Liesa Maier

Rufus sietős léptekkel átvágott a sziklapárkányon, míg végül lépcsőszerűen sorakozó, jobbra-balra dőlő kövekhez ért.

 – Mit értesz az alatt, hogy tudsz egy rövidebb utat? – faggattam, miközben szorosan a nyomában felkapaszkodtam a sziklákon. 

 – Mindjárt meglátod. 

Rufus összehúzott szemmel fürkészte a köveket.

– Ha jól emlékszem, van itt egy másik átjáró valahol…

– Hány átjáró van tulajdonképpen? – kérdeztem, ahogy lihegve igyekeztem tartani vele a lépést. – Ez már a második ebben a világban!

Rufus egy pillanatra megtorpant és elvigyorodott.

– Nem tudom pontosan. Sőt, lehet, hogy senki nem tudja. Talán végtelen sok.

Végigfuttattam a tekintetem az előttünk magasodó narancsszínű sziklákon. Számomra mindegyik ugyanolyannak tűnt, semmi jelét nem mutatták annak, hogy egy átjárót rejtegetnének.

– Hogy néznek ki? Mármint, te milyennek látod őket? – fordultam oda Rufushoz.

 – Minden világban máshogy jelennek meg, de a levegő mindig megváltozik körülöttük. Olyan, mintha finom hullámokat vetne. Ennél jobb leírást sajnos nem tudok adni neked. Egyébként függ attól a fajtól is, amivé átalakulunk. Emberi alakban például kifejezetten nehéz észrevenni őket, ha nem tanultad korábban, mit kell keresned.

– Hogyan tanultad meg felismerni őket? – kérdeztem, miközben hunyorogva erőltettem a szemem. Igyekeztem felfedezni a levegő finom változását, amiről Rufus beszélt. 

– Nekem nem kellett megtanulom, hogyan azonosítsam be az átjárókat. Mióta csak az eszemet tudom, látom őket.

– Szerinted én is képes lehetnék rá egyszer?

– Ez nem olyasmi, amit egy ember valaha is megtanulhatna – törte le az ambícióimat Rufus könyörtelenül. – Olyan, mintha puszta akaraterővel próbálnád rávenni magad, hogy egy új színt láss, vagy egy új frekvenciát hallj.

– Kár… – nem tudtam leplezni a hangomban bujkáló csalódottságot.

Rufus megtorpant és oldalra billentette a fejét.

– Aha! Már látom is – egy nagy ugrással felpattant az előtte magasodó kőszirtre, majd visszafordult és lenyújtotta nekem a kezét. Belecsaptam a tenyerébe, és hagytam, hogy felhúzzon maga mellé.

– Ne engedd el a kezem! – figyelmeztetett Rufus újra, és előrelépett. 

Megint önkéntelenül is behunytam a szemem és próbáltam emlékeztetni magam, hogy ne rémüljek meg, ha nem tudok lélegezni a sűrűvé váló levegőből. Elmúlik, gondoltam.

Körülöttem minden kocsonyássá és hűvössé vált egy pillanatra, majd az érzés ahogy jött, úgy is ment. 

Bumm!

Vakon előretántorodtam, és nekiütköztem valami keménynek.

 – Aú! – szűrtem a fogaim közt, és kilestem a leeresztett szempilláim alól. A meglepetéstől aztán majdnem hangosan felkiáltottam. A narancsvörös szikláknak nyoma sem volt. Egymásra halmozott, gondosan hasogatott farönkök, két törött hólapát, egy gereblye és egy kopott fűnyíró társaságában álltam. A poros, félhomályos helyiség ismerős volt. Nagyon is ismerős.

– Hihetetlen – fordultam körbe álmélkodva. – Hiszen ez a szerszámos kamra az udvarunkban! Itt is van egy átjáró?! 

Rufus a térdére támaszkodva előrehajolt és válasz helyett csak bólintott. Az agyamban olyan gyorsan kergették egymást a gondolatok, hogy szinte hallottam a fogaskerekek kattogását.

 – A vendégszobában is van egy átjáró, ugye? Ez történt a múltkor, mikor feltűntél a semmiből. Egyszerűen csak egy másik világban jártál és pont akkor jöttél vissza, mikor én a szobádban voltam! – olyan jó érzés volt a megvilágosodás, hogy hangosan felsóhajtottam. – Tudtam,  hogy nem őrültem meg. Hogy nem csak képzelődtem! 

Rufus lassan, szinte már vonakodva kiegyenesedett.

 – Azt kell, hogy mondjam, kicsit irigylem, amiért neked semmilyen kellemetlenséggel nem jár az átkelés – állapította meg szárazon.

 – Neked nagyon fáj?

 – Kibírható…olyan, mintha tűket döfnének az összes ízületembe. 

– Hát, ez nem hangzik kellemesen.

 – Hozzá lehet szokni – Rufus fintorogva megropogtatta a nyakát. – Na, gyerünk, tűnjünk el ebből a kis kamrából, mielőtt a szüleid találnak ránk és megkérdezik, mit művelünk itt.

Elképzeltem, mit szólna hozzá apa, ha ránk nyitná az szerszámos kamra ajtaját. Inkább elhessegettem a gondolatot.

Na igen. A szüleim. A normális életem, amiben iskola után a szobámban szoktam olvasgatni, aztán együtt vacsorázunk… egyszerre olybá tűnt, mintha mindez évezredekkel ezelőtt történt volna. Úgy éreztem, Rufus felbukkanása megzavarta az életünk fonalát. Mióta ő is velünk lakott, az idő furcsán lelassult, most pedig már a valóság is groteszkül kicsavarodott: egyszerre idegen dimenziók, különös lények és emberek közé látogató alakváltók népesítették be. 

Legszívesebben leheveredtem volna a hátamra, hogy gondolkozzak az élet értelmén. Ugyanakkor ahhoz is kedvem támadt, hogy sikítva ugráljak fel-alá. Lehet, hogy ez az első jele annak, hogy tényleg sokkot kaptam? Vagy Rufus abbéli aggodalma, hogy az agyam esetleg nem tud feldolgozni ennyi újdonságot igaznak bizonyult és most teljesen megbomlik az elmém? Végül inkább csak biccentettem és kitártam a kamra ajtaját.

 – Menjünk.

Egymás nyomában átvágtunk az udvaron. Hűvös szél rohant végig az a hegyek között, én pedig tetőtől-talpig megborzongtam, mikor rájöttem, hogy egy szál pólóban lépdelek a ház felé.

 – A kabátokat a sziklánál felejtettük – állapította meg Rufus fennhangon, pont, mikor már én is kinyitottam a számat, hogy ezt közöljem vele.

– Anyáék már itthon vannak – mondtam inkább, a ház előtt parkoló autónkra pillantva. – Jobb, ha elkerüljük őket, ha nem akarjuk, hogy kérdésekkel bombázzanak minket, amiért kabátok és táska nélkül jöttünk haza.

Rufus egyetértően bólintott.

Amilyen csöndesen csak tudtam, lenyomtam a kilincset és kinyitottam a házunk ajtaját. A konyhából emelt hangú beszélgetés szűrődött ki:

 – … egyszerűen csak gyanús nekem, hogy ennyit lógnak együtt. Egyébként is, mit csinálnak?

 – Legutóbb rajzszakkörre mentek.

 – Rajzszakkör? A srác valami francos művész is, nem csak divatmodell? 

Anya helytelenítően ciccegett.

 – Nem loholhatunk a nyomában állandóan, hogy mindentől megvédjük, Peter. Ezt el kell fogadnunk. Hamarosan betölti a tizennyolcat és akkor…

 – Sziasztok! – belöktem a konyhaajtót és amilyen lazán csak tudtam, a keretének támaszkodtam.

Apa levette a tűzhely felett bepárásodott szemüvegét, megtörölte, majd újra az orrára biggyesztette.

 – Liesa, hát te meg… – ekkor észrevette a hátam mögött felbukkanó Rufust is, és kijavította magát: – ti meg merre jártatok? 

 – Végig itt voltunk az emeleten – nem voltam biztos benne, mennyire csendül ki a hamisság a hangomból. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy villogó “HAZUDÓS” felirat jelenik meg a fejem felett.

 – Itthon voltatok? Hogyhogy nem szóltatok semmit, mikor hazajöttünk?

 – Tanulás közben zenét hallgattunk – felelte Rufus. Ő bezzeg olyan ártatlanul lesett ki a szempillái alól, mint egy ma született bárány. 

– Mire kellett ilyen sokáig tanulni?

 – Holnap történelem dolgozatot írunk – folytatta Rufus a kamuzást gördülékenyen. 

 – Liesa nagyon jó történelemből.

Apa vallató üzemmódba kapcsolt, gondoltam szárazon.

 – Pontosan, nekem volt szükségem korrepetálásra. Nem tudtam, hogy a cserediákoknak is meg kell írnia ezeket a dolgozatokat és egy árva szót sem készültem eddig.

Apa szúrós tekintettel bámult ránk. 

Nem fogja bevenni, gondoltam szorongva. Ám ekkor anya megtörte a feszültséget azzal, hogy a felém nyújtott négy tányért.

 – Mi lenne, ha gyorsan megterítenétek? És akkor vacsorához is ülhetünk.

 – A krumpli valószínűleg túlfőtt, és a leves is kihűlt – morgolódott apa, és Rufus markába nyomott pár evőeszközt. – Legközelebb igazán szólhatnátok, ha ilyen sokáig terveztek tanulni. 

 – Elnézést kérünk, Mr Maier – felelte Rufus alázatosan és az étkezőasztalhoz lavírozott.

Hallottam, ahogy apa félhangosan odasúgja anyának: – Persze, tanultak, mi? 

Még jó, hogy nem a szerszámos kamrából rángatott elő minket, gondoltam. Azt még ő sem venné be, hogy Rufusszal a gereblye fogait számolgattuk…

A vacsora valóban nem sikerült a legjobban. Apának igaza volt: a krumpli szétmállott, a leves hideg volt, és a hús túl száraz. Nekem amúgy sem volt étvágyam az átélt izgalmak miatt, csak piszkálgattam a tányéromra halmozott ételt. 

Rufus bezzeg úgy falta be a maga adagját, mint aki napok óta nem kapott enni.

 – Nagyon finom, Mr Maier – mondta tele szájjal. Apa kétkedve nézett rá.

 – Örülök, hogy ízlik…

Visszafojtottam a belőlem kikívánkozó hisztérikus nevetést. Egy alakváltó űrlény ül az ebédlőasztalnál, és tömi magába apa kosztját.

 – Kicsim, minden rendben? 

Felkaptam a fejem. Anya fürkészve nézett rám.

 – P-p-persze – dadogtam. – Miért ne lenne? 

 – Olyan piros az arcod és alig ettél valamit… csak nem leszel beteg? 

 – Nem is piros az arcom – nyögtem ki. A látóterem peremén észrevettem, ahogy Rufus a szemét forgatja a suta válasz hallatán.

Anya előrehajolt és a homlokomra tette a kezét. 

 – Nem tűnsz lázasnak…

 – Mondtam, hogy semmi bajom! Csak… izgulok a holnapi dolgozat miatt.

 – Nem arról volt szó, hogy még te korrepetáltad Rufust korábban? – csapott le rám apa. Te jó ég, ízekre fognak szedni! Egyszerre izzadni kezdtem.

 – Ha jobban meggondolom, mégsem érzem magam túl jól. Kicsit hányingerem van – hadartam, és felpattantam az asztal mellől. – Felmegyek, gyorsan letusolok és ledőlök. 

 – Szükséged van bármire? – kérdezte anya aggodalmasan.

 – Nem, nem, tényleg, szerintem egy zuhany és egy jó alvás megoldja…

 – Megehetem a maradék kajád? – fordult oda hozzám Rufus. Az alakváltóknak vajon feneketlen gyomra van? Gondolatban ezt is hozzáírtam a fejemben rajzó kismillió kérdéshez. Apa megköszörülte a torkát.

 – Valószínűleg jobb, ha nem nyúlsz Liesa ételéhez. Lehet, hogy valami vírus bujkál benne.

 – Ó, én nem félek tőle, hogy megfertőz – Rufus fültől-fülig érő vigyorral nézett rám, majd a tányérjára lapátolta a vacsorámat. 

Felrohantam a nyikorgó lépcsőkön, és a fürdőszobába vetettem magam. Remegő kézzel bezártam az ajtót magam mögött, megnyitottam a melegvizet és nagyot sóhajtottam.

Hű, ez közel volt… úgy látszik, mikor nem az identitásomról kell hazudnom, kifejezetten bénán csinálom. 

Szemügyre vettem magam a tükörben. Anyának igaza volt – tényleg furcsán néztem ki. Az arcom kivörösödött, a hajam kócos volt, a szemeim lázasan csillogtak. 

 – Ma egy másik világban jártam – suttogtam fennhangon a tükörképemnek. – A cserediákunk egy alakváltó. És a vendégszobánk közepén van egy átjáró. Tiszta őrület.

Igen, az életem határozottan a feje tetejére állt. 

Kapkodva megmostam a hajam és a fogam, aztán pizsamába bújtam. Természetesen eszem ágában sem volt még lefeküdni. Képtelen lettem volna rá, hogy elaludjak. 

Beléptem a vendégszobába és alaposan végigpásztáztam a falakat. Eszembe jutott, hogyan méregette a szobát Rufus, mikor először hozzánk került. Hát persze, biztosan az átjárót nézte! 

Óvatosan előreléptem, mindkét karomat mereven kinyújtva magam elé. Csak van valami nyoma az átjárónak, amit nekem is észre kellene vennem, nem? Valami jel, egy szikra a levegőben, egy hűvös áramlat, bármi!

Vajon át tudnék kelni magamtól egy másik világba? 

Lehunytam a szemem, körülbelül ott, ahol az átjárót sejtettem, és lassú, megfontolt mozdulattal tettem egy lépést. Aztán még egyet és még egyet. Nem kellene már kocsonyássá válnia a levegőnek? Egyszerűen keresztülmentem az átjárón, ahelyett, hogy átkeltem volna?

 – Aú! – egyenesen nekigyalogoltam az asztalnak.

 – Te meg mit művelsz? 

Megperdültem. Rufus lépett a szobába és összeszűkült szemekkel meredt rám. 

Rufus Travers 

 – Kíváncsi voltam, át tudnék-e kelni egyedül is az átjárón – felelte Liesa, és egy könnyed mozdulattal megveregette az íróasztalt.

 – Ez hogy jutott egyáltalán eszedbe? – kérdeztem élesen. 

Gyanakodva méregettem. Véletlen lenne, egyszerű kíváncsiság? Mégiscsak különös, hogy annyi kérdést tett fel korábban az átjárókról, és amint magára hagyom, már rohan is, hogy megpróbáljon egyedül átkelni… egyetlen szerencséje, hogy fogalma sincs róla, hogyan fogjon hozzá.  

Liesa meglepetten összerezzent.

 – Ilyen nagy baj, hogy egyáltalán megpróbáltam? Azt mondtad, hogy az emberek nem tudják megtanulni, hogyan vegyék észre az átjárókat.

 – Ezzel inkább ne is kísérletezz, Liesa. Soha. Ha valamiféle vakszerencse folytán mégis át tudnál lépni az egyiken, komolyan veszélybe sodorhatod magad.

Fogalma sincs, mekkora bajba keveredhetne. Ezt a gondolatot azonban rögtön követte egy másik. Tényleg nem tudja, vagy egyszerűen nem érdekli?

 – Nem azt mondtad, hogy a többi lény sosem bántana egy embert?

 – Nem csak a lények tudnának bántani – halk kattanással becsuktam az ajtót a hátam mögött, és leültem az ágyra. – Sok világ jelentene veszélyt rád, ha teljesen egyedül arra kóborolnál. Van, ahol a növényeket elektromos töltés itatja át, és van, ahol futóhomok borítja a táj nagy részét. Tényleg vedd ezt komolyan, rendben?

Békülékenyen a levegőbe emelte a kezeit.

 – Oké, megígérem, hogy nem próbálkozom ilyesmivel egyedül. Egyébként azt hiszem, igazán nem kell aggódnod amiatt, hogy véletlenül is sikerrel járok. Egyedül az íróasztalba sikerült belerúgnom…

 – Teljesen elkerülted az átjárót, miközben csukott szemmel mászkáltál, mint egy zombi – vetettem oda megenyhülve. Elhessegettem azt a gyanakvó, kósza gondolatot, ami az agyam hátterében sündörgött: nem láthatja az átjárókat, az lehetetlen. Szerencsére minden jel arra mutatott, hogy Liesa csak vaktában tapogatózva járkált fel-alá a szobában.

Most közelebb sétált hozzám és lehuppant az ágyam végébe. 

 – Egyébként meg mi volt ez a jelenet a vacsoránál? – vontam fel a szemöldököm. Liesa elvörösödött.

 – Kicsi az esélyem rá, hogy Oscar díjat nyerek az alakításommal, ugye? 

 – Az nem kifejezés. “Nem is piros az arcom”, ez a legbénább visszaszólás, amit valaha hallottam. 

 – Legközelebb jobban hazudok majd – ígérte ünnepélyesen. – De neked is meg kell értened, hogy valószínűleg még most is sokkhatás alatt állok. Tudod mi, átlagos emberek, egyáltalán nem vagyunk hozzászokva, hogy egyik világból a másikba ruccanjunk.

 – Ahhoz képest el kell ismernem, hogy egészen jól tartod magad.

 – Köszi szépen! – Liesa elvigyorodott. – Megpróbálok úgy gondolni rá, mint egy valóra vált sci-fi könyvre, nehogy egzisztenciális válságba zuhanjak. Kérdezhetek valamit? 

Képtelen voltam elnyomni a rámtörő ásítást. Az elmúlt napokban nem sokat aludtam és egy embert pesztrálni idegen világokban meglepően fárasztó tevékenység volt. 

 – Nem kellene lassan aludni menned? – érdeklődtem reménykedve. Egy kérdéssorozat megválaszolásával töltött éjszakához semmi kedvem nem volt. 

Liesa tiltakozva rázta a fejét. Egyáltalán nem tűnt álmosnak. A pupillái hatalmasra tágultak és fényesen csillogtak.

 – Képtelen lennék rá. El tudod képzelni, milyen érzés lehet, ha valaki közli veled, hogy más dimenziók is léteznek, ja és az illető nem is ember… – sanda oldalpillantást vetett rám -, hanem valami… valami más? 

 – Nem vagyok túl jó abban, hogy elképzeljek dolgokat – vallottam be.

 – Ez valamiféle alakváltó gyengeség?

Nem tudtam eldönteni, viccel-e, úgyhogy komolyan válaszoltam: 

 – Az. Alapvetően logikusan és objektíven gondolkodó teremtmények vagyunk, az elvont dolgokon való filozofálás nem éppen az erősségünk. 

 – Emiatt nem szereted a zenét sem?

Megvontam a vállam.

 – Egyszerűen nem értem, mit élveztek rajta annyira. Eddig mindegyik szám, amit mutattál csak zajnak tűnt.

Liesa tűnődve hümmögött, mint aki gondosan elraktározza az információt későbbre. Újra ásítottam, mire aggodalmasan összeráncolta a homlokát.

 – Ne haragudj, hogy nem hagylak aludni, de egyszerűen azt érzem, mindjárt szétrobban a fejem. Lehet, hogy az emberi agy tényleg nem erre lett tervezve. Annyi minden történt ma, ráadásul olyan gyorsan, hogy egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni.

– Csak egy kis időre van szükséged, hogy leülepedjenek a történtek. 

Igyekeztem megnyugtatóan hangzani, de valójában fogalmam sem volt, mi számít normális emberi reakciónak ilyen helyzetben. Nekem úgy tűnt, Liesa a körülményekhez képest meglepően összeszedetten viselkedik.

 – Kérdezhetek még valamit?

Felsóhajtottam. Ez hosszú éjszaka lesz.

 – Mondd!

 – Ma délután azt mondtad, hogy magaddal vitatkoztál, beavass-e az igazságba. Azért voltál ilyen rosszkedvű egész nap?

 – Igen.

 – Miért pont ma? 

 – Ezt meg hogy érted?

 – Miért pont ma döntöttél úgy, hogy elmondod?

Töprengve néztem rá. 

 – Úgy tűnt, eljött az ideje – feleltem végül, szándékosan homályosan. Reméltem, hogy nem firtatja tovább a kérdést. Nem válaszolhattam őszintén. 

Liesa összehúzott szemekkel bámult vissza rám.

 – Bajba fogsz kerülni emiatt? Hogy megmutattad nekem a többi világot?

 – Ezt meg hogy érted? Miért kerülnék bajba?

 – Korábban egyszer azt mondtad, hogy nem rajtad múlik, mit árulhatsz el nekem. Van valamiféle alakváltó szabályzatotok, vagy ilyesmi, ami nem engedi, hogy az emberek tudjanak rólatok? És ha igen, akadhat belőle gond, hogy te beavattál engem?

Mégis sejt valamit?, villant fel a fejemben a gondolat, de rögtön el is hessegettem. Liesa Maiernek nyilvánvalóan fogalma sem volt a világok létezéséről, vagy arról, milyen hatalmi játszmák zajlanak az alakváltók társadalmában. Őszintén szólva, egy kicsit meg is könnyebbültem, mikor láttam, mennyire megdöbben minden egyes szótól, ami elhagyja a számat a világok kapcsán Ez leegyszerűsíti a helyzetet, gondoltam elégedetten. Liesa csak egy átlagos emberlány.

 – Igazad van – mondtam végül lassan. – Nem lenne szabad egy embernek mesélnem ezekről a dolgokról.

Amennyire csak tudtam, igyekeztem ártatlan képet vágni, miközben hozzáfűztem:

 – … de nem tudtam tovább titkolózni előtted.

Csak remélni tudtam, hogy bevette a hazugságot. Azt mégsem mondhattam meg neki, hogy ezt kaptam feladatul a vezetőimtől. “Mutasd meg a lánynak, mi is vagy te. Mutasd meg neki az átjárókat, vidd át egy másik világba. Légy résen, figyeld meg minden rezdülését!”

Liesa lesütötte a szemét és tekergetni kezdett egy hajtincset az ujja körül.

– Mi az? – kérdeztem.

– Hmm?

– Észrevettem, hogy akkor csinálod ezt, mikor ideges vagy.

 – Nem is vagyok ideges – mondta túlságosan is gyorsan. Elengedte a tincset, és visszasimította a fülem mögé. – Én azért nagyon örülök, hogy elmondtad – oda sem figyelve kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet. Visszafogtam az izmaimon átszaladó borzongást. Úgy tűnt, mintha a közöttünk cirkuláló elektromosság enyhült volna az elmúlt órákban. Vagy csak én kezdek hozzászokni az érzéshez? 

 – Hát persze, hogy örülsz – válaszoltam kicsit savanyúan. – Az emberek mindig mindent tudni szeretnének.

Liesa habozott pár másodpercig, majd elengedte a kezem. Éles pillantást vetettem rá.

 – Azt ugye mondanom sem kell, hogy erről nem beszélhetsz senkinek? Ez már örökre a mi titkunk marad.

 – Köszönöm, hogy megosztottad velem.

 – Bízom benne, hogy tudsz vigyázni rá – feleltem egyszerűen.

 – Ja, a titkokban kifejezetten jó vagyok – mondta halkan.

Kis ideig csendben üldögéltünk az ágyon. 

 – Figyelj csak, Liesa – ezúttal én fogtam meg a kezét. Meglepetten elmosolyodott. – Szeretném, hogy tudd, én nem fogok tovább faggatózni a családod múltjáról. Láttam, mennyire pánikba estél korábban, mikor szóba került Anglia. Ígérem, hogy többet nem hozom fel a dolgot.

Liesa az ajkába harapott, és néhány másodpercig némán nézett maga elé. Végül megrázta a fejét.

 – Rufus, én… nem is tudom, mit feleljek. Te olyan dolgokat mutattál meg ma, amik a feje tetejére állították az egész létezésemet. Én pedig cserébe ne merném elmondani, miért kényes téma az, honnan költözött ide a családom? Ez olyan szürreális.

 – Semmit nem kell elárulnod, amit nem akarsz. A titkok nem így működnek. Nem kell csereberélnünk velük.

 – Nem, én igazán… én el szeretném mondani neked – mély levegőt vett és lassan kifújta. – Csak olyan hülyén érzem magam miatta. Ahhoz képest, hogy léteznek más dimenziók meg ki tudja hányféle lény él rajtunk kívül az univerzumban, ez tényleg semmiség.

Nem szóltam semmit, csak vártam. Liesa az alsó ajkát rágcsálva maga elé bámult, majd beszélni kezdett.

 – Angliában éltünk, egész pontosan Bath-ban, amíg tíz éves nem lettem. Egyik nap apa úgy rontott haza a munkahelyéről, mint akit kergetnek. Azt mondta, hogy pakoljunk össze mindent, és egy fantasztikus nyári vakációra indulunk. – savanyú arccal elmosolyodott. – A vakáció azóta is tart.

 – Ezt meg hogy érted?

 – Soha nem mentünk vissza. Egyik országból költöztünk a másikba, mindenféle rendszeresség nélkül. Volt, ahol egy hónapot maradtunk, másol fél évet, aztán két hetet… és mindezt azért, mert állítólag apa látott valamit, amit nem lett volna szabad.

 – És nem tudod, mi volt az?

 – Mégis mi lehetett volna, ami miatt a fél világon keresztül kell vágtatnunk? Fogalmam sincs. Talán egy gyilkosság? Vagy beavatták valamiféle titkos kormányprojektbe?

 – Nem állnátok akkor tanúvédelem alatt, vagy ilyesmi?

Liesa a takarót piszkálgatta az ujjával.

 – Gondoltam már rá. Talán valójában az elmúlt hét évben az egész életünk egy rejtélyes védelmi program részét képezte, fogalmam sincs. Azt ígérték, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, mindent elmondanak, de már nem tudom, hihetek-e nekik. Apa mindenesetre abban bízik, hogy Ausztriában maradhatunk még egy ideig. Azért is aggódtam annyira, mikor beköltöztél hozzánk – pillantott rám szégyenlősen. – Bocsánat, ha nagyon bunkónak tűntem, de attól féltem, hogy ha megtudja, hogy Bath-ból érkeztél, azonnal evakuálja a házat. Kisebb véletlenek miatt is költöztünk már el korábban.

Felidéztem a jegyzetet, amit a konyhában találtam.

 – Akkor Lucy az eredeti neved? 

Liesa halkan felsóhajtott.

 – Aha. Lucy Albright.

Szertartásosan megráztam a kezét.

 – Nagyon örvendek a találkozásnak, Lucy!

 – Részemről a szerencse, Mr Travers! – nevetett rám. Aztán egy pillanatra összeráncolta a homlokát. – Várj csak, tényleg Rufus Traversnek hívnak? Vagy van egy alakváltó neved is?

A feltételezésre elvigyorodtam.

 – Nem, mi nem igazán hívjuk egymást hagyományos neveken… nehéz lenne a te nyelvedre lefordítani őket. A Rufus Traverst én választottam, hogy legyen minek szólítani emberi alakban is. Úgyhogy igen, mondhatjuk, hogy valóban így hívnak.

Liesa ünnepélyesen bólintott.

 – Azért ha nem bánod, én továbbra is Liesának hívnálak. Túlságosan is megszoktam.

 – Egyáltalán nem bánom, sőt, megkérnélek rá, hogy senkinek ne szóld el magad.

 – Nem fogom – ígértem, a szívemre tett kézzel. Liesa úgy tett, mintha elmorzsolna egy könnycseppet a szeme sarkában.

 – És miért pont Ausztriában kötöttetek végük ki?

 – Fogalmam sincs, erről apát kellene megkérdezned. Állítólag valamelyik dédim innen származik, vagy mi.

 – Furcsa – mondtam tűnődve. Liesa hevesen bólogatva helyeselt.

 – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak fognánk magunkat és egy másik világban rejtőzködhetnénk…

 – Most, hogy mondod – csalafinta vigyorral előrehajoltam -, talán el kellene, hogy raboljalak. Ki tudja, milyen klassz váltságdíjat fizetne érted az Illuminátus rend, vagy az FBI, vagy bármilyen fura alakok loholnak a családod nyomában.

 – Ja, lehet – vágta rá Liesa könnyedén. – De nem lenne könnyű dolgod. Ne feledd, sokkoló elektromosság lakozik az ujjaimban!

Karmoló mozdulatot tett a levegőbe. Egymásra bámultunk, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. 

Ez az egész helyzet olyan képtelen volt. Semmilyen más alakban nem szoktam nevetgélni, vagy viccelődni, de emberi formában valahogy olyan természetesnek tűnt. Minél több időt töltöttem ebben az alakomban, annál inkább. 

A tankönyveknek igazuk van, gondoltam szórakozottan. Az emberi létezés jóval több mindenből áll, mint megtanulni felvenni az alakjukat.

 – Rufus, megválaszolnál még egy-két dolgot?

Például a kiapadhatatlan kíváncsiságuk és a türelmetlenségük borzalmasan idegesítő.

 – Mielőtt még több kérdést zúdítanál a nyakamba, kérlek, engedd meg, hogy lezuhanyozzak! – feleltem gyorsan. Liesa méltóságteljesen bólintott.

 – Várni foglak.

Zuhanyzás közben lélekben felkészítettem magam rá, hogy egy egész füzetet teleír a kérdéseivel, mire végzek. Mikor azonban visszatértem a szobámba, egészen más látvány fogadott.

Liesa összegömbölyödve aludt az ágyamon és halkan hortyogott. Olyan kicsire húzta össze magát, hogy éppen csak a matrac sarkát foglalta el. Egyik keze hol ökölbe szorult a takarón, hol pedig elernyedt, mintha vívódna valamin álmában. Hiába bizonygatta, mennyire izgatott, valószínűleg borzasztóan kimerült az átélt élményektől.

A tekintetem egy pillanatra a szoba közepén terpeszkedő átjáróra siklott. A körvonalai remegtek és vibráltak a levegőben. 

Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy a mai nap után jelentést tegyek. Milyen egyszerű lenne, gondoltam vágyakozva. Átkelni és soha vissza nem térni, minden felelősséget és feladatot magam mögött hagyva… 

Megráztam a fejem és felsóhajtottam. Igazi gyenge, emberi gondolatok. Nem hagyhatom, hogy befolyásoljon az emberi alakom, szidtam meg magam, aztán szándékosan hangosan becsaptam a szoba ajtaját.

Liesa összerezzent és kerekre tágult szemekkel nézett körül. Néhány másodpercig olyan elveszettnek tűnt, hogy gyors léptekkel átszeltem a szobát és leültem mellé. 

– Minden rendben – mondtam halkan. Automatikusan kinyújtottam felé a kezem, de ahogy ráébredtem mire is készülök, csak esetlenül leejtettem magam mellé a karom.

Liesa mély levegőt vett.

 – Valami irtózatos baromságot álmodtam – motyogta álomittasan. – Azt mondtad, hogy a nyolckarúak közt lázadás tört ki, amiért megmutattad az átjárókat egy embernek. 

Felhorkantottam. Ha tudná, hogy nem is áll olyan messze a valóságtól… fennhangon azonban csak ennyit feleltem:

– Ó, biztos vagyok benne, hogy a nyolckarúak egyáltalán nem zavartatnák magukat, ha meglátogatnád őket.

 – Visszamehetünk majd még abba a másik világba? – kérdezte Liesa ekkor élénkebb hangon. – Láthatom újra a dinoszauruszokat?

 – Ha szeretnéd – feleltem, és igyekeztem jó mélyre elnyomni a reményt, hogy többet nem kér meg az átkelésre. De azt is tudtam, hogy ez csak hiú ábránd marad.

Liesa nagyot ásított és legördült az ágyról. Olyan laposakat pislogott, mintha alig tudná megemelni a szemhéját.

 – Nocsak, feladtad a kérdezősködést? – ugrattam könnyedén.

 – Szükségem van egy kis alvásra, hogy holnap újult erővel zaklathassalak – vágta rá. A szobaajtóhoz érve egy pillanatra visszafordult és rám mosolygott.

 – Tudod, egész jófej vagy. Űrlény létedre.

– Te sem vagy elviselhetetlen… ember létedre.

Liesa halkan felnevetett.

 – Jó éjt, Rufus! – suttogta, és becsukta maga mögött az ajtót. 

– Az emberek a világok legfurcsább élőlényei – mormoltam magam elé.

Hanyatt dőltem az ágyon és a homályos, sötét plafont bámultam. Hallgatóztam pár percig, de az egész ház néma csendbe burkolózott. Mindenki aludt. Legalábbis minden ember. 

Csak úgy rajzottak a fejemben a kérdések, amelyektől meg akartam szabadulni, mielőtt átkeltem volna az átjárón. A vezetők még mindig nem mondták meg nyíltan, mi a célja annak, hogy heteken át itt lebzselek egy ócska programban és árgus szemekkel figyelek egy közönséges emberlányt. Vagy talán annyira mégsem közönséges?, tűnődtem. Különös ez az országokon át húzódó menekülésük. Mit láthatott Liesa apja? És miért titkolóznak a saját lányuk előtt ilyen hosszú időn át? Talán Peter Maier valamiféle alvilági alak, egy szökésben lévő bűnöző. Az is lehet, hogy Eva is nyakig benne van a pácban, vele együtt. Még a végén kitanítják Liesát is, hogyan kell bankot rabolni.

A gondolat mulatságos volt. Legalább ez azzal járna, hogy valami érdekes is történik ebben a porfészekben.

De mit akarnak tőlem?, bukkant fel a kérdés újra a fejemben. A képességeim messze meghaladják ezt a nyomorúságos kis programot, és a vezetőim épp olyan jól tudják ezt, mint én. 

Miért kaptam utasításokat rá, hogy szándékosan ejtsek el célzásokat Liesa előtt, hogy hibákat kövessek el, amikre felfigyeljen? Ennek semmi értelme. 

Miért akarják, hogy az átjárókról és a világokról beszéljek neki?

Miért vigyem magammal?

Komolyan bébicsősznek néznek?

Szorosan behunytam a szemem. Túl sok kérdés, és nekem egyre sincs válaszom, legalábbis egyelőre. Ahhoz azonban, hogy jelentést tegyek a mai nap fejleményeiről, tiszta fejre lesz szükségem. 

Egy nagy sóhajjal legördültem az ágyról.

Ez a nap soha nem ér véget, gondoltam sötéten, és beléptem az átjáróba.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át