Rufus Travers

  – Nem hiszem el, hogy hagytam, hogy iderángass – morogtam. Lesújtó pillantást vetettem a mellettem ülő Liesára, aki szemmel láthatólag roppant elégedett volt magával. 

 – Szerintem élvezni fogod. Frau Meitner imádja, ha felbukkan egy tehetséges diák a rajzszakkörében. 

Viktoria Meitner, a művészet tanárnő ezt a pillanatot választotta, hogy odalibbenjen az asztalunkhoz. Magamban egy kócos hajú, szétszórt hippinek képzeltem el. Valójában egy erősen sminkelt, de még mindig gyönyörű, középkorú nő volt.

 – Szervusz, Rufus! Nagy szeretettel köszöntelek a szakkörön! – mélyen a szemembe nézett, mintha minden egyes szavát nyomatékosítani akarná. – A mai feladat igazán egyszerű lesz. Különböző zenéket fogok elindítani, ti pedig alkossatok, ami csak eszetekbe jut. Semmi megkötés – sem témában, sem a felhasznált anyagokban. Ecsetet és vizes edénykéket a sarokban találtok magatoknak.

Mikor távolabb suhant tőlünk, a belőle áradó parfümfelhő még percekig ott lebegett az asztal körül. 

 – Jártál már ezen a szakkörön? – kérdeztem Liesát. Vidáman kuncogott.

 – Persze, de csak azért, hogy plusz pontokat kapjak órán kívüli foglalkozásért, ami alatt békében tudok olvasni. Majd meglátod, de a kézügyességem kész katasztrófa. Szerintem Frau Meitner már rég kirúgott volna az órájáról, ha nem hangsúlyozná állandóan, hogy mindenkiben ott bujkál egy kis művész.

 – Tényleg ezt mondja? 

 – Majd figyeld meg – vigyorgott Liesa. A szemei egészen összeszűkültek, mint két kis félhold. Már korábban is észrevettem, hogy csak akkor húzza őket így össze, ha nagyon jó a kedve.

A művészet tanárnő benyomott egy gombot egy ősregnek tűnő magnón. A termet földöntúli hangok töltötték be.

 – Ez meg mi a szar? – kérdeztem meghökkenve. Liesa hangosan kuncogott.

 – Bálnák.

Frau Meitner megköszörülte a torkát.

 – Valami gond van, Liesa?

 – Nem, tanárnő, elnézést a zajongásért.

Frau Meitner kurta biccentéssel vette tudomásul a bocsánatkérést, és inkább visszatért a többi diákhoz.

 – Merüljetek el a zenében, hallgassátok a lelketekkel, mit énekelnek a bálnák, és vigyétek papírra az érzelmeiteket! Hagyjátok, hogy felszínre törjön a bennetek lapuló kis művész!

 – Megmondtam, hogy előjön majd a kis művésszel… – súgta oda Liesa.

 – Liesa Maier, én megöllek, ha innen kikerülünk – suttogtam vissza felháborodva. Liesa csak vigyorgott rám, és csendet intett. 

Pár percig mozdulatlanul ültem, aztán unalmamban elkezdtem köröket firkálni a papíromra. Semmi nem jutott eszembe a bálna ária hallatán. Semmi, csak bálnák. Szórakozottan felskicceltem, ahogy egy mikrofon mögött állva énekelnek egy színpadon.

Mikor Frau Meitner változtatott a háttérzenén (ezúttal egy vonósnégyes játszott egy szívfacsaróan szomorú számot), odafordultam Liesához, hogy megnézzem, ő mit rajzol. A meglepetéstől magasra szaladt a szemöldököm. Az előtte heverő lapon pálcikaemberek álldogáltak egy fáklyákkal telerakott teremben. 

 – Ez mi akar lenni? – mormoltam. – Szektás gyülekezés? Ne felejts el kecskeáldozatot is belerajzolni. 

 – Haha, nagyon vicces – nyújtott rám nyelvet. – Ez színtiszta művészet. Ha mindenáron tudni akarod, egy báltermet alkotok meg éppen. 

 – És mik ezek a lángoló fáklyák? 

 – Azok gyertyák. A romantikus háttérvilágításért.

Közelebb hajoltam a papírhoz. 

 – Miért van a lánynak kapafoga?

 – Az nem kapafog! Ő egy vámpír, aki egy démonkirállyal táncol. 

 – Te teljesen megbuggyantál – vigyorogtam. – Azt ne mondd, hogy a bálnák éneke váltotta ki belőled ezt az agymenést. 

 – Egy csodálatos Fantasy történetet olvasok épp róluk – vágott vissza sértetten. – Alig várom, hogy az író feltöltse végre a következő részt a weboldalra. Na, és te mit rajzoltál? 

Egészen közel hajolt hozzám, hogy szemügyre vegye az előttem heverő papírt. Az orromat megcsapta a hajából felszálló kókuszillat. 

 – Ez nagyon klassz! – suttogta. Óvatosan hátrébb húzódtam, és hagytam, hogy az ölembe hulljon a kezem. Nem akartam, hogy összeérjen a bőrünk, és az elektromos szikrázás végigrohanjon az izmaimon. Liesa észrevette a mozdulatomat, és visszafordult a saját rajzához.

 – Fogalmam sincs, mit írjak Frau Hellernek az irodalom nagy szerelmeiről – mondtam halkan. 

 – Melyik könyvet választottad végül? 

 – Elolvastam a Rómeó és Júliát, de nem sok tanulságot szűrtem le belőle. Mégis ki ölné meg magát azért, mert a szerelme meghalt?

 – Meglepően sokan – felelte Liesa szárazon. 

 – Rómeó ugyanúgy legyinthetett volna Júlia halálára, mint mikor szakítottak Rózával.

 – Jesszus! A két helyzet egyáltalán nem is hasonlít egymásra. Neked tényleg fogalmad sincs a romantikus szerelemről.

 – Miért, neked olyan nagy tapasztalatod van benne? A bálteremben táncolás lenne a romantika netovábbja?

 – Az ilyen jelenetek, még ha csöpögősek is, akkor is megindítóak – magyarázta indulatosan. – Ahogy együtt mozdulnak a zene ütemére, mégis alig érnek egymáshoz… hogy annyira közel kell lenned a másikhoz, hogy közben beszélgetni is tudtok, és folyamatos szemkontaktus fenntartani, de ennél tovább úgysem mentek…

Frau Meitner pont ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy odabalettozzon az asztalunkhoz, és vessen egy pillantást a rajzainkra.

 – Hát ez remek, Rufus! Látom, a bálnáktól nem tudtál elvonatkoztatni, de nagyon tetszik a vonalvezetésed. Használhatnál kicsit több színt! Mit szólsz a vízfestékhez? – ekkor Liesa papírját is szemügyre vette. Látványosan megborzongott. – Nagyon… jó, Liesa, csak így tovább… dolgozz még kicsit a… khm, műveden. 

 – Rendben, tanárnő! – vágta rá Liesa vidáman. – Hozok neked vízfestéket és ecseteket, Rufus. 

Gyilkos pillantást vetettem rá, mikor nagy vidáman visszatért egy magas falú pohárral, amit teletöltött vízzel.

 – Lássuk, mit tudsz! – incselkedett velem. 

 – Amíg távol voltál, lerajzoltam az igaz szerelmet – vágtam vissza. Liesa meglepetten zöttyent le a székére.

 – Igen? Hadd lássam! 

Az orra elé toltam a papírom. Liesa a szájára tapasztotta a kezét, de így is borzasztó hangosan, horkantva nevetett fel. Frau Meitner úgy meredt rá, mint aki szívesen keresztüldöfné a tekintetével.

A rajzlapon egy pálcikaember fogta egy muffin kezét, szájából a Liesától ellesett vámpírfogak lógtak ki. Szívecske formájú szemekkel nézett a mellette álló süteményre.

 – Így látja egy vámpír az ember szerelmét – suttogtam sejtelmesen. 

 – Elnézést kérek, ki kell mennem a mosdóba – nyögte ki Liesa Frau Meitnernek, és a nevetéstől fulladozva kiszaladt a teremből. 

Liesa Maier

– Szerinted Frau Meitner megengedi, hogy még egyszer betegyem a lábam a szakkörére? – kérdeztem Rufustól, miközben elmostuk az ecseteket a terem végében sorakozó csapok egyikénél. 

– Erősen kétlem. A rendbontó viselkedéseddel szemben elenyésző a tehetséged.

A padhoz visszatérve szemügyre vettem Rufus utolsó képét. Gyönyörű volt. Egy képzeletbeli tájat ábrázolt: halványkékes-szürkés víztükörből hosszú szárú növények, vaskos törzsű pálmafák és hatalmas páfrányok emelkedtek ki. A háttérben egy ködbe vesző hegy húzódott, barnás-narancssárga szikláin három vékonyka, fehér vízesés szaladt lefelé. Az égbolt színe lilába hajlott, a hold pedig pont olyan árnyalatú volt, mint a hegy.

 – Tudod, mire emlékeztet ez a festmény? – kérdeztem álmodozva. – Mintha csak egy dinoszauruszokról szóló dokumentumfilm illusztrációja lenne. El tudnám képzelni, hogy egy méltóságteljes Brachiosaurus ballag végig a növények között.

Valamiért úgy tűnt, ez a felvetés nagyon jól szórakoztatja Rufust. 

 – Érdekelnek a dínók? 

 – Kisgyerekként megőrültem értük – vallottam be. – Nekem nem Barbie babáim voltak, hanem műanyag dinoszauruszaim. Az összesnek tudtam a fajtáját. Na és te? Szeretted a Jurassic parkot? 

 – Volt egy időszakom, mikor érdekelt… de aztán egyszer csak kinőttem belőle.

 – Ha a festményeitek még nedvesek, hagyjátok csak az asztalokon, majd én összegyűjtöm őket később! – rikoltotta Frau Meitner. – A következő szakkörön visszakapjátok mindegyiket.

Rufus a padra kiterített tájképére sandított. A festmény vizesen csillogott a tantermi lámpák fényében.

 – Ezt egyelőre itt hagyom – mondta könnyedén. – A következő szakkörön még ráfesthetek egy Brachiosaurust a kedvedért.

Valahogyan sikerült lepleznem a nevetséges mód rám törő pirulást a fenti mondat hallatán. 

 – Menjünk, mielőtt Meitner tanárnő saját kezűleg dob ki – javasoltam, és kisiettem a folyosóra.

A tanterem ajtaja előtt, hátát a falnak vetve Kata várakozott. Halálosan unott képpel görgette a telefonján felvillanó bejegyzéseket, és csak akkor pillantott fel, mikor közvetlenül az orra előtt megálltam.

 – Nem mertél bejönni a szakkörre? – ugrattam. Kata a szemét forgatta válaszul.

 – Több eszem van annál… – a tekintete Rufusra siklott, és elvigyorodott. – De úgy látom, neked nincs.

 – Nem tudod, miről maradtál le. Hallottál már valaha bálnákat énekelni? – vágott vissza Rufus.

 – Nem, és soha nem is akarom, köszi.

Kata haja ezúttal csigákba göndörödve csiklandozta a nyakát. Egy fodros ujjú, fekete felsőt viselt, ami tökéletes kontrasztot alkotott sápadt bőrével.

 – Csak nem randira készülsz? Nagyon csinos vagy.

 – Köszönöm, Lies, de a te kedvedért csíptem ki magam.

 – Ó, akkor mégis randi? Nem tudtam róla, hogy van esélyem nálad!

 – Haha. Valójában azért jöttem, hogy elraboljalak. Megígérted, hogy ma délután együtt tanulunk.

Kutatva nézett az arcomra, és megjátszott fölháborodással kiáltott fel: – Csak nem… elfelejtetted?

 – Ne haragudj – vallottam be szégyenkezve. Az elmúlt napok mintha szürreális gyorsasággal peregtek volna le. Még magam előtt is kínos volt beismernem, hogy a Rufusszal töltött pillanatok adták meg mostanában az életem alapritmusát: szinte állandóan vele lógtam, vele beszélgettem, aztán a párbeszédeinkben felmerülő kérdéseken gondolkoztam.

 – Nem haragszom – veregette meg a vállam Kata kegyesen. – De ugye eljössz? Már beígértem Ellának egy látogatást Liesartúrtól.

Rufus megemelte az egyik szemöldökét.

 – Liesartúr?

 – Hosszú történet – fojtottam bele a szót Katába, aki már készségesen nyitotta a száját, hogy elmagyarázza a becenév eredetét. – Rufus, nem bánod, ha egyedül kell hazabuszoznod? 

– Nem bánom. Kiválóan megbirkózok a buszozás bonyodalmaival kísérő nélkül is. Otthon találkozunk – rám kacsintott, majd féloldalasan a vállára vetette a táskáját és elsétált. 

Kata halkan füttyentett.

 – Nyugodtan bevallhatod, ha kicsit belezúgtál. Hátulról legalább olyan helyes, mint elölről.

Oldalba böktem.

 – Egyáltalán nem zúgtam bele. 

 – Senki nem hibáztatna érte – pislogott rám barátnőm ártatlanul. 

 – A történelem dolgozatra készüljünk, vagy a matekra? – tereltem biztonságosabb talajra a beszélgetést. 

 – Segítek a matekban, ha te meg elmondod nekem a történelem leckét olyan jól érthetően, ahogy szoktad.

 – Mit nem lehet érteni a történelmen? – forgattam a szemem játékosan. Kata keményen megbökött.

 – És a matekon?

 – Aú! Hé, én sokkal finomabb voltam!

 – Jut eszembe, Abbyt is össze kell szednünk. 

 – Ő is csatlakozni szeretett volna a délutáni tanuláshoz? – kérdeztem meglepetten.

 – Aha, egészen idáig külön foglalkozása volt Frau Hellerrel. 

 – Érdekes, hogy egyedül neki kellett megjelennie.

 – Lehet, hogy ő a leggyengébb tanuló közülük, és extra segítségére szorul – találgatott Kata. 

 – Nem hiszem… Rufus azt mondta, hogy Abby amolyan igazi tanárok kedvence típus. 

 – Akkor lehet, hogy csak egy kis baráti csevelyre és egy angolos délutáni teára fogta itt a biorobot – vigyorgott Kata. 

Felnevettem. A gondolat, hogy Frau Heller elegánsan magasba tartott kisujjal tartogat egy csészét és az időjárásról cseveg a cserediákkal, egészen szürreálisnak hangzott.

Felkaptattunk a második emeletre. Alig értünk oda a különóra helyszínéhez, kicsapódott a terem ajtaja, és Abby libbent ki rajta. Ragyogó arccal ránk mosolygott.

 – Sziasztok! Remélem nem kellett sokáig várakoznotok miattam. 

 – Dehogy – nyugtattam meg. – Biztos vagy benne, hogy egy különóra után még velünk is tanulni akarsz?

Abby hátravetette a haját. 

 – Hát persze! A tanulás jó móka.

Kata felvont szemöldökkel nézett rám, és halkan a fülembe súgta:

 – Rufusnak igaza lehet. Ezzel a hozzáállással mi más lenne, mint a tanárok kedvence…

» » » » » 

Szerettem Katáéknál vendégeskedni. Tágas, modern bútorokkal berendezett lakásuk volt, de a falakat minden négyzetcentiméteren beborító gyerekrajzok otthonossá és barátságossá tették.

 – Liesartúúúúr! – sikkantotta a kishúga, Ella, abban a pillanatban, hogy beléptünk az ajtón. Habozás nélkül odarohant hozzám, és szorosan átölelte a térdem.  

 – Szia, Ellus! – leguggoltam elé, mire cuppanós puszit nyomott az arcomra. 

 – Helló, hugi – borzolt bele a hajába Kata. Ella igazi szeretetbomba volt, nyomban megölelte a nővérét is. – Nézd csak, még egy vendéget hoztam magammal! Őt Abbynek hívják.

Ella tűnődő arccal végigmérte Abby göndör, fekete hajkoronáját és magas szárú csizmáját. Végül óvatosan integetett neki. Abby mosolyogva visszaintett. 

 – Sziasztok, lányok! – Kata édesanyja feltápászkodott a nappali szőnyegéről és halk nyögéssel megtapogatta a derekát. – Már vagy fél órája a földön fekve rajzoltunk – magyarázta. 

 – Festő leszek – jelentette be Ella fontoskodva. Kata szemügyre vette a legújabb alkotást. Egy sötétkékre színezett, hosszú törzsű lovat ábrázolt, rajta egy krumpli formájú emberrel.

 – Már most is az vagy, hugi. 

 – De rég láttalak, Liesa! Hogy vagy? Édesanyádékkal minden rendben? – kérdezte Kata anyukája. 

 – Jól, köszönöm. Minden rendben. Apa sokat utazgat a munkája miatt, de most pont itthon van.

 – Liesáékhoz beköltözött egy szuper dögös cserediák, Rufus – kotyogott közbe Kata. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Abby égnek emelné a tekintetét, de nem szólt semmit. 

 – Helyes fiúk miatt sajnálkoztál annyira, hogy elfelejtettél jelentkezni a programba? – kérdezte az édesanyja szemrehányóan. 

 – Naná, nem is azért, hogy Bécsbe látogathassak az iskolai busszal. 

 – Mit fogtok csinálni? – érdeklődött Ella. 

 – Tanulunk egy kicsit. De utána bejöhetsz a szobámba, és befonom a hajad – ajánlotta Kata. Ella a homlokát ráncolva mérlegelte az ajánlatot.

 – Előbb nem jöhetek be?

 – Mi lenne, ha rajzolnál nekünk valamit, amíg mi tanulunk? És utána nem csak a te hajad fonjuk be, hanem Liesáét is.

Még mielőtt tiltakozhattam volna a hajmacerálás miatt, Ella lelkesen rábólintott az ajánlatra. 

 – Siessünk be, mielőtt meggondolja magát! – súgta Kata, és beterelt minket a nappaliból nyíló ajtón.

Az ő szobája halvány bézs és rózsaszín árnyalataiban pompázott, és minden egyes porcikájából nőiességet árasztott magából. 

 – Klassz szoba! – mondta Abby elismerően, és leült az ágyra.

 – Köszi – Kata előhalászta a történelem könyvét és a jegyzeteit. – Mivel kezdjünk? 

 – Szerintem inkább a matekkal, amíg még fog az agyam… utána már nem állok jót magamért. Ha elfáradok, olyan kérdéseket fogok feltenni, ami még titeket is összezavar majd – szabadkoztam. Abby fölnevetett, mintha csak egy jó viccet hallott volna.

 – Nem hiszem, hogy az lehetséges – vágta rá vidáman.

A rögtönzött tanulószakkör végül minden várakozásomat felülmúlta. Kiderült, hogy Abby épp olyan jó matematikából, mint Kata, ráadásul olyan remekül magyarázta el a feladatokat, hogy még nekem is egyszerűnek tűntek.

 – Gondoltál már rá, hogy tanárnak állj? – kérdeztem, miközben kétszer aláhúztam a végeredményt.

 – Ami azt illeti, igen. Mondták már, hogy lenne hozzá érzékem – Abby becsukta a füzetét és elővette a történelem könyvet. Alig kezdtünk bele a tananyagba, mikor észrevettem, hogy Kata félig lehunyt szemmel firkálgat a saját karjára. 

 – Mi az, már most meguntad? – ugrattam. 

 – Kit érdekelnek azok a dolgok, amik egyszer már megtörténtek? – forgatta a szemét, és befejezte a kezére rajzolt virágot. Abby megköszörülte a torkát.

 – A történelem tanulmányozása rendkívül hasznos tudomány. Lehetővé teszi, hogy megismerjük, hogyan formálódott a világunk a mai állapotára, hogy felismerjük, milyen hibákat követtünk el a múltban, és hogyan kerülhetjük el azokat a jövőben. 

Kata felhorkantott.

 – Ezek után szinte már rosszul érzem magam, amiért én meg a karomat tetoválom a tollammal, ahelyett, hogy a múlt hibáiból tanulnék…

– Te gondolkodtál már azon, hogy szeretnél-e egy igazi tetoválást valamikor? – kérdeztem, miközben szórakozottan belelapoztam a könyvembe. Kata kapva kapott a lehetőségen, hogy a témát rövid időre elterelje a történelemről.

 – Persze. A tizennyolcadik születésnapomra első dolgom lesz varratni magamnak valamit.

 – Tényleg? Mit? 

 – Azt még nem tudom. Talán egy mandalát, vagy egy idézetet. Majd kitalálom. Miért, te is szeretnél? Csináltathatnánk egyet közösen!

  – Nem, kizárt – ráztam meg a fejem.

 – Na és te, Abby? Szeretnél tetkót?

Abby megborzongott.

 – Nem hiszem. 

 – Én attól félnék, hogy ha választok valamit, megbánom, amiért nem valami más mellett döntöttem. És mi van, ha rosszul sikerül? Egy életen át viselhetném magamon – tártam szét a kezem.

 – Ezért kell olyan mintát választani, ami örök érvényű – vetette hátra a haját Kata. – Az első számú szabály pedig az, hogy soha ne varrasd magadra egy pasi nevét! 

Kicsit közelebb hajoltam hozzájuk.

 – Azt hiszem, Rufusnak van egy tetkója.

Abby szemöldöke magasra szaladt a homlokán, mintha valami elképzelhetetlen dolgot jelentettem volna ki. 

 – Micsoda? Egy tetoválás? Hol? – kérdezte már-már gyanakodva.

 – Hú, az szexi! – vágta rá Kata. – Mit ábrázol?

 – Nem tudom, csak egy kis részletet láttam belőle. Olyan, mintha a hátáról indulna, de a bordáira is ráterjed. Talán valamilyen absztrakt szimbólum lehet.

 – Vedd rá, hogy vegye le a pólóját. A tetkómutogatás mindig jó indok. Csak ne felejts el nekem is szólni róla, vagy legalább lefényképezni! Gyönyörű teste lehet…

 – Haha, rendben. Megegyeztünk – megint kicsit nehezemre esett levegőt venni, ahogy elképzeltem a fenti jelenetet. 

 – Tényleg, hogy tetszett Rufusnak a rajzszakkör? – csillant fel Kata szeme. 

Abby hitetlenkedve kapta föl a fejét.

 – Rufus? Egy rajzszakkörön? 

 – Aha, akarata ellenére magammal rángattam. Szegény lehet, hogy úgy érezte magát, mint akit csapdába csaltak. Frau Meitner arra bíztatott minket, hogy bálnaének és zenehallgatás közben rajzoljunk valamit.

Kata horkantva felnevetett.

 – Az a nő mindig is kattant volt kicsit.

 – Na és mit alkotott a mi drága Rufusunk a szakkörön? – érdeklődött Abby. Meglepett, milyen lenéző tónusú a hangja.

 – Gyönyörű képet festett – mondtam kissé dacosan. Elfogott a késztetés, hogy rácáfoljak Abby gúnyos reakciójára. – Hatalmas pálmákat ábrázolt, meg egy nagy, narancsszínű hegyet, tele vízesésekkel, és egy furcsa színű holddal… kár, hogy a teremben hagytuk száradni, különben megmutatnám. Frau Meitnernek is nagyon tetszett.

Abby arckifejezése kis híján belém fojtotta a szót. Összeszűkült szemekkel, mereven nézett rám.

 – Mégis mit mondott, honnan jött az ihlet ehhez a képhez? 

Hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek, olyan feszültnek tűnt. És mindez egy festmény miatt?

 – Öhm, nem mondta, mi inspirálta – mondtam végül. – De nyilvánvalóan egy kitalált tájkép. Gondolom, elképzelte…

 – Vagy az is lehet, hogy egy videojátékból szedte, nem? – tette hozzá Kata. 

Abby gyorsan összeszedte magát, és rendezte a vonásait. 

 – Lehet. Fogalmam sem volt róla, hogy Rufus ennyire… izé, művészi. Biztos klassz kép. De inkább térjünk vissza a törihez, mit szóltok?

Kata nagyot sóhajtott.

 – Oké, oké, megadom magam. 

 – Rendben – mondtam én is, de nehezemre esett a tananyagra koncentrálni.

Csak szerintem volt rohadt furcsa, ahogy Abby viselkedett? A szemem sarkából Katára lestem. Nem úgy nézett ki, mint aki bármi kivetnivalót talált volna a cserediák reakciójában. Megint csak én vagyok a paranoiás?, gondoltam bosszúsan.

 – Szerintem ezt a részt te jobban el tudnád mondani, Liesa – mosolygott rám ekkor Abby. 

 – Mi? Ja, igen, persze. Hol is tartottunk? 

 – És még én vagyok a rendbontó, mi? Te sem vagy jobb a koncentrálásban! – vigyorodott el Kata.

Abby Wilson

Egyetértően bólogattam és hümmögtem, miután Liesa átvette tőlem a szót, de a gondolataim teljesen máshol jártak.

Alaposabban szemügyre vettem a velem szemben üldögélő lányokat. Kata igazán csinos volt, még úgy is, hogy épp bosszúsan ráncolta a homlokát a történelem lecke miatt. Mióta Sam elkotyogta, hogy a filmnézős este után ledugta a nyelvét a lány torkán, sokat gondolkoztam rajta, mégis miért vállalt ekkora kockázatot. Tényleg csak a kíváncsiság hajtotta? 

A tekintetem Liesára siklott. Bő szabású, szürke pulcsijában úgy kuporgott Kata ágya szélén, mint egy utcakölyök. Benne bezzeg semmi különlegeset nem láttam, és mégis, mindezek ellenére úgy tűnt, jobban szemmel kellene tartanom.

Valóban látott volna egy tetoválást Rufuson? Az nem lehet. Biztos, hogy téved. És Rufus festménye… csak nekem hangzik gyanúsan ismerősnek, amit Liesa körülírt? 

Megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam.

Ezt a festményt még megnézem magamnak, mielőtt jelenteném Frau Hellernek, gondoltam.

» » » » » 

Liesa Maier

 – Megjöttem! Hahó! – kiáltottam, miközben lerángattam a csizmám és felakasztottam a kabátom az előszobában. Gyorsan a számba tömtem az utolsó falat sós süteményt, amit Kata anyukája tukmált rám tanulás után, és megálltam a lépcső aljában.

 – Van itthon valaki? Anya? Rufus?

Semmi válasz. A ház tökéletesen kihalt volt. 

A nappali falán ketyegő órára pillantottam. Hogyhogy senki nincs itt? Már hat óra is elmúlt.

Bedugtam a fejem a konyhába, de csak egy papírt találtam az étkezőasztalon. 

“Lucy, elmentünk bevásárolni apáddal. Majd mondd meg Rufusnak, hogy hal lesz a vacsi! puszi: Anya”

Sietve a zsebembe tömtem az üzenetet. Anya állítása szerint mindig is imádta a könyvekben és filmekben, ha papírdarabokon hagytak üzeneteket egymásnak a szereplők, és ezért írt ő maga is gyakran kis jegyzeteket apának meg nekem. “Sokkal romantikusabb, mint telefonon írogatni”, bizonygatta. Arra nyilvánvalóan nem gondolt, hogy ez a kis szokása egyszer még visszaüthet ránk.

Még jó, hogy nem Rufus talált rá a papírra! Szép lenne, ha azt kellene magyarázgatnom, ki is az a Lucy… Apropó, Rufus. Ő meg merre kószál? 

Felügettem a lépcsőkön, és bekopogtam a vendégszoba ajtaján. 

Semmi válasz. Újra próbálkoztam, ezúttal hangosabban.

 – Rufus, itt vagy? 

Még mindig semmi. Óvatosan lenyomtam a kilincset és belestem a szobába. Tökéletesen üres volt. A Frau Hellertől kapott napló az asztalon hevert, Rufus hátizsákja pedig az ágy mellé dobva. Tehát már járt itthon, csak elment valahova.

Aggodalmasan pillantottam ki az ablakon. Odakint már minden koromfekete volt. 

Ugye nem az erdőbe ment? És ha eltévedt? A gondolattól összeszorult a torkom. 

Kapkodva előhalásztam a telefonom, hogy felhívjam – és ekkor jöttem rá, hogy nincs meg a száma. Próbáljam meg utolérni Adamet és Gretát, hátha Abby vagy Sam fel tudná hívni Rufust? Vagy várjak még egy kicsit? 

Ekkor zörgést hallottam az előszobából. 

 – Rufus? – kiáltottam, és odarohantam a lépcsőhöz. Kicsit lelombozódtam, mikor csak anya és apa lépett be a házba.

 – Szia, kicsim! Megkaptad az üzenetem? 

 – Igen, anya. Lucy elolvasta, amit írtál – mondtam élesen. Apa lehámozta a nyakába tekert sálat és a konyhapultra dobta a hófehérré párásodott szemüvegét. 

Anya pont úgy pirult el, ahogy én szoktam.

 – Észre sem vettem, hogy Lucyt írtam – szabadkozott. Apa összeráncolta a homlokát.

– Ti meg miről beszéltek?

– Semmiről – mondtam gyorsan. Nem akartam veszekedést kirobbantani közöttük. Apa biztosan felrobbant volna a méregtől, ha megtudja, anya képes volt az eredeti nevemet leírni egy papírlapra, amit aztán a konyhában hagyott. 

 – Találkozatok Rufusszal? Azt hittem, már rég itthon lesz, mikor hazajövök. 

– Azt mondta, hogy sétálni megy. Még nem ért vissza?

Remek, gondoltam. 

– Oké, köszi.

– Körülbelül egy óra múlva már kész is a vacsora – ígérte apa, és rövidesen csörömpölni is kezdett az edényekkel a konyhában. Hallottam, hogy anya a kandalló körül sürgölődik, hogy tüzet rakjon.

Kapkodva üzenetet írtam Gretanak és Adamnek. Borzasztó balsejtelem járt át. 

És ha igazam volt a farkasokkal kapcsolatban? Mi van, ha letért az ösvényről, és felfalta egy vadállat? Vagy ha egyszerűen csak eltévedt? Eltévedt és halálra fagy az erdőben. Nekem pedig annyi eszem sem volt, hogy elkérjem a telefonszámát, pedig már vagy két hete nálunk lakik… 

“Nem veszi fel a telefonját. “ – írta Greta.

“Sam nem érte utol. Minden oké? “- ez Adamtől jött.

Magamhoz vettem egy zseblámpát, és még egy réteg zoknit húztam a lábamra. Készen álltam rá, hogy szóljak anyáknak a cserediákunk eltűnéséről, aztán belevessem magam az erdő sötétjébe. Talán nem jutott messzire, biztattam magam zakatoló szívvel. A puszta gondolattól, hogy Rufus magányosan bolyong a hidegben a komor fenyőfák között, tetőtől-talpig kirázott a hideg.

Mintha csak magamat akartam volna meggyőzni róla, hogy egész biztosan nem rejtőzik a vendégszobában a takarók alatt, még egyszer benyitottam hozzá. A tekintetem újra körbesöpörte a szobát. Minden kétséget kizárólag üres volt. 

Visszafordultam az ajtóhoz, nagy levegőt vettem, és megszorítottam a kilincset. A következő pillanatban azonban éles reccsenés, majd egy tompa puffanás hangzott fel közvetlenül mögöttem. Megperdültem – aztán a döbbenettől szabályosan eltátottam a szám.

A szoba közepén Rufus térdelt, levegő után kapkodva.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át