésekbe.
– Frau Heller! Frau Heller!
Megfordultam. A tanári szobából szaladt utánam az egyik fiatal kolléganőm.
– Sürgős hívása érkezett. Vissza tud jönni az irodába?
És mit kezdjek addig a diákokkal? Vonszoljam őket magammal?
A kellemetlen helyzettől Jakob, a biológia tanár mentett meg. Mikor észrevette, hogy a cserediákokkal ácsorgok a folyosó közepén, mindkét karjával barátságosan integetni kezdett. Hallottam már róla, hogy a tanulók előszeretettel csúfolják Medvének – gondolom a nagydarab termete és göndörödő, sötét haja meg szakálla miatt. Pedig ha medve lenne, Jakob legfeljebb egy szelíden brummogó, fogatlan grizzly volna, aki kizárólag bogyókat és mézet eszik. Rendkívül kedves és együttérző ember. Talán túlságosan is, amit a diákok – legalábbis szerintem – rendre kihasználnak.
– Jó reggelt, Jakob!
– Ők lennének a mi cserediákjaink? – rögtön erősen tört angolra váltott a kedvükért. – Szervusztok!
Sam és Abigail illedelmesen köszöntek.
– Az ég küldött, Jakob. Vissza kell szaladnom a tanáriba egy sürgős hívás miatt. Megtennéd, hogy becsöngetésre odakíséred őket a teremhez? Velem lesz órájuk.
Jakob habozás nélkül bólintott.
– Hát persze. Gyertek, srácok! Addig megmutatom, hol találjátok a csokiautomatát. Ó, és tetszik az új frizurád, Agnes! – kacsintott rám.
Egy biccentéssel vettem tudomásul a bókot. Jakob mindig tudja, mivel derítse fel az embert. Sajnos nagyon is jól tudom, hogy az új, rövidre vágatott hajammal inkább úgy nézek ki, mint egy megkopasztott veréb.
– Mindent köszönünk, Miss Heller – mosolygott rám Abigail ragyogó arccal.
– Pár perc múlva találkozunk – biccentettem, és figyeltem, ahogy Jakob után masíroznak.
Alig léptem be az iroda ajtaján, a kolléganőm a kezembe nyomta a telefont.
– Még mindig vonalban van.
Kicsit talán udvariatlanul reccsentem bele a készülékbe:
– Halló!
A vonal másik végén megszólaló hangtól aztán – pontosabban a mondanivalójától – sóbálvánnyá dermedtem.
– Micsoda? – a torkomból csak valami idegesítő cincogás szakad ki. – Miféle változások? Nem tudom, mit mondhatnék. Ez egy nagyon szigorúan futó program, nem lehet csak úgy… ez komolyan mondom, nevetséges. Sőt, egyenesen felelőtlenség. Erre hónapokat, éveket készülnek a résztvevők!
Természetesen hiába beszéltem.
Azt hittem, felrobbanok a dühtől. Nem akartam elhinni. Komolyan mondom, még a fejem is belefájdult.
Mégis hogy képzelik? Mintha nem lenne épp elég bonyolult fenntartani a programot, most változtatásokat eszközölnek az utolsó pillanatban? Aztán rám hagyják, hogy ne fulladjon teljes káoszba az egész…
– Minden rendben? – tátogta némán a kolléganőm. Eltakartam a telefont a tenyeremmel.
– Igen, persze… csak hirtelen irtózatos migrén tört rám – újra a fülemhez emeltem a készüléket – És mikor érkezik? – szűrtem a fogaim között.
– Holnap – felelte a hívó.
A kolléganőm mit sem sejtve mosolygott rám egy pohár vízzel, és egy fehér tablettával a kezében.
– Hoztam neked egy Aszpirint.
Write a comment