– Szóval, megtudtam egy-két dolgot Esély gazdájáról. – hadarta Skip. Anne izgatottan hajolt előre.

 – Tobias azonnal tudta, kiről beszélek, mikor körülírtam neki a házat, meg a pasit. Azt mondta, Jim Watersnek hívják, és annak idején nagy név volt a lótenyésztésben. 

Anne meglepetten vonta fel a szemöldökét. Felidézte a szakállas, igénytelen, alkoholtól bűzlő alakot. Nehezen tudta elképzelni, hogy valaha is sikeres lett volna bármiben. 

 – Waters úr egy kicsi, de fantasztikus hírű ménesbirtokot vezetett valahol Észak-Angliában. – folytatta Skip. – Volt néhány jó képességű és ráadásul remek jellemű kancájuk, ő pedig nagyszerű érzékkel választott melléjük fedezőmént. A náluk született csikók egymás után nyertek bajnokságokat, a nagybátyám szerint szinte olyan volt, mintha a pasas varázsolt volna.  

 – Mégis mi történt vele? – kérdezte Anne értetlenül. 

 – Arról csak pletykákat tudott mondani Tobias. Állítólag egy nagy szerelmi csalódás is benne volt abban, hogy megindult a lejtőn, de elsősorban a szerencsejáték függősége sodorta bajba. Tobias azt mesélte, hogy egyre nagyobb adósságot halmozott fel, a végén jóformán már a lovakat is eljátszotta volna, ha van rá lehetősége. Mikor ez a munkatársai tudomására jutott, kirúgták. 

 – Szóval elvesztette az állását, volt egy rakás adóssága, és még talán szerelmi bánat is tetézte mindezt. – foglalta össze Anne. – Nem csoda, ha Mr Waters végül a piához nyúlt. 

 – Nekem az volt a leginkább meglepő, mikor a bácsikám hozzátette, hogy a felesége egy meglepően aranyos nő.

 – Valaki együtt él azzal az alakkal? Abban a házban?! – szörnyedt el Anne. 

Skip vidáman megvonta a vállát.

 – Ki tudja, milyen különleges sármja van a pasinak egyébként… csak mi pont egy rossz napján találkoztunk vele.

A feltételezésre Anne is elmosolyodott, de még elképzelni is nehéz volt ezt a lehetőséget. 

 – Csak tudnám, hogyan került végül hozzá Esély! Erről nem mondott semmit Tobias? 

 – Nem is tudott róla, hogy lovat tart. – rázta meg a fejét Skip. 

 – Akkor nagyon valószínű, hogy nem olyan rég történt. – vonta le a következtetést fennhangon Anne. 

 – Ráadásul biztosan találkoztunk volna már Eséllyel korábban is, ha tényleg rendszeresen meglóg a karámból. 

 – Egyébként ma reggel is tiszteletét tette nálunk! – újságolta Anne nevetve. – Remélem, Mr Waters ezúttal nem bukkan fel, hogy balhézzon miatta. Amúgy is az ő hibája, hogy Esély folyton megszökik.  

 – Olyan ez a ló, mint egy fordított Lassie. – vigyorgott Skip. – ő nem hazatér, hanem folyamatosan elkóborol és nálatok köt ki. 

 – Mindenki tegye el a füzetét, és telefonokat sem akarok meglátni nálatok! – viharzott be a biológia tanárnőjük, még a csengőt megelőzve. – Bizony, jól gondoljátok, dolgozatot írunk. Na, gyerünk, gyerünk, adjátok tovább a lapokat! 

Anne előrefordult, hogy átvegye a neki szánt papírt a dolgozat kérdéseivel. Ekkor vette észre, hogy Olivia széke üres. 

Biztos csak beteg lett, gondolta a lány. Remélem, akkor legalább egy hétig hiányozni fog a suliból, tette hozzá rögtön. Kicsit még lelkiismeret furdalása is támadt, amiért egyből erre gondolt, de hát… mondjuk ki, Olivia egy igazi dög volt vele!

Tobias épp az egyik legkedvesebb kötelességének tett eleget – meglátogatta a Feketerigó-laknál élő pácienseit – mikor a telefonja erőszakosan csörögni kezdett. A hívó csak nem adta fel, a készülék folyamatosan csengett. Az állatorvos felsóhajtott, és a mobiljáért nyúlt. 

 – Halló… Carl, minden rendben?… persze, értem… azonnal ott leszek! 

Sietve magára kapta a kabátját és felpattant a napsütötte kerti padról. Legszívesebben még eltöltött volna néhány lusta percet a Feketerigó-laknál. Mrs Alexander, a házikó tulajdonosa egy idős, hajlott hátú, de nagyszerű humorú özvegyasszony volt. Három kecskét, két kövér shetlandi pónit és vagy húsz tyúkot tartott, az állatokról úgy gondoskodott, mintha az unokái lettek volna. Valahányszor kihívta az állatorvost, frissen készített aprósüteménnyel és egy kis teával várta. Ahhoz is ragaszkodott, hogy mindezt egy tálcára téve szolgálja fel neki. Tobias minden alkalommal titokban ökölbe szorított kézzel szurkolt neki, hogy elérjen az ijesztően reszkető-imbolygó szállítmánnyal a kertben álló padig. Mrs Alexander ugyanis vérig sértődött, ha a kis ceremóniáját félbe akarta szakítani holmi segítségnyújtással. 

 – Fantasztikus volt a sütemény, Mrs Alexander! – dicsérte meg Tobias, miközben felkapta az orvosi táskáját. 

 – Máris mennie kell, doktor úr? – sopánkodott az idős hölgy a kezét tördelve. – De hát alig evett egy falatot és még a teát sem itta meg! Van annyi ideje, hogy megvárja, amíg csomagolok valamit magának? 

Tobias mosolyogva nemet intett.

 – Nagyon köszönöm a királyi bánásmódot, Mrs Alexander, de rohannom kell. Sürgős esethez hívtak.

A nénike bánatosan integetett az állatorvos után, aki sietve bepattant az autójába. A gyomra nyugtalanul összeszorult, miközben beletaposott a gázba, és olyan gyorsan hajtott, ahogy csak tudott. Ismét Mr Morgan volt a telefonáló, és igencsak kétségbeesetten csengett a hangja. 

Tobiast balsejtelem gyötörte. Átok ül a lovardán, gondolta sötéten.

A 9. Fejezet itt érhető el: 9. Fejezet
A következő fejezet megjelenése: 2021.04.12.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés