Rufus Travers

Előbb vettem észre a félhomályban megmozduló alakot, mint Liesa. Gondolkodás nélkül félrelöktem, és előreugrottam. Az egész testemen finom reszketés futott végig, ahogy felkészültem a lehetséges küzdelemre.

 – Liesa, minden rendben? Ez meg ki az ördög? – mennydörögte egy mély hang. Hirtelen éles fénysugár vágott a szemembe.

 – Apa?! – Liesa kibogozta magát a felakasztott kabátok közül, és kidugta a fejét a vállam mögül.

A férfi (a fenti beszélgetés alapján Liesa apja) leengedte a kezében tartott zseblámpát. Most, hogy nem egyenesen az arcomba világított vele, jobban ki tudtam venni a vonásait.  Nem volt magas férfi, legalább fél fejjel nagyobbra nőttem nála. Vastag keretes szemüveg csillogott az orrán, és pont olyan elálló fülei voltak, mint a lányának. 

Liesa eltolt az útjából, és az apja nyakába ugrott.

 – Te jó ég, kis híján szívrohamot kaptam! Miért kuksolsz itt a vaksötétben? – kiáltotta. 

 – A mosogatógép az egész házban lecsapta az áramot. Pár perce érkeztem meg, és egyelőre csak odáig jutottam, hogy előkotortam az egyik fiókból egy zseblámpát. 

A férfi távolabb tartotta magától Liesát és gyanakvó pillantást vetett rám. Fél kézzel intettem neki.

 – Helló! 

 – Üdv. – újra visszafordult Liesához. – Minden rendben? Olyan furcsának hallottalak a telefonban, már kezdtem megijedni, hogy valami baj van…

Liesa sietve félbeszakította az elsutyorgott magyarázatot.

 – Apu, ő a cserediákunk, Rufus Travers. Rufus, ő az édesapám, Peter Maier.

Röviden kezet fogtunk egymással. Peter Maier egy fokkal barátságosabban végigmért, majd kissé megemelt szemöldökkel nézett a lányára. 

 – Pontosan hogy érted azt, hogy a “cserediákunk”? – kérdezte halkan. 

Liesa megköszörülte a torkát. 

 – Öhm, izé… anya nem mondta? 

 – Mit kellett volna mondania? 

Félrebiccentett fejjel az előszobaajtónak dőltem. Ez a beszélgetés igazán szórakoztatónak ígérkezik. 

 – Halihó, megjöttem! – Eva Maier lökte be a ház ajtaját a vállával. Három hatalmas szatyrot cipelt magával. – Ejha, mi ez a sötétség? Miért nem kapcsoltok villanyt?

Előzékenyen odaléptem hozzá, és átvettem a bevásárlást.

 – Köszi Rufus, igazi úriember vagy – Eva ekkor felegyenesedett és megpillantotta a férjét. Halk sikkantással odaszaladt hozzá és egy nagy csókot nyomott az arcára.

 – Peter! Hogyhogy előbb hazajöttél? 

 – Azt hiszem, mindenkinek bőven lesznek kérdései egymáshoz – állapította meg Liesa.

 – Kezdem én – köszörültem meg a torkom. A Maier család egyöntetűen rám szegezte a tekintetét, a padlóra mutató zseblámpa gyér fényében. – Hol találom a biztosíték kapcsolóját? 

» » » » »

Liesa Maier

Rövidesen lehetőségem nyílt részt vennem életem legkínosabb vacsoráján. 

Bármivel próbálkoztunk, az áram nem tért vissza, így anya a házban fellelhető összes gyertyát meggyújtotta. A konyhát egy csapásra meleg, narancsos fény árasztotta el, mintha csak egy romantikus étteremben ültünk volna. 

Ez rohadt ciki, gondoltam. A tekintetem Rufus mozdulatlanul ücsörgő alakjáról az alsó ajkát rágcsáló anyámra, végül apára tévedt. Senki nem tudta, mit mondjon, úgyhogy mindannyian zavartan hallgattunk.

 – Jobb, ha megkeverem a szószt, mielőtt leég – kapott észbe apa, és a tűzhelyhez pattant. Irigykedve figyeltem, ahogy egy gőzölgő edényt kavargat. Ő legalább a főzésbe temetkezhet ahelyett, hogy erőlködve próbáljon valami beszélgetés-félét csiholni.

Anya, aki egy ideje már nyugtalanul izgett-mozgott a székén ülve, egyszer csak felpattant.

 – Megterítek – jelentette be, és a rozoga konyhaszekrény mélyéről előkotorta a különleges alkalmakra tartogatott porcelán étkészletét. Apa fél szemmel figyelte a műveletet.

– Rufus az uralkodói család tagjának tűnik? – kérdezte somolyogva. Korábban többször ugratta anyát azzal, hogy ezek a tányérok csak a királynő fogadására kerülhetnek elő a csomagolásukból.

 – Hát, Angliából jött, úgyhogy még akár az is lehetséges, nem? – vágta rá anya, és kierőszakolt magából egy mosolyt. – Egyébként nem láttátok az olvasószemüvegem valahol?

 – A fejeden van. 

 – Oh, mindig így járok! Kértek egy kis bort? Sajnos csak egy bontott üvegem van.

 – Kösz, nem.

 – Nem iszok bort – mondta Rufus. 

 – Nekem tölthetsz egy kicsit – fordult hátra apa. – Két perc, és kész a vacsora. Még jó, hogy gáztűzhelyünk van, mi?

Letelepedtünk az asztal köré. A tányérok barátságosan gőzölögtek a gyertyák fényében. 

– Jut eszembe, szeretnél valamiféle áldást mondani? Korábban meg sem kérdeztem, nálatok mi a szokás – fordultam oda Rufushoz bizonytalanul. 

Zavartan nézett rám, mint aki egyáltalán nem érti, mit akarok.

 – A Saint Gregory’s suli miatt gondoltam…, hogy katolikus családból jöttél, vagy ilyesmi…

 – Ó, nem, köszönöm. Nem szeretnék semmiféle áldást. 

 – Eszembe sem jutott megkérdezni, hogy van-e valamilyen ételallergiád – kapott észbe anya hirtelen. – Tettél valami különlegeset az ételbe, Peter?

Apa összeráncolta a homlokát.

 – Hát, van benne fokhagyma…

 – Nem vagyok allergiás – biztosította Rufus.

 – És vegetáriánus sem? Vagy vegán?

 – Semmi ilyesmi.

Pár percig kínos csendben falatoztunk. Apa időről-időre lapos pillantást vetett Rufusra.

 – Mondtak valamit az iskolában, hogy milyen programokat szerveztek a cserediákoknak? Lesz valamilyen közös kirándulás? Vagy múzeumlátogatás? – anya, aki sosem bírta jól a kellemetlen hallgatást, magas, csicsergő hangon beszélni kezdett. 

Rufus és én ugyanolyan tanácstalan arcot vágtunk.

 – Öhm…

 – Mi lenne, ha hagynánk Rufust enni is? – vetettem fel. – Ez a vacsora egyre jobban kezd egy vallatáshoz hasonlítani. Biztosan tartanak majd valami tájékoztatót a suliban a programokról. 

– Ó, nagyon sajnálom. Csak olyan rég járt nálunk bárki…

Apával teljes szinkronban vetettünk figyelmeztető pillantást rá. 

 – … Liesa osztálytársai közül – fejezte be anya a mondatot kicsit esetlenül. 

 – Nem azok a vendégségbe járó típusok – zártam le a témát.

Ezt követően újabb kényelmetlen, megtörhetetlennek tűnő csönd ereszkedett a társaságra. Rufus irtó lassan evett, olyan alaposan megrágott minden falatot, mintha olvasta volna valami női fogyókúrás magazinban, hogy így kevésbé hizlal az étel. 

Anya kivégezte a maradék bort a megnyitott üvegből, és elmesélt néhány kempinges sztorit. Én már mindegyiket hallottam, de kötelességtudóan nevetgéltem a viccesebb jeleneteknél. 

Ezután apa kezdett bele valamilyen szoftverekkel kapcsolatos, bonyolult történetbe. 

Ó, Istenem, ennek a vacsorának soha nem lesz vége?, gondoltam savanyúan.Ami engem illet, már fél perc elteltével sem tudtam követni apa elbeszélését, de legnagyobb meglepetésemre, Rufus figyelmesen hallgatta. A végén még kérdéseket is feltett. 

 – Értesz az informatikához? – faggatózott anya. 

 – Kicsit.

 – Rufus mindenhez konyít valamennyit – szóltam közbe. – Ha látnátok, milyen könyveket olvas!

Rufus szerényen mosolyogva megvonta a vállát.

 – Igyekszem bővíteni az ismereteimet. A szüleim szerint életünk végéig tanulnunk kell.

Apa fagyosságát jelentősen enyhítette ez a kijelentés.

 – És milyen igazuk van! – mondta elégedetten.

A vacsora befejeztével kis ideig csendben üldögéltünk. Lopva az órára pillantottam. 

Vajon bejátszhatom a “fáradt vagyok” kártyát, vagy még túl korán van hozzá? Egy próbát megér…

 – Hú, de álmos vagyok! – még egy kamu ásítást is kipréseltem magamból. – Köszi a vacsorát! Nagyon finom volt. Azt hiszem, én megyek is aludni.

 – Hiszen még csak hét óra van – tiltakozott anya. 

 – Fáradt vagyok, egész éjjel egy dolgozatra tanultam – füllentettem gyorsan.

 – Én is kimerültem – tolta hátra a székét Rufus. – Frau Heller különórái végtelenbe nyúlóak.

 – Vigyetek magatokkal néhány gyertyát! – tanácsolta anya. – De kérlek, ne felejtsétek elfújni. Már csak az hiányzik, hogy porig égjen ez a ház…

Mindketten engedelmesen a kezünkbe fogtunk egy-egy gyertyát, és felballagtunk a lépcsőn. A vendégszoba ajtaja előtt szembefordultunk egymással.

– Tisztára, mintha valami múlt századbeli kúriában lennénk, nem? – kérdeztem. 

 – A gyertyák miatt? 

 – Aha. Remélem, nem zavar túlságosan, hogy ennyire lelakott a házunk… valami mindig elromlik benne – szabadkoztam.

 – Egyáltalán nem zavar. 

 – Ha szükséged lenne valamire, csak kopogj át – mondtam. 

Rufus féloldalas mosolyra húzta a száját.

 – Azt hiszem, megleszek. 

 – Hát, akkor… jó éjszakát, Rufus.

 – Jó éjszakát, Liesa. 

Peter Maier

Figyeltem, ahogy Eva kihúzza a fülbevalóit, és gyöngéden az ékszeres dobozába fekteti őket. 

 – Ez a gyertyafény már-már romantikus, nem gondolod? – kérdeztem. 

Eva fintorgott.

 – Persze, hogy az. Ha nem emlékeztetne arra, hogy holnap villanyszerelőt kell hajkurásznom, még élvezném is.

 – Amiatt ne aggódj. Majd én elintézem.

Levettem a szemüvegem, és megdörzsöltem az orrnyergem.

 – Szóval, miért nem szóltál a cserediákról? – kérdeztem csöndesen. Eva egy vastag pulóvert húzott a hálóingjére, majd bebújt mellém az ágyba. 

 – Nem akartam, hogy többet gondolj a helyzetbe, mint ami szükséges – mondta végül. Pár másodpercig habozott, aztán hozzátette: – a fiú Bath-ból érkezett.

Dermedten néztem rá.

 – Micsoda? 

 – Látod, pont ettől féltem… – kezdte Eva. 

 – Bath? Bath? – hitetlenkedve ráztam meg a fejem. – Mégis mit gondoltál, mikor meghívtad, hogy lakjon nálunk? Azt hiszed, ez véletlen?!

Eva összepréselte az ajkát.

 – Tudod, mit, Peter? Igen, pontosan azt gondolom, hogy ez nem más, mint merő véletlen. Nem vagyok hajlandó örökké egy rohadt burokban élni. Liesára is ráfér, hogy új embereket ismerjen meg és kicsit összebarátkozzon másokkal.

 – Biztos vagyok benne, hogy erre a legjobb alany egy olyan fiú, aki három hónap múlva hazautazik – mondtam szárazon. – Eva, nem értelek. Már épp kezdett sínen lenni az életünk…

 – Erről nem nyitok vitát, Peter – a feleségem hangja hirtelen jéghideggé vált. – A lányunk kis híján tönkrement ebben a költözős kalandozásunkban. Nem tűnt fel, mennyire eltávolodott a külvilágtól? Jó, ha egy barátja van, soha nem jár el hétvégente, vagy délutánonként… csak begubózva üldögél a szobájában, meg a könyveket bújja. És ne gyere nekem azzal, hogy te ennek tulajdonképpen nagyon is örülsz! Ez a csereprogram lehetőséget biztosít a számára, hogy végre éljen egy kicsit.

Nem tudtam, mit feleljek. Rövid, feszült csend állt be a beszélgetésbe.

 – Nézd – mondtam lassan -, én csak biztonságban szeretném tudni a családunkat, ez minden. Még ha néha azt is gondolod, hogy túlzásba viszem, nem fordíthatjuk félre a tekintetünket, ha jelekre bukkanunk… egy fiú, aki pont Bath-ból érkezik, ez nem lehet véletlen!

Eva megragadta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.

 – Liesa ma megtalálta Annabelle fényképeit.

A szívem nagyot dobbant.

 – Mit mondtál neki?

 – Csak az igazat… azaz, az igazság egy kis szeletét. Annyit, hogy a kollégád volt. 

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne engedjek a múltból kinyúló emlékek húzásának. Annabelle és Bath említése sokkal jobban felkavarta a nyugalmamat, mint amire számítottam.

Vajon Evának van igaza? Én gondolom túl véletlenek sorozatát? De ha téved, és megtalálnak minket…

 – Utánanéztem mindennek – folytatta Eva. – Ez a csereprogram évek óta működik Liesa iskolája és a Saint Gregory’s gimnázium között a legkisebb probléma nélkül. El kell fogadnunk, hogy néha belefutunk majd ilyen véletlenekbe. 

Felsóhajtottam, és megdörzsöltem az orrnyergem. Éreztem, hogy a szemüvegem apró mélyedést hagyott a bőrömön.

 – A lányunk biztonsága a legfontosabb – mondtam rekedten. 

Eva bólintott.

 – Hát persze. De néha attól tartok, hogy mialatt óvni próbáltuk, elfeledkeztünk arról, hogy a hétköznapi életét is védjük.

 – Nem értem, miről beszélsz.

 – Annyira koncentráltunk arra az elmúlt években, hogy állandóan résen legyünk, ugrásra készen – magyarázta Eva -, hogy elhanyagoltuk az ő igényeit egy normális életre. Igenis szüksége van rá, hogy néha bulizni járjon, hogy péntek este kicsit később jöjjön haza, mert moziba megy a barátaival, és igen, hogy részt vehessen egy csereprogramban, ha akar. 

Néma csendben néztem rá.

 – Rendben, maradjon a srác – mondtam végül lassan. – De rajta tartom a szemem! 

 – Ebben biztos voltam – kuncogott Eva, és megsimogatta a vállam. 

Elfújtuk az ágy mellett álló gyertyákat, és ledőltünk a párnáinkra.

 – Úgy örülök, hogy minket választottál – suttogta a feleségem a fülembe. Szorosan átöleltem, és magamhoz húztam.

 – Életem legjobb döntése volt – feleltem őszintén.

Liesa Maier

Ha mindig gyertyafényben olvasnék, már félig megvakultam volna. Vagy lehet, hogy egyszerűen felgyújtanám a házat egy ügyetlen mozdulattal…

Óvatosan lapoztam egyet a kezemben egyensúlyozott könyvben, és amennyire csak mertem, közel toltam a lánghoz. Alig tudtam kibetűzni a szavakat. 

“Clarissa az ajkába harapott. Hiába, csak Raulra tudott gondolni. Akkor is, ha helytelen volt, akkor is, ha tudta, hogy a jó hírével játszik, nem létezett más férfi a számára.

 – Akarlak, Raul – suttogta. Ujjaival végigsimított a férfi erőteljes…”

A következő pillanatban csöndes kopogás hangzott fel az ajtómon. A meglepetéstől kis híján beleejtettem a gyertyába a könyvet.

 – Gyere be nyugodtan – krákogtam, és a Napsütötte vágyakat a takaróm alá gyömöszöltem. 

Az ajtó finoman megnyikordult, miközben Rufus sétált be a szobámba. 

 – Reméltem, hogy még nem alszol.

 – Hát, igazából még nem voltam álmos – vallottam be. Követtem a tekintetemmel, ahogy könnyed léptekkel elsétál a könyvespolcom mellett. Végül nemes egyszerűséggel leült az ágyamra. 

 – Klassz pizsi – hunyorított rám. 

Ó, igen. El is felejtettem. Bő, fehér nadrágot és pólót viseltem, sok-sok fekete macska rajzával, amik mind felemelik kinyújtott középső ujjukat. 

 – Köszi.

 – Gondoltam, megkérdezem, hogy van-e kedved segíteni valamiben – Rufus előhúzott egy füzetet a háta mögül, és kettőnk közé helyezte az ágyra. 

 – Frau Heller naplója? 

 – A megérkezésem óta nyaggat, hogy töltsem ki. 

Kinyitottam a füzetet. Rufus egyetlen sort sem írt bele. 

 – Persze, szívesen segítek… ha tudok – mondtam bizonytalanul. – Lássuk csak az első oldalt. Két kérdést is feltesz benne: hogy érzed magad esténként? Hogy érzed magad reggelente?

 – Mindkét alkalommal álmos vagyok. Ez könnyű kérdés volt.

Visszaadtam a naplót Rufusnak, aki szinte olvashatatlan macskakaparással beleírta az “álmos” szót.

 – A következő kérdés – olvasta fel hangosan – listázd, milyen aktív tevékenységekben vettél részt az elmúlt napokban. Hmm… semmi mást nem csináltam, mint sétáltam veled, azt hiszem.

 – A hógolyózást ne hagyd ki! 

Rufus elvigyorodott.

 – Igazad van. Ezt mindenképp beleírom. Sam idegesítését is hozzátehetném.

 – Az mitől számít aktív tevékenységnek? 

 – Hát, én legalábbis sportot űzök belőle…

Felhorkantam, de mosolyra rándult a szám sarka.

 – Ez szörnyű szóvicc volt.

 – Majd igyekszem fejlődni. Tudod, nem hagyhatom ki ezeket a lehetőségeket, hogy kicsit  felbosszantsam Frau Hellert. 

Rufus még a listához biggyesztette a “tanórákon alvást” és a “busz után futást”, majd hirtelen nekem szegezte a következő kérdést:

 – Te sportolsz valamit, Liesa?

Rögtön eszembe ötlött néhány korábbi, kocogásra tett próbálkozásom. Meglehetősen szánalmasak voltak.

 – Nem igazán…

 – Miért? 

Képtelen voltam erre felelni. 

 – Egyszerűen nem szoktam – mondtam végül szellemesen.

 – Nem is vagy kíváncsi rá, mire képes a tested? Hogy milyen magasra tudnál mászni, mekkorát tudnál ugrani, milyen gyorsan tudnál futni? Hogy hol vannak a fizikai határaid? 

 – Azt hiszem még sosem gondoltam a sportolásra így – motyogtam. – Mindig csak szükséges rossznak tűnt, amit a szabadidőmben kellene csinálnom. Mi a következő kérdés a naplódban? 

Rufus tűnődve nézett rám, mintha mondani akarna valamit, de végül csak belelapozott a füzetbe.

 – Egy különleges megfigyelés, amit az első napokban tettél.

 – Miért kérdez ilyeneket Frau Heller tőletek? – ráncoltam össze a homlokom. 

 – Számomra sem világos az oka.

 Rufus szórakozottan belepörgetett a lapokba, majd visszatért a legutóbbi oldalhoz. Félhangosan mormolta a szavakat, amíg írt:

 – Liesa Maier angolul káromkodik.

A szívem kihagyott egy ütemet. Rufus fölpillantott a füzetből. A remegő gyertyaláng narancsos fénykört rajzolt a szemébe, és még jobban kihangsúlyozta az arany pettyeket az íriszén. 

 – Ez lenne a különleges megfigyelésed? – kérdeztem. A hangom pont abba az idióta, magas tónusba váltott át, mint anyáé, mikor ideges. 

 – Mikor a havat lapátoltad, és fenékre estél… angolul káromkodtál. Miért?

 – Talán tilos más nyelvet beszélnem a németen kívül? – ez nem jó, túlságosan is támadóan válaszoltam. Az ajkamba haraptam.

 – Természetesen nem tilos. 

Rufus belelapozott a naplóba, és rám sem nézve annyit kérdezett: 

 – Mikor költöztetek ide? 

– Két éve. Németországból jöttünk. Apa új munkát kapott, és itt a közelben volt a cég központja – ahogy a jól begyakorolt választ daráltam, éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem. Csak nem sejt valamit? Az lehetetlen, gondoltam.

Rufus ismét rám emelte a tekintetét.

– Akkor már értem az akcentusodat is – mondta tűnődve.

A szívem olyan vadul kezdett kalapálni, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Ennyire nyilvánvaló? Még egy angol cserediák számára is? 

Ekkor azonban Rufus teljesen feloldotta a felszültséget. Megvonta a vállát, és becsukta a füzetet.

Bevette, gondoltam megkönnyebbülve. 

Rufus Travers

Egy pillanatra sem vettem be, amit Liesa hadovált a költözésükről. Azt figyelve azonban, ahogy a keze ökölbe szorul, majd a takaróját kezdi gyűrögetni rájöttem, hogy érzékeny témára tapintottam. Legszívesebben tovább kérdezősködtem volna, de valamiért megsajnáltam. 

Egyszerre olyan riadtnak és sebezhetőnek tűnt, hogy inkább eltereltem a szót.

 – Jó nagy hülyeség ez a napló, ugye?

Liesa Maier

 – Jó nagy hülyeség ez a napló, ugye? Gondolj csak bele, Frau Heller azt várja tőlünk, hogy minden nap az érzéseinkről írogassunk bele, hogy aztán legyen miről beszélgetnünk a különóráin. Azt hittem német tanár, nem pedig pszichológus.

Kis híján felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, amiért végre témát váltott.

 – Nagyon furcsa – helyeseltem buzgón. – Figyelj csak, Rufus… kérdezhetek valamit én is?

Félrebillentett fejjel várta a folytatást. 

 – Ez most lehet, hogy nagyon bizarrul fog hangzani, de hol voltál tegnap este?

 – Hogy érted? 

 – Hallottam, hogy fel-alá járkálsz a szobádban, aztán mintha káromkodtál volna. Bekopogtam hozzád, hogy minden rendben van-e, de nem láttalak sehol. Mintha… szőrén-szálán eltűntél volna.

 – Hmmm, valamikor késő este kimentem a mosdóba, és egyszer lesétáltam a konyhába is egy kis vízért. Biztosan akkor kopogtál az ajtómon.

 – Ó, értem. Egy pillanatra megijedtem az üres szobától. Úgy tűnt, köddé váltál.

Rufus erőltetetten felnevetett, és becsukta a füzetét.

 – Bár képes lennék rá, hogy csak úgy eltűnjek! Köszönöm a segítséget. Magamtól sosem álltam volna neki, hogy kitöltsem a naplót.

 – Örülök, hogy segíthettem.

Feltápászkodott, és elindult az ajtó felé. Az utolsó pillanatban azonban visszafordult.

 – Támadt egy ötletem. Hétvégén menjünk el kirándulni! Lefogadom, hogy élveznéd a havas hegyek látványát.

 – Oké – egyeztem bele. 

Rufus könnyedén felém biccentett.

 – Jó éjszakát, Liesa.

 – Jó éjszakát.

Elgondolkozva üldögéltem még néhány percig az ágyam szélén.

Felfigyeltem a pillanatnyi habozásra Rufus hangjában, és a fürkésző, éles pillantására, mikor megválaszolta a kérdésem. 

Tudtam, hogy igenis ott volt a szobájában tegnap, másodpercekkel azelőtt, hogy bekopogtam hozzá.

Tudtam, hogy hazudott. 

Úgy tűnik, mindketten titkolunk valamit, gondoltam.

Előrehajoltam, és elfújtam a gyertyát.

 » » » » »

Liesa Maier

– Szombat este filmezünk a cserediákokkal. Gyere te is, ha van kedved! 

Ellenálltam a kísértésnek, hogy körbeforduljak, és ellenőrizzem, Adam tényleg nekem címezte-e a meghívást. 

Mikor is beszéltem utoljára vele? Hmmm… ja, igen, már emlékszem! Soha. Adam Kogler népszerű, helyes srác, aki meglehetősen jól focizik – nem csoda hát, hogy a terem végében üldögélő kapucnis fura lánnyal ritkán kezd el csak úgy csevegni.

Kata, aki a padom szélén üldögélt, diszkréten rátaposott a lábamra.

 – Aú! Uh, persze, köszi a meghívást! – kiáltottam, csúnya pillantást vetve állítólagos barátnőmre. 

 – Bocsi, de valakinek ki kellett zökkenteni a bambulásból – szabadkozott. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja.

Adam elégedetten biccentett a válaszom hallatán.

 – Sör biztosan lesz, de ha szeretnétek még valamit enni, vagy inni, akkor hozzatok magatokkal. Apámnak van néhány különleges whiskeyje. Ha nem lesz otthon, belekóstolhatunk azokba is.

 – Szuper! – vágta rá Kata.

 – Te is jössz? – persze, nem kellett volna meglepődnöm rajta. Barátnőm mestere volt annak, hogy minden szociális eseményről tudomást (és azokra meghívót) szerezzen. 

 – Naná. Sam szólt róla.

Akármennyire is próbálta, Kata nem tudta elnyomni a szája sarkában megjelenő, már-már önelégült mosolyt. 

 – Akkor hétvégén találkozunk, lányok – kacsintott ránk Adam, és otthagyta a padomat.

Rögtön odafordultam Katához.

 – Várjunk csak egy pillanatot. Sam szólt neked? Van itt valami, amit szeretnél elmesélni? Nem is tudtam, hogy ti szoktatok beszélgetni egymással. 

 – Pár napja írt egy üzenetet – Kata összecsücsörített szájjal végigmért. – Befonhatom a hajad?

 – Tudod, hogy utálom, ha valaki a fejemen matat.

 – Kérlek szépen! 

 – Szó sem lehet róla.

Fancsalian lebiggyesztette a szája sarkát. 

 – Inkább mesélj Samről – unszoltam. – Alakul valami köztetek?

 – Hétfő este teljesen váratlanul kaptam tőle egy üzenetet. Azt hiszem, unatkozott Adaméknél. Legutóbb meg pont arról írogattunk egymásnak, hogy ki milyen típusú filmeket szeret… azt hiszem, végül így hívott meg hétvégére.

 – Á, értem, és ezt csak így mellékesen említed – Katáról tökéletesen lepergett a szemrehányó nézésem. 

 – Ez még semmit nem jelent, Lies.

 – Az sem, hogy meghívott filmezni Adamhez? 

 – Pontosan, ott leszünk vagy heten, nem épp egy romantikus randi felállásnak tűnik.

 – Hát, nem is tudom, Kata… ha senki mást nem hívtak meg, csak a csereprogram résztvevőit és téged, az szerintem igenis jelent valamit. Talán mégis kipipálhatod az idegen földről érkezett, futó kalandot a bakancslistádról.

 – Majd meglátjuk, mi sül ki belőle – pontosan úgy mosolygott, mint aki nagyon is jól tudja, mi fog kisülni belőle. – Na, és milyen az élet egy srác lakótárssal? 

A tekintetem automatikusan Rufusra siklott. A terem másik végében álldogált, Hannah-val és Lenaval beszélgetett. Pont azt a mozdulatot kaptam el, ahogy Rufus lehúzza a sapkáját, és beletúr kócos, sötét hajába. A két lány félrebillentett fejjel, csillogó szemekkel mérte végig.

– Egészen megszoktam már – feleltem Katának -, pedig még csak néhány napja lakik nálunk. 

– Úgy látom, jól elbeszélget Hannah-val – szólalt meg barátnőm a szemöldökét ráncolva. Rufus pont ekkor kinyújtotta a kezét, és végighúzta az ujját osztálytársam fölfelé fordított tenyerén, mintha csak egy jósnő lenne, aki az életvonalát szeretné megkeresni. Hannah elpirult, majd kuncogva súgott valamit a fülébe.

Inkább a padomra szögeztem a szemem.

 – Igen, Rufus egyáltalán nem olyan antiszociális, mint én. Bárkivel jól kijön – mormoltam.

Kivéve talán a saját osztálytársait, tettem hozzá magamban. 

 – Hát, itt nem kell túlságosan megerőltetnie magát a lányokkal. Amint egy kicsit is helyes pasit látnak, rávetik magukat.

Jobbnak láttam elterelni a témát. A gyomrom valamiért kellemetlenül összeszorult.

 – Te jársz futni és jógázni, ugye?

 – Néha konditerembe is eljutok – tette hozzá Kata. 

 – És mondd csak… miért?

 – Hogyhogy miért?

 – Miért sportolsz?

Barátnőm hitetlenkedve felnevetett.

 – Ez a kérdés hogy pattant elő a fejedből?

 – Tegnap este erről beszélgettünk Rufusszal – vontam meg a vállam.

 – A válaszom amúgy igazán egyszerű: azért sportolok, hogy szép fenekem legyen. 

 – Tíz pont az őszinteségért – mondtam elismerően. – Arra gondoltam, hogy ma délután elmegyek futni kicsit. 

 – Azt hittem, meg szoktad várni, hogy Rufus végezzen a különórájával.

 – Nagyfiú már, egyedül is hazatalál.

 – Akkor viszont azt javaslom, először csak sétálj, és mellette kocogj pár percet. Az is bőven megteszi pár hétig – Kata átható tekintettel nézett rám. – De remélem, nem azért fontolgatod, hogy elkezdj mozogni, mert el akarod nyerni egy bizonyos helyes srác tetszését. Tudod, csak magad miatt csináld.

 – Persze, én csak ki akarom próbálni, mire vagyok képes… vagyis, hogy a testem mit tud…

Na jó, ebbe teljesen belezavarodtam. Valahogy jobban hangzott, mikor Rufus beszélt róla.

A következő pillanatban kis híján kiugrottam a bőrömből, mikor gondolataim tárgya huppant le a mellettem álló székre.

 – Szia, Rufus! – Kata vidáman kalimpált a lábaival az asztal szélén ülve. – Mielőtt Liesa elfelejtené: szombatra meghívót kaptatok egy kis filmezésre Adamhez. Hozzatok valami alkoholt is magatokkal! 

Rufus összeráncolta a homlokát. 

 – Biztos, hogy engem is ott akarnak látni? – kérdezte. 

 – Hát persze – nyugtatta meg Kata. – Minden cserediákot meghívtak. Abby meg Sam is jönnek.

 – Ó, úgy már mindjárt más.

Rögtön kihallottam a gúnyos felhangot Rufus szavaiból. A felharsanó csengőre Kata leugrott a padunkról, és a helyére sétált.

 – Miért utáljátok egymást az osztálytársaiddal? – fordultam rögtön Rufushoz.

 – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Nem hagytam annyiban. 

 – Sammel és Abbyvel. Az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy van valami konfliktus köztetek. 

Fürkészve nézett rám. 

 – Ők amolyan tanárok kedvencei típusok, különösen Abby – mondta végül könnyedén. – Én meg nem vagyok az. Talán erre gondoltál.

Egyáltalán nem erre gondoltam. 

 – Egyszer úgyis ráveszlek, hogy mesélj róla – fenyegettem meg viccelődve. 

Rufus gunyoros mosolyra húzta a száját.

 – Egyszer talán majd mesélek.

» » » » » 

» » » » » 

Liesa Maier

Jól van, menni fog ez. Nem is csúszik annyira a hó.

A fejembe nyomtam a fülhallgatómat és óvatos, csoszogó mozgással kocogni kezdtem. Az ordító zene egész jól elnyomta a lihegésem – úgy fél percre. Hűha, tényleg ennyire rossz kondiban vagyok? 

Alig két perc futás után zihálva sétára váltottam. Miért van az, hogy a filmekben a soha nem sportoló főszereplők kilométereket tudnak rohanni, ráadásul tűsarkúban? 

 – Nem baj, minden kezdet nehéz – mondtam magamnak fennhangon. 

Még kétszer megpróbáltam a kocogást, aztán inkább a sétánál maradtam.

“But darling I’d still catch a grenade for ya”, üvöltötte Bruno Mars a fülhallgatómból. Tulajdonképpen nem is volt rossz ötlet eljönni az erdőbe ma délután. 

A lelkem mélyén egy igazi atléta vagyok. 

Minden akadályt legyőzök, amit elém gördítenek. 

Megállíthatatlan vagyok. 

Egy igazi harcos.

Az utolsó mantra nyomatékosítására esetlen karate mozdulatot tettem a levegőbe. Ha! Ez majd megmutatja a láthatatlan ellenségeknek.

Ekkor azonban valami megmozdult a fák között.

A pulzusom másodpercek alatt felgyorsult. Tényleg élnek itt farkasok, és most az egyik elfogyaszt vacsorára. 

Remegő lábakkal hátrálni kezdtem. Mikor van több esélyem? Ha szembenézek vele, vagy ha megpróbálok elrohanni? 

Ugyan már, kit akarok hülyíteni… kocogni sem bírok három percig, nemhogy menekülni, torkolltam le saját magam szárazon. És ha nem farkas, hanem medve?

Remegő kézzel kutatni kezdtem a földön, végül egy nagyobbacska, lehullott faággal egyenesedtem fel. Talán távol tudom tartani a vadállatot annyi időre, hogy kiérjek az erdőből.

A behavazott, keskeny ösvényre azonban nem egy négylábú ragadozó lépett ki, hanem egy fiú, kapucnival a fején. A megkönnyebbülésem csak rövid ideig tartott. Harciasan magam elé emeltem a botot. Mégis ki mászkál az erdő mélyén ilyenkor? Csakis valami perverz, vagy szatír lehet, aki védtelen kirándulókra vadászik.

A srác megállt, és lehúzta a fejéről a csuklyát. 

 – Liesa?

 – Rufus? – kérdeztem vissza döbbenten. – Te meg mit keresel itt? 

 – Eljöttem futni. 

Kétkedve méretem végig.

 – Farmerban? 

 – Nem hoztam magammal melegítőt. És te mit csinálsz az erdőben… egy faággal hadonászva? 

 – Ja, ezt csak önvédelmi célokból vettem magamhoz. Tudod, farkasok ellen, meg ilyesmi. 

Rufus elvigyorodott.

 – Gondolod, hogy errefelé élnek farkasok? 

 – Fogalmam sincs. De felkészültem rá, hogy ha szükséges, kóborló emberek ellen is használjam. Most komolyan, mit kerestél ott a fák között? Azt hittem, egy hatalmas, fekete állat mozdul meg a hóban.

 – Ne haragudj, ha rád ijesztettem. 

Rufus könnyed léptekkel odasétált hozzám, és végigfuttatta rajtam a tekintetét. 

 – Egyedül sétáltál? 

 – Meg egy kis zenével – mutattam fel a fülhallgatómat. Legnagyobb meglepetésemre, Rufus kivette a kezemből és a fejébe nyomta. 

 – Milyen számokat hallgatsz? – kérdezte.

 – Óh – megpróbáltam elvenni tőle a készüléket. – Inkább ne menjünk bele. A zenei ízlésem finoman szólva is vegyes. 

Kaján fény csillant a szemében.

 – Kíváncsivá tettél, Liesa Maier. Mutasd meg a lejátszási listád! 

 – Inkább nem tenném.

 – Kérlek szépen!

 – Ki fogsz nevetni.

 – Dehogy foglak! Ünnepélyesen ígérem.

 – Hát rendben… de csak azzal a feltétellel, hogy utána elárulod, te mit szoktál hallgatni.

 – Megegyeztünk.

Minden további magyarázat nélkül felmutattam a telefonom képernyőjét. Rufus tekintete végigcikázott a listán, és minden egyes előadó neve után szélesebb mosolyra húzódott az ajka.

 – Te nem vicceltél – mondta végül álmélkodva. – Ebben tényleg semmi rendszer nincs! Bollywood betétdalok, pop slágerek, techno, és egy kis thrash metal? 

 – Hé, azt ígérted, nem nevetsz ki! 

 – Sajnálom, nem tehetek róla – nyögte ki, miközben kuncogva lapozgatott a számok között. – Hans Zimmer válogatás után ki hallgat Eminem számokat? És mik azok az Alkonyat betétdalok?

 – Nem ismered az Alkonyatot? – ragadtam ki a lényeget. Sietve zsebre vágtam a telefonom, és lerántottam Rufus fejéről a fülhallgatót. 

 – Aú, a fülemre még szükségem lehet! 

 – Na és te milyen zenét hallgatsz? 

 – Ilyen durva bánásmód után nem szívesen válaszolok – zsörtölődött Rufus félig komolyan.

 – Megegyeztünk, innen nincs visszaút, barátom.

 – Nem fogsz hinni nekem.

 – Azért csak tegyünk egy próbát.

 – Én nem szoktam zenét hallgatni.

 – Oké, de mikor mégis, akkor mit?

 – Úgy értem… soha. Nem hallgatok zenét. Nincs kedvencem.

Leesett állal bámultam rá. 

 – Tessék? Beszéltél már egy pszichológussal erről? – kérdeztem végül viccelődve. Rufus vigyorogva megrázta a fejét.

 – Mikor meghallotta, hogy ekkora a baj, lemondta az időpontot – megkerült, és ruganyos, hosszú léptekkel hazafelé indult.

 – Rufus, várj! Várj már! – sietve elé kerültem, és elálltam az útját. – Csak azt mondd meg, hogy azért nem hallgatsz semmit, mert még nem találtál olyan számot, ami tetszett volna? 

 – Gondolom…

 – Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy létezik olyan ember, aki nem süket, és még sincs egyetlen egy szám, vagy műfaj, amit szeretne.

Rufus arcán megint felsejlett az a rejtélyes mosoly, mintha egy olyan viccen mulatna, amit csak ő érthet.

 – Mégis mit szeretnél tenni az ügy érdekében, Liesa? – kérdezte kicsit csúfondárosan.

Leemeltem a fülhallgatót a nyakamból, és felé nyújtottam.

 – Ahogy láthattad, a zenei ízlésem mindenféle rendszert nélkülöz és elég változatos is. Majd én segítek rajtad. 

 – Úgy érted, segítesz találni egy számot, ami tetszik? 

 – Naná. Számíthatsz rám.

Rufus felnevetett, és átvette a fülhallgatót.

 – Miért is ne… csináltam már nagyobb baromságot az életemben. Benne vagyok. 

 – Az első lecke legyen az utolsó szám, amit hallgattam – azzal elindítottam Bruno Marsot a telefonomon. Rufus fájdalmas fintort vágott.

 – Garantálom, hogy ez nem lesz a kedvencem.

 – Semmi pánik, azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy végtelen lehetőségünk van.

 – Micsoda szerencse! – forgatta a szemét, de a szája sarka mosolyra húzódott.

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át