– Ez lenne az? – pillantott fel a fából faragott kapura Anne. Úgy tűnt, valaha sárgával festett felirat díszelgett rajta, de mostanra teljesen lepattogzott róla a festék. 

Mr Cowen a telefonjára nézett, majd biccentett. 

 – Úgy tűnik.

A lovarda minden kétséget kizáróan látott már szebb napokat is. A bejárattól nem messze egy kifakult táblát fedeztek fel.

 – Western hétvége a Lovasudvarban. – olvasta fel Anne hangosan a rápingált szöveget. – Ismerkedjenek meg a vadnyugat világával minden vasárnap! Hordókerülés, beöltözős játékok, büfé. Úgy tűnik, ez nem lett a legnagyobb siker, papi. Ez a hely kong az ürességtől.

Mr Cowen körbefordult. 

 – Hát, az igazat megvallva én is másra számítottam. A tulajdonos, Mrs Roberts azt mondta, itt lesz reggeltől estig. Keressük meg, majd ő körbevezet minket.

 – Én előbb elszaladok a mosdóba. – bökött egy repedezett fatáblán látható jelre Anne. – Várj meg itt!

A kijelölt irányt követve egy halványzöldre festett, hűvös épületbe jutott. Alig tett pár lépést, mikor hangok ütötték meg a fülét. 

 – Nézd, Grace, ennek nem lesz jó vége. A tanácsomat kéred, aztán nem fogadod meg. Annak a lónak még pihennie kell!

 – Nem engedhetek meg magamnak még több kiesést. – csattant fel egy éles női hang.  

 – Listázhatnék még más problémákat is. – folytatta a párbeszéd első résztvevője, egy brummogó hangú férfi. – A takarmány minősége sem megfelelő. Nem éri meg hosszútávon ilyen szénát és abrakot etetni, a póniknak egészségügyi problémái lesznek és ezt te épp olyan jól tudod, mint én…

 – Úgy károgsz most, mint egy rohadt vészmadár. – vágta rá a nő dühösen. – Miért is ne érné meg neked, ha én nem a megszokott szénát etetem? Ha bármi gond lesz a lovakkal, úgyis a te zsebed fogom megtömni pénzzel, hogy helyrehozd őket.

 – Oké, én ezt nem hallgatom tovább. – éles, csikorduló hang hallatszott, mintha valaki hátra rúgott volna egy széket. – Igyál egy jó kávét, vagy bármit, ami javít egy kicsit a vagdalkozásodon. Majd holnap beszélünk. Cukor pedig vissza fog esni, ha túl hamar lovagoltatsz rajta. 

Az épület másik végében valaki hangos nyikorgás kíséretében feltépett egy ajtót. Anne kapkodva körülnézett, hova tudna elbújni, hogy ne tűnjön úgy, mint aki szánt szándékkal hallgatózott, de nem talált semmilyen rejtekhelyet. Egy magas, negyvenes éveiben járó férfi viharzott el mellette.

 – Helló. – vetette oda Anne-nek, miközben kilépett a szabadba. A lány a brummogó hangú vitapartnerként azonosította.

 – Hát te? Keresel valakit? – az ajtó, amin keresztül a férfi távozott, tárva-nyitva volt, és egy vékony nő állt előtte csípőre tett kézzel. 

 – Én, öhm… csak a mosdót szerettem volna használni. – hebegte Anne. 

 – Az első ajtó, balra. – intett a nő türelmetlenül. Aztán úgy tűnt, kicsit tüzetesebben szemügyre veszi a lányt. – Jártál már nálunk? 

 – Nem, nem, igazából csak most költöztünk ide…

 – Óh, akkor minden bizonnyal te vagy Mr Cowen lánya! – a nő hangja egyik pillanatról a másikba váltott mogorvából mézesmázassá. – Gyere csak, van egy másik mosdó az irodámban, használd azt nyugodtan. 

Anne nagyon furcsának találta a hirtelen stílusváltást.

A nő irodája meglehetősen spártai módon volt berendezve – egy nagy faasztal, három szék, fehérre meszelt falak – de a szerény bútorokat nehéz volt észrevenni a minden szabad felületet elborító lovas kupák, szalagok és egyéb díjak mellett. A falakon gyönyörű lovak képei függtek, az egyiken Anne felismerni vélte magát a nőt is, jó pár évvel fiatalabb kiadásban. 

Mire kilépett a mosdó ajtaján, már három csésze tea gőzölgött a nagy faasztalon.

 – Csak most jutott eszembe, hogy még be sem mutatkoztam. – nyújtotta a kezét a nő. – Grace Roberts vagyok, a Roberts Lovasudvar tulajdonosa. Kérsz egy kis teát?

 – Anne Cowen. – rázott vele kezet a lány. Mrs. Robertsnek olyan kőkemény szorítása volt, mintha el akarta volna törni a másik ember ujjait. Anne visszafojtott egy halk sziszegést.  – Nem kérek, köszönöm.

 – Édesapád is veled jött? 

 – Igen, ő is itt van valahol, úgy értem, az udvaron vár.

 – Akkor gyűjtsük össze őt is, és indulhat a körbevezetés az én birodalmamban. – a nő erőltetett mosollyal ölelő mozdulatot tett a levegőbe. Úgy hangzott, mintha valami betanult szöveget darálna el sokadik alkalommal.

Mrs Roberts lelkesedése kicsit őszintébbnek tűnt, mikor üdvözölte Anne apját. 

 – Rengetegszer láttam lovagolni! Fantasztikus zsoké, és amint hallom, nagyon jó edző is! – áradozott Mr Cowen kezét szorongatva, akinek erőt kellett vennie magán, hogy ne guvadjanak ki a szemei, miközben az acélos marok satuba fogta az ujjait.

Anne feje szinte zúgott a sok információtól, miközben Mrs Roberts jobbra-balra mutogatott és megállás nélkül beszélt. Azt már rövid idő alatt megállapította, hogy a lovarda tulajdonosa másokkal kicsit sem nyájas – egy mogorva arcú lovászfiúra könyörtelenül rásziszegett, mikor szerinte “rosszul tolta a talicskát”. Anne gondolatai kicsit elkalandoztak a beszélgetés irányába, aminek akarva-akaratlan kihallgatta egy részletét. 

Ki lehetett vajon a férfi, aki így leckéztette korábban Mrs Roberts-t a lovarda vezetéséről? Az elhangzott szavakból úgy tűnt, a lovasiskola nincs túl rózsás helyzetben. 

 – … Ez pedig az elsőként épített istállónk. – lépett egy fehér-szürke falú, U alakú épület elé Mrs Roberts. A boxok ablakai mind egy kikövezett tér felé nyíltak. Anne észrevette, hogy sokuk áll üresen, névtáblák és felszerelés nélkül. 

 – Pont most költözött el több bértartónk is. – mondta Mrs Roberts, mintha megsejtette volna, mire gondol a lány. 

Az istálló tulajdonosát megpillantva több ló is halkan felnyerített és dobogtak a patáikkal. Anne elmosolyodott, mikor az egyik boxból egy kócos üstökű haflingi dugta ki a fejét. A ló szemmel láthatólag nemrég tápászkodott fel a szalmából. Olyan képet vágott, mint aki nem érti, mi ez a hangzavar, és miért ébresztették fel legmélyebb álmából.

 – Ő itt Cukor. – veregette meg a haflingi nyakát Mrs Roberts. – Onnan kapta a nevét, hogy olyan édes, kedves természete van. Ő már nálam született. Sajnos az elmúlt hetekben boxnyugalomra volt ítélve egy lábsérülés miatt, de holnap már ismét lovagolhatnak rajta a gyerekek.

Anne-nek eszébe jutott, hogy az irodában ezen is veszekedett Mrs Roberts az ismeretlen férfival. 

Mikor a nő lovakról beszélt, nyoma sem volt hangjában keménységnek, vagy az Anne és az apja felé mutatott erőltetett szívélyességnek. Végigsétált a boxok előtt és egyesével bemutatta nekik az istálló lakóit. Anne egy fokkal szimpatikusabbnak találta, mikor látta, milyen örömmel üdvözlik a hátasok a tulajdonost. Akármilyen gondjai is vannak a lovasiskolának, az állatok szemmel láthatólag szerették a gazdájukat.

– Van egy másik, kisebb épületünk is – indult tovább Mrs Roberts. Gyors, katonás lépeivel Anne nehezen tartotta a tempót. Ugyan a rengeteg torna és úszás miatt sokat erősödött, a bal lába mindig megfájdult már egy rövid gyalogutat követően is. 

A második istálló sokkal kisebb építmény volt. Úgy nézett ki, mintha pár nap alatt felhúztak volna öt boxot egymás mellé, majd sebtében lelakkozták volna a faanyagot, hogy kicsit elegánsabban nézzen ki.

 – Itt azokat a lovakat tartjuk, akikkel versenyeken is el szoktak indulni a lovasaink. – magyarázta Mrs Roberts. Szavait meghallva egy gyönyörű, szürke lófej jelent meg a boxajtóban. Hosszú pillákkal keretezett sötét, értelemtől csillogó szemei azonnal elnyerték Anne tetszését.

 – Nagyon szép ez az arab telivér. – mondta elismerően Mr Cowen. Mrs Roberts büszkén elmosolyodott. 

 – Ő Pegazus. Nemrég vettem a lányomnak. Eredetileg egy hasonlóan szép palomino mént néztem ki, de nagyon ideges, nehezen kezelhető ló volt, úgyhogy inkább Pegazust választottuk helyette.

 – Versenyezni is szokott a lánya? – érdeklődött Mr Cowen.

 – Igen, a díjlovaglás a szenvedélye. Rendkívül elhivatott és tehetséges. – biccentett Mrs Roberts. – Most is a négyszögben gyakorol. Van kedve megnézni? 

Mr Cowen örömmel beleegyezett. Mindig szívesen töltötte az idejét lovak és lovasok körül, mindegy, milyen szakágat gyakoroltak. 

Anne lassan kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Pegazust, de a ló hátracsapta a fülét és dobogva elhúzódott.

 – Kérlek, ne próbálj cukrot adni neki. – szólt rá Mrs Roberts hűvösen.

Anne már épp nyitotta a száját, hogy tagadja a vádakat, de a nő “tudom, amit tudok” pillantással beléfojtotta a szót. 

A díjlovagláshoz épített négyszög az istállók, az irodaépület és az eledelek tárolására szolgáló raktár között feküdt. Egy magas pej ló ügetett benne körbe, tökéletesen nyújtva a lépteit. A hátán ülő lánynak fényes, fekete haja és hibátlan, kreol bőre volt. Profilból kiköpött Mrs. Roberts, gondolta Anne.

A pálya szélén zsebre dugott kézzel egy őszülő hajú, alacsony férfi állt. Pufók hasán csak úgy feszült a gyapjú mellény és a kockás ing. Kipirult arccal, lelkesen intett a közeledők felé. 

 – Üdvözletem! – kurjantotta. – Ön minden bizonnyal Cowen úr! És ha jól gondolom, az ifjú hölgy nem más, mint a lánya.

Anne apja kezet fogott a férfival.

 – Csak szólítson Henrynek. Ő pedig valóban a lányom, Anne. 

 – A nevem Carl Morgan. – Mr Morgan tenyere puha volt és nyirkos, de az arcáról őszinte kedvesség sugárzott. – Nos? Mit gondolnak a Lovasudvarról? Hát nem egy rémálom? Már rég el kellett volna adnod, drágám. – tréfálkozott Mrs Roberts-szel.

A lovarda tulajdonosa kimért csókot nyomott a férfi arcára.

 – Carl a kedvesem. – mondta, megsimogatva Mr Morgan karját. – Szerinte túl sokat dolgozok az istállók körül. 

Mr Morgan magával ragadó, harsogó nevetésben tört ki és átölelte a nő derekát.

 – Rögtön az első randinkon tudtam, hogy munkamániás ez a nő. Kólás lett az egyik lova, úgyhogy félbehagytuk a vacsorát az étteremben és rohantunk vissza.

 – Kólikás. – javította kis Mrs Roberts automatikusan. Carl nevetgélve megtörölte a homlokát és a pálya felé fordult.

 – Ennél kevésbé összeillő párost is rég láttunk, mi? – suttogta alig hallhatóan Mr Cowen Anne fülébe. A lány halkan kuncogott.

A nagydarab pej lovat eközben lelassította a hátán ülő lány, és most lépésben keringtek a négyszögben. 

 – Ő a lányom, Olivia. – mondta büszkén Mrs Roberts. – Épp az imént fejezte be az edzést.

A lány még pár percig lassan sétált a lóval, majd leirányította a pályáról. Úgy tűnt, semmi kedve beszélgetésbe elegyedni a négyszög mellett várakozó társasággal. Leugrott a földre és nekiállt leszerszámozni a lovat.

 – Olivia! Várj egy kicsit! – kiáltotta Mrs Roberts. A lány unott arccal megfordult. 

 – Talán Mr Cowen lánya felülne kicsit Dominóra. 

Anne szíve kihagyott egy ütemet. Mindenki lelkes mosollyal nézett rá – mindenkit, kivéve Oliviát, aki csak megemelte az egyik szemöldökét.

 – Ha akar… – mondta vontatott hangon, és távolabb lépett a lótól. 

Anne nem mozdult. A szája kiszáradt, a szíve hevesen vert. 

 – Én… köszönöm, nem… – motyogta. Úgy tűnt, meg se hallották. 

 – Segítsek fölszállni? – kérdezte Olivia mogorván. Szemmel láthatólag nem volt ínyére, hogy egy idegen üljön a lován. 

Anne nagy levegőt vett, majd lassan kifújta.

Tényleg, végülis mi történne, ha felülne és lovagolna egy kört?

Képes vagyok rá, hogy túllépjek a félelmeimen. Új élet, új félelmek… azaz új élet és viszlát, régi félelmek…

A nagy pej nyugodtan pislogott rá.

 – Olivia, add oda a kobakod Anne-nek. – kérte Mrs Roberts. Anne gépies mozdulattal átvette a fejvédőt, és rögzítette az álla alatt.

Képes vagyok rá. Meg tudom csinálni.

Anne tett egy lépést előre, habozva megsimogatta a ló nyakát, majd összefogta a kantárszárakat a marja felett.

Aztán felemelte a bal lábát és lassan belecsúsztatta a kengyelbe. 

Már csak el kellene rúgnia magát a földről a jobb lábával, és máris a nyeregben lenne…

Gyerünk, meg tudom csinálni, mondta magának összeszorított fogakkal. 

A tenyerében csúszkált a kantár, a szíve egyre gyorsuló ütemben dobogott, mintha ki akarná szakítani magát a mellkasából. A kobak állszíja fojtogatóan szorosnak tűnt.

Még a füle is csengeni kezdett. 

Anne még sosem kapott pánikrohamot életében, de hirtelen biztos volt benne, hogy ez most az. 

Elengedte a kantárt és kirántotta a cipőjét a kengyelből.

 – Mi baja van? – kérdezte Olivia jól hallhatóan az anyjához fordulva. A hangjában nevetés bújkált. – Jesszusom, tiszta piros az arca.

 – Sajnálom, nekem ez nem megy! – nyögte ki Anne elfulladt hangon, letépte a kobakot a fejéről, sarkon fordult, és rohanni kezdett.

A 2. fejezet az alábbi linken érhető el: 2. Fejezet
A következő fejezet megjelenése: 2021.02.22.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés