Hazaérve Anne-t kellemes meglepetés fogadta. 

 – Szia, papi! – ugrott édesapja nyakába, miután belépett az ajtón. Mr Cowen nevetve megpörgette, majd összeborzolta a haját. Anne már kismilliószor elmondta neki, hogy utálja, mikor ezt csinálja, de az apja mindig elfelejtette. Kislány korodban mindig így bohóckodtunk, mentegetőzött. Anne azt már inkább nem tette hozzá, hogy ezt már kisgyerekként sem állhatta. 

 – Hogy van Freddy? – kérdezte az apját. Mr Cowen lelkesen ragyogó szemmel kezdett bele az új istálló ecsetelésébe, míg Anne anyukája a konyhában sürgött-forgott.

 – Először azt hittem, megint csúnyán mellényúlt ezzel az ötletével a jó öreg Frederick, de igazság szerint látok benne fantáziát. Van néhány fiatal, szorgalmas zsokéja, meg persze egy-két tapasztalt öreg róka is dolgozik a lovaival. És kettő, nagyon ígéretes háromévest is vett nemrég. 

Anne imádta hallgatni, mikor édesapja a munkáról mesél. A versenyistállók világa ugyan sosem állt annyira közel hozzá, mint a díjugratásé, de mindig lenyűgözték az apja történetei. Mr Cowen jó mesélő volt. Ha az ember őt hallgatta, úgy érezte, mintha ő maga is a versenypályán lenne és a győzelemért vágtatna fej-fej mellett a többi lovassal.

 – Mesélj azokról az ígéretes lovakról! – kérte Anne. – Milyenek?

Anne édesanyja az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva nézte őket. 

 – Ne bátorítsd túlságosan! – figyelmeztette a lányt. – Mielőtt hazaértél, én már végighallgattam a jellemzésüket a pataszerkezetüktől az utolsó szőrszáluk színéig.

 – Mire jutottál végül Freddyvel? – fordult újra apjához Anne. – Miért hívott oda? Gondolom, nem csak azért, hogy büszkélkedjen a lovaival.

 – Nos, végül állást ajánlott nekem az istállóban. – érintette össze ujjbegyeit Mr Cowen. – Legalább néhány hónapig szeretné, hogy ott dolgozzak és segítsek felkészíteni a lovakat és a zsokékat néhány futamra.

 – De hát… az nagyon messze van tőlünk! Úgy értem, túl messze, hogy naponta oda-vissza utazgass! 

Anne édesapja egyenesen a lánya szemébe nézve válaszolt:

 – Tudom. Nem is utazgatnék minden nap. Egy darabig kéthetente jönnék haza. De ne aggódj, Anne, ez nem egy állandó munkahely lenne! Csak segítek felépíteni egy rendszert, és megvárom, amíg elkezdenek belerázódni.

A lány csalódottan húzta el a száját. Már kezdett hozzászokni, hogy édesapja újra több időt tölt velük. 

 – Freddy nagyon jó barátom. – mondta Mr Cowen nyugodt, “ebből nem engedek, akár tetszik, akár nem” hangon. – Nem hagyom cserben egy ilyen helyzetben. 

 – Anyu, te mit szólsz ehhez? – kérdezte Anne. Édesanyja beletúrt a hajába, majd fáradtan elmosolyodott.

 – Huszonöt év házasság után már nehezen lepődök meg az apád húzásain. Amúgy is, mit mondanék? Tiltsam meg, hogy elvállalja a munkát? 

Mr Cowen felállt és odahúzta őket magához.

 – Lányok, higgyétek el, gyorsan elrepül majd ez a pár hónap. Mit szólnátok ahhoz, ha holnap együtt vacsoráznánk? Én főzök. 

 – Persze, mert egy jó kis vacsi mindent megold… – morgolódott Anne, majd gyorsan hozzátette: – Lehetne pásztorpite a menü?

 – És sajttorta a desszert? – csatlakozott Mrs Cowen. 

Mr Cowen felnevetett.

 – Amit csak akartok! 

Anne másnap arra ébredt, hogy a tegnapi kellemes, tavaszi napsütés szakadó esőnek és viharos szélnek adta át a helyét. A lány ásítozva és a szemeit dörgölve ballagott ki a konyhába. Édesapja már ott ült, szokásos méregerős fekete kávéját kortyolgatta, miközben elmélyülve olvasta a fél asztalt beterítő újságját. Mrs Cowen hiába próbálta győzködni az évek alatt, hogy más forrásból is juthat hírekhez, Anne apukája ragaszkodott ehhez a reggeli rituáléhoz.

 – Áh, jó reggelt álomszuszék! – köszöntötte Mr Cowen. 

 – Vegyél egy kis pirítóst! – tett le az asztalra Anne anyukája egy alaposan megpakolt tálat. – van dzsem, főtt tojás, szeleteltem sajtot és sonkát is.

 – Van valami különleges apropója ennek a terülj-terülj asztalkámnak? – kérdezte Anne, aki továbbra sem érezte magát a helyzet magaslatán. Legszívesebben kihagyta volna a sulit a mai napra és visszabújt volna az ágyába.

 – Ne akard az okokat fejtegetni, csak élvezd. – vigyorgott Mr Cowen. Ő maga sosem evett egyszerre sokat, ez még versenyző korából maradt meg. A kávéja mellé elcsipegetett két főtt tojást, és pár falat zöldséget, majd elégedetten félre is tolta az evőeszközeit. Anne-t elfogta egy kis lelkiismeret furdalás, mikor a saját, jól megpakolt tányérjára pillantott. 

 – Jóságos ég! – kiáltott fel Mrs Cowen váratlanul, és majdnem kiejtette a kezéből a teáskannát. 

Anne álmatag arccal pillantott fel, de a látvány rögtön elűzte minden fáradtságát. A tárva-nyitva hagyott ablakon egy jól ismert, gyönyörű lófej kukucskált be. Mintha mi sem lenne természetesebb, Esély előrenyújtotta az orrát, és megpróbált elcsenni egy falat gyümölcsöt az asztalról. 

 – Mi az ördög? – kérdezte meghökkenve Mr Cowen, az újságból felpillantva. 

 – Amíg távol voltál, Anne egy új barátra tett szert! – mondta Emily Cowen, és az egyik vajjal vastagon megkent pirítósát a lónak nyújtotta. Esély óvatosan az ajkai közé csippentette az ínyenséget, majd jóízű csámcsogással behabzsolta. Anne hitetlenkedve kelt fel a székéről.

 – Mégis… hogy kerültél ide? – hebegte, miközben végigsimított a ló orrán és megveregette az esőtől nedves nyakát. Elvett egy szelet pirítóst és enni kezdte, mire Esély mohón próbálta kicsenni a kezéből a finomságot.

 – Úgy tűnik, megjegyezte, hol laksz. – vetette fel Mrs Cowen, és újabb kenyeret nyújtott a lónak. 

 – Ne tömd már azzal a száraz vacakkal, Emily! – intette Anne apukája. – Egyébként kié ez a ló? És hogyhogy csak így szabadon kószál?

 – Ezek mind olyan kérdések, amiket egyelőre nehéz megválaszolni. – tárta szét a karját Anne. – Időről-időre felbukkan. Olyan, mintha megszökne a gazdájától, hogy kóborolhasson egy jót. És végül néha nálunk köt ki.

 – Megszökik? Ez szinte úgy hangzik, mintha valaki rabságban tartaná… 

 – Egy rettenetesen kellemetlen, goromba fráter a gazdája. – tette hozzá Anne édesanyja. – De nem tudjuk a nevét, sem azt, hol lakik.  

 – Igazság szerint, tegnap rábukkantunk a házára Skippel. Egy furcsa kis viskó, kívülről szinte olyan, mintha nem is lakná senki. Esélyt meg az udvaron tartja a pasi, ahonnan valahogy mindig meg tud lógni. Talán átugorja a kerítést.

 – Nem örülök neki, hogy ilyen helyeken mászkáltok. – húzta el a száját Mrs Cowen. Anne édesapja átsiklott ezen apró részlet felett, és tovább faggatózott a lóról. 

 – És akkor mégis mi történik olyankor, ha felbukkan? Egyszer csak magától hazamegy?! 

 – Legutóbb megjelent a gazdája, és elrángatta magával. – vonta meg a vállát Mrs Cowen. Hátralépett, és elvette a pirítósos tálat az asztalról. Esély szinte azonnal kinyújtotta a nyakát és jobbra-balra csavargatva a fejét csücsöríteni kezdett az ajkával. Az egész család hangos nevetésben tört ki. 

 – Hogy te mekkora bohóc vagy! – veregette meg a ló nyakát Anne.

 – Kérsz még egy kicsit? Na tessék, tudtam én, hogy érdemes ennyit készítenem. Tessék, drága. – mondta Mrs Cowen, és újra etetni kezdte. Anne édesapja rosszallóan csóválta a fejét. 

– De hát úgy néz rám… – mentegetőzött nevetve az anyukája. – Anne, te pedig csúnyán el fogsz késni. Elviszlek kocsival.

A lánynak most aztán végképp nem volt semmi kedve iskolába menni. Az utolsó pillanatig halasztotta az indulást, és búcsúzásképp még sietve megdörgölte Esély puha orrát.

Hozzá tudnék szokni az ilyen reggelekhez, gondolta vidáman, miközben belépett az osztályterembe. 

Skip leplezetlen izgatottsággal integetett neki az asztal mellől. 

 – Fontos információim vannak! – suttogta, mikor Anne leült a székére. 

A 8. Fejezet itt érhető el: 8.Fejezet
A következő fejezet megjelenése: 2021.04.05.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés