Anne a holdfénnyel ezüstösre szőtt erdei ösvényen ügetett Vezér hátán. A körülöttük susogó, hajladozó fák mind sötét masszává olvadtak össze, de ez nem zavarta a lányt: tisztán látta maga előtt az utat. 

Vezér egyszer csak meglódult alatta és lassú, könnyed vágtába kezdett. Anne nem bánta, hagyta, hadd menjen a ló előre a maga tempójában. A mén egyre gyorsuló ütemben vágtatott, patái alatt tompán dobogott a föld.

 – Hova sietsz ennyire? – kérdezte Anne szórakozottan. Vezér lélegzete fokozatosan hangosabbá vált, mígnem a ló végül már horkantva szedte a levegőt. Egyre gyorsabban és gyorsabban galoppozott, hamarosan elnyúlt testtel száguldott előre. 

A lányt hirtelen fojtogató nyugtalanság fogta el.

 – Vezér! Hova rohansz? Lassíts! – kiáltotta. A ló egy pillanatra hátrafordította a fejét, és a lánynak hatalmasat dobbant a szíve a látványra. Nem Vezér volt az, hanem Esély. 

 – Állj meg! – Anne kapkodva próbálta megragadni a kantárszárakat, de azok nem voltak sehol. Esély csak vágtatott előre, az egyre szűkülő ezüstszínű ösvényen. A lány hátrafordult a nyeregben, és ekkor vette észre, hogy mögöttük életre kel az erdő. A fák árnyai vörösen izzottak és jobbra-balra hajladoztak a horizonton, az ágak úgy nyúltak utánuk, mintha karmos kezek lennének.

Anne hirtelen megértette: Esély menekült, és irtózatosan félt. 

 – Csak kövesd az utat! – kiáltotta a lónak. 

És vágtattak előre…

Anne zihálva ült fel az ágyában. Jó néhány másodpercbe telt, mire realizálta, hogy a saját szobájában van. A félrehúzott függönyök közt éles holdfény vetült be, egyenesen az ágyára. 

 – Csak egy álom volt… – mormolta magának, de képtelen volt visszaaludni. A szíve hevesen dobogott, és a gyomrát szorongató nyugtalanság sem tűnt el. Fölkelt és kinézett az ablakon. 

Telihold van! Biztosan ezért álmodtam ezt a nagy marhaságot, próbálta megnyugtatni magát. 

Mégsem tudott elszenderülni. Egy darabig még tágra nyitott szemekkel feküdt az ágyában, majd ismét fölkelt és az órájára nézett. 

Nem állíthatok oda az éjszaka közepén… de mi van, ha ez nem csak egy álom volt, hanem rossz előérzet? Talán valami veszély fenyegeti Esélyt és szüksége van rám. Végül is, a lovasudvaron folyton történt valami mostanában…

Még pár percnyi hiábavaló forgolódás után döntött. Aludni most úgyis képtelen lenne. Csöndben felöltözött, egy kis cédulát a konyhaasztalon hagyott a szüleinek, majd kiosont a házból. 

A Roberts Lovasudvar kapuját nem zárták be éjszakára. Anne az iroda épülete mellett támasztotta le a biciklijét, majd belépett az istállóba. Kellemes meleg, és a jellegzetes illat fogadta, amit nagyon szeretett: a széna, a szalma és a lovak szagának keveréke. 

Anne odasietett Esély boxához, és benézett hozzá. A ló egyik lábát behajlítva, fejét lógatva pihent, de amint a lány hozzáért az ajtóra szerelt reteszhez, felpillantott. Halk, rekedt hangon nyerített örömében, és Anne-hez lépdelt.

 – Hello. – simogatta meg Esély selymes, meleg szőrét Anne. – De jó látni, hogy rendben vagy! Én meg mindenféle hülyeséget összeálmodok rólad…

 – Hé! Ki van ott? – a háta mögül felharsanó fojtott kiáltástól Anne úgy megrémült, hogy kis híján összecsuklottak a lábai. Egy zseblámpa éles fénysugara vetült rá. Felemelt kézzel, lassan megfordult. 

 – Én… csak… meg akartam látogatni…

 – Anne?! 

A lány hunyorogva próbálta kivenni a fénysugár másik oldalán álló alakot. 

 – Olivia? – kérdezett vissza hasonlóan meglepetten.

Olivia leeresztette a zseblámpát és kikapcsolta.

 – Rohadtul megijesztettél. – morgolódott. 

 – Én azt hittem, leáll a szívem egy pillanatra, mikor így rám förmedtél a semmiből. – sóhajtott fel Anne. – Mit csinálsz itt ébren az éjszaka közepén?

 – Ezt én is kérdezhetném tőled. – vonta fel a szemöldökét a lány.

Anne úgy döntött, megmondja az igazat, akkor is, ha Olivia kineveti.

 – Most biztosan paranoiásnak fogsz nézni, de volt egy iszonyú rémálmom Esélyről. Miután felébredtem, egyszerűen nem bírtam visszaaludni, folyamatosan az az érzés bújkált bennem, hogy valami baj van vele. Most már persze tudom, hogy fölöslegesen jöttem ide, de képtelen voltam megszabadulni a balsejtelemtől.

Legnagyobb meglepetésére Olivia nem űzött gúnyt a monológjából. 

 – Én meg az istállóban éjszakázok. – vallotta be. – Nem tudom, miért, de engem is egy furcsa érzés kerülgetett este. Nem sokat aludtam egyelőre, mert minden kis neszre felugrok, és rohanok ellenőrizni. De eddig csak a lovak csaptak zajt… meg te.

 – Bocsi.

Ez volt az eddigi leghosszabb, szurkálódás mentes beszélgetésük. Olivia egész jófej, mikor, nos, mikor épp nem egy hárpia bőrébe bújik, gondolta Anne. 

Esély váratlanul hegyezni kezdte a füleit és élénken fürkészte a sötétséget, mintha észrevett volna valamit. Anne követte a ló tekintetét, de semmit nem látott. Aztán egyszer csak mintha léptek koppantak volna a kövezeten.

 – Szerintem jön valaki. – suttogta, Olivia karját megragadva. 

Egy mély hang szólalt meg valahol a sötétben.

– Végül is elintézhetjük. Akkor én döntöm el, mi lesz a lóval… én úgyis lelépek innen hamarosan. De aztán egy pisszenést sem akarok hallani tőletek! Nincs panaszkodás, meg nyavalygás, hogy meggondoltátok magatokat!

– Gyere csak! – súgta Olivia, és kinyitotta Esély boxának ajtaját. A két lány besurrant a ló mellé és lekuporodtak a szalmában. A közeledő léptek egyre hangosabbak lettek, majd megnyikordult az istálló ajtaja. Valaki besétált rajta. Sőt, a kövezeten koppanó cipők zajából egyértelművé vált, hogy az illető nem egyedül jött.  

A korábban megszólaló férfihang tovább dörmögött. Anne hiába törte a fejét, nem jött rá, honnan olyan ismerős neki. 

 – Akkor megegyeztünk? Azt akarjátok, hogy semmi közötök ne legyen a lóhoz a továbbiakban? – szünetet tartott, mintha válaszra várna.

– Ez Carl! – szűrte a fogai közt Olivia.

Hát persze, Mr Morgan! De mégis kihez beszél ilyen mogorván a mindig nyájas, barátságos férfi?

Anne megpróbált óvatosan kilesni a box ajtaja felett. 

Mr Morgan ledobott egy nagy táskát a földre, és matatni kezdett benne. Egy alacsony, csupa feketébe öltözött alak állt mellette. Az illető még egy síkmaszkot is a fejére húzott. Úgy tűnt, némi habozást követően beleegyezően biccent Mr Morgannek, majd mondott valamit, de olyan halkan, hogy Anne semmit nem értett belőle.

 – Rendben van. – mondta a férfi könnyedén. – Akkor pont az lesz a sorsa, mint a többi állatnak. Most pedig húzz el és soha többet ne is halljak felőletek! 

A fekete ruhás alak először összefonta a karját a mellkasa előtt, mintha tiltakozni akarna, majd némán sarkon fordult és kivonult az istállóból.

 – Még ez is… idejön osztani az észt a röhejes hacukájában. – morgolódott magában Mr Morgan. Úgy tűnt, megtalálta, amit keresett, mert felegyenesedett a táska mellől. Anne sietve behúzta fejét, hogy ne vegye észre a férfi. Innentől már nem látta, mit csinál, csak a lépteit és az ingerült monológját hallották, ahogy fel-alá járkált.

– Semmi sem sikerülhet egyszerűen, mi? Mit kell tennie az embernek, hogy végre rászánja magát ez a makacs bolond ennek a szeméttelepnek az eladására? Elmondom: azt, hogy megdögöljön az összes ló. De még ezt sem olyan egyszerű elintézni, de nem ám!

Olivia a szája elé kapta a kezét és döbbenettől kerekre tágult szemekkel bámult Anne-re.

 – Ez a mocskos féreg! – sziszegte. Anne a szája elé emelte az ujját és intett a fejével, hogy ne csapjanak zajt. 

 – Végleges megoldást kell kitalálnom. – Mr Morgan egyre jobban belelovallta magát a beszédbe, miközben ide-oda járkált az épületben. – Próbáltam én mindent, a kisebb trükköktől a nagyobbakig. Na, de ez tuti módszer lesz. A lovakkal sem kell mostantól bajlódni, a biztosító tejelni fog, én meg végre leléphetek innen… ezúttal biztosra megyek.

Anne hátán a hideg futkosott ezeket a szavakat hallgatva. Mr Morgan mindig is egy kedves, aranyos embernek tűnt, aki a légynek sem tudna ártani. Mégis mire készülhet?

 – Szerencsére az a nyomorult lovászfiú, Eric rendszeresen cigarettázik idebent. Haha, ha tudná, hogy ezt az egészet az ő nyakába varrom… – Anne hallotta, hogy a férfi magában nevetgélve összecsukja a táskáját, majd a cipője végigkopogott az istálló folyosóján. A nehéz ajtó nyikorogva becsukódott, majd egy halk reccsenés következett, végül csend.

Anne és Olivia dermedten néztek egymásra.

 – Ez az ember teljesen őrült. – mormolta rekedten Olivia. Egyre gyorsabban vette a levegőt, ahogy gondolkozott.

 – Biztos vagyok benne, hogy minden az ő hibája… minden! Ő okozta ezt a rengeteg problémát, és mindezt csak azért, hogy anya eladja a lovasudvart! 

 – De vajon mi haszna lenne abból? – tűnődött Anne. 

 – Kit érdekel! – robbant ki Olivia dühösen, és felugrott. – Elmondom anyának, és kihívom a zsarukat… már ha hisznek nekem. A fenébe, erre gondolhattam volna korábban is! Hogy fogom bizonyítani?

 – Hát, én is hallottam a monológját. – mondta Anne, majd cinkos vigyorral föltartotta a telefonját. – És nem mellesleg, felvettem az egészet.

Olivia elképedve nézett rá.

 – Ki vagy te, Sherlock? Éljen! Meg vagyunk mentve! Ez a szemétláda meg mehet a börtönbe!

Örömujjongását Esély szakította félbe. A ló nyugtalanul toporzékolva kezdett körözni a boxban, miközben kitágult orrlyukkal szimatolta a levegőt.

 – Mi az? Mit érzel? – kérdezte Anne. Alighogy kimondta, az ő orrát is megcsapta valami furcsa, fanyar szag. A lány döbbenten dugta ki a fejét a boxból. 

 – Valami ég! – kiáltotta rémülten.

Ekkor halk, sercenő hang kíséretében lángnyelvek csaptak fel és szaladtak végig a hátsó falon. A folyosón egyre sűrűsödő, szürke füst kígyózott végig. Mr Morgan felgyújtotta az istállót!

A 15. fejezet itt érhető el: 15. Fejezet

A következő fejezet megjelenése: 2021.05.24.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés