Liesa Maier 

  – Próbáljuk újra – köszörültem meg a torkom. – Szóval, mit nézzünk?

Rufus egyenesen a szemembe nézve vágta rá a választ:

 – Valami romantikus filmre lenne szükségem.

 – Most hülyéskedsz? – fakadtam ki. – Megbeszéltük, hogy gyakoroljuk a normális viselkedést, nem? Melyik tizennyolc éves srácnak van szüksége egy romantikus filmre?

Rufus ártatlanul föltartotta mindkét kezét.

 – Hé, felszólalhatok a védelmem érdekében? Vagy hívjak egy ügyvédet inkább?

Nem feleltem, csak magasba emeltem a szemöldököm, úgy néztem rá.

 – Emlékszel, hogy Frau Hellernek ígértem egy esszét? – folytatta Rufus. – Holnapra el kellene készítenem.

 – Igen… mi van vele?

 – A romantikus szerelemről szól – mondta Rufus savanyú képpel. – Vagy két hete adta ezt a feladatot, és őszintén megvallva, azóta sem olvastam el egyik könyvet sem azok közül, amit kölcsönadtál. Ha megnéznénk egy csöpögős filmet, meríthetek ihletet belőle.

Megcsóváltam a fejem.

 – Miért esik ilyen nehezedre erről írni?

 – Egyszerűen nem szeretem a témát. És ha már itt tartok, írni sem szeretek. 

 – Ez már sokkal emberibben hangzott – visszafordultam a számítógépemhez. – Hmm, akkor keressünk valami klasszikust… Büszkeség és balítélet?

 – Felőlem – Rufus tökéletes közönnyel az ágyamra vetette magát és néhány kispárnát gyűrt a feje alá. Reménykedtem benne, hogy a plüss lajháromat nem fogja megtalálni. – De nem fogsz sírni rajta, ugye? 

 – Csak nem félsz egy nő könnyeitől? – ugrattam, miközben elindítottam a filmet és egy tál pattogatott kukoricát helyeztem kettőnk közé. Rufus azonnal kivett belőle egy nagy marékkal. 

Kicsit közelebb hajolt hozzám. 

 – Liesa, nem tudhattad, de… – a hangja alig hallható suttogássá halkult. Én is odahajoltam hozzá. A szívverésem bosszantóan felgyorsult. – … egy nő könnye az egyetlen, ami megölhet egy alakváltót. Mégpedig azonnal.

Egy pillanatig gyanakodva méregettem Rufust, de aztán észrevettem, hogy alig bírja visszatartani a vigyorgást. 

 – Jól vigyázz, még a végén elsírom magam a fantasztikus humorodtól és akkor neked annyi! – mordultam rá. Kiegyenesedtem és én is egy párnát tettem a hátam mögé. Rufus vidáman kuncogott. 

A felhőtlen jókedve azonban nem tartott sokáig. Hamarosan jól hallhatóan sóhajtozott Mr Darcy és Elizabeth Bennet románcán – de nem a meghatottságtól.

 – Csak tudnám, miért hiszi azt minden női író meg filmrendező, hogy a férfiak a bunkó nőkhöz vonzódnak? – kérdezte végtelenül unott hangon néhány perccel később.

 – Mi van? 

 – Jóformán az összes romantikus sztoriban ez van, nem? A nő felsőbbrendűen és lekezelően bánik a férfival, akinek persze ez valamiért annyira imponál, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy övé lehessen a szurkapiszka. 

 – A Büszkeség és balítélet egyáltalán nem erről szól. Ha odafigyelnél a történetre, tudnád. Sőt, még jobb lett volna, ha elolvasod a könyvet. Ja, és ha már itt tartunk, a férfi írók szemében a tökéletes női szereplő pedig egy gyönyörűséges, elveszett, ártatlan lányka, aki csak a hős megmentőre vár.

Rufus valamiért nagyon szórakoztatónak találta ezt a kijelentést. 

 – A tanulmányaim alapján azt felelném erre, hogy legtöbb férfi azt szereti, ha ő mentheti meg a nőt, ha hős lehet a nap végén. Nem pedig azt, ha egy vérmes főnökasszony parancsolgat neki. 

Összevontam a szemöldököm. A magam részéről szerettem az öntudatos, határozott női főhősöket, akik mindig tudják, mit kell mondani, vagy cselekedni. Az ő karaktereik nem ijednek meg semmitől és egy pillanatig sem voltak félénkek a férfiak jelenlétében. Szóval, akik az én tökéletes ellentéteim.

 – Ezzel nem azt mondom, hogy minden nőnek így kellene viselkednie – folytatta Rufus, mintha meghallotta volna a gondolatimat -, de furcsának találom, hogy olyan ritka egy kedves női szereplő. A kedves lányok mindig buták a történetekben. 

Felhorkantottam.

 – Na, látod, meg is van az esszéd témája Frau Hellernek.

Rufus szeme megvillant.

 – Milyen igaz! Biztosan szívesen olvassa majd magvas gondolataimat. 

Kis ideig némán néztük a filmet. Azaz, én csak üres tekintettel bámultam a képernyőre, miközben a gondolataim száguldva kergették egymást.

 – Ez nálatok is így van? – bukott ki belőlem a kérdés. Rufus kérdő tekintetet vetett rám.

 – Tessék? 

 – Amiről korábban beszéltünk. Hogy a férfiak szeretnek megmentők lenni…

 – Ó, dehogy, ezek nagyon is emberi dolgok. Alakváltók között nem határolódnak el a nemi szerepek túlságosan.

Hirtelen újabb kérdés ötlött fel bennem.

 – Nálatok is vannak férfiak és nők, ugye? 

Rufus prüszkölve felnevetett.

 – Valahogyan életben kell maradnia a fajunknak, nem? 

 – Mit tudom én, ti hogyan oldjátok meg ezt a kérdést. Talán olyanok vagytok, mint a békák, lepetéztek, vagy ilyesmi – feszengve fészkelődtem az ágyamon. Nem kellett Rufusra néznem, éreztem, ahogy rázkódik mellettem az elfojtott röhögéstől. – Fel tudod venni egy nő képét is? Mármint, ha átalakulsz emberré… megjelenhetnél úgy is, mint egy tinédzser lány? 

 – Nem. Képtelenek vagyunk alakváltáskor változtatni a nemünkön.

 – Ühüm. Ezt jó tudni.

Rövid hallgatás után újra megköszörültem a torkom. 

 – Szerinted miért akarja Frau Heller, hogy a romantikus szerelemről írjatok neki? – piszkálgattam a takaróm egyik rojtját. Rufus halkan felsóhajtott. 

 – Hát, valószínűleg jó pontokat akar szerezni a Tanítóinknál. 

Kérdő tekintettel néztem rá, így folytatta:

– A szeretet és a szerelem a legnehezebben felfogható és megmagyarázható emberi érzelmek. Általában még a saját Tanítóink sem erőltetik, hogy sokat beszéljünk róla – azt mondják, egyszerűen úgyis vagy megértjük majd egy ponton magunktól is, vagy soha nem fogjuk fel igazán. 

A karomat ellepte a libabőr ezt a száraz magyarázatot hallgatva, de eszem ágában sem volt félbeszakítani Rufust. 

 – Heller asszonyság valószínűleg úgy okoskodik, hogy mindenkit lenyűgöz majd, amiért szerelemről szóló esszéket csikart ki három fiatal alakváltóból. 

 – Már többször emlegetted a “tanítókat” – mondtam óvatosan. – Ők a ti tanáraitok? Mint valami űrlény suliban? 

Arra számítottam, hogy kinevet, de csak biccentett a fejével.

 – Űrlény suli, hát ez jó! De igazad van. Nevezhetjük annak. Tulajdonképpen nekünk is vannak iskoláink, mint nektek, leckéink, amiket meg kell tanulnunk, és vizsgáink, amiket teljesítenünk kell ahhoz, hogy engedélyt kapjuk a világok látogatására. 

Rufus magába tömte a maradék pattogatott kukoricát és félig tele szájjal folytatta:

– A Tanítók nagy tapasztalatú alakváltók, akik az oktatásnak szentelik az életüket. A mi világunkban sokkal nagyobb tisztelet övezi őket, mint itt – észrevettem, hogy elnyom egy féloldalas mosolyt. – Roppant nemes feladatot látnak el ugyanis azzal, hogy felkészítenek minket a különböző alakok megismerésére, és a biztonságos átalakulásra.

 – Klassz – mondtam, mert fogalmam sem volt, hogyan kellene reagálnom. Most először hallottam Rufus hangjából valódi tiszteletet sugározni. Kétség sem fért hozzá, hogy nagy becsben tartja a tanárait. Úgy értem, a Tanítóit. 

 – Ők állítják ki az engedélyeket a világok látogatására is? – csúszott ki a számon egy újabb kérdés, még mielőtt gátat szabhattam volna neki. 

 – Nem, az a Tanács feladata.

 – Tanács? Az meg mi?

Rufus halkan felnyögött, mint aki megbánta, amit mondott.

– A világok végéig magyarázhatnám neked, hogyan működnek ezek a dolgok. Nem kérdezhetnél könnyebbeket? 

 – Idővel úgyis visszakanyarodunk a bonyolultabb témákhoz – vontam fel a szemöldököm. 

 – Na jó, de be kell érned egy lebutított verzióval. Ha az alakváltók társadalmi struktúráinak megismerésével akarod tölteni az elkövetkező heteket, szólj előre, mert ma már túl fáradt vagyok, hogy taglalni kezdjem őket. 

 – Nekem tökéletes a lebutított verzió is – próbáltam alkudozni. Rufus felsóhajtott, de belevágott a magyarázatba.

 – Szóval, a Tanácsot tulajdonképpen egy társadalmat felügyelő bizottságnak kell elképzelni. Az a filozófiájuk, hogy a világok békés együttélését és egyensúlyát csak az alakváltók zavarhatják meg, hiszen mi tudunk – és szoktunk is – közlekedni közöttük. Szerintük épp ezért a lehetőségekhez mérten folyamatosan kontroll alatt kell tartani az alakváltókat. 

Rufus pillanatnyi szünetet tartott és úgy pásztázta az arcomat, mintha azt keresné, elvesztettem-e már a fonalat. 

 – Eddig érthető – mondtam gyorsan.

– Ahhoz, hogy tapasztalatlan alakváltók ne keverjenek bajt idegen világokba lépve, a Tanács úgynevezett Iskolákat alapított, amik oktatóprogramokat működtetnek a különböző világokban. Ahogy korábban már mondtam, a Tanítók feladata, hogy ezek során fölkészítsenek minket az adott világban uralkodó körülményekre és az ott élő alakok felvételére. A tanulmányokat vizsgák zárják, és ha azok sikeresek, a Tanács kiállítja a világ látogatásához szükséges engedélyt. 

 – Kikből áll ez a Tanács tulajdonképpen? 

 – Van néhány állandó tagja, igazi őskövületek – Rufus vágott egy fintort, mintha irritálónak tartaná azoknak a bizonyos őskövületeknek a puszta létezését is. – Ők olyan hosszú ideje élnek, annyi világot bejártak és láttak már, hogy olyanok, mint valami megelevenedett történelem könyv. Az ő végtelen bölcsességük társul a Tanácsba bekerülő friss tagok haladó szemléletéhez.

Kis ideig hallgattam, majd óvatosan újra megszólaltam.

 – Azt mondtad, hogy a Tanács felügyeli az alakváltókat, mert csak ti közlekedtek a világok között.

 – Ühüm.

 – És akkor az emberekkel mi a helyzet?

Rufus már-már hitetlenkedve meredt rám, mint aki nem számított rá, hogy ilyen összefüggésre magamtól rájönnék.

 – Ennél bonyolultabb témát akarva sem tudtál volna kifogni – bosszúsnak hangzott. Önkéntelenül is csavargatni kezdtem egy hajtincsemet.

 – Sajnálom… nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.

 – Nézd, egy másik alkalommal beszélhetünk róla többet, de most tényleg fáradt vagyok. Legyen elég annyi, hogy sikerült az egyik legkellemetlenebb konfliktusra rákérdezned, ami az alakváltókat jelenet foglalkoztatja.

 – Miért okoznak az emberek konfliktust a ti világotokban? 

Alig tettem fel ezt a kérdést, a gyomrom feszülten összeszorult. Hát persze, miért is lenne egyszerű az emberi lét? Úgy tűnik, valamiért még az alakváltók is rajtunk vitatkoznak.

 – Vannak, akik nem értenek egyet a Tanáccsal, amiért a ti világotokba is szerveznek programokat és engedélyezik az ide nyíló átjárók használatát. Vannak, akik szerint az embereket nem ismertük még ki tökéletesen, és a világotok veszélyeket rejthet magában – Rufus vetett rám egy lapos oldalpillantást, aztán elmosolyodott. – De amint látod, feleslegesen aggódnak. A program működik és Abby, Sam meg én is meglehetősen jól elboldogulunk. 

Még milliónyi kérdést tudtam volna megfogalmazni, de Rufus összepréselte az ajkát, mintha eltökélte volna, hogy most már aztán tényleg befejezte a mesedélutánt. Én is a számítógép képernyőjére szegeztem a tekintetem. Megígérted, hogy segítesz neki beilleszkedni az emberek közé, hogy jól sikerüljön a vizsgája, korholtam magam, erre az első adandó alkalommal eltereled a szót űrlény iskolákra, Tanítókra, Tanácsra, meg az alakváltók szaporodására…gyerünk, találj valami hétköznapi beszédtémát!

– Szerinted miért nem választanak soha átlagos külsejű színészeket a romantikus filmekhez? – kérdeztem gyorsan, a képernyő felé intve. – Úgy értem, nézd meg a hibátlan bőrüket, meg a tökéletes sminkjüket…miközben eleve gyönyörűek.

–  Senki nem akar átlagos embereket nézegetni – mondta Rufus vontatott hangon. – Mindenki lát eleget a képernyőn kívül. Az átlagos unalmas.

 – Ezért vagytok ti is ilyenek? 

 – Milyenek?

– Nem… átlagosak – feleltem. Leküzdöttem az ingert, hogy zavaromban rágcsálni kezdjem az alsó ajkam.

 – Természetesen igyekszünk minden világba úgy beilleszkedni, hogy ne váltsunk ki undort a lakóiból – mondta Rufus könnyedén, rám sem pillantva. – De ideális esetben nem kellene sem kirívóan jól, sem kifejezetten rosszul kinéznünk.

A szemem egy pillanatra végigsiklott a járomcsontján, az állkapcsa erős vonalán, a széles vállain.

 – Akkor a feladatnak ez a része nem sikerült – állapítottam meg tárgyilagosan.

Rufus felnevetett, a szeme sarkában apró szarkalábba gyűrődött a bőr.

Rufus Travers

Liesa különös, átható tekintettel méregetett. Olyan volt, mintha alaposan végigmustrálna. Mikor visszanéztem rá, elkapta rólam a szemét és úgy tett, mintha a filmet nézné. A gerincem mentén kellemes bizsergés szaladt végig.

Kiszámíthatatlan, gyönge emberi test, szidtam magamban – mint már olyan sokszor korábban – ezt az alakomat. Milyen szánalmas. Fizikai reakció egy egyszerű pillantás miatt…

 – Igazad van – feleltem erőltetett vidámsággal. – A héten visszakapjuk az első értékelésünket Frau Hellertől. Sajnos biztos vagyok benne, hogy a külső megjelenésre “túlságosan feltűnőt” ír majd Abbynek és nekem is. Múltkor már célozgatott rá. Pedig igazán próbálkoztam néhány hibával…

Liesa követte a tekintetével a kezem, ahogy egy pillanatra megérintettem az orromat – ami szándékosan görbe volt egy kicsit – aztán a bal szemöldököm feletti sebhelyet. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, majd becsukta. Végül csak annyit kérdezett:

 – És Samnek milyen értékelést ad majd szerinted?

 – Ó, őt nem féltem. Mindenki meglepetésére Sammy teljesít mindhármunk közül a legjobban. 

 – Ez miért akkora meglepetés? – kérdezte Liesa, a homlokát ráncolva. 

 – Ő nem áll a legtehetségesebb alakváltó hírében. Tudomásom szerint mindig nehezen haladt a tanulmányaival, és a legtöbb komoly program elutasította a jelentkezését.

 – Ó, szegény! 

Valamiért kifejezetten bosszantott, hogy Liesa Sam sanyarú sorsa felett sajnálkozik.

 – Nem kell aggódnod, úgy tűnik, megtalálta a rejtett tehetségét – mondtam kissé gúnyosan. – Annak ellenére, hogy emberré alakulni talán a legbonyolultabb feladatok egyike, Sam fantasztikusan gyorsan elsajátította az alapokat.

Liesa összehúzott szemekkel nézett rám néhány szívdobbanásnyi ideig.

 – Tulajdonképpen mi bajotok egymással? – kérdezte.

Sejt valamit?, villant fel bennem automatikusan a gyanakvás, de aztán rögtön elsimítottam az aggodalmamat: ugyan, ez nem akkora meglepetés. Abby és Sam egy másodpercig sem igyekeztek, hogy leplezzék a mérgüket, amiért én is felbukkantam a programban. Különösen Abby.

Abby dühtől elsötétülő, pedáns arcának emlékétől kifejezetten jó kedvem kerekedett.

 – Miért gondolod, hogy valami bajuk van velem? – kérdeztem vissza Liesának. 

 – Ugyan már, egyértelmű abból, ahogy néznek rád, meg szólnak hozzád. Nem tűntök puszipajtásnak. És hallottam, hogy korábban Sam arról beszélt, hogy tönkre fogod tenni a programot.

 – Hát, azt hiszem, féltékenyek. 

 – Mégis mire?

 – Ők sokkal hosszabban készültek rá, hogy ide jöhessenek. Én az utolsó pillanatban találtam ki, hogy részt szeretnék venni a programban, mégis sikerült minden felmérő vizsgám és soron kívül engedélyt kaptam a Tanácstól a kiemelkedő eredményeimnek köszönhetően. Az a vád, hogy én majd “tönkreteszem” a programot, finoman szólva is nevetséges.

Liesa felvonta a szemöldökét.

 – Hűha. Akkor te tulajdonképpen egy stréber vagy odaát?

Képtelen voltam elnyomni egy fölényes vigyort.

 – Egyszerűen csak jobb vagyok az átlagnál. És vannak, akik nehezen viselik el ezt… Sam és Abby közéjük tartoznak. 

 – Pedig az elmondottak alapján Samnek igazán nem kellene féltékenykednie. Hiszen ő a legügyesebb ember köztetek, nem?

A bosszúság ismét rám telepedett. 

 – De. Ő a legügyesebb – feleltem szárazon, majd gyorsan képernyő felé intettem. – Mi lesz a filmmel? Még a végén lemaradsz valami fontosról.

 – Ne aggódj, nem most látom először – felelte Liesa, de elfordult tőlem és a képernyőre szegezte a tekintetét. 

Ahogy újra csend ereszkedett le ránk, éreztem, hogy erőt vesz rajtam a fáradtság. Elnyomtam egy ásítást. Az elmúlt két nap kezdett egybefolyni. Különösen most, hogy egyik világból a másikba ugráltam Liesával, aztán este rohantam átkelni, hogy jelentést tegyek a vezetőimnek.

Mióta is veszek részt ebben a programban? Elszörnyedtem a számolgatásom végeredményétől. 

Ma este megkérdezem, meddig kell még itt maradnom, döntöttem el határozottan. Egyre kevésbé értem, mi értelme annak, hogy az időmet vesztegetem ebben a nyamvadt programban. Mit várnak tőlem? Miért pocsékolják arra a képességeimet, hogy egy emberlányt kísérgessek fel-alá, és unalmas filmeket bámuljunk?

Az alkaromat burkoló hatalmas, fehér kötésre pillantottam. Az iskola védőnője halálosan unatkozhatott, mert képtelen volt elrejteni az arcára kiülő boldogságot, mikor ma délután meglátta, hogy Liesa nyomában belépek a vizsgáló helyiségbe. 

 – Ó, mi történt? Megsebesültél? – kiáltotta lelkesen, majd a legnagyobb gyönyörűséggel nekem támadt egy óriási kötszer csomaggal. A végeredmény egészen úgy nézett ki, mintha legalábbis leszakadt volna a karom egy szörnyű balesetben és csak az általa feltekert hatalmas gézköteg tartotta volna helyén. A nap hátralévő részében minden diák alaposan megnézett magának a folyosón. Legalább Liesa elégedett volt, amiért szakszerű ellátásban részesültem.

Igaz is, Liesa. Eszembe jutott az iskola udvarán folytatott beszélgetésünk, mikor egymás után sorolta az engem körülvevő furcsaságokat, amiket megfigyelt.

Nem volt egyszerű lenyelnem egy csípős visszavágást, gondoltam fanyarul. Honnan is tudhatná, hogy én akartam, hogy ezeket észrevegye? Soha nem tűnt volna fel neki, hogy nem egy átlagos iskolatársa ül mellette, ha nem úgy intézem, ha nem követem a vezetőm utasításait és hintem el ezeket az apró célzásokat, és nem követek el szándékosan hibákat…

A fejemben felvillant az előző esti átkelésem emléke. Egy idegen alakváltó várakozott rám a megbeszélt találkozási ponton, és alaposan kikérdezett arról, hogyan fogadta Liesa a többi világ létezését, az átkeléseket, az előtte végzett átalakulásokat. Furcsán elégedettnek tűnt az eredménnyel.

“Figyeld meg jobban ezt a lányt, üzente végül. Több adatra lesz szükségünk ahhoz, hogy döntsünk.

A nyugtalanság és a bosszúság furcsa keveréke hullámként rohant végig rajtam. 

Ezt meg hogy érted? 

Járj utána jobban, mire lehet képes. Vidd el még több világba. Figyeld meg, hogyan reagál különböző helyzetekben, hogyan hat a világokra a jelenléte. Úgy látom, a bizalmát már elnyerted, nem fog gondot okozni, hogy oda menjen veled, ahova te akarod.

Meg sem próbáltam elrejteni a gyanakvásom. Mit akartok tőle? Hiszen nem tud semmiről. Te is láttad! Ezelőtt sosem hallott átjárókról, más világokról, más lényekről. Fogalma sincs a világok működéséről, vagy a szabályokról, amiket be kellene tartania. Csak egy átlagos emberlány!

Az alakváltó figyelmeztetően nézett rám.

Az, hogy a lány miért fontos nekünk, nem a te dolgod. Ne feledd, mit köszönhetsz nekünk, és milyen szolgálatra esküdtél fel. Nincs más dolgod, mint végrehajtani a rád szabott feladatokat. Többet akarunk tudni a lányról és szükségünk van rád, hogy minél több világba eljuttasd. Most pedig menj vissza az emberekhez… még van pár órád az éjszakából. A helyedben kihasználnám egy kis alvásra. Fáradtnak tűnsz.

Némán bámultam rá. 

Meddig kell még ezt csinálnom?, kérdeztem. Meg sem próbáltam titkolni a vonakodásomat. Meddig kell egy embert pesztrálnom és jelentéseket küldözgetni róla? Ennél sokkal fontosabb feladatokra is készen állok.

Fogalmad sincs a jelenlegi feladatod fontosságáról, és ez egyelőre így van rendjén. Légy türelmes. Hamarosan találkozunk!, üzente az alakváltó, majd elzárta a köztünk megnyílt kommunikációs csatornát.”

Egyre laposabbakat pislogtam. Talán nem árt meg, ha pihenek egy kicsit. Ma este úgysem lesz lehetőségem sokat aludni. 

Nem hiányzik egy átkelés már megint, gondoltam és újra nagyot ásítottam. Ezúttal miről fognak kérdezgetni? Hogy tetszett-e ez a nyomorult film? 

De hiába húzódoztam a feladattól, tudtam, hogy ma este épp úgy jelentést kell tennem, mint az elmúlt napok mindegyikén.

Liesa Maier

– Attól tartok, nem sokáig tudok ébren maradni ezen a filmen – mondta Rufus tompán. Hangosan felnevettem, ahogy a végtelenül unott arcára pillantottam. Félig lecsukódott szemmel nézte a számítógép képernyőjét.

 – Szunyókálj nyugodtan – feleltem vidáman. – Majd elmesélem, miről szólt.

 – Az esszémet nem írnád meg helyettem?

Egy rég eltemetett, kínos emlékem küzdötte felszínre magát a szavai hallatán. Pár évvel ezelőtt egy Thomas nevű srác minden egyes házi feladatát én készítettem el, mikor a szép kék szemeivel mosolygott és behízelgő hangon megkért rá. Egyedül a matekot nem bízta rám, érthető okokból. Valószínűleg az idióta csicskájának tartott, gondoltam bánatosan, és kicsit megsajnáltam az akkori, naiv önmagamat.

Rufus látványosan ásított.

 – Tudod, az nagy bók, ha egy alakváltó elalszik a jelenlétedben.

 – Tényleg?

Eszembe jutott, milyen sokszor hortyogott mellettem a tanórákon, és egy pillanatra kellemes melegség járta át a mellkasom. Ezt most rögtön hagyd abba, szóltam rá magamra könyörtelenül. Nyilvánvalóan épp olyan naiv vagy most is, mint Thomas-szal voltál. Rufus csak megosztott veled egy egyszerű tényt.

 – Nagyon megküzdöttünk az álmatlansággal a program első napjaiban. Ez egy tipikus reakció… nem szeretünk kiszolgáltatottak lenni egy új világban.

 – Emlékszem, hogy esténként fel-alá járkáltál a szobádban.

Rufus beletúrt a hajába.

 – Alig bírtam megállni, hogy ne keljek át a szomszédos világba. Borzasztóan furcsa ugyanabban az alakban maradni ilyen sokáig.

 – Miért nem ruccantál át a szobádban lévő átjárón valahová?

 – Eleinte még igyekeztem jó gyerek lenni. Hivatalosan az egész program alatt tilos elhagynunk az emberi világot és átalakulni, hogy igazán hiteles élményben legyen részünk – Rufus félig lehunyt szemmel, csibészesen mosolygott -, de az igazat megvallva, én hamarosan rájöttem, hogy sokkal jobb emberként viselkedek, ha időnként kirándulok egy kicsit más világokban. Onnantól kezdve az álmatlanságom is rendeződött.

 – Nem félsz tőle, hogy valahogyan rájönnek… Frau Heller, vagy a Tanács, vagy a Tanítóid, hogy mennyi szabályt megszegtél már?

 – Eddig sem jöttek rá.

Rufus akkorát ásított, hogy belereccsent az állkapcsa.

 – Az álmatlanságodra kiváló gyógymódnak tűnik, hogy halálra untatlak – mondtam kuncogva. 

 – Majd ébressz fel, ha vége a filmnek, kérlek… – motyogta, de nem nyitotta ki a szemét. Perceken belül halkan szuszogva álomba merült. A feje fokozatosan oldalra csúszott, és végül a vállamra támaszkodott.

Mozdulatlanul néztem a képernyőt, de a szívem hevesen lüktetett a boldogságtól. 

Ez nem jelent semmit, próbáltam csillapítani magam. Teljesen megőrültem? A srác egy másik világból érkezett alakváltó… csak azért találom bármennyire is vonzónak, mert úgy irányította az átalakulását, hogy helyes legyen. Valószínűleg, ha látnám az igazi formáját, sikítva menekülnék előle.

De nem tehettem róla. Tiszta szívemből kívántam, hogy örökké tartson a film, hadd érezzem még a vállamon a feje súlyát. 

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át