1.Fejezet
Ébresztő!

Az alacsony almásderes mén horkantva szedte a levegőt, miközben élesen balra kanyarodott a pályán. 

 – Gyerünk Vezér, ebből még győzelem is lehet! – biztatta lovasa, Anne Cowen és kicsit előrehajolt a nyeregben. A ló lapockája sötétszürke volt az izzadtságtól, de a lány hangját hallva még egy kicsit gyorsabb tempóra váltott.

A következő akadály már ott magasodott előttük. Rikító narancsvörös fal volt. Anne tudta, hogy Vezér utálja ezt az elemet, érezte is, hogy kicsit rövidít a léptein, mintha alaposabban meg akarná nézni magának az élénk színű téglákat.

Ne hagyd, hogy túl sokat gondolkozzon a fal előtt, hallotta a lány edzője tanácsát gondolataiban.

 – Gyerünk, fiú! – kiáltotta a lónak, rövidebbre fogta a kantárszárakat és megszorította az oldalát. 

Ezek voltak azok a pillanatok, amik miatt imádott versenyezni. Azok a másodpercek, mikor ló és lovasa akarata egyesül, és mindketten az előttük álló akadály leküzdésére készülnek. Ilyenkor a külvilág megszűnt létezni számára. Mintha az idő is lelassult volna a kedvéért. 

Látta a dagadó ereket Vezér nyakán, a dugattyúként mozduló lábait, hallotta a mén fújtató légzését. Egy könnyed, lebegő vágtaugrás következett. 

Vezér tökéletes pozícióban érkezett a falhoz. 

Anne érezte, ahogy a ló összehúzza magát, akár egy macska, majd elrugaszkodik a talajról. 

Végtelennek tűnt az emelkedés. A ló teljesen kinyújtózott a levegőben, Anne pedig úgy követte minden mozdulatát, mintha összeforrtak volna. 

Egy töredék másodpercig úgy tűnt, nem is haladnak előre, örökre lebegni fognak – de aztán a varázs megtört, Vezér nagy dobbanással földet ért. 

Fantasztikus érzés volt. 

Anne magában ujjongott. Egyelőre hibátlan pályát mentek, és túljutottak a nagy mumuson, a kőfalon is! 

Az utolsó akadálynak szegezte a tekintetét. 

Egy kék-fehér színű oxer volt az. Ez azt jelentette, hogy két, egymás mögé felállított akadályt kell egyszerre átugrania a lónak. 

Anne önkéntelenül is elmosolyodott, miközben egy könnyed kanyarral arrafelé irányította Vezért. A mén szerette ezt a fajta akadályt. 

 – Csípjük meg az első helyet! – sürgette a lovat a lány, és a nyeregből kiemelkedve gyorsabb vágtára ösztökélte. Vezér szinte teljes testében kinyújtózva galoppozott előre. Olyan gyorsak voltak, hogy a hideg menetszél könnyeket csalt Anne szemébe.

Az oxer közelébe érve a mén egy pillanatra elbizonytalanodott. Érezte, hogy így nem jön ki jól a lépés. 

Anne a pálcája után nyúlt. 

 – Gyerünk, már nem állhatunk meg! – kiáltotta. Ő is látta, hogy hibát követett el, mikor ennyire fokozott iramban hajtotta előre a lovat. Vezérnek nem lesz könnyű dolga, nagyon közelről kell majd ugrania. Anne érzékelte a habozását és kicsit megemelte a pálcáját, hogy figyelmeztesse a mént, most már eszébe se jusson visszahőkölni. 

Egyáltalán nem számított azonban a ló reakciójára. Vezér teljesen váratlanul elrugaszkodott. Túl messze volt az akadálytól, mégis megpróbált egy hatalmas ugrással átkerülni rajta. Anne-t úgy meglepte a mozdulat, hogy félig a ló nyakába zuhant, minden erejével azon küzdve, hogy ne essen le. 

A mén teljesen elvesztette az egyensúlyát, mindkét mellső lába beleakadt az akadályba. Vezér feje előrebukott, és a ló átfordult a levegőben. Mindenfelé az akadály darabjai repültek. Anne érezte, hogy a kantárszárak kicsúsznak a kezéből és zuhanni kezd…

– Anne! Anne, ébresztő! 

A lány levegő után kapkodva nyitotta ki a szemét és egyenesen édesanyja aggodalmas arcával találta szembe magát, aki az autójuk anyósüléséről hátrafordulva nézett rá. Emily Cowen fél kézzel kisimított egy csapzott hajtincset lánya homlokából.

 – Rosszat álmodtál? – kérdezte kedvesen.

 –  Azt hiszem… – motyogta a lány. Inkább nem akart beszélni róla. Bárcsak ne lett volna több, mint egy rossz álom! Ekkor vette észre, hogy önkéntelenül is görcsösen szorítja a bal lábát. 

Kapkodva eleresztette a nadrágját és kinézett az autójuk ablakán. Édesapja, Henry Cowen épp egy keskeny, kavicsos földúton döcögött végig. 

 – Mindjárt ott vagyunk. – mondta. – Most már ne aludj vissza.

 – Hihetetlen, milyen gyönyörű ez a vidék. – áradozott Anne édesanyja, előrefordulva az ülésén. – Kár, hogy aludtál, fantasztikus látvány volt! Elhaladtunk néhány birkanyáj mellett és mikor áthajtottunk egy erdősebb részen, esküszöm, hogy legalább öt mókust számoltam össze, akik az ágakon ugrándoztak… 

Anne félig odafigyelve hümmögött. Ha édesanyja egyszer belelendült a beszédbe, szinte lehetetlen volt megállítani. 

Óvatosan megpróbálta kinyújtani, majd ismét behajlítani bal lábát. A szokásos, tompa fájdalom most átadta a helyét egy intenzívebb, kellemetlen lüktetésnek.

Mrs Cowen a szeme sarkából észrevette a mozdulatot.

 – Hogy bírja a lábad? – kérdezte. 

 – Jól. – füllentette Anne. 

Több, mint két év telt el a balesete óta. Anne kislány kora óta szenvedélyes lovas volt (jóformán előbb tanult meg lovagolni, mint járni), és gyakran indult díjugrató versenyeken is. Utolsó versenyének emléke folyamatosan kísértette vissza-visszatérő rémálmok képében. 

Anne és Vezér hatalmasat bukott a végső akadálynál, és ahogy a ló átfordult a levegőben, maga alá temette a lányt. Tovább súlyosbított Anne sérülésein, hogy az egyik csizmája beleakadt a kengyelbe, és a ló métereken át húzta maga mögött, miután kiküzdötte magát az lerombolt akadály darabjai közül. A lány olyan csúnyán összetörte a bal lábát, hogy az orvosok kevés esélyt adtak rá, hogy egyáltalán valaha fog tudni járni. 

Anne halványan emlékezett arra is, hogy a kórházi ágyban fekszik, körülötte sípoló gépek mindenhol, a szülei pedig egy fehér köpenyes orvossal beszélnek a párnája mellett állva. 

 – Sikerült megmentenünk a lábát… – furcsán elmosódva hallotta a doktor szavait, mintha mindkét fülét teletömték volna vattával. – … sok munkába fog kerülni, hogy ismét járni tudjon vele… kisebb csoda… 

Édesanyja sírt. Anne szerette volna megnyugtatni, de képtelen volt mozdulni. Még a lélegzetvétel is fájdalmas volt. 

 – És mikor fog tudni újra lovagolni? – kérdezte az édesapja.

Anne ereiben szinte megfagyott a vér. Ez egy tipikus kérdés volt az apjától. Henry Cowen egy meglehetősen ügyes zsoké volt, aki fokozatosan trénerré képezte át magát. Száz százalékig támogatta lánya lovaglással kapcsolatos céljait – de nem sok fogalma volt az azon kívül eső életéről, vagy terveiről. 

Azt hirdette, hogy ha leestél, mihamarabb vissza kell ülnöd a nyeregbe. Ezt ugyanúgy értette a lovaglásra és az életre is. 

Anne nem hallotta, mit válaszol az orvos a szüleinek. Csak egy mondatot ismételgetett magában: soha, soha, soha többet nem ülök lóra!

---

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés