Rufus Travers 

– A mai különóránk anyaga számomra különösen kedves – kezdett bele a hivatalos kínzómester (vagy ismertebb nevén Frau Heller) a foglalkozásba. – Témául a “szerelem az irodalomban” címet választottam. 

Elnyomtam egy fájdalmas nyögést. Ez komoly? Abby persze nyomban kihúzta magát, és vadul jegyzetelni kezdett a füzetébe. Mégis mit ír ilyenkor? 

“Kedves Naplóm! Frau Heller végre felhozta a kedvenc témámat. A SZERELMET!” És csupa kis rózsaszín szívvel kidekorálja, gondoltam magamban. Az elképzelésre somolyogni kezdtem.

 – Meg tudnátok nevezni néhány klasszikus szerelmi párost? – kérdezte a tanárnő. Abby hátravetette a haját, és belekezdett: 

 – Természetesen ott van Rómeó és Júlia, Elizabeth és Mr. Darcy, Jane Eyre és Mr. Rochester.

 Frau Heller lelkesen bólogatott.

 – Nagyon jó, nagyon jó! Sam? 

 – Jay Gatsby és Daisy Buchanan, Catherine Earnshaw és Heathcliff. 

  -Kiváló! – mintha némi habozást hallottam volna ki a tanárnő hangjából, mielőtt odafordult volna hozzám. – Rufus? 

 – Nem hagyhatjuk ki az örök klasszikust, Clarissa Álvarezt és Raul Castro de Matost – mondtam könnyedén. Az összezavarodott arcuk láttán kis híján kitört belőlem a nevetés. 

 – Melyik könyvben olvastál ezekről a karakterekről? – kérdezte Frau Heller felvont szemöldökkel.

 – A Napsütötte vágyakban. 

Abby levegő után kapkodott a felháborodástól. Tisztára úgy nézett ki, mint aki mindjárt megpukkad.

 – Neked ez csak egy béna vicc, ugye?! – kiáltott rám.

 – Elolvastad ezt a regényt? – kérdezte Frau Heller tökéletes nyugalommal. 

 – Sajnos csak a feléig jutottam – feleltem kaján vigyorral. – Utána elkobzásra került. 

 – Ez remek hír, Rufus! 

Most rajtam volt a sor, hogy döbbenten nézzek a tanárnőre. Jól hallottam? Örül neki, hogy ezt a könyvet olvastam? Sam és Abby pont ugyanennyire tűntek meglepettnek. 

Frau Heller rendezgetni kezdte az asztalán fekvő papírokat.

 – Azt a feladatot találtam ki a számotokra, hogy emeljetek ki egy szerelmes párt – tulajdonképpen bármilyen könyvből, versből, irodalmi alkotásból, amit olvastatok -, és jellemezzétek a szerelmüket. Milyen eszközökkel mutatja be az író, vagy költő az érzéseiket? Mi a szerelmük sorsa? 

Abby a nyelvét kidugva jegyzetelt az előtte heverő papírra.

A következő pillanatban a tanárnő telefonja csörögni kezdett. Frau Heller vetett egy pillantást a kijelzőre, majd így szólt:

 – Sajnálom, ezt a hívást mindenképp fogadnom kell. Itt vannak a papírok, mindjárt visszajövök.

Mindhármunk asztalára odadobott egy kisebb mappát, majd kisietett a teremből. 

 – Hát, ezzel nem lesz könnyű dolgod, Travers – affektált Abby. – Érzelmek, meg szerelem… tudod egyáltalán, mit jelentenek ezek a fogalmak? 

 – A szerelem csak egy hormonokból összeállt koktél – vontam meg a vállam. – Tesztoszteron, ösztrogén, dopamin, szerotonin, feniletilamin…

 – Mind tudjuk a szerelem hormonális hátterét – szakított félbe. – Ebből is látszik, hogy mennyi mindennek nem néztél utána. A szerelem nem csak egy kémiai reakció. Ez inspirálja az embereket, hogy dalokat és verseket írjanak, hogy grandiózus gesztusokat tegyenek. Sőt, akár komplett háborúkat is indítanak a nevében…

Látványosan ásítottam egyet.

 – Ebből is látszik, milyen szánalmas következményei lehetnek, ha valakit ennyire magával ragadnak az érzelmei. 

Abby sötét arccal nézett rám. 

 – Érzelmek nélkül egy ember sem él igazán. 

 – Ezt egy romantikus regényben olvastad? De az én dolgozatom miatt ne aggódj, majd tanácsot kérek Samtől, ha elakadok – feleltem derűsen. – Ő nagy szakértője a témának. 

 – Tényleg? – ráncolta össze a homlokát Abby. 

 – Az elmúlt napokban legalábbis egyre több gyakorlati tapasztalatra tett szert. 

 – Ezt meg hogy érted? 

Sam felsóhajtott. Abby odafordult hozzá, és nyomatékosan nekiszegezte a kérdést.

 – Sam? Megmagyaráznád, mire célozgat Rufus?

Sam Peterson

Kösz szépen, Travers, üzentem a tekintetemmel. Rufus féloldalas mosollyal hintázott a székén. Abby követelőzően bámult rám. 

 – Szóval? Miről van szó? 

 – A hétvégi filmezés után megcsókoltam a magyar lányt, Katát. 

– Hogy micsoda? – Abby arca először halottsápadt, majd tűzvörös lett. A szemei szinte szikrákat szórtak. – Nem hiszek a fülemnek! Mégis miért csináltál ilyet? Tudod, hogy nem szabad. Tudod, hogy baj lehet belőle! – kiáltotta felháborodva.

Pár másodpercig mérlegeltem, mit is mondjak erre, végül az őszinteség mellett döntöttem.

 – Egyszerűen kíváncsi voltam. 

Ez legalább beléfojtotta a szót. 

– Tudni akartam, képes vagyok-e rá – folytattam nyugodtan. – És azt is, hogy milyen érzés lenne. 

Rufus félrebillentette a fejét, mintha gondolkozóba ejtenék a szavaim.

 – Milyen volt? – kérdezte végül. Abby levegő után kapkodva jártatta a tekintetét egyikünkről a másikunkra. 

 – Nem gondolhatjátok komolyan, hogy ezt csak így kitárgyaljátok…

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan körül tudnám írni, milyen érzés volt megcsókolni a lányt. Egyszerűen csak megtörtént. Emlékeztem rá, hogy Adamék házának bejárata előtt álltunk, és a kinti sötétség árnyékokat rajzolt Kata arcára. Önkéntelenül is az ajkára siklott a tekintetem. A következő pillanatban pedig egyszerre mozdultunk: mindketten közelebb húzódtunk a másikhoz, és már össze is ért a szánk. Olyan elemi ösztön ébredt fel bennem, aminek a létezéséről nem is tudtam előtte.

 – Érdekes. Különös tapasztalat, az biztos – mondtam végül kicsit rekedten. – A szája nagyon puha volt, és…

 – Ne haragudjatok, hogy így kirohantam – viharzott be Frau Heller a terembe. – Ez a hívás halaszthatatlan volt. Nos, belenéztetek a papírokba? 

Abby hangosan felsóhajtott, mint akinek a válláról nagy teher esik le, amiért a tanárnő visszatért. Rufus megköszörülte a torkát. 

 – Elkezdtünk beszélgetni a kérdésekről.

 – Nagyon helyes. Tudom, hogy sok nehézséget okozhat ennek a témának a feldolgozása, ezért gondoltam az irodalmi megközelítésre. A legjobb lenne, ha egy olyan könyvet, vagy verset választanátok, amit korábban még nem olvastatok. A papírok leadására két hetet kaptok, rendben? 

Észrevettem, hogy a tekintete automatikusan Abby-re siklik, mintha tőle várna visszajelzést. Ő azonban mereven maga elé bámult, és az asztalon heverő mappát piszkálgatta az ujjával. 

 – Rendben van, Frau Heller! – feleltem végül. A tanárnő elégedetten rám mosolygott. 

 – Nagyszerű. Egyelőre mind igazán jól haladtok. Büszke vagyok rátok! 

Abby Wilson

Nem akartam hinni a fülemnek. Sam úgy beszélt, mintha ő nem vett volna részt velem együtt a megannyi felkészítő órán. Talán elfelejtette, mit tanultunk? Kizárt dolog. 

Első számú szabály: nincs fizikai kontaktus a csereprogram során! 

Ráadásul milyen természetességgel jelentette ki, hogy ő egyszerűen kíváncsi volt rá, milyen megcsókolni valakit! Pedig pontosan tudjuk, milyen. Olvastunk róla eleget. 

A legjobban azonban a saját reakcióm zavart. A tenyerem izzadni kezdett, a lélegzetem felületesebbé vált, a szívem pedig egyre gyorsuló ütemben vert. 

Önkéntelenül is ökölbe szorítottam a kezem, hagytam, hogy a körmeim belevájjanak a tenyerembe, hogy a fájdalom visszarántson a valóságba.

A fejemben zakatoló gondolatok megrémítettek. Nem lehet! Hiszen megmondták: ez felelőtlen és veszélyes! 

A szemem sarkából Rufusra pillantottam. Abbahagyta a hintázást, és komolyan, elgondolkodva nézett maga elé. Most vettem észre, hogy eltűntek a sötét karikák a szemei alól. Kipihentnek és energikusnak tűnt. Jó neki, gondoltam irigykedve. Én még mindig alig tudtam elaludni, sokszor gyötörtek rémálmok, és legalább ötször felriadtam éjjelente azzal a különös érzéssel küszködve, hogy fogalmam sincs hol vagyok.

Mintha Rufus megérezte volna, hogy őt nézem, hirtelen rám emelte a tekintetét.

A tenyerem újra izzadni kezdett.

A francba. Én is tudni akartam, milyen érzés lehet. Én is tapasztalni akartam.

Uralkodj magadon!, gondoltam. Mély levegőt vettem és inkább szóról-szóra lejegyzeteltem mindent, amit Rufus és Sam mondott.

» » » » » 

Liesa Maier

A számítógépem előtt ültem, és a képernyőt bámultam. Még órákkal korábban, mikor hazaértem a suliból, bepötyögtem a “vámpírok” szót a Google-be. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, miért, vagy mit vártam a kereséstől (biztosan a Rufusszal folytatott tegnapi beszélgetés miatt ugrott be a szó), de aztán teljesen beszippantott egy fantasy történeteket megosztó blog. 

Épp az asztalfiókomban elrejtett tartalék csokimat majszolva olvastam Drarazról, a démonkirályról, aki halálosan beleszeret Sierrába, a vámpírlányba, mikor valaki finoman kopogtatott az ajtómon. Rögtön tudtam, hogy nem anya az, mert ő általában úgy rúgja be az ajtót, mint egy kommandós.

 – Gyere csak! – kiáltottam, és megpróbáltam lesöpörni a pulcsimra hullott csokimorzsákat.

Rufus dugta be a fejét a szobába. 

 – Helló! Nem zavarok? 

 – Nem, dehogy. Gyere be nyugodtan – gyorsan elkattintottam a megnyitott oldalt. Pedig pont ott tartottam, hogy Draraz egy gyönyörűséges, ódivatú bálban táncol Sierrával. Még a nyakam is libabőrös lett, ahogy elképzeltem a jelenetet. Irtó nyálas, de egyszerűen elképesztően romantikus!  

Rufus szokása szerint levetette magát az ágyamra, és a nyaka mögött összekulcsolta a kezét. Magamban jót mosolyogtam rajta, mennyire megszoktam már, hogy ez a helyes srác időnként bevonul a szobámba, és végigheveredik a takarómon.

 – Milyen volt a különóra, Mr Travers? – kérdeztem könnyedén. – Egészen sokáig húzódott. Kaptál jóért puszit Frau Hellertől? 

 – Hiába, a csókja nélkül nem jön álom a szememre…. – vonta meg a vállát Rufus. – Egyébként óra után még ott maradtam kicsit a sulinál. Hannah, Nik, meg két másik lány az udvaron cigiztek, mikor végeztünk. 

 – Mmhmm – igazán nem tudtam, mit feleljek erre. –  Kérsz egy kis csokit? 

Rufus kicsit habozott, majd elvigyorodott. 

 – Egye fene a diétát. Kérek, köszi! 

 – Nem is tudtam, hogy diétázol. 

 – Igyekszem egészségesen enni, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Te talán nem? 

 – Úgy nézek ki, mint aki igen? – nevettem fel.
Rufus sokat sejtetően végigmért, a fekete melegítőnadrágomtól a kinyúlt pulcsimon át, a fejem tetején trónoló kócos kontyomig, de csak ennyit mondott:

 – Hivatalosan is meghívást kaptunk valami faházas buliba, amit Nik bátyja szervez. 

 – Ó, azt hiszem Kata már említette ezt a bizonyos bulit. 

– Tudod, mire emlékeztetett a meghívó? – kérdezte, félig teli szájjal Rufus. Letört még egy sort a csokiból, majd visszadobta a félig üres csomagolást nekem. Persze, hogy nem tudtam elkapni a levegőben, úgyhogy mászhattam be érte az asztal alá.

 – Mire? 

– Arra a horrorfilmre, amit Adamnél néztünk. Az is hasonlóan kezdődött. Egy rakás tini kiruccan a nagybácsi hegyi kabinjába bulizni. Már csak az a kérdés, mikor bukkan fel a láncfűrészes gyilkos.

– Én is valami hasonlót reagáltam, mikor Kata meghívott – vigyorogtam. Barátnőm nevének említésére mintha kicsit megcsappant volna Rufus jókedve.

– Ő és Sam még mindig… járnak? 

– Egy csókot nem neveznék járásnak – feleltem. Kicsit összeszorult a gyomrom. Vajon zavarja, hogy lehet valami köztük? Csak nem féltékeny, amiért Sam előbb mozdult rá Katára, mint ő? 

– Igazad van – Rufus felült, és beletúrt a hajába. Egy sötétbarna tincs egyenesen a homlokába kunkorodott. Legszívesebben kinyújtottam volna a kezem, hogy félresöpörjem.

Na még mit nem!, gondoltam. Éreztem, hogy megint kezdek elpirulni, de hála a szobában uralkodó félhomálynak, legalább nem rikított messziről, hogy pipacsvörös a képem.

 – Sajnos a legutóbbi zenéd sem jött be – szólalt meg ekkor Rufus, és felállt az ágyról. 

Most meg mire készül? Ide akar jönni az asztalomhoz? 

Az aprócska szobámban egyszerre mintha elfogyott volna a levegő. 

 – Hát igen, túl könnyű lett volna, ha a dubstep remix hódítja meg a szíved – nyögtem ki.

Szerencsére Rufus elfordult tőlem, és a könyvespolc mellett kezdett fel-alá sétálgatni. Máris könnyebben lélegeztem.

 – A segítségedre lenne szükségem – mondta szórakozottan. Félig felemelkedtem a székemről, és pukedlizést imitáltam.

 – Állok rendelkezésére, uram.

Rufus elvigyorodott.

 – Frau Heller a szerelemről akar beszélgetni velünk. Nem tudom, miért, talán magányos lehet.

– És miben tudok én ezzel kapcsolatban segíteni? – vontam össze a szemöldököm.

– Az irodalomban megjelenő nagy szerelmek közül kell egyet kiválasztanunk, és megosztani velük kapcsolatban a véleményünket. Te biztosan olvastál már egy rakás romantikus történetet, nem? 

Felhúztam az orrom, mintha sértene a fenti kijelentése.

 – Ezt azért gondolod így, mert lány vagyok? 

Rufus teljes őszinteséggel felelt: – Nem, azért mert éjjel-nappal olvasol. És mert esténként a Napsütötte vágyakat bújod.

Inkább nem említettem, hogy már rég végeztem azzal a regénnyel és most a folytatását tartottam a párnám alatt (a Holdfényes szenvedélyt). Odaléptem a polchoz, és végigfuttattam a tekintetem a könyvek gerincén.

 – Nos, szerencséd van. Történetesen tényleg tudok segíteni. Lássuk csak, nagy szerelmek az irodalomban… – elkezdtem kihúzni a köteteket. – Először is, itt van Antonius és Kleopátra meg a Rómeó és Júlia Shakespeare-től, az Iliász angol fordítása Homérosztól (Párisz és Heléné szerelmével). Itt van a Jane Eyre, a Büszkeség és balítélet, az Elfújta a szél is, és a Szerelem a kolera idején. 

A könyveket mind Rufus karjába halmoztam. 

 – Azt hiszem, ennyi klasszikus egyszerre megteszi. Mit gondolsz? 

 – Szerencsére elég lesz egyet kiválasztani – fintorgott mókásan, majd úgy tett, mintha rogyadozna a kötetek súlya alatt. – Ezeket tényleg mind olvastad, vagy csak azért tartogatod a polcodon, hogy okosnak és műveltnek tűnj?

 – Képzeld, tényleg olvastam őket – forgattam a szemem. – Nem lesz egyszerű választanod. Mind nagyszerű!

 – Majd kiszemelem azt, amelyikből a legmodernebb filmváltozat készült.

Rufus ahelyett, hogy kiment volna a szobából, visszaroskadt az ágyra, és találomra lapozgatni kezdett a könyvek között. Én is újra a számítógépem elé telepedtem, és hagytam, hogy magába szippantson Draraz és Sierra báli jelenete. A gyönyörűségtől csak úgy rázott a hideg. Ez a történet megérdemelné, hogy nyomtatásban is megjelenjen! 

Később, mikor épp a könnyeket törölgettem a szememből Draraz szerelmi vallomását olvasva, halk kuncogás ragadott ki a fantázia világából. Megfordultam. Rufus a Jane Eyre regényt lapozgatta, és szórakozottan nevetgélt valamin.

 – Ez a sztori egész vicces – mondta vidáman.

 – Szerintem nem annak szánták.

Rufus nem reagált a szavaimra, csak hasra vetette magát az ágyon. Az állát a párnámra támasztotta, a könyvet pedig az ágytámlának döntötte.

Esküszöm, nem akartam kiguvadt szemekkel bámulni, de a mozdulattól felcsúszott a pólója az oldalán. Egy vastag, fekete vonal kanyarodott a bőrén, a hátáról a bordái felé.

Milyen furcsa tetoválás, gondoltam. Kíváncsi voltam, honnan indul. Valószínűleg egy nagyobb ábra folytatása. Talán az egész háta tele van tetoválva? 

Rufus halkan felsóhajtott, és a könyökére támaszkodott. 

 – Nem jó ötlet, hogy kényelembe helyezem magam az olvasáshoz. Attól tartok, perceken belül elalszom.

Zavartan felnevettem. A pólója ezúttal úgy gyűrődött, hogy eltakarta a fekete vonalat. Gyorsan félrekaptam a tekintetem és a számítógép képernyőjére szegeztem. Mit szólna hozzá, ha rám nézne, én meg itt bámulom, mint valami perverz kukkoló? 

Azonban még Draraz és Sierra története sem tudta leállítani az ábrándozásomat arról, milyen tetoválás kanyaroghat Rufus széles, erős hátán. 

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át