Liesa Maier

Éreztem, hogy a cipőm alól eltűnik a talaj. A lábam önkéntelenül is az üres levegőbe taposott, mintha az megtarthatna. Le fogok zuhanni! 

Egyik pillanatról a másikra azonban hűvössé és nyúlóssá vált körülöttem minden, mintha egy hatalmas kocsonyában próbáltam volna mozogni. Még lélegezni is nehezemre esett. 

Mielőtt teljesen pánikba eshettem volna, a különös érzés ahogy jött, úgy el is múlt. A lábam automatikusan befejezte a megkezdett mozdulatot, Rufus eleresztette a kezem, én pedig előrebotladoztam pár lépést. Még mindig szorosan csukva tartott szemmel lassan megtapogattam magam. 

Oké, nem estem le. Vagy legalábbis nem estem nagyot. Megvan mindkét karom, mindkét lábam, és a fejem is a helyén, gondoltam. Megmozgattam az ujjaimat. Ezek is rendben.

Ekkor tűnt fel, milyen meleg van. A csípős, tiszta osztrák levegőnek nyoma sem volt. Balzsamos szél simított végig az arcomon, nehéz, egzotikus virágillatot sodorva magával. 

Talán ideje lenne kinyitni a szemem, emlékeztettem magam. Engedelmesen felemeltem a szemhéjam. Az elém táruló látványtól pedig leesett az állam.

– Mi… a… szar – nyögtem ki döbbenten. 

Lassan körbefordultam. Egy narancsbarna, sima felszínű sziklapárkányon álltam, amelynek mindkét oldalán vékony, fehér patakok vágtak át, és zuhantak le a mélybe a szirt peremén. A szikla tövében hatalmas pálmák és páfrányok nyújtózkodtak a halványlila színű ég felé, leveleik finoman borzolódtak a táj felett kergetőző langyos szélben.

 – Ez egyszerűen nem lehet igaz… – suttogtam. – Teljesen megőrültem…

 – Liesa, jól vagy? 

Rufus hangja furcsán fojtottan csendült fel a hátam mögül. Megperdültem. A térdére támaszkodva, szaggatottan vette a levegőt. 

 – Rufus, mi van veled? – kiáltottam riadtan, és odasiettem hozzá.

 – Nem fáj semmi? Nem vagy rosszul? – kérdezte, összeszűkült szemekkel méregetve.

 – Semmi bajom. Veled mi történt? Megsérültél? 

Úgy tűnt, ezt hallva Rufus megkönnyebbült. Mély levegőt vett, majd kiegyenesedett. 

 – Csak átmeneti rosszullét. Az átkelés… nem éppen kellemes élmény a számomra.

Kétkedve végigmértem, de úgy tűnt, már valóban semmi baja. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mikor a meleg szél végigsimított az arcunkon és halvány mosoly tűnt fel a szája sarkában.

 – Hát akkor üdvözöllek egy új világban, Liesa – mondta vidáman. – Hogy tetszik itt?

Elszakítottam róla a tekintetem és újra körülnéztem. Arra számítottam, hogy a hátunk mögött még látni fogom a nyílhegy formájú, mohával borított sziklát és a fenyőfákat, vagy legalább egy halvány ajtót a levegőben, ami arra utalna, hogy még visszaléphetünk a saját világunkba. Erre azonban semmi nem utalt. Az átjárót ebben a dimenzióban éppúgy nem tudtam érzékelni, mint a sajátomban. 

 – Ez nem lehet valóságos – mondtam elgyengülve, és lezöttyentem egy kerekded kőre. A lábam mellett futó patak partján halványzöld virágok nyíltak. Kinyújtottam a kezem, és óvatosan megsimítottam az egyik növényke szirmait, aztán magát a sziklát is. Durva tapintatú, langyos és nyirkos volt. Az ujjaimat belemerítettem a patak vizébe: az is meleg volt. 

Fölnéztem az égboltra. Nem láttam csillagokat, csak egy halvány narancsszínű holdat. Aztán még egyet és még egyet. 

 – Ebben a… világban öt hold van? – fordultam oda Rufushoz. Derűs érdeklődéssel figyelte, hogyan reagálok a környezetemre.

 – Mikor mennyi – vonta meg a vállát könnyedén, és leült mellém.

 – Elvesztettem az eszem? – motyogtam magam elé. – Ez hogyan lehetséges? Hogyan kerülhettem át egy másik világba? 

Hirtelen odafordultam Rufushoz, és mereven a szemébe néztem. 

 – Honnan tudjam, hogy ez nem csak egy álom? Vagy nem valami különös képzelgés? Bevertem a fejem, kómában fekszem és most hallucinálok? 

Rufus elvigyorodott.

 – Te aztán nem vagy semmi, Maier. Először azzal gyanúsítasz, hogy csak egy rossz viccet akarok beadni neked, mikor több világ létezéséről beszélek. Aztán átkísérlek az egyikbe, hogy a saját szemeddel győződhess meg róla, mire arra kérsz, hogy bizonyítsam be, nem csak te képzeled az egészet?

 Látva az arcomra kiülő őszinte kétkedést, végül összerendezte a vonásait.

 – Hmm, lássuk csak, hogyan győzhetnélek meg arról, hogy amit látsz, valóságos? – megdörzsölte az állát. – Nézd csak!

Kotorászott kicsit a táskájában, majd az orrom elé nyújtott egy karórát. A karcolásokkal teli üveglapra mutatott.

 – Látod, normális időt mutat! Úgy tudom, az álmokban furán viselkednek a hétköznapi tárgyak. 

 – Aha… – mondtam bambán. Rufus a kezembe nyomta az órát.

 – Tedd csak zsebre! Még jól jöhet.

Gépies mozdulattal elsüllyesztettem az órát, majd milyen erősen csak tudtam, belecsíptem a karomba. Egy fájdalmas, vörös foltot hagytam a bőrömön, de semmi más nem történt. 

 – Nem ébredtem fel – motyogtam.

Rufus összeszűkült szemekkel méregetett.

 – Most sokkot kaptál, vagy ilyesmi? El fogsz ájulni?

 – Honnan tudjam, hogy el fogok-e ájulni? – förmedtem rá. – Nem szokásom, de még sosem találtam magam más dimenziókban korábban, fogalmam sincs, mire számítsak!

 – Ez már egészen élettelinek hangzott – felelte Rufus vidáman.

Megráztam a fejem. Ez az egész tiszta őrület, gondoltam. De akárhogy is próbált az agyam logikusabban működő része meggyőzni arról, hogy több dimenzió nem létezhet és minden, amit látok csak egy lázas képzelgés, volt, amit nem tagadhattam le. Például azt, hogy micsoda hőség van az otthonomhoz képest: a hátamon patakokban folyt az izzadtság a vastag kabátom és pulcsim alatt. Minden olyan valóságosnak tűnt: a szélben szálló virágillat, a cipőm alatt csikorgó talaj, a sziklán végigrohanó patakok halk csobogása.

Közelebb hajoltam a földhöz és a tenyerembe vettem egy aprócska, kerek kavicsot. Tökéletesen sima volt a felülete, és szinte izzott a melegtől.

 – Ebben a világban minden olyan, mintha árasztaná a hőt magából? Még ez a kődarab is forró.

 – A helyedben másik ereklyét választanék – felelte Rufus derűsen. – Az egy megkeményedett madárszar.

Ledobtam a kavicsot. A távolban éles, magas hangú rikoltás hangzott fel, amelyre valahonnan a hátunk mögül válasz érkezett. Rufus a fejét félrebillentve körülnézett.

 – Mi volt ez? – kérdeztem. 

 – A helyi lakosok beszélgetnek. 

 – Helyi lakosok? 

 – Csak nem azt hitted, hogy egy kihalt, néptelen világba hozlak majd el? – vigyorgott rám jókedvűen. 

 – Azt hittem, ez az egész világosdi egy nagy kamu – emlékeztettem -, eszem ágában sem volt azon gondolkozni, milyen élőlények várnak majd az átjáró másik oldalán… egyébként is, mik élnek itt? Kik ezek a helyi lakosok?

 – Ó, igazán különleges lények. Biztosan látsz majd néhányat. Itt, a hegyen rengetegen laknak, akik szalamandrákhoz meg gyíkokhoz hasonlítanak. Általában elbújnak a sziklák mélyében, és csak akkor jönnek elő, mikor a holdakat felváltja a világosság. Olyankor a köveken sütkéreznek.

Rufus egy könnyed mozdulattal felállt, én pedig lopva leszakítottam egy virágot és a farmerem zsebébe gyömöszöltem. Tudtam, hogy bizonyíték nélkül még saját magamnak sem fogom elhinni holnap, hogy minden, amit láttam valóságos volt.

 – Lábra tudsz állni? Annyi látnivaló vár még rád, kár lenne itt ücsörögve pazarolni az időt. Mit szólsz hozzá, ha sétálunk egy kicsit?

 – Itt hagyhatom a kabátom és a pulcsim? Mindjárt hőgutát kapok.

 – Csak nyugodtan. Senki nem fogja ellopni – Rufus hangjából arra következtettem, hogy szórakoztatónak tartja a gondolatot, hogy a hegyen élő gyíkok eltulajdonítanák a ruháimat.

– Oké – egyeztem bele, és kicsit ingatagon föltápászkodtam a langyos kövekről. Továbbra sem voltam tökéletesen biztos benne, hogy amit átélek, az valóság, de ha már álmodom, miért is ne használjam ki az itt töltött időt? Egyszer úgyis felébredek… újra belecsíptem a karomba, de semmi nem változott körülöttem.

Rufus az egyik vékony patak mentén indult el, egyre távolabb sétálva a szikla peremétől. A halványzöld virágokat fokozatosan felváltották az lépésről-lépésre nagyobb, görbe páfránylevelek. Néhány perc múlva már vállmagasságig nőtt növények közt gyalogoltunk.

Rufus rátalált egy keskeny, porózus kavicsokkal borított ösvényre, és egyre feljebb kaptatott rajta.

 – Föl akarsz mászni a hegy tetejére? – kérdeztem lihegve, ahogy próbáltam lépést tartani vele. A haladásomat lényegesen lelassította, hogy fél kézzel állandóan a páfrányleveleket csapkodtam félre az arcomból.

 – Majdnem – felelte Rufus rejtélyesen. Rövidesen letért az ösvényről és megtorpant. A levelek közül előbukkanó narancsvörös sziklafalon széles repedés tátongott.

 – Ugye nem akarsz bebújni ide? – a hangom fülsiketítően magas tónusba csapott át.

 – Klausztrofóbiás vagy?

 – Ki ne lenne az ennek a látványától?

 – Lássuk csak, a barlangászok, a bányászok, a liftaknába mászó szerelők…

 – Csak azért, mert átléptünk egy másik világba, nem lettél hirtelen vicces – zsörtölődtem. Rufus jót nevetgélt magában.

 – Na, gyere! Ne félj, hamar túlleszünk ezen a szakaszon. A túloldalon majd kárpótol a látvány.

Ha rajtam múlik, talán soha nem léptünk volna be a félhomályos alagútba, de Rufus habozás nélkül becsusszant a sziklák közti repedésbe.

 – Basszus, legalább várj már meg! – kiáltottam, és minden józan megfontolást sutba vetve utána vetettem magam. Még ez is jobbnak tűnt, mint teljesen egyedül maradni egy vadidegen világban.

Odabent dohos fülledtség fogadott. A kezeimet oldalra nyújtva tapogattam a körülöttünk magasodó kőfalakat, miközben óvatosan csoszogtam előre. Remélhetőleg nem nyomnak össze, gondoltam szorongva. A következő pillanatban megbotlottam valamiben, és végighorzsoltam a könyököm a durva sziklákon.

 – Vigyázz, hová lépsz! – szólt hátra a válla felett Rufus. – Lehet, hogy csúszóssá válik az út.

 – Kicsit elkésett a figyelmeztetés… – motyogtam, miközben minden erőmmel a szememet meregettem a félhomályban. – Mi történik, ha hasra esek? 

Rufus kuncogott, ahogy elképzelte a jelenetet.

 – Maximum lenyúzod a térded – felelte, de aztán hátranyúlt és megfogta a kezem. Hálát adtam a sötétnek, bár majdnem biztosra vettem, hogy a fejem jelzőlámpaként világít az érintésétől. Gyors pillantást vetettem a tenyerünkre – talán ebben a világban láthatóvá válik, mi okozza a tűzforró érzést ott, ahol a bőrünk összeér. Nem láttam semmit, csak két nagyon is emberi kezet, amik szorosan kapaszkodtak egymásba.

 – Mesélsz még a helyi lakosokról? – kérdeztem gyorsan. – Valahogy el kell terelned a figyelmem, mielőtt pánikrohamot kapok ebben a szűk lyukban. Mik élnek még itt a gyíkokon kívül?

 – A növények közt szaladgálnak apró rágcsálók. A fák lombkoronáján növő édes gyümölcsökből táplálkoznak. Ha kell, hatalmasakat tudnak ugrani… mikor a repülő ragadozók elől menekülnek.

 – Repülő ragadozók? 

 – A legérdekesebb lények errefelé. Legalábbis szerintem. Kicsit olyanok, mint a ti őshüllőitek. Hatalmas bőrszárnyuk van, de a fejüket, nyakukat, és a testük nagy részét tollak borítják. Óriási távolságokat tudnak megtenni, úgy játszanak a légáramlatokkal, ahogy csak kedvük szottyan. Őket hallottuk rikoltozni korábban.

Összerezzentem a gondolattól, hogy ezek az őshüllőkhöz hasonlatos csúcsragadozók valahol a fejünk felett repkedhettek, és éhesen kiáltoztak. Rufus megérezhette a mozdulatomat, mert szorosabban fogta a kezem.

 – Ne aggódj! Semmi bajod nem eshet. Sosem bántanának egy embert.

Nagyot nyeltem.

 – Honnan tudsz ennyi mindent erről a világról? – kérdeztem. – Te miért látod az átjárókat, és én miért nem?

Rufus egy ideg nem felelt. A lépteink tompán dobbantak a sziklák félhomályában.

 – Mára csak egy sokkot szeretnék okozni neked – mondta végül, de olyan halkan, mintha csak felsóhajtott volna.

Ekkor észrevettem, hogy a szűk járatba egyre több fény hatol be. Nem is olyan messze narancsos derengés rajzolta ki a kövek körvonalát. Rufus eleresztette a kezem.

 – Mindjárt vége az alagútnak – szólt hátra a válla felett. – Ugye nem is volt olyan szörnyű?

Mielőtt válaszolhattam volna, kiléptünk a sziklák takarásából. A bent uralkodó félhomály után még a holdak kellemes, meleg ragyogása is bántotta a szemem. 

Hunyorogva körbefordultam, és elakadt a lélegzetem a látványtól. A narancsbarna szikla széles, íves párkányt formált előttünk. A fejünk felett messzire előrenyúló kövekről vékony, fátyolszerű vízesések zuhantak le, áttetsző függönyt képezve. Álmélkodva fordultam körbe.

 – Úristen, de gyönyörű! 

Lassú léptekkel oldalra sétáltam, míg ki nem kerültem a vízesések mögül. Megálltam a sziklaszirten és mély levegőt vettem. Innen mindent jól láthattam – a mélyben nyújtózkodó, hatalmas páfrányokat, a hajladozó pálmákat, a liláskék égen ragyogó égitesteket. A földöntúli tájba fehér csíkokat szakítottak a párkányon leszáguldó vízesések.

 – Tetszik? – kérdezte Rufus. Észre sem vettem, hogy végig a nyomomban volt.

Válasz helyett összeráncolt homlokkal fürkésztem a tájat. Miért ilyen ismerős? Álmodtam már róla, vagy…

– Ó! Rájöttem! – kiáltottam fel hirtelen, a homlokomra csapva. Rufus zavartan felvonta a szemöldökét.

 – Mire?

 – Nem tudtam megmagyarázni, miért ilyen furcsán ismerős ez a táj – hadartam izgatottan. – De most eszembe jutott. Ezt festetted le a művészet szakkörön, ugye?

Rufus elvigyorodott.

 – Élőben szebb, ugye?

 – Az nem kifejezés.

Közelebb lépdeltem a szikla széléhez és lenéztem a mélybe. Egyszerre bátornak és gondtalannak éreztem magam. Egy idegen dimenzióban járkálok! Ki tudja, milyen szabályok érvényesek itt? Talán én is egy új ember lehetek ebben az új világban. Mondjuk olyasvalaki, aki gond nélkül bemászik apró barlangokba, aki vízeséseket fedez fel a hegyoldalban, aki nem fél a magasban…

Egészen távolra kihajoltam a szikla peremén. Szinte beleszédültem a mélység vonzásába. Hűha, nagyon magasan vagyunk, gondoltam. Lehet, hogy ez az egész új emberré válás mégsem olyan egyszerű, hogy csak gondolok egyet és eltűnik a tériszonyom…

 – Hohó, csak óvatosan! – Rufus elkapta a derekam, és visszahúzott. – Ebben a világban is hasonló a gravitáció, mint a tiétekben.

 – Van, ahol nem? 

 – Sok világ van, ahol másképp működik a számodra megszokott fizika.

Újra kihajoltam a párkány felett, ezúttal sokkal megfontoltabban. Odalent megmozdultak az óriási növények, jobbra-balra hajladoztak, mintha valami félrelökdöste volna őket az útból.

 – Odanézz! – mutattam sürgetően. – Az meg mi lehet? 

 – Tetszeni fog neked – felelte Rufus rejtélyesen. 

A távolban tompa, mély hangon felbődült valami. A növények még hevesebben mozogtak.

 – Ugye nem kerülhetünk bajba idefent? – kérdeztem aggodalmasan. – Nem fog meglátni minket, vagy ilyesmi?

 – Tökéletesen biztonságban vagyunk.

Önkéntelenül is megragadtam Rufus kezét. Megborzongott, de hagyta, hogy az ujjait szorongassam.

A közelgő lény ekkor kibukkant a hatalmas növényzet közül, nekem pedig leesett az állam. Hosszú, vaskos nyaka volt, a feje tetején csontos taréjjal, apró szemekkel. Lassan és méltóságteljesen mozgott. Szürkés, durva bőrét foltokban sötétzöld moha borította. 

 – Úristen! Ez egy dinoszaurusz? – tériszonyomról megfeledkezve közelebb húzódtam a szikla széléhez, hogy még jobban szemügyre vehessem. Az óriási állat morajló hangon felmordult, letépett egy páfránylevelet, és méltóságteljesen rágcsálni kezdte. Rufus szélesen mosolygott elképedt arcomat látva.

 – Csak hasonlít rájuk.

A hatalmas lényt kettő másik követte, mély torokhangon búgtak valamit egymásnak és csatlakoztak a lombkoronák legeléséhez.

 – Ez egészen elképesztő – suttogtam.

Tekintetünkkel követtük a békésen ballagó gigászokat. A talaj minden lépésüknél halkan megdöndült, miközben ráérősen elfogyasztották a vacsorájukat. Nem sokkal később feltűnt néhány szárnyas őshüllőre hasonlító lény is, lusta szárnycsapásokkal köröztek a levegőben és időnként élesen felrikoltottak. A hangjuktól minden szőrszál felállt a karomon. Nagyon éhesnek hangzanak, gondoltam szorongva.

 – Róluk beszéltem korábban – mutatott a repülő teremtményekre Rufus. Hasra feküdt a sziklapárkányon és összefont karjaira támasztotta az állát. Elszakítottam a tekintetem a méltóságteljesen ballagó lényekről, meg az égen köröző őshüllőkről, és fürkészve néztem rá.

 – Miért nem válaszoltál a kérdésemre korábban? 

 – Hmm? Mire gondolsz? – Rufus még csak felém sem pillantott, úgy tett, mintha a tájban gyönyörködne.

 – Miért tudsz ennyi mindent erről a világról? 

 – Sokat tanultam róla.

 – Kitől? Honnan? 

Egyszerre furcsán tartózkodónak tűnt, majdhogynem védekezőnek.

 – Nézd, Liesa… – habozott, majd rám pillantott a szeme sarkából. – Nem szeretnélek megrémíteni. Fogalmam sincs, mennyi újdonságot képes feldolgozni az agyad. Én még sosem csináltam ilyet, nem tudom, hogyan adagoljam az információt úgy, hogy ne kapj tőle tudathasadást.

 – Annyira csak nem sokkoló, mint az, hogy egyszerre több világ is létezik. Hé, a dínó-lények miatt sem bomlott meg az elmém! – sikerült sokkal magabiztosabban kimondanom ezeket a szavakat, mint ahogy valójában éreztem magam. Rufus megcsóválta a fejét. 

 – Nem vagyok biztos benne.

 – Csak rukkolj elő vele! – biztattam. – Vagy kezdjük valami egyszerűbbel? Te miért látod az átjárókat és én miért nem?

Még mindig hezitált. Néma csendben vártam a válaszára. Végül mély levegőt vett, és ülő helyzetbe tornázta magát. Egyenesen a szemembe nézett, miközben lassan, tagoltan megszólalt:

 – Azért nem látod az átjárókat, mert ember vagy.

Pislogtam egyet. 

 – Miért, te talán nem vagy az? – kérdeztem viccelődve. 

Rufus – várakozásommal ellentétben – nem mosolyodott el válaszul. 

 – Nem – mondta épp olyan természetes hangon, mintha csak azt közölte volna velem, hogy holnap akciós lesz a tej a helyi kisboltban. A reakcióm is ehhez méltó volt:

 – Mi van?

 – Én nem vagyok ember, Liesa. 

Emlékeztettem magam, hogy ne felejtsek el lélegezni. Csak hülyéskedik gondoltam.

– Akkor mégis mi vagy? – árnyalatnyi kétségbeesést hallottam kicsendülni a hangomból.

– Alakváltó.

Néma csendben néztem rá. A különböző világokról is igazat mondott, szólalt meg a kis hang a fejemben.  

 – Aha – cincogtam végül – és az mégis mi? 

Rufus felhorkantott.

– Lássuk csak… hogy is szól a tankönyvi definíció? Megvan az a képességem, hogy más teremtmények alakját is fel tudjam venni. Ez az oka annak, hogy bár nem a te világodban születtem, emberi formát tudok ölteni, ha akarok.

Végigmértem. A levegőben szálló könnyű vízpermettől feketére ázott a haja. Az égbolt halvány, lilás fénye megfestette az arcát, kihangsúlyozta a járomcsontja alatt húzódó árnyékokat. A szemében fényesebben ragyogtak az arany pettyek, mint valaha. Borzasztóan jóképű volt.

– Pedig meg kell, hogy mondjam, ahhoz képest egészen normális embernek tűnsz – nyögtem ki nehézkesen.

 – Az azt jelenti, hogy jól csináltam valamit – vigyorgott Rufus önelégülten. – Ez az alakváltás lényege. Csak akkor sikeres igazán egy transzformáció, ha úgy el tudunk vegyülni más fajok közt, más világokban, hogy senkit ne törjön ki a frász tőlünk.

– Tőletek? Többen is vagytok?

– Naná – emelte meg az egyik szemöldökét. – Nem én vagyok az utolsó, természetvédelem alatt álló példány.

Megráztam a fejem, ahogy próbáltam feldolgozni a rám szakadó információt. Észrevettem, hogy megint visszatartottam a levegőt, úgyhogy egy nagy sóhajjal kifújtam.

 – Rosszul vagy? – kérdezte Rufus.

 – Nem… azt hiszem nem – feleltem kicsit elhalóan. Honnan tudjam, milyen érzés az, ha mindjárt elájulok? – Mivel jár az, ha alakváltó vagy? Bármivé át tudsz változni? 

 – Megmutathatom – ajánlotta, de közben kétkedve méregetett. Mint aki nem tudja eldönteni, mikor fogok holtan összeesni.

 – Oké. Hajrá! 

Rufus feltápászkodott. 

 – Ne ijedj meg! 

 – Most, hogy rám szóltál, már biztos nem fogok – morogtam szárazon. Ennek ellenére a következő pillanatban fejhangon sikoltottam fel. 

Rufus ugyanis megfordult és egy kecses mozdulattal levetette magát a szikláról.

Rufus Travers

Az alakváltást mindenki máshogyan éli meg. Én élvezem.

 – Rufus! – sikoltotta Liesa, miközben leszökkentem a szikláról. 

Ahogy minden idegszálam arra összpontosított, hogy tökéletes legyen a transzformáció, a kötőszövetem, izmaim, csontjaim, a testem összes sejtje tizedmásodpercek alatt vett fel másik formát, csak színtiszta izgatottság járt át.  

Éreztem az arcomba csapódó levegő édes ízét. A nyakamat és vállamat egymásra simuló tollak lepték el, a karjaim szárnyakká alakultak, az ujjaim pengeéles karmokká görbültek.

A testem ösztönösen felmérte, milyen sebességgel száguldok a föld felé. Még van pár tizedmásodpercem, hogy szabadon zuhanhassak. Kivártam a legutolsó pillanatot, hogy elkerüljem a becsapódást.

Hsssssz!

A levegő éles, szisszenő hangon szökött ki alólam, ahogy kitártam a szárnyaimat, és elkanyarodtam. Adrenalin száguldott az ereimben, miközben átsuhantam két lomhán mozgó, hosszúnyakú lény között. Egyikük harsányan elbődült, és elejtette a szájában tartogatott pálmalevelet.

A látásom is megváltozott – elmosódottabban érzékeltem mindent, mint emberi alakban, de ha akartam, sokkal kisebb részletekre tudtam összpontosítani, akárcsak egy kamera lencséje. Láttam az egérszerű apró lényeket, amint az édes gyümölcsöket dézsmálják az egyik pálma tetején. Mikor észrevették, hogy az árnyékom elsuhan felettük, rémült visítással a levegőbe vetették magukat és átugrottak egy másik fa lombjára.

Magamban nevettem rajtuk. 

Ne aggódjatok miattam, én nem vadászok ma, gondoltam szórakozottan. 

Magabiztos szárnycsapásokkal egyre feljebb emelkedtem, egyenesen az ég felé. A langyos szél végigborzolta a tollaimat. Belesimultam a légáramlatokba, és hagytam, hogy azok vigyenek magukkal. 

Ó, hogy ez mennyire hiányzott már! Az emberi test olyan esetlen és törékeny. Nem csoda, hogy különböző agyafúrt megoldásokhoz kell folyamodniuk, hogy megtapasztalhassák a repülés csodáját. És még az is mind csak gyatra utánzat.

Megkerestem a tekintetemmel a durva sziklákon szaladó vízeséseket, és feléjük vettem az irányt. A hegycsúcshoz érve összecsuktam a szárnyaimat, és zuhanórepülésben suhantam lefelé a vízesések mentén. A szabadság és az erő tökéletes elegye rohant a véremben, éreztem, hogy a torkomból önkéntelenül is rekedt vijjogás szakad fel. Egy másik lény hasonlóan felelt a kiáltásomra a távolból. 

Kitártam a szárnyaimat, hagytam, hogy lefékezzenek a levegőben. Egy éles kanyarral a vízesések alá buktam, és még mielőtt lesodortam volna Liesát a szikláról, könnyed mozdulattal landoltam mellette. 

Tágra nyílt szemekkel, elképedve bámult rám. Az ajka megmozdult, mintha mondani akarna valamit, de egy szó sem hagyta el a száját. Különös látványt nyújtott az új szememmel: a körvonalai kissé elmosódtak és vibráltak, a színei megfakultak. Mindene sárgás fényben ragyogott.

 – Tényleg te vagy az? – kérdezte Liesa halkan. Összehúzott szemekkel felállt és bátortalanul lépett felém egyet. 

Tényleg én vagyok, nyújtottam ki felé a gondolataimat automatikusan. A következő másodpercben már rájöttem, hogy hiába teszek így, úgysem hall engem. Helyette előretámaszkodtam a szárnyaim végén görbülő karmaimmal, és lenyújtottam hozzá a nyakam, hogy közelebb kerüljek hozzá. 

Liesa Maier

A nagydarab, kék tollakkal borított, bőrszárnyú madár megrázta a fejét, apró vízcseppeket repítve minden irányba. Aztán közelebb hajolt hozzám, mintha alaposabban meg akarna nézni magának.

 – Tényleg én vagyok – mondta. A hangja egészen eltorzult, rekedt volt és kissé fémes csengésű. Eltátottam a számat.

 – Te… tudsz beszélni? 

A kékeszöld tollakkal fedett koponyában mélyen ülő szempár minden kétséget kizárólag Rufusé volt. Meleg mogyoróbarna, azokkal a csodálatos arany pöttyökkel. Az ismerős szemek most kissé összeszűkültek, miközben a madárszerű lény köhögő-hörgő hangot hallatott. Eltartott pár pillanatig, hogy rájöjjek, valószínűleg nevet. Milyen kedves, hogy kiröhög. Megnézném az ő képét, ha én közölnék vele hasonló furcsaságokat!

 – Nem ti vagytok az egyetlen faj, amelyik ilyen módon képes a hangképzésre. 

 Úgy döntöttem, próbálok a lehető leghiggadtabban reagálni és a tényszerű megállapításokra szorítkozom.

 – A szemed ugyanolyan maradt.

A lény elfordult tőlem, kitárta a szárnyait, és egész testében megrázkódott. A következő pillanatban már Rufus guggolt a sziklán. Pontosabban… Rufus emberi formája. Hű, ezt nehéz lesz megszokni.

 – Ezt hogy csináltad? – nyögtem ki. 

 – Hosszú évek gyakorlásával – felelte vigyorogva. – De attól tartok, te sosem leszel képes rá, hogy utánozz.

 – Ja, igaz is, elfelejtettem, hogy én csak egy egyszerű ember vagyok. 

Rufus elkomolyodott és fürkészve nézett rám.

 – Mondd, Liesa… jól vagy? Nem kaptál sokkot, vagy ilyesmi? Kicsit sápadtnak tűnsz.

– Ja persze, minden rendben. Ez az egész tök normális – mondtam. Vajon ő is idegesítően sipítónak találja a hangom?

Rufus egyik lábáról a másikra helyezkedett, de inkább tisztes távolságot tartott tőlem. 

 – Nem félsz tőlem? – kérdezte halkan. 

 – Hát… nem igazán. Legalábbis mikor ember vagy, akkor semmiképp sem – bizonygattam kissé reszketegen. – Ugyan az előbb néhány pillanatra azt hittem, hogy a halálba zuhantál, engem pedig mindjárt elfogyaszt vacsorára egy tollas-szárnyas izé… ősmadár, de aztán észbe kaptam, hogy csak az alakváltó cserediákom bukkant fel a levegőből. Egy átlagos nap az én átlagos életemben.

Rufus kuncogott, de továbbra sem mozdult.

 – Ne haragudj, ha rádijesztettem – mondta. – Hülye voltam, hogy ilyen felvágósan viselkedtem. 

 – Ez valami alakváltó gyengeség? Minden áron repülőbemutatót tartani?

Szerény mosollyal megvonta a vállát.

 – Azt hiszem, ha tudnál repülni, te is nehezen állnád meg, ha lehetőséged nyílik rá. Bocsánatot kérek, ha felzaklattalak vele. Ahogy korábban említettem, még sosem csináltam ilyet… még sosem mondtam el egy embernek, mi vagyok.

 – Akkor hadd lássam újra – próbáltam magabiztosnak látszani amennyire csak tudtam. Rufus felvont szemöldökkel, kétkedve nézett rám.

 – Most már felkészültem rá, mi fog történi – győzködtem. 

Rufus megköszörülte a torkát, vetett rám még egy utolsó gyanakvó pillantást, aztán átalakult. Az agyam fel sem fogta igazán, mi történik, olyan gyorsan zajlott le a változás. Úgy tűnt, mintha a bőrének minden apró részlete felizzana, a következő pillanatban pedig az egész testén hullámként szaladt át a transzformáció. Mire annyit mondtam volna, hogy “hűha”, egy aprócska, barna bundájú rágcsáló álldogált a sziklapárkányon. A hátsó lábai hosszabbak voltak, mint a mellsők. Bolyhos bundájával és óriási, csillogó szemeivel kifejezetten aranyosnak tűnt.

Hiába történt a tulajdon szemem előtt az átváltozás, nehezemre esett, hogy valóban felfogjam, mi is történt az imént.

 – Helló! – mondtam, és leguggoltam mellé. A kis lény megmozgatta nedvesen csillogó, fekete orrát és felemelkedett a két lábára. Óvatosan kinyújtottam felé a kezem, de még mielőtt hozzáérhettem volna, megrázkódott és visszaalakult emberré.

 – Nem mertem megkockáztatni, hogy mi történne ebben az alakban, ha megérintesz – magyarázkodott Rufus féloldalas mosollyal.

Értetlenül felvont szemöldököm láttán még hozzáfűzte:

 – Tudod, áramütés, meg ilyesmik…

 – Ja, igen – magam elé tartottam mindkét kézfejem. – Szerinted mi okozza ezt? Van valami szupererőm?

 – Fogalmam sincs – felelte. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez egy egyedi reakció. Valami miatt én vagyok érzékeny az érintésedre. Majd utána olvasok, hogy van-e rá példa a könyveimben. 

 – A könyveidben? Ezt hogy kellene elképzelnem? Űrlényeknek írt tankönyvek az emberekről? – kérdeztem viccelődve. Meglepetésemre, Rufus biccentett.

 – Olyasmik, igen.

Felsóhajtottam.

 – El sem tudod képzelni, mennyi mindent szeretnék most megkérdezni tőled.

 – Például?

 – Hát, például azt, hogyan lehetséges, hogy te nem… szóval hogy te nem vagy izé… tök pucér.

 – Miért, szeretnéd, ha az lennék? – kérdezte csalafinta mosollyal. 

Gondosan ügyeltem rá, hogy ne nézzek a szemébe.

 – Ja persze, mármint nem, én csak azt nem értem, hogyan lehetséges, hogy a ruháid is veled együtt változtak.

 – Az átalakulás egyik legfontosabb része, hogy ne keltsünk nyugtalanságot, káoszt, vagy feltűnést a megjelenésünkkel – magyarázta. – Kicsit furcsán venné ki magát, ha egy átkeléskor anyaszült meztelenül bukkannék fel.

 – Igaz, tényleg az lenne az egészben a legfurcsább, nem pedig az, hogy a semmiből kerültél elő…

Reménykedtem benne, hogy sikerült uralkodnom a nyakamon felkúszó píron és nem virít az egész fejem vörösen. Félrekaptam a tekintetem és ekkor vettem észre, hogy egy újabb hold bukkant fel az égen. Ez vöröses színű volt, nem pedig narancssárga, mint a többi.

A szívem nagyot dobbant.

 – Úristen – nyögtem ki. – Mennyi az idő?

 – Most meg mi a baj?

 – Mégis mióta vagyunk itt? Hány óra van?

Rufus ásított egyet és megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. 

Felpattantam.

 – Azonnal mennünk kell – hadartam. – Anyáék teljesen ki fognak akadni, amiért nem tudják, hol vagyunk. Már órák telhettek el!

 – Majd kitalálunk valami hihető magyarázatot.

 – Te ezt nem érted, ők nem egyszerűen aggodalmasok, hanem egyenesen paranoiások, főleg az apám. Te jó ég! Mire hazaérünk, talán már éjszaka lesz. Mit mondunk majd, ha rákérdeznek, merre jártunk eddig? Mit csinálunk, ha…

Rufus megragadta a vállam és finoman megrázott.

 – Liesa, nyugi, figyelj rám egy pillanatra! 

 – Már órák óta otthon kellene lennünk. Ebből nem lesz könnyű kidumálni magunkat, még a végén a rendőrséget is kihívják…

 – Csak vegyél egy mély lélegzetet és hallgass ide! 

Vonakodva bár, de engedelmeskedtem. Rufus elengedte a vállam. 

 – Még sosem láttam hisztériás rohamot, de ez rohadt közel járt hozzá – állapította meg vidáman. Az kezem akaratlanul is ökölbe szorult. 

 – Az állandó sértegetés is az alakváltó kultúra része? 

 – Ó, dehogy. Attól tartok, ez teljes egészében én vagyok – olyan széles vigyor ült ki a képére, hogy biztosra vettem, remekül szórakozik. Összefontam a karomat a mellkasom előtt és az államat felszegve néztem rá.

 – Szóval akkor, mi a megoldásod a helyzetünkre? 

Rufus kinyújtotta az egyik ujját, és úgy szólalt meg:

 – Először is: ahogy korábban mondtam már, a többi világ gyakran máshogyan működik, mint a tiétek. Van, ahol a számodra megszokott fizika törvényei álltak a fejük tetejére, és olyanok is vannak, ahol az idő múlása… mondjuk úgy, hogy nem megszokott. Nézz csak rá az órára!

 – Milyen órára?

Rufus felvonta a szemöldökét.

 – Amit az átkelés után nyomtam a kezedbe.

Hát persze, kaptam észbe. Gyorsan előhalásztam a zsebemből, a tekintetem végigsiklott a számlapján. 

 – Ezzel nem sokra megyünk – állapítottam meg szárazon. – Megállt. 

Rufus a fejét rázta. 

 – Tökéletesen jól működik. A te világod idejét mutatja.

Elkerekedett szemekkel meredtem a mutatókra. 

 – De hát… de… hiszen órák óta itt vagyunk! – fakadtam ki döbbenten. – E szerint pedig alig ötven perc telt el. Ez lehetetlen! 

Rufus somolyogva nézett rám. 

 – Ma reggel még a többi világ létezését is lehetetlennek tartottad – mondta egyszerűen. 

Megráztam a fejem, mire jókedvűen hátba veregetett. Feltartotta még egy ujját.

 – Ahogy korábban mondtam, az idő múlása csak az egyik ok arra, hogy miért ne ess pánikba. 

 – És mi a másik?

 – Tudok egy rövidebb utat. 

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át