Esély felkapta a fejét a füttyszóra és azonnal megindult Anne felé. A lánynak olybá tűnt, mintha a ló a semmiből termett volna ott mellette. Furcsa módon végtelenül nyugodtnak tűnt, olyan volt, mint egy szobor az őt körülvevő káoszban. Higgadtan kilépdelt a kapun, majd megállt és várakozóan nézett a lányra. Csak egy kötőfék volt a fején, de nem maradt idő felkantározni, vagy fölnyergelni.

 – Anne, mit művelsz? – kiáltotta Olivia. 

Anne gondolkozás nélkül megragadta a ló sörényét, lendületet vett és ugrott. A következő pillanatban már Esély hátán ült és az oldalába vágta a sarkát. 

 – Gyerünk! – kiáltotta. 

A ló álló helyzetből ugrott vágtába és egyenesen az éjszakába vetette magát.

Anne egy pillanatra szem elől tévesztette a férfit, de aztán újra megpillantotta, ahogy a lovardát szegélyező erdő felé menekült. Esély habozás nélkül csattogott át az udvart, patkói szintre szikrákat hánytak a köveken, miközben kivágtatott a kapun. 

Anne megszorította a ló oldalát és áthelyezte a testsúlyát, hogy jelezze, merre menjenek. Esély olyan könnyedén fordult, mintha már előre megérezte volna a lány gondolatait. Mr Morgan egyre közelebb ért az erdősávhoz. Anne nem volt benne biztos, hogy a fák között is tudnák folytatni az üldözését. Valószínűnek tartotta, hogy a férfi is erre számít.

 – Gyerünk, utol kell érnünk! – lihegte Anne, és előrehajolva biztatta a lovat gyorsabb vágtára. Esély hátrafordította a füleit a hangját hallva, és szinte repült a talaj felett. 

Földöntúli érzés volt az éjszakában vágtatni, teljesen a ló érzékeire hagyatkozva. Esély négy erős lába szélsebesen és biztosan repítette előre őket. Anne szorosan belemarkolt a ló repkedő, fehér sörényébe, amit ezüstös színűvé festett a telihold fénye. Régen érzett öröm és magabiztosság szállta meg, miközben tökéletes összhangban száguldottak az erdő felé. 

Anne ekkor vette észre, hogy a fák előtt egy hatalmas kőfal húzódik. Mr Morgan esetlenül átmászott rajta, majd hátrafordult, hogy lássa, üldözik-e még. 

Anne kicsit hátrahőkölt. A fal fenyegetően magasodott előttük. 

Én ezt nem tudom megcsinálni, gondolta pánikba esve.

Esély egyáltalán nem lassított. Mintha csak azt felelte volna a lány gondolataira: de én igen. 

Elnyúlva tett még egy hatalmas lépést, és a faltól tökéletes távolságra érkezett. Anne érezte, hogy a ló teste összehúzódik, mint egy hatalmas rugó, majd két hátsó lábával ellöki magát a földtől. Olyan volt, mintha ló és lovasa összeforrtak volna. Anne még sosem érezte ilyen erősen a köztük feszülő köteléket.

Önkéntelenül becsukta a szemét, mikor Esély emelkedni kezdett a levegőben és ekkor hirtelen rájött, hogy egyáltalán nem fél. Végtelennek tetszett az idő, amíg a fal felett repültek, olyan volt, mintha a ló szárnyakat növesztett volna. Anne ösztönösen előrehajolt, a kezeit kinyújtotta a mén nyaka mellett, hogy segítse az ugrásban.

A ló patái tompa puffanással landoltak a talajon a kőfal túloldalán. 

 – Megcsináltad! – ujjongott Anne. Micsoda fantasztikus ló! 

Esély ekkor már közvetlenül Mr Morgan mögött vágtatott.

 – Hé! Álljon meg! – üvöltötte Anne. 

Mikor elég közel értek a menekülőhöz, a lány meglendítette a lábát és egyenesen vállon rúgta a férfit. Az megbotlott, elvesztette az egyensúlyát és hatalmasat esett, arccal a sárba. Anne megszorította Esélyt a térdével és hátradőlt, hogy lassításra bírja. A ló izgatottan, szinte horkantva vette a levegőt, miközben visszaléptettek Mr Morganhez, aki lassan feltápászkodott, és letörölte az arcára kenődött sarat.

 – Hívom a rendőrséget. – közölte vele Anne. – Eszébe se jusson megmozdulni!

A férfi vörös arccal, lihegve támaszkodott a térdére. Már nem is emlékezett rá, mikor futott ennyit egyhuzamban. Ez a fehér fejű, démoni ló meg úgy figyelte, mintha bármikor készen állna rá, hogy elállja az útját. 

Mr Morgan nem tehetett mást – hatalmasat káromkodott.  

Órákkal később Olivia Anne ágyán üldögélt, egy vastag takaró alatt, kezében egy bögre forró csokoládéval, amit Mrs Cowen erőszakolt rá.

 – Nagyon kedves, de én nem szeretem a… 

 – Egy ilyen helyzetben csak egy kis forró csoki segíthet, én legalábbis ezt szoktam mondani Anne-nek. – szerelte le a gyenge tiltakozást Anne anyukája. Mrs Cowen ragaszkodott hozzá, hogy Olivia náluk aludjon, amíg Mrs Roberts a tűzoltókkal és a rendőrséggel intézkedett. Anne átengedte a szobáját a másik lánynak, ő maga pedig a kanapéra költözött.

 – Ez az egész olyan, mint egy rémálom. – mormolta Olivia. Az arca szinte szürke volt a kimerültségtől, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. – Sosem kedveltem Carlt igazán, habár gondolom az ilyen esetek után mindenki ezt mondja. A rendőrök megígérték, hogy alaposan utána fognak nézni a múltjának.

Egy darabig csöndben üldögéltek, majd a lány megköszörülte a torkát és zavartan megszólalt:

– Én… meg akartam köszönni a segítséged ebben az egész ügyben. És… bocsánatot szeretnék kérni, amiért olyan… hát, mondjuk ki: bunkón viselkedtem veled korábban.

– Tulajdonképpen miért voltál mindig olyan undok a suliban? – kapott az alkalmon Anne. 

 – Nem is tudom, azt hiszem, megszokásból. – vonta meg a vállát zavartan Olivia. – Azok, akikkel én szoktam együtt lógni, mindig viccesnek találták, ha beszóltunk másoknak. Ráadásul a halmozódó gondok a lovasiskola körül egyszerűen borzasztóak voltak. Anya állandóan olyan volt, mint egy fekete viharfelhő. És be kell vallanom, kicsit féltékeny is voltam rá, hogy Skipnek ennyire megtetszettél…

 – Komolyan? – nevetett fel Anne hitetlenkedve.

 – Tényleg nagyon kedvel téged. – mosolyodott el Olivia huncutul. – Szerintem nem csak barátként.

 – Kizárt. – pirult el Anne a feltételezésre. – Csak jó haverok vagyunk. Nem gondol rám úgy…

Olivia sokat sejtetően megemelte a szemöldökét, de témát váltott.

– El kell ismernem, nagyon menő volt, ahogy felpattantál Esély hátára és Carl után vágtattál, mint valami bosszúálló! És én még azt hittem, nem mersz lóra ülni.

Anne jót nevetett a leíráson. 

 – Egyszerűen nem gondolkodtam – és nem maradt időm félni. – vallotta be.

Ekkor Mrs Cowen dugta be a fejét az ajtón.

 – Azt hiszem, ideje aludni, lányok.

Anne engedelmesen kivonult a nappaliba és összegömbölyödött a kényelmesen megágyazott kanapén. Édesanyja egy pillanatra leült mellé és megsimogatta a haját.

 – Nagyon büszke vagyok rád, kislányom. – mondta halkan. 

Anne félálomban motyogott valamit válaszul.

Az átélt félelem és izgalom ellenére egy kellemes, röpke gondolat fészkelte magát a fejébe.

Újra lovagoltam!

A 17. Fejezet itt érhető el: 17.Fejezet

A következő fejezet megjelenése: 2021.06.07.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés