Skip egy impozáns, borostyánnal befuttatott épület előtt állt meg. Óvatosan magához ölelte a kiskutyát, úgy lépett be vele a házba. 

 – Ezen az ajtón keresztül lehet a bácsikám rendelőjébe jutni. – mutatta Anne-nek. – Főleg lovakkal foglalkozik, de idővel berendezett egy kis kezelőt itthon is. Mindig megtalálják a helyiek más állatokkal is, azért szerzett be ezt-azt. Kérsz egy teát, vagy kávét?

 – Nem, köszönöm. – a lány körbepillantott a házban. Úgy tűnt, hogy a kívülről hatalmasnak tűnő épület legnagyobb részét a rendelő foglalta el. A földszinten csak egy apró nappalinak és egy puritán módon berendezett konyhának jutott hely. Szűk falépcső vezetett az emeletre, mellette a falon egy csálén álló fénykép lógott. Anne közelebb lépett, hogy szemügyre vegye.  

Körülbelül húsz fiatal férfi és néhány nő állt egymást átölelve egy szélfútta mezőn, hátuk mögött tehenek nyújtogatták a nyakukat. 

 – Az évfolyamtársai. – bökött a fotóra Skip. – Közelebb áll hozzájuk, mint a családjához.

A kiskutya időközben teljesen megnyugodott és kezdte otthonosan érezni magát a fiú karjaiban. Jobbra-balra ficergett, és megpróbálta Skip állát nyalogatni. 

 – Egy igazi kis gézengúz vagy. – simogatta meg Anne a kutyus bolyhos bundáját.

 – Gézengúz, egész jó név lenne a számára! – csillant fel Skip szeme. – Aú! 

A kutya beleharapott a pulcsijába és cibálni kezdte. A fiú sietve letette a földre, mire totyogva felfedező útra indult. 

 – Sokat vagy a nagybátyádnál? – kérdezte Anne. 

 – Gyakorlatilag majdnem nála lakom. – vigyorgott Skip. – Állatorvosi technikusnak akarok majd tanulni, és a legjobb módja a tapasztalatszerzésnek az, ha állandóan Tobias közelében lógok. Ha lehetősége nyílik rá, mindig magával visz a betegekhez. 

 – Izgalmas lehet! – mondta Anne elismerően. 

 – Az bizony. És fárasztó. Volt már rá példa, hogy az éjszaka közepén kétszer is hívták beteg lovakhoz. A másodikhoz nem engedte, hogy vele menjek, de másnap így is átaludtam az órákat a suliban. 

A következő pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. A kiskutya éles vakkantással szaladni kezdett az előtér felé.

 – Hát ez meg…? – kezdte a belépő férfi meglepetten. – Skip, ezt egyszerűen nem hiszem el, már megint mivel állítottál haza?! Na tessék, most meg összepisil mindent.

A mély hangra a kutyus riadtan kis tócsát engedett a földre. 

Anne felkapta a fejét. Ez a férfi vitatkozott Mrs Roberts-szel az irodájában! Hát persze, gondolta. Végül is ki más kifogásolná a lovak egészségügyi állapotát, vagy a takarmány minőségét ilyen hevesen, mint egy állatorvos!

Tobias, Skip nagybátyja észre sem vette, hogy vendégük van. Minden figyelmét a kölyökkutyára irányította, mikor észrevette, hogy vértől csapzott a szőr az egyik fülén. Lassan leguggolt és kinyújtotta felé az egyik kezét. 

 – Na, kispajtás, ne ijedj meg. Hát veled meg mi történt? Ne aggódj, segítünk rajtad. – korábban kicsit bosszús hangja egy csapásra meglágyult. A kutyus félrebillentett fejjel végigmérte, majd úgy döntött, nem jelent veszélyt. Odakocogott a férfihoz és megnyalta a kezét.

Tobias finoman felnyalábolta, majd előkotort a zsebéből egy kulcsot és kinyitotta a rendelő ajtaját. Skip követte és intett Anne-nek, hogy nyugodtan jöjjön ő is. 

 – Megfognád egy kicsit? – fordult oda Tobias az unokaöccséhez. Skip gumikesztyűt húzott, és biztos kézzel tartotta a kölyökkutyát a vizsgálóasztalon. Az állatorvos magára kapott egy köpenyt, ő is kesztyűt vett fel és gyöngéden áttapogatta a kutyust. Anne örömmel figyelte, ahogy megméri a hőmérsékletét, majd meghallgatja a kölyök mellkasát.

A doktor végül egy kis fájdalomcsillapítás után leborotválta a szőrt a kutyus fülén és kitisztította a sebet.

 – Meg is volnánk, pajtás. – mondta kedvesen, miközben végezetül egy műanyag gallért helyezett az állatka nyakába és puha gézzel rögzítette. – Nagyon fontos, hogy állandóan viselje, különben felszakíthatja a sebet a fülén. 

 – Nem lesz ez túl nagy neki? – kérdezte Skip nevetve. – Alig lát ki belőle Gézengúz.

 – Már neve kis van? – vonta fel a szemöldökét Tobias. Az egyik fiókjából előkotort egy műanyag eszközt és többször végighúzta a kutya felett. A kis szerkezet magas hangon csipogott.

 – A bácsikám most ellenőrzi, van-e benne mikrochip. – fordult Anne-hez Skip. Tobias felnézett és úgy tűnt, csak ekkor tudatosul benne, hogy még valaki van ott rajtuk kívül.

 – Oh, észre sem vettem, hogy vendégünk van. – szabadkozott. – Szervusz! Tobias Wilson vagyok.

 – Anne Cowen. 

 – Ó, a szüleiddel már találkoztam. – mosolyodott el a férfi. 

 – Tényleg? – kérdezte a lány meglepetten.

 – Tőlem bérlitek a házat. – Tobias visszafordult a kiskutyához. – Nos, nincs mikrochipje, de attól még lehet, hogy valaki keresi. Skip, ha egyszer te szedted össze, gondoskodj arról, hogy utánajárj, elveszett-e valahonnan. Felőlem kitehetsz hirdetéseket az utcán, vagy a neten, csak oldd meg valahogy. Ezt a feladatot rád bízom. 

Az állatorvos elővett egy sárga, sűrű folyadékkal teli üveget és kiszívott belőle egy keveset egy injekciós fecskendőbe.

 – Tartsd erősen, Skip! Ez most csípni fog, de szükséges rossz. Antibiotikum. – Gézengúz belefúrta szőrös pofácskáját Skip karjába. Nagyon bátran viselkedett, meg se nyikkant az injekció beadásakor. Úgy tűnt, a műanyag gallér sem zavarja túlságosan, amint a fiú letette a földre, felszabadultan nyargalt körbe a rendelőben. Közben természetesen minden útjába kerülő berendezési tárgyban nagy csattanással fennakadt egy pillanatra.

Tobias sóhajtva helyére akasztotta a köpenyét.

 – Na, akkor én most végre eszek egy falatot. Anne, egy kis teát? Kávét? Skip, veled még beszédem lesz később. Nem vagyunk állatmenhely, érthetően fogalmaztam?

Az állatorvos bezárta a vizsgáló helyiséget, majd a konyhába masírozott és nekiállt szendvicset készíteni. Minden alkalommal, hogy nyomatékosítani akarta a mondandóját, egy vajas késsel hadonászott a levegőben. Anne jól szórakozott azon, ahogy Skip és ő egymással csipkelődtek. Ugyan a nagydarab Tobias elsőre ijesztőnek tűnt, nehéz volt komolyan venni a méltatlankodását. A hangja végig kedves volt és egy kis félmosoly bujkált a szája sarkában, amíg beszélt.

Pont, mikor az állatorvos végre lezöttyent az étkezőasztal mellé és kezébe vette a szendvicset, megcsörrent a telefonja. 

 – Ez hihetetlen! Ma egész nap ez történik velem. – kiáltotta Tobias, és felkapta a mobilját. Néhány másodpercnyi “ühüm, ühüm”-öt követően lemondóan feltápászkodott a székéről. 

 – Rendben, ott leszek, amilyen hamar csak tudok. – mondta, majd letette a telefont. – Gyerekek, sürgős hívást kaptam, úgyhogy mennem kell. 

 – Veled jöhetek? – pattant fel Skip tettre készen, hóna alá kapva Gézengúzt. 

 – Jöhetsz, de a kutya a kocsiban marad. – emelte fel mutatóujját az állatorvos figyelmeztetőleg. – Anne, vigyünk haza? Útba esik.

 – Nem kell köszönöm, menjetek csak. Majd megyek biciklivel – hárította a lány. Amúgy is úgy érezte, szüksége lenne egy kis csöndre maga körül, hogy kitisztuljon a feje. 

 – Még egyszer köszönöm a segítséged! Holnap találkozunk a suliban! – integetett Skip, miközben karjában Gézengúzzal bepattant Tobias autójába. 

Az állatorvos nem zárta be a házat, az asztalon hagyta érintetlen szendvicsét és felborított egy kukát, miközben elhajtott. 

Ugyan Tobias szerint közel laktak hozzá, Anne ezt kezdte kétségbe vonni, mikor már tizenöt perce tekert a biciklijével, de még mindig nem volt ismerős számára a környék. 

Az is lehet, hogy kicsit eltévedtem, gondolta, miközben bizonytalanul lefékezett egy vadvirágokkal tarkított nyílt mező szélén. Az alacsonyan álló nap miatt úgy tűnt, mintha valaki egy aranyszínű tollal átrajzolta volna a növények körvonalát. Anne percekig belefeledkezett a bámészkodásba a festői tájon.

Aztán… megpillantott egy lovat.

Olyan szürreális látvány volt, ahogy a magasra nőtt fűben ügetett, hogy a lány egy pillanatra azt hitte, hallucinál.

A ló úgy mozgott, mintha a patái nem is érintenék a földet, hanem a talaj fölött lebegnének. Sem nyereg, sem kantár nem volt rajta. Aranysárga-fakó szőrén csillogtak a napsugarak, ahogy átvágott a mezőn. Hosszú, fehér sörénye és farka hullámzott a levegőben. 

Kétségkívül a leggyönyörűbb ló volt, amit Anne valaha is látott – és úgy tűnt, egyenesen felé tart.

A lány elakadó lélegzettel figyelte, ahogy a jelenés fokozatosan lelassít, majd fülét hegyezve lépésben közelít hozzá. Alig egy méterre a lánytól megállt és kitágult orrlyukakkal szimatolt a levegőbe. A homlokától az orráig, a szemein is túlnyúló széles, fehér sáv húzódott, amely miatt közvetlenül előtte állva úgy tűnt, hogy az egész feje fehér.

Mindkét szeme világos, szinte kékes színű volt – emberszenű, gondolta Anne. Olyan volt, mintha a ló egyenesen a lelkébe látott volna ezzel a szempárral.

 – Hello. – köszöntötte a lány halkan, és lassan kinyújtotta a kezét. 

A ló tett még egy lépést előre.

Anne szíve a torkában dobogott, ahogy az állat egyre közelebb lépdelt hozzá. Kinyújtotta a nyakát és a lány tenyere felé szimatolt.

Mikor azonban Anne már majdnem megérintette, felhorkantott és megperdült. A lány tátott szájjal figyelte, ahogy a ló vágtatni kezd. Épp olyan gyorsan és váratlanul tűnt el, mint ahogy érkezett. 

A következő fejezet megjelenése: 2021.03.08.
A 4. fejezet ezen a linken érhető el: 4.Fejezet

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés