Az iskolából hazatérve Anne-t a kapuban állva fogadta az édesapja. 

 – Nos, valaki hűségesen várt rád. – mondta vigyorogva. Anne követte a tekintetét, és megpillantotta Esélyt, aki épp gondtalanul vakargatta a nyakát a házuk kerítésén. A lányt észrevéve örömteli nyihogást hallatott és odaügetetett hozzá. Anne boldogan üdvözölte a lovat, megveregette a vállát és nyomott egy puszit az orrára.

 – Én a közelébe se tudtam menni. Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyat, hogy egy ló azonnal így megbízzon valakiben. – mondta Mr Cowen elismerően. 

Anne kicsit elpirult örömében. Édesapjának nagyon jó szeme volt a lovak és emberek kapcsolatához, de a dicséretet általában szűkmarkúan mérte. 

 – Nem tudom, miért. – simított végig a ló nyakán a lány. – Mintha kiválasztott volna magának az első pillanattól kezdve, hogy találkoztunk. Akkor is szabadon bóklászott, mégis egyenes odajött hozzám.

Édesapja mosolyogva nézte, ahogy Esély megböködi a lánya zsebeit. A balesete óta nem látta ilyen felszabadultan viselkedni egy ló mellett. Szívet melengető érzés volt figyelni, ahogy Anne arca egyenesen ragyog a boldogságtól.

Mr Cowen diszkréten megköszörülte a torkát.

 – Nem szívesen szakítom félbe a viszontlátás boldog perceit, de most, hogy itt vagy, ideje hazajuttatnunk Esélyt. Emlékszel még, hol lakik a gazdája? Elkísérlek. 

Vezetőszár híján Mr Cowen egyik régi övét fűzte át Anne a ló kötőfékjén, és azzal vezette maga mellett. Úgy tűnt, a ló kifejezetten jól érzi magát, vidáman bólintott jobbra-balra a fejével és nyugodt, lassú léptekkel ballagott a lány mellett. Anne édesapja több lépés távolságot tartott oldalra, hogy ne nyugtalanítsa Esélyt.

 – Hogy bírja a lábad? – kérdezte váratlanul, meglepően figyelmesen. Anne mindig kínosan próbálta leplezni a bicegését, és általában rosszul érintette, ha valaki felhívta rá a figyelmet. Most azonban könnyedén válaszolt, miközben a ló nyakát simogatta.

 – Kicsit szúr, de főleg azért, mert csúszkálok a sárban. Kibírom a házig, meg a visszautat is. 

Szerencsére jól emlékezett a rövidebb ösvényre, amit Skip mutatott neki. Körülbelül tíz percnyi gyaloglás után kibukkantak a kis tisztásra. Esély itt már valamivel nyugtalanabbnak tűnt.

 – Nem akarsz visszamenni, mi? – mormolta Anne. – Sajnálom, de nem maradhatsz nálunk! 

Megint úgy tűnt, senki nincs otthon a kis viskóban. Anne megállította Esélyt a kerítés mellett, míg édesapja körbenézett, hogy talál-e egy csengőt.

Ahogy a bejárati ajtóhoz közeledett, egy nagytestű, felborzolt szőrű kutya bukkant fel, és ajkait fölhúzva morogni kezdett. Mr Cowen tett pár lépést hátra, ám ekkor észrevette, hogy az állat egy hosszú, rozsdás láncra van kikötve. 

 – Találtál valamit, apu? – kiáltotta Anne. A következő pillanatban azonban mozgást látott a szeme sarkából. Odakapta a fejét, és most teljes bizonyossággal meggyőződött róla, hogy valaki a függöny mögül leskelődik.

 – Itthon vannak. – szólt oda az apjának. – Legalábbis láttam valakit az ablakban!

Mr Cowen csípőre tett kézzel nézett körül, hátha talál valamit, amivel bezörgethet az ajtón, anélkül, hogy a kutya közelébe kerülne. Ekkor azonban a bejárati ajtó halk nyikordulással kitárult. Egy alacsony, sovány, szalmaszőke hajú nő állt a küszöbön, a lábába kapaszkodva pedig egy kisfiú. A gyerek kísértetiesen hasonlított az anyjára.

 – A férjemet keresni? – kérdezte a nő félénken. A kisfiú sietve elbújt mögé.

 – A férje, vagy Ön is tud segíteni nekünk, úgy gondolom. A nevem Henry Cowen. – mutatkozott be Anne édesapja. – Ő pedig a lányom, Anne.

Úgy tűnt, a nő csak ekkor veszi észre, hogy nem csak a férfi ácsorog a bejárat előtt, hanem Anne is ott várakozik a kerítés mellett a lóval.

 – Ó! – sóhajtott fel Mrs Waters halkan. – Megtalálták Esélyt!

 – Nem először kóborol felénk. Úgy tűnik, összebarátkozott a lányommal, úgyhogy hagyta magát megfogni és haza tudtuk vezetni.

A nő remegő kézzel megfogta a kisfiú vállát.

 – Menj be a házba, Benjamin. Mindjárt jövök én is. – majd kilépett az udvarra és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.

 – Ez igazán kedves maguktól. – motyogta. – Esély egy nagyon nehéz természetű ló… Jimnek sokszor meggyűlik vele a baja. 

Mintha hirtelen észbe kapott volna, Mr Cowenre pillantott.

 – Jim a férjem. – magyarázta. Még mindig furcsán, szinte erőtlenül suttogott. – Megtennék, hogy segítenek bevezetni a lovat a fészerbe? Jim nagyon mérges volt, mikor felfedezte, hogy megint megszökött… én mondtam neki, hogy át tudja ugrani a kerítést, de nem hallgatott rám.

Mr Cowen egy pillantással felmérte a sáros udvart keretező lécek magasságát, és gondolatban megemelte a kalapját a ló előtt. Nem kis ugrás ez, főleg úgy, hogy kevés helye van lendületet szerezni.

Mrs Waters tisztes távolságot tartva tőlük, kitárta az udvar végében álló, fából épített kis fészer ajtaját. 

Esély felhorkantott és megpróbált elhátrálni, de végül követte Anne-t. Mrs Waters remegő kézzel mutatta meg a lánynak, hova vezesse a lovat. Anne elhúzta a száját. Egyáltalán nem volt hívogató ez a kis tákolmány. A feltámadó szél átsüvített a fészer deszkái közt tátongó lyukakon. Az építmény végében egy fából barkácsolt jászol állt, amelyből egy kis széna kandikált ki. A keményre döngölt földre kevés, nyirkos szalmát szórtak. Anne odavezette Esélyt az etetőhöz, majd leoldotta a kötőfékről az övet, és gyöngéden megsimogatta a lovat.

 – Itt kell maradnod, megértetted? – kérdezte halkan. Esély egyenesen a szemébe nézett, és a lány tenyerének nyomva az orrát, fújtatott. – Nem szökdöshetsz el állandóan… maradj itt.

Anne felpillantott és észrevette, hogy Mrs Waters különös arckifejezéssel figyeli. Mikor összeakadt a tekintetük, a nő sietve a földre meredt inkább. A lány még egyszer megpaskolta a ló vállát, majd elhátrált tőle. Mrs Waters három láncot akasztott keresztbe Esély fara mögött, hogy ne tudjon kitolatni a fészerből, aztán egy előre megtöltött, vízzel teli vödörhöz indult.

 – Ezt még gyorsan odaadom neki. – mondta. – Biztos nagyon szomjas.  

 – Hagyja csak. – Mr Cowen betolta a vödröt a lóhoz, aki lehajtotta a fejét és mohón inni kezdett.

Mikor kiléptek a kis tákolmányból, Mrs Waters gondosan kulcsra zárta az ajtót.

 – Még egyszer nagyon köszönöm a segítségüket. – suttogta bágyadtan. – Ez a ló… én attól félek, még nagy bajba fogja sodorni Jimet. Állandóan bizonygatja, hogy jó pénzért fogja tudni eladni, de hát olyan vad, szeszélyes természete van, senki nem fog a hátára ülni… – ekkor Anne-re, majd a lány apjára pillantott.

 – A maga lánya, Anne, ugye? Nagyon jól bánik vele. Még sosem láttam ilyen nyugodtnak ezt a lovat. – úgy tűnt, mintha a nő nem szokott volna hozzá, hogy ennyire hosszan beszélgessen két vadidegennel. Sápadt arca fokozatosan kipirult, és a kezeit is egyre aggasztóbban tördelte zavarában. 

 – Óh, biztosíthatom róla, ez mindenki számára rejtély. – nevetett fel Mr Cowen és megveregette Anne vállát, mintha csak egy jó lovat dicsérne. – Úgy tűnik, Esély döntése volt, hogy összebarátkoznak.

A nő halványan elmosolyodott. 

 – Bár így kijönne a férjemmel is! Attól tartok, nagy baj lesz ezzel az állattal végül… nem tudom, mit csinálok, ha Jim leesik róla és összetöri magát… pedig higgyék el, ő tényleg csak jót akar. Mindenki félreismeri, pedig valójában egy nagyszerű, jólelkű ember!

Anne felidézte magában a kertjükben káromkodó, hajléktalan külsejű férfit. Ha Mrs Waternek igaza van, ennél jobban nem is leplezhetné Jim a csodálatos jellemét, gondolta szárazon.

 – Meg kellene erősíteni a kerítést. – javasolta Mr Cowen, az egymáshoz szögelt léceket mérlegelve. – Nem csak a férjének eshet baja, a lónak is. Csúnyán megsérülhet, ha újra megpróbál kiugrani, és az sem kizárt, hogy egy forgalmas útra keveredik legközelebb. 

Anne elfojtott egy mosolyt. 

Hát persze, papi mindig a lovakra gondol első sorban. 

Mrs Waters sietve bólogatott, miközben visszaindult a házhoz. 

 – Ha van még egy kis idejük… nos, én… nekem… megadnék egy telefonszámot. Megtennék, hogy ezen keresnek, ha látják elkóborolni a lovat?

Mr Cowen feljegyezte a számot, majd búcsút intett a nőnek.

A ház előtt köröző, láncra kötött kutya dühösen megugatta Anne-t és az apját. – Morzsa, nem szabad! Maradj nyugton! – próbálta csitítgatni a nő kevés sikerrel, majd bátortalanul integetett látogatóinak. Anne amellett, hogy sajnálta az állatot, csak remélni tudta, hogy a rozsdás lánc elég erősen tart. Nem szeretett volna közelebbről is megismerkedni Morzsa levegőben csattogó fogaival.

– Viszlát! Vigyázzanak magukra! – kiáltotta gyenge, megtört hangján Mrs Waters, azzal szinte bemenekült az ajtón.

Anne és Mr Cowen dermedten álltak néhány másodpercig.

 – Az ördögbe is, ez a legfurcsább nő, akihez valaha szerencsém volt! – csóválta meg végül a fejét Anne édesapja. – Ez a ház és az a borzalmas kis tákolmány, amiben ezt a lovat tartják… nem mellesleg, ez egy igencsak értékes mén! 

Anne izgatottan ragadta meg az apja kabátujját. 

 – Valami nem stimmel itt szerinted sem, ugye? Hogy kerülhetett Esély egy ilyen helyre?

Mr Cowen összeráncolt homlokkal futtatta körbe a tekintetét a kis telken.

 – Még van néhány napom, mielőtt elutazok. Addig megpróbálhatunk utánajárni ennek a rejtélynek. – kacsintott Anne-re. 

A lány elmosolyodott. Most már volt egy másik szövetségese is Skip és Tobias mellett! Biztos volt benne, hogy a nagyszerű Jim Watersnek vaj van a füle mögött.

Azt mindenesetre eldöntötte, hogy mostantól minden nap hord magánál egy almát – ki tudja, mikor vár rá újra Esély a házuk előtt.

A 11. Fejezet itt érhető el: 11. Fejezet

A következő fejezet megjelenése: 2021.04.26.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés