2. Fejezet
Atyai jótanács

– Megjöttünk! – Anne édesapja hatalmas reccsenéssel behúzta a kéziféket, és kipattant az autóból. Anne óvatosan kinyújtotta a lábát és követte az apját. 

Egy aprócska, repkénnyel befutott kőházikó előtt parkoltak le. Egy öreg rózsafa nyújtózkodott az egyik, fehér keretes ablak alatt. A ferde, barnás színű cserepeket foltokban sötétzöld moha borította. Az ólomszínű égből finom permetként szitáló eső halványan csillogott a köveken. 

 – Hát nem romantikus? – kérdezte Anne anyja ellágyult hangon, miközben felkapott egy nagy kartondobozt. – És most végre kitehetem a muskátlikat és a petúniákat az ablakba. Öröm lesz nézni! 

A ház belülről még barátságosabban festett. A konyha falát vidám sárgára festették, a hatalmas Aga tűzhely, a világosbarna, fából faragott szekrények és Anne édesanyjának tarkabarka tányérai mind egy kedves otthon benyomását keltették. Anne észrevette, hogy szülei már több, bekeretezett fényképet is felakasztottak a nappali meleg, mézszínű falaira. A szoba közepén egymás hegyére-hátára halmozott lovas könyveket pedig minden kétséget kizárólag az apja hagyta ott. Mr Cowen nem éppen a rendszerető természetéről volt híres. Általában meglehetős káoszban élte az életét: elkezdte a reggelijét a konyhában, folytatta valahol a nappaliban, majd megfeledkezett róla, újságot olvasott a fürdőkádban, sőt, néha oda sem figyelve kidobta a lakáskulcsát a kukába. Nem egyszer ment el otthonról olyan mélyen a gondolataiba merülve, hogy észre sem vette, hogy esik az eső. Három dolog tudhatta csak magáénak osztatlan figyelmét: a lovak, a lóversenyzés és a jó könyvek. Kicsiny családja sosem áltatta magát azzal, hogy ők beletartoznak ebbe az előkelő hármasba.

Mrs Cowen ledobta a kezében tartott dobozt az előszoba közepén, és sietve kitárta az ablakokat.

 – Halljátok a madárcsicsergést? – lelkendezett. – Ez az igazi vidéki élet, amire mindig is vágytam!

Anne édesanyja tanítónő volt, és majd’ kiugrott a bőréből örömében, mikor néhány hete elfogadták jelentkezését egy kisvárosi általános iskolába. Mint mondta, gyermekkori álma vált valóra azzal, hogy egy ilyen “kalandba” (Anne nem egészen értett egyet a szóhasználattal) vághat. Természetesen azonnal beleszeretett az aprócska, vadregényes tájon fekvő házikóba, és rövidesen alá is írták hozzá a bérleti szerződést. Az elmúlt időszak a költözésről szólt – ma jutottak el végre valahára az utolsó fordulóig. Már csak a szobanövényeket és néhány apróságot hoztak magukkal a régi lakásukból. Anne-t furcsa érzés kerítette hatalmába, mikor utoljára elfordították a kulcsot a zárban, és beszálltak az autóba. Mintha az egész eddigi életére csukta volna rá az ajtót. Egyszerre érzett szomorúságot és megkönnyebbülést. 

Anne a földre hányt könyveket kerülgetve átvágott a nappalin és benyitott a szobájába. Egyenesen az ablakhoz sietett és a függönyt félrehúzva kikémlelt rajta. És igen, tényleg ott volt!

Az új otthonuk mögött egy tágas, dús füvű, fakerítéssel körülvett legelő terült el – a végében pedig egy sötétszürke bundájú szamár legelészett. Anne valamiért ezerszer otthonosabban érezte magát ettől a felfedezéstől.

 – Tudtad, hogy a föld tulajdonosa egy állatorvos? Tőle béreljük a házat is. 

Anne majdnem kiugrott a bőréből a háta mögött hirtelen felcsattanó hangra. 

 – Jesszusom, apa! Legközelebb kopogj, légyszi!

Édesapja elvigyorodott.

 – Hogy is mondta a nagyi mindig? Csak az ijed meg, akinek nem tiszta a lelkiismerete.

 – Ez hülyeség. Mindenki megrémül, ha a háta mögé osonnak.

Mr Cowen lezöttyent az ágy szélére, és körbefuttatta a tekintetét a szobán. Anne ruhái, könyvei és egyéb apróságai még mindig a padlóra halmozott kartondobozokban lapultak. Csomagolási technikája ráadásul mindenféle rendszert nélkülözött – a “ruhák” feliratú dobozból iskolai füzetek és egy doboz tusfürdő kandikált ki, a “törékenyben” pedig egy rakás kispárna trónolt. Egyedül egy kicsi kaktuszt, egy plüssnyulat és egy bekeretezett fényképet pakolt ki eddig. Apukája felvette a játékot és maga elé tartotta. A nyúl már teljesen kifakult a sok mosástól az évek alatt.

 – Nem is tudtam, hogy Momó is velünk költözött – mondta tréfálkozva. – Még mindig vele alszol?

Anne elvörösödve kapta ki apja kezéből a plüsst és bedugta az éjjeliszekrény fiókjába. 

– Persze, hogy nem. – a lángolóan piros arca azonban mindent elárult. 

– Van egy programjavaslatom holnapra. – váltott témát egyik pillanatról a másikra édesapja. – Tarts az öregeddel egy kis városnézésre! 

A lány gyanakodva döntötte oldalra a fejét.

 – Túl jól ismerlek, papi. Soha nem kezdenél csak úgy ok nélkül körbejárni ebben a városkában, mint egy turista. Miben sántikálsz?

Mr Cowen jóízűen felnevetett, fölpattant az ágyról és beleborzolt a lánya hajába. 

 – Esélyem sincs bármit is titkolni előled, mi? Találtam a közelünkben egy lovasiskolát. A tulajdonos hölgy azt mondta, örömmel körbevezetne minket holnap. Na, mit szólsz, csatlakozol? Állítólag addigra az eső is eláll.

Anne habozott. Nem sokat járt lovak közelében a balesete óta. Olyan érzés volt, mintha már rég nem lenne köze ahhoz a lányhoz, aki egykor imádott az istállók körül sürögni-forogni, és akinek minden szabadidejét a lovaglás töltötte ki. Édesapja megérezte a vonakodását.

 – Nem úgy gondoltam, hogy rögtön vegyél is egy lovaglóleckét. Csak körülnézünk. Még az is lehet, hogy megismerkedsz néhány új pajtással.

Anne-ből önkéntelenül is kitört a nevetés.

 – Pajtással? Apa, őszintén, hány évesnek nézel? Ötnek?

 – Egy valamit megtanultam az évek alatt. – hátrált ki a szobából Cowen úr feltartott kézzel. – Sose válaszolj, ha egy nő azt akarja, hogy megbecsüld a korát.

Az ajtóban megállt és elkomolyodva visszafordult.

 – Gondold végig, Anne. Új fejezetet nyitottunk az életünkben, mikor elköltöztünk. Talán neked is ideje, hogy elkezdj megbirkózni a régi félelmekkel.

 – Kér valaki teát? – süvöltötte a konyhából Mrs Cowen. – Van hozzá mézes keksz is!

 – Ha mézes keksz is van, nekem nem kell kétszer mondani! – vigyorgott Mr Cowen, és otthagyta a lánya szobáját.

Aznap este Anne a szobája padlóján sorakozó dobozokban kotorászva egy aprócska, fekete bőrkötésű füzetre bukkant. Egy régi gyerekkori napló volt, tele ügyetlen rajzokkal lovakról és Anne barátnőiről. A lány elmosolyodott, miközben átpörgette az oldalakat. Teljesen megfeledkezett róla, hogy ezt a füzetet végül nem a szemétbe dobta, hanem magával hozta.

“Április 12. 

Életemben először ugrattam 40 cm-es akadályt! Piskótán, a kedvenc pónimon. Mrs. Black azt mondta, hogy nagyon ügyesek voltunk. Piskóta a legjobb póni a világon. Ha egyszer lesz elég zsebpénzem, megveszem, és mikor már túl öreg lesz ahhoz, hogy lovagoljak rajta, egész nap a kertemben fog legelni.

U.I.: Megpróbáltam lerajzolni, de a valóságban egyáltalán nem így néz ki.”

Anne elgondolkodva lapozgatta a kis füzetet. Talán tényleg van abban valami, amit az apja mondott. Új ház, új suli, új élet. 

 – Miért is ne? Elmegyek a lovardába. – határozta el fennhangon és becsapta a naplót. 

---

Az első fejezet az alábbi linken érhető el: 1.Fejezet
A következő fejezet megjelenése: 2021.02.15.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés