Liesa Maier

Anya leplezetlen örömmel fogadta a hírt, hogy szombat este Adamhez megyünk filmezni, és kettesben hagyjuk apával. 

– Végre, csak az miénk lesz a ház! Talán pattogtatunk egy kis kukoricát, kinyitunk egy jó bort, és megnézzük a Notting Hillt…

– Kímélj meg a részletektől! – emeltem magasba a kezeimet megadóan.

– Ragaszkodom hozzá, hogy elvigyelek titeket kocsival. Útközben beugorhatunk a boltba is. Adam biztosan örül, ha visztek egy kis rágcsálnivalót, meg üdítőt. Mit fogsz viselni este?

Apa, aki a nappaliban üldögélt a kanapén és egy vaskos könyvet olvasgatott, gyanakvó pillantást vetett rám a borító pereme felett. Gyorsan feljebb húztam a szokásos, bő pulcsim cipzárját.

 – Egy fekete pólóra gondoltam.

 – Legalább valamilyen csinos ékszerrel földobhatnád! 

 – Anya, ha divattanácsadásra lesz szükségem, esküszöm, szólok neked.

 – Ne szekáld a gyereket! – szólt közbe apa. – Inkább hálát adhatnánk, amiért visszafogottan öltözködik, nem úgy, mint a kortársai.

Semmiképp sem akartam elárulni anyának, hogy végre felvettem a bordó felsőt, amit a születésnapomra ajándékozott. Még a végén kiugrana a bőréből örömében (apa pedig infarktust kapna). Egyébként is csak azért húztam fel, mert minden egyszerű pólóm a szennyeskosárban hevert… és azért, mert ki tudja, hogy mennyire lesz hideg Adaméknál.

 – Ne igyatok túl sok alkoholt! – szólt utánunk apa, mikor kiléptünk az előszobába.

Odakint már teljes sötétség uralkodott, mikor kikászálódtunk az autóból a Kogler család háza előtt. Anya komolyan vette a feladatot, hogy felszereljen minket a megfelelő mennyiségű kajával és innivalóval. Rufus és én is annyi sört, üdítőt, meg chipset cipeltünk magunkkal, mintha egész hétre kellett volna élelmiszert vásárolnunk. 

 – Jártál már itt? – kérdezte Rufus, miközben búcsút intettünk anyának, és én megnyomtam a csengőt. Odabent visító kutyaugatás hangzott fel.  

 – Nem, még sosem hívtak meg.

Inkább nem részleteztem, milyen szegényes volt a társasági életem az elmúlt években. Azzal, hogy Rufus hozzám csapódott, szinte már sokkoló mértékben megugrott a rám irányuló figyelem. 

A nyakamat kitekerve végigmértem a házat. Hatalmas volt. A felső szintet kívülről faburkolat fedte, mindenhol máshol fehérre festették a falakat. Az óriási üvegablakokban tarkabarka növények burjánzottak. 

 – Adam apja orvos – mondta Rufus szórakozottan. 

 – Honnan tudod?

 – Sam mondta. 

Újra becsöngettem. A kutyaugatás fokozódott. 

 – Jól emlékszem, hogy szombat estét beszéltünk meg, ugye? – kérdeztem elbizonytalanodva. 

A következő pillanatban kivágódott az egyik ablak. Gomolygó füst, és irtózatos hangerejű zene áradt ki rajta. Egy kócos, kivörösödött, borostás arc hajolt át a párkányon.

 – Mit akartok, buzikáim? 

 – Ez biztosan Adam bátyja! – állapította meg Rufus derűsen. 

 – Milyen bájos…

Ekkor a bejárati ajtó is felpattant. Kettő dagadt Yorkshire terrier rontott ki rajta, és dühödt ugatással próbáltak bokán harapni. 

 – Masni, Marcipán, vissza! Gyertek ide! – Adam a földig hajolva próbálta visszaterelni a kutyákat. – Amúgy sziasztok, gyertek be nyugodtan. 

 – Taknyos, mondd meg a barátaidnak, hogy ne nyomogassák a csengőt állandóan! – üvöltötte a bátyó az ablakban lógva.

 – Te csak fogd be a szád! Anyáék úgyis észre fogják venni, hogy megint be vagy állva.

 – Kínos – mormoltam Rufusnak a szám sarkából. 

 – Én jól szórakozok – felelte vigyorogva. Az egyik yorkie pont ezt a pillanatot választotta, hogy támadásba lendüljön a cipője ellen. Rufus összeszűkült szemekkel meredt a kutyára. Az megtorpant, majd hirtelen szűkölve sarkon fordult, és elrohant a nappaliból. 

 – Hát ez fura volt – ráncoltam össze a homlokomat. 

 – Micsoda?

Rufus olyan ártatlan képpel nézett rám, hogy teljesen megzavarodtam. 

 – A kutya… mintha félt volna tőled. 

 – Mindkettő egy gyáva kukac – vágott közbe Adam. – A bátyámmal meg ne is foglalkozzatok. Egy idióta. Hoztatok sört? Király! 

Követtük házigazdánkat az emeletre, ahol a saját szobáját rendezte be a filmnézéshez. 

 – Hűha! – szaladt ki a számon. 

Adam szobájában, az ágya mellett egy óriási kanapé állt. Több vastag, puha pléd és díszpárna burkolta be. A szemben lévő falon egy hatalmas, síkképernyős tévé nyújtózkodott. A kanapé elé egy üveglapú dohányzóasztalt húzott, aminek minden szabad felületén chipses zacskók, sütik, és italok sorakoztak. Greta és Kata hangosan nevetgéltek, és a telefonjukon mutogattak egymásnak valamit. Abby kicsit távolabb húzódva tőlük egy poharat görgetett a kezében.  

 – Sziasztok! – intett Sam mosolyogva. Ezúttal hátrafésülte szőke haját, és feszes pólót viselt, ami kihangsúlyozta a mellkasának és karjának izmait. Kifejezetten jól nézett ki.

Hálát adtam a szobában uralkodó félhomálynak, amiért nem üvölt az arcomról, hogy elvörösödök. 

Amint Kata megpillantott minket, lelkes sikkantással felpattant a kanapéról, és a nyakamba vetette magát. 

 – Liesa, szia! Úristen, mi van rajtad? Jól látom, hogy a szülinapi felsőd? Nagyon jól áll. Nem vicceltél, tényleg brutális a kivágása. Klassz cicik.

 – Ééés ebben a másodpercben bántam meg, hogy felvettem – suttogtam, miközben viszonoztam az ölelését. – Hé, eddig nem tűnt fel, de Sam irtó helyes ma este.

 – Ugye? – súgta vissza Kata. A szemei szinte lázasan csillogtak. – Már megittam két vodka narancsot, amíg rátok vártunk. Szerintem egy üveg sör választ el attól, hogy az ölébe üljek és ne a kanapéra.

Rufus pont úgy helyezkedett, hogy Sam és közém férkőzzön. Adam egyik kezében egy üveg vodkát, a másikban pedig egy sört lóbált.

 – Mit isztok?

 – Semmit, köszi – mondta Rufus.

 – Nekem jó a víz – fűzte hozzá Abby.

 Elkaptam Greta, Kata és Adam helytelenítő pillantásait. A jó keresztény nevelés…, gondoltam, miközben kinyitottam egy sört.

 – Nekem is dobsz egyet? – fordult oda hozzám Sam. Kivételesen Rufus és Abby vonta össze a szemöldökét.

 – Naná.

 – Mit nézzünk? Egy jó horrort? – kérdezte mohón Kata. Addig ügyeskedett, míg Sam mellé tudott ülni a kanapén. Greta fanyalogva megborzongott.

 – Uh, csak azt ne…

 – Van jobb ötleted?

Ez egy végeérhetetlennek tűnő huzavonát indított el, amit Adam unt meg elsőként. Lekapcsolta a maradék lámpákat is, és elindított egy filmet. Tíz percen belül nyilvánvalóvá vált, hogy Greta kívánságát figyelmen kívül hagyta, és valami olcsó költségvetésű horrorféleséget nézünk. Személy szerint utálom az ilyen filmeket. A szívem máris a torkomban dobogott a feszültségtől.

 – Muszáj ezt…? – kezdte Greta panaszosan, de a többiek lepisszegték.  

Oldalra sandítottam. Rufus közömbös arccal bámulta a képernyőt, de észrevettem, hogy a jobb combján nyugvó keze megfeszül. Az alkarján tisztán kirajzolódtak az izmok. A tévéből kiszűrődő fény árnyékokat vetett az arcára, még hangsúlyosabbá téve a járomcsontját, és az állkapcsa vonalát. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, rám pillantott. Gyorsan félrekaptam a tekintetem.

A film perceken belül kezdett eldurvulni. 

 – Jesszusom! – szaladt ki a számon, mikor az első főszereplőt kegyetlen hidegvérrel lefejezték egy tompa baltával, és a vére a kamerára fröccsent. A tenyerem tiszta izzadt volt. Megtöröltem a nadrágomban.

Rufus észrevehette a mozdulatot, mert elfordult a tévétől.

 – Félsz, Liesa? – suttogta. Meleg lélegzete a nyakamat legyezte. A hátamon finom borzongás szaladt végig. 

 – Kicsit – súgtam vissza. Önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzám. A lábunk egy egészen kis ponton összeért. 

A következő fél órában a filmrendezők rekordsebességgel kivégezték a hat főszereplő közül az első négyet. Greta a szemét eltakarva sikongatott, Abby és Kata a kanapén heverő takarók alá rejtőztek, és onnan lestek ki időnként. Sam és Adam a lányok reakcióján röhögtek.

Rufus nem szólt semmit, csak időnként rám pillantott, mintha ellenőrizné, hogy bírom. Én mozdulatlanná dermedve, némán ültem a kanapén, miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéről, és bénultan bámultam az ijesztő jeleneteket.

Fogalmam sincs, mikor történt – azt hiszem, épp az ötödik főszereplő menekült a gyilkos elől fejhangon sikoltozva -, mikor Rufus feloldotta a mozdulatlanságát. Teljesen természetes mozdulattal kinyújtotta a karját, és átvetette a vállamon. 

A sötét szoba és a véres film abban a másodpercben jelentéktelenné vált, és a világ arra az egy pontra szűkült, ahol a pulcsija hozzáért a nyakamhoz. A bőrének melege átszivárgott az anyagon, és én valamiért egyszerre tökéletesen biztonságban éreztem magam. A pulóvere csiklandozta a nyakam, de nem akartam megtörni a különös pillanat varázsát azzal, hogy odanyúlok, és vakarózni kezdek.

Talán nem is baj, hogy Adam ezt az ócska horrort választotta, gondoltam vonakodva. 

 – Oké, ez után a film után elégtételt követelek! – visított fel Greta, mikor a gyilkos négykézláb kúszva indult el a kamera felé. Rufus halkan kuncogott, mint akit szórakoztat a maradék szereplő pánikszerű menekülése.

A következő pillanatban Adam bedugta a kezét a takaró alá, és megragadta Kata bokáját, aki velőtrázó sikollyal felpattant, és leverte az üvegasztalról a chipses zacskók nagy részét. 

 – Ez egyáltalán nem volt vicces! – zihálta, a szívére szorított kézzel. Sam és Adam kétrét görnyedve röhögtek. Éreztem, ahogy Rufus mellkasa is rázkódik a nevetéstől.

 – Még nem hallottam senkit ilyen hangosan visítani. Na jó, a következő filmet a lányok választhatják – egyezett bele a házigazda nagy kegyesen.

 – Valami igazi, csöpögős romantikus cukormázat fogunk letolni a torkotokon – fenyegette meg a társaság hímnemű tagjait Greta. Sam elnézően mosolygott.

 – Majd csak túléljük… – mondta, aztán felém tévedt a tekintete. 

Dermedten, már-már megkövülve bámult rám. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem.

 – Van valami fura rajtam? – fordultam oda Rufushoz.

Felvont szemöldökkel mért végig. 

 – Miért? Észre kellett volna vennem valamit? – kérdezte viccelődve. 

 – Nem, vagyis… nem tudom – egyszerre irtózatosan hülyén éreztem magam. Mégsem mondhatom azt, hogy “az osztálytársad furán bámul”. Vagy igen? Inkább elhallgattam, és belekortyoltam a sörömbe. 

Adam nagyot nyújtózkodott.

 – Na, lányok, akkor döntsétek el, mi legyen a következő!

Rufus hagyta, hogy a keze lecsússzon a vállamról, és egy üveg vízért nyúlt. 

 – Remélem, a ti választásotok szórakoztatóbb lesz, mint Adamé – mosolygott gunyorosan. 

Újra elkaptam Sam tekintetét, és ekkor jöttem rá, hogy nem engem nézett olyan meredten korábban. Hanem azt, hogy Rufus a vállamon pihentette a karját.

» » » » »

A lányok (pontosabban Greta és Kata, mert sem Abby, sem én nem szóltunk bele a vitába) végül tökéletes bosszút álltak a férfiakon. Mikor az “Alkonyat” felirat megjelent a képernyőn, Adam hangos méltatlankodásba kezdett.

 – Na nee…! 

 – Te is végignézettél velünk egy horrort – torkollta le Kata. – Ez egy aranyos film egyébként.

Adam öklendezést imitált, majd inkább kinyitott magának egy másik sört. 

 – Hé, ennek a betétdalát hallgattad séta közben, ugye? – fordult oda hozzám Rufus.

 – Meghallgattad a zenéjét? Tetszett?

 – Nem igazán.

 – Tudod, én nem adom fel a reményt, hogy egyszer találunk egy számot, amit újra-meg újra le akarsz majd játszani magadnak – mondtam ünnepélyesen.

 – Liesa, psszt! – szólt rám Greta a kanapé másik végéből.

Érdekes módon, a cserediákok jól szórakoztak a filmen, mintha még egyikük sem ismerte volna a sztorit. Rufus feszült figyelemmel követte végig a történet elejét, aztán, mikor kiderült, hogy Edward Cullen vámpír, hangosan felröhögött.

 – Most mi olyan vicces? – súgtam oda.

 – Komolyan ilyennek képzelik a tinilányok a vámpírokat? Mindig szomorú, csillog a bőre, mint valami két lábon járó eljegyzési gyűrűnek… ja, és nincs jobb dolga, mint örökké gimnáziumba járni?

 – Miért ne lehetnének ilyenek? Te talán ismersz valódi vámpírt? 

A feltételezésen kuncogva beleittam a kezemben tartott sörösüvegbe, de aztán megláttam, hogyan somolyog Rufus, és ez valamiért belém fojtotta a szót.

 – Ha léteznének vámpírok, biztosan nem ilyenek lennének – jelentette ki magabiztosan.

Már nyitottam a számat, hogy faggatni kezdjem, mégis honnan ez a jól értesültség a kitalált természetfeletti lényekről, de Greta ismét lepisszegett minket.

A film további részében a fogyatkozó sörökkel egyenes arányban emelkedett egyre jobban a hangulat. Abby és Rufus kivételével, akik továbbra is csak vizet ittak, mind kontrollálhatatlanul vihogtunk a romantikus jeleneteken. Greta véletlenül egy fél üveg tartalmát Adamre borította, aki a szoba közepén alsónadrágra vetkőzött, majd magára rángatott egy másik farmert. 

 – Ne legyél szégyenlős, bébi! – rikkantotta Kata, és hozzávágott néhány pénzérmét.

 – Hacsak ennyire becsülsz, nem sokat látsz a jövőben ebből – paskolta meg a saját fenekét Adam, majd visszaheveredett a kanapéra.

Éreztem, ahogy Rufus rázkódik mellettem a nevetéstől. 

 – Mi van? – kérdeztem.

 – Abby… – nyögte ki, az oldalát fogva. 

Az osztálytársát megpillantva belőlem is kitört a röhögés. Abby a kanapé sarkába húzódva, pont olyan fagyos, merev arccal bámulta a szemei előtt kibontakozó jelenetet, mint a filmben szereplő vámpírok. 

 – Őt is beválogathatták volna a színészek közé – vigyorogtam. Rufus drámaian felsóhajtott.

 – Meg kell bocsánatod neki. Nem tudja, hogyan érezze jól magát.

Hamarosan tetőfokára hágott a káosz: a Kogler család kutyái ugyanis beszabadultak a szobába. Egyikük rögtön ki is pécézte a lábamat, és gyönyörteljesen egyesülni akart a zoknimmal, pont, ahogy egy szuka kutyával tenné. Diszkréten próbáltam lefejteni magamról, de a kis tündérke nem adta fel. 

  – Rufus, segíts már! – könyörögtem. Ő azonban tökéletesen haszontalan volt. Úgy nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. 

 – Marcipán nagyon kedvel, Liesa – vihogott Adam. 

 – Menjetek a fenébe – morogtam. – Legalább nem mondhatják rám, hogy a kutyának sem kellek…

Marcipán közeledését végül mégis Rufus vágta rövidre. Odanyúlt, hogy leszedje rólam, de még mielőtt hozzáért volna a kutyához, az éles hangon felugatott, és kimenekült a szobából. 

 – Lehet, hogy kicsit berúgtam… – hajolt oda hozzám Kata Rufus válla felett. Észrevettem, hogy Sam a barátnőm combján nyugtatja a kezét.

Ekkor kitárult a szoba ajtaja, és Adam anyukája dugta be rajta a fejét. Azonnal megsajnáltam szegényt. Nyúzott, sápadt arcából ítélve egyenesen a kórházból érkezett. Most meg egy rakás vihorászó, spicces tinédzsert talál a fia szobájában. Mindenesetre kierőszakolt magából egy halvány mosolyt, és bátortalanul integetett is.

 – Sziasztok! Látom, jól szórakoztok. Vigyek valakit haza kocsival? 

 – Én szívesen mennék, Frau Kogler – nyújtotta fel a karját Abby, mintha csak az iskolában jelentkezne. Kievickélt a plédek fogságából, és szemmel látható megkönnyebbüléssel az ajtóhoz sietett. 

 – Hát, akkor megyek én is – állt fel Greta. 

– Én még maradok, segítek összetakarítani a földre szórt chipseket meg üvegeket – jelentette be Kata, és búcsúzóul puszit nyomott az arcomra. – Ezt a felsőt többször kellene viselned.

– Jó szórakozást! Majd írj.

Várakozva néztem Rufusra, ő azonban összeszűkült szemmel figyelte, ahogy Sam keze lustán simogatja Kata combját. 

 – Mit szólsz, menjünk mi is? – kérdeztem. Elszakította a tekintetét az osztálytársainkról, és futólag rám mosolygott.

 – Persze, indulhatunk.

 – Köszönjük a vendéglátást, Adam!

 Túl nagy lendülettel álltam fel, és elvesztettem az egyensúlyom. Megtántorodtam, és visszahuppantam, egyenesen Rufus ölébe. 

 – Hoppá – mondta csöndesen, és megfogta a derekamat, hogy fölsegítsen. A tenyere olyan meleg volt, hogy úgy éreztem, lyukat éget a felsőmbe.

Ekkor véletlenül hozzáértem a csuklójához. Egy pillanatra görcsösen összerándult, mintha fájdalmat okozott volna az, hogy megérintettem a csupasz bőrét. Elhúztam a kezem, és kapkodva föltápászkodtam. Az arcom égett a szégyentől.

 – Bocsi – motyogtam, és lehajtott fejjel kisiettem a szobából. 

Sam Peterson

Képtelen voltam levenni a szemem Rufusról, aki tökéletes természetességgel vetette át a karját a Maier lány vállán. 

Mit művel? Nem tudja, hogy ez tilos? A következő gondolatom azonban önkéntelenül is ez volt: tudom, hogy nem szabad, de mi lenne, ha…

A tekintetem Katára siklott. Észrevette, hogy nézem, és kipirult arccal rám mosolygott.

Nem lehet olyan nehéz, ha Rufus is képes rá. 

Egy könnyed mozdulattal a combjára tettem a kezem. Mintha mi sem lenne természetesebb, ő is odanyúlt, és összefűzte az ujjainkat. A tenyere meleg volt és száraz. 

Meglepett, mennyire jól esett a puszta érintése. 

 – Hogy tetszik a film? – kérdeztem halkan.

 – Ó, nem érdekel különösebben, már láttam korábban. De így határozottan jobb buli – felelte, és az összekulcsolt kezünk felé intett a fejével.

Egyetértően viszonoztam az arcán elterülő mosolyt. 

Liesa Maier 

A kocsiban néma csendben ücsörögtünk. Greta előre ült, Adam anyukája mellé, én pedig Abby és Rufus közé szorítva feszengtem a hátsó ülésen.

Nem hiszem el, hogy már megint megtörtént, ismételgettem magamban. Egyszer még elhiszem, hogy véletlen volt, de kétszer?! Úgy látszik, annyira undorító dolog hozzám érni, hogy Rufust még a hideg is kirázza tőle. Szó szerint taszítom a pasikat.

Az ajkamba harapva mereven néztem előre. 

Én meg parádézok ebben a nevetséges felsőben, mintha egy kicsit is érdekelné, hogy nézek ki. A gondolatra még szorosabban összehúztam magamon a kabátomat.

 – Meg is érzetünk. Remélem, jól éreztétek magatokat, gyerekek! – fordult hátra Adam édesanyja. – Üdvözlöm anyukádat, Liesa. A mai napig eszembe jut az isteni tiramisu, amit az egyik szülői értekezletre hozott. Megmondanád neki, hogy szeretném elkérni a receptjét? 

 – Köszönöm, Frau Kogler, átadom az üzenetet – inkább nem romboltam le a tökéletes süteményről szőtt ábrándjait azzal, hogy felvilágosítsam, az a bizonyos tiramisu nem anya kezei alatt született meg. 

 – Nagyon jól éreztünk magunkat, köszönjük – szólt vissza Rufus, miután kiszálltunk a kocsiból.

Rá sem nézve a bejárati ajtóhoz siettem, és kotorászni kezdtem a zsebeimben. 

 – A francba, elfelejtettem kulcsot hozni! 

 – Minden rendben? 

A tekintetét továbbra is kerülve rátenyereltem a csengőre.

 – Liesa, várnál egy percet, mielőtt bemegyünk?

Rufus Travers

Liesa még a szeme sarkából sem pillantott felém.

 – Mire várnék? Megfagyok idekint.

 – Mióta csak eljöttünk Adaméktől, olyan idegesnek tűnsz… – kezdtem bele.

Ekkor azonban feltárult a bejárati ajtó. Eva ragyogó arccal ránk mosolygott.

 – Sziasztok! Hogy sikerült az este? 

 – Egynek elment – felelte Liesa, és besietett a házba.

 – Éhesek vagytok? Peter isteni pásztorpitét sütött, és bőven maradt belőle.

Liesa egy szó nélkül felrobogott a lépcsőn. Eva zavartan nézett utána.

 – Minden rendben? – fordult oda hozzám.

 – Igen, minden oké. Liesa azt mondta, nagyon fáradt és mielőbb aludni akar.

 – És te, Rufus? Szeretnél enni, vagy inni valamit?

 – Nincs szükségem semmire, köszönöm. Inkább én is aludni megyek. Ó, és Frau Kogler szeretné elkérni a tiramisu receptjét.

Liesa apja a nappaliban üldögélt, és úgy tett, mintha egy könyvet olvasna, miközben szemmel láthatólag minden idegszálával azon volt, hogy hallja, amit beszélünk. Odaintettem neki, majd felballagtam a lépcsőkön. Az emeletre érve megtorpantam. 

Liesa ajtaja alól ezúttal nem szűrődött ki fény. Tehát kivételesen nem olvas lefekvés előtt. Lassú léptekkel elindultam a szobája felé, és felemeltem a kezem, hogy bekopogjak hozzá.

Sejtettem, mi bánthatta meg. Egyszerűen képtelen voltam rá, hogy elrejtsem a zsigeri reakciómat, mikor megérintette a kezem. Az áramütés-szerű löket végigszáguldott az izmaimon, én pedig láttam a zavarodottságot kiülni az arcára, mikor ösztönösen megrándultam.

Vajon Liesa nem érzi ezt a furcsa elektromos szikrázást, valahányszor összeér a bőrünk? Vagy ő egyszerűen normálisnak tartja? Szívesen megkérdeztem volna. Sőt, valószínűleg meg kellene kérdeznem.

Aztán mégis inkább leengedtem a kezem. Nem gondolhattam komolyan, hogy majd pont egy… hogy majd pont vele beszélem meg ezt. Egyébként is kit érdekel, ha megbántódott a lány valami miatt, morogtam magamban, de nem túl meggyőzően.

Megfordultam, és a saját szobámhoz sétáltam. 

Liesa Maier

A parketta megreccsent az ajtóm előtt. Visszafojtottam a lélegzetem. Rufus lenne az? 

Felültem az ágyban. Odakintről egy árva nesz sem hallatszott be, a szívverésem mégis felgyorsult. 

Azt kívántam, hogy Rufus kopogtasson az ajtón, aztán jöjjön át beszélgetni kicsit. Biztosan mondana valamit arról, miért irtózik attól, hogy megérintse a bőröm. Talán van valami furcsa fóbiája?

Ekkor azonban eszembe jutott, hogyan húzta végig az ujját Hannah tenyerén az osztályteremben korábban, vagy hogyan érintette meg a karját Lena. Nincs rá más magyarázat, csak az, hogy velem van baja.
A parketta ismét felnyikordult, most azonban a vendégszobában.

Egy nagy sóhajjal visszadőltem az ágyra.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át