Liesa Maier

Képtelen voltam megszólalni, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Rufus, aki idáig fél kézzel a padlóra támaszkodott, vett egy mély levegőt, és felegyenesedett.

– Szia, Liesa – mondta olyan fesztelenül, mintha nem másodpercekkel ezelőtt került volna elő a semmiből.

– Én… te… izé – krákogtam válaszul. 

Rufus nesztelen léptekkel megkerült, és becsukta az ajtót a hátam mögött. Én mozdulatlanul álltam a szoba közepén. A kezeim bénultan csüngtek az oldalam mellett.

 – Miújság? – kérdezte Rufus. A tekintete megint azzal a jól ismert, csendes derűvel csillogott, mintha titokban a saját bennfentes viccén szórakozna.

Megpróbáltam válaszolni, de nem jöttek szavak a nyelvemre. 

 – Te… te meg honnan… ez mégis mi a fene volt?! – szakadt ki belőlem végül. 

– Mire gondolsz pontosan? 

– Tudod te jól, hogy mire gondolok, Rufus Travers – vágtam rá indulatosan, és fenyegetően a levegőbe böktem a mutatóujjammal. A kezem remegni kezdett, ami jelentősen csökkentette a tekintélyemet, így inkább zsebre vágtam.

Rufus jókedvűen kuncogott. Úgy tűnt, nem hatotta meg az erélyesnek szánt fellépésem.

– Remélem tudod, hogy ezt nem úszod meg valamiféle magyarázat nélkül – mondtam erőltetett könnyedséggel.

– Tényleg szeretném, hogy kifejtsd, mire gondolsz.

Rufus leült az íróasztal előtt álló székre és előrehajolva az öklére támasztotta az állát, mintha csak egy hosszú mesére várakozna. 

Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Önkéntelenül is fel-alá kezdtem járkálni, és heves gesztikulálással kísértem az esetlenül megfogalmazott szavaimat.

 – Oké, szóval… mikor hazaértem, az egész házat üresen találtam. Senki nem volt itthon. Hozzád is benéztem… aztán anyáék megjöttek, és azt mondták, hogy sétálni mentél. Közben pedig besötétedett, én már azt hittem… azt hittem, eltévedtél az erdőben, vagy nem is tudom, elestél, beütötted a fejed és halálra fagytál.

A szemem sarkából Rufusra lestem. Kezdett úgy istenigazából felidegesíteni, mikor láttam, milyen jól mulat rajtam. 

 – Még mielőtt a keresésedre indultam volna az erdőben, újra bejöttem a vendégszobába, ami tökéletesen üres volt. Nem volt itt senki. És akkor hopp! Egyszer csak feltűnsz… szó szerint a semmiből!

Néhány másodpercig csöndben néztük egymást. A szobában túlságosan is hangosnak tűnt a feldúlt, kapkodó lélegzetem. Rufus félrebillentette a fejét, a tekintetében egyszerre kihúnyt a vidám csillogás.

 – És te mit gondolsz, mi történt valójában? – kérdezte. Olyan kutatóan nézett rám, mintha azt várná, hogy majd előállok valamilyen logikus magyarázattal. 

 – Arra számítottam, hogy majd te megmondod.

Rufus halkan hümmögött, és megdörzsölte az állát. 

 – Szóval? Még mindig nem hallottam a magyarázatod. Azt pedig jobb, ha meg sem próbálod beadni nekem, hogy végig itt voltál. Láttam, hogy üres a szobád – fontam össze a karom magam körül. Egyszerre fázni kezdtem. Ötletem sem volt, mit fogok hallani, de az az érzés fogott el, hogy nem lesz egyszerű megemészteni. 

 – Hadd gondolkozzak kicsit. Még nem tudom, mennyit mondjak el neked.

 – Rendben – nyögtem ki. A körülményekhez képest egészen higgadtan csengett a hangom. Képzeletben gratuláltam magamnak a jól játszott magabiztosságért.

Rufus felállt a székről, és most ő kezdett el fel-alá járkálni. Kikerültem az útjából, és lezöttyentem az ágy szélére.

– Nem fogsz hinni nekem – mondta végül.

– Azért csak tegyél próbára.

– Oké… én figyelmeztettelek.

Rezzenéstelen tekintettel meredtem rá.

 – Mondd csak!

 – Vámpír vagyok.

 – Haha.

 – Nem viccelek. 

 – Megint csak: haha. 

 – Olyan gyorsan és zajtalanul ugrottam be az ablakon, hogy észre sem vetted, amíg meg nem reccsent a padló.

Önkéntelenül is az ablak felé siklott a tekintetem. Csukva volt, a párkányon pedig vékony paplant formált a hó. 

 – Ne szivass már, Rufus – forgattam meg a szemem. – Nem vagyok hülye, vámpírok nem léteznek.

Összefonta a karját, és félrebiccentett fejjel nézett rám. Megint úgy festett, mint aki kiválóan szórakozik. 

 – Tudom, mit láttam. Egyszer csak itt térdeltél a szoba közepén – indulatosan a parkettára mutattam. Rufus tekintete megakadt valamin a levegőben, aztán tovább siklott rám. 

 – És, egy vámpír nem térdelhet vendégszobák padlóján? – kérdezte. 

 – Hagyd már abba a hülyéskedést! 

 – Nézd, Liesa, én megmondtam előre, hogy nem fogsz hinni nekem. Te megkérdezted, hogy kerülhettem elő a semmiből, én pedig olyan választ adtam, amit – ezek szerint – képtelen befogadni az agyad.

Dacosan felszegtem az állam. 

 – Amúgy is, ha valóban vámpír lennél, nem lenne hideg a bőröd? Vagy nem kellene porrá válnod a napon? 

 – Semmit nem tudsz a vámpírokról, csak azt, amit a könyvekben olvastál és filmekben láttál. Honnan tudod, mi igaz rólunk és mi nem?

 – Aha. Van egy olyan érzésem, hogy nem veszel komolyan engem. 

 – Ugye tudod, hogy ezt senkinek nem árulhatod el? – susogta Rufus. – Ha mégis… meg kell, hogy öljelek. 

A félelmetesnek szánt mondat súlyát kissé csorbította, hogy mosoly bújkált a szája sarkában. Égnek emeltem a pillantásom. 

 – Liesaaa! – kiáltotta ekkor anya a lépcső aljáról. 

 – Igen? – üvöltöttem vissza.

 – Mindjárt kész a vacsora! Tudsz valamit Rufusról? 

 – Még számolunk – mordultam az ártatlanul pislogó “vámpírra”. – Remélem, a vérszívók szeretik a halat. 

Zakatoló szívvel és száguldozó gondolatokkal robogtam le a lépcsőn.

 – Megterítenél, Lies? – kérdezte apa, miközben fel-alá szaladgált a konyhában. – Mindjárt tálalásra kész a lazac. Az édesburgonya pürét és a zöldségköretet már viheted is az asztalhoz. Merre jár a Bath-i barátod? 

 – Nem a barátom – mondtam kényszeredetten, és az asztalra helyeztem a tányérokat. – Kiderült, hogy már rég itthon volt, csak szunyókált kicsit.

 – Tinédzserként én is állandóan aludtam – merengett apa. 

 – Rufus, kész a vacsora! – rikkantotta anya. Megdörzsöltem a fülem.

 – Vennünk kéne neked egy megafont, hogy abba kiabálhass.

 – Nagyszerű ötlet! 

 Rufus egy sötétkék pulcsiban ballagott le a lépcsőn. Nagyon jól nézett ki. De azért nem természetfelettien jól, mondtam magamnak nyomatékosan.

 – Hmm, fantasztikus illatok szállnak, Mr Maier! 

A vacsora alatt folyamatosan Rufus viselkedését elemeztem. Kétszer is vett a köretből, nevetett anya legutóbbi kempinges történetén (pedig egyáltalán nem volt vicces a sztori), és megint csatlakozott apához valami informatikai téma elemzésében. Egyszer még a pulcsiját is leette! 

Persze, hogy ember. Mi más lenne? Teljesen meghülyültem, hogy egy másodpercre is elhiggyem a vámpíros dumáját?

 – Liesa, te nem eszed meg a lazacot? 

 – Hmm? 

Ekkor vettem észre, hogy csak piszkálgattam a tányéromra porciózott ételt. 

 – Ja, izé, nem vagyok igazán éhes. Katával anyukája megkínált minket egy nagy tálca sós sütivel suli után.

 – Én szívesen megeszem Liesa helyett – jelentkezett Rufus.

 – Vidd csak – kapartam a tányérjára a lazacot. Gyanakvó pillantásomra fittyet hányva, befalta a halat. 

Egy éhenkórász tinédzser srác, semmi több, mondtam magamnak nyomatékosan.

Alig vártam, hogy kijátszhassam az “aludni megyek” kártyát, felrángassam magammal Rufust az emeletre, és tovább faggassam arról, hogy mégis mi történt ma délután. A kis szemétláda persze keresztülhúzta a számításaimat. Vidáman tovább cseverészett a szüleimmel.

Rendben van, Mr Travers, ezt ketten is játszhatjuk, gondoltam, és elnyomtam a késztetést, hogy türelmetlenül doboljak az ujjammal az asztalon. 

Végül anya adta fel  elsőként a társalgást.

 – Hű, kezd későre járni! Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk, gyerekek – ezek szerint nem tűnt fel neki, hogy az egész vacsora alatt alig szólaltam meg.

 – Majd Rufus és én elmosogatunk, ti menjetek nyugodtan aludni! – ajánlottam édesded mosollyal. 

 – Köszi, Lies. Rendesek vagytok – tápászkodott fel apa az asztal mellől. Összeráncolt homlokkal olvasott valamit a telefonján, majd gyorsan a zsebébe süllyesztette. – Hát, én már tényleg nagyon álmos vagyok – mondta, tökéletesen élénk hangon. Anya ásítva bólogatott.

 – Jó éjszakát! Holnap bevihetlek titeket az iskolába kocsival.

 – Nem szükséges – vágtuk rá Rufusszal egyszerre.

Megvártam, amíg anya és apa kivonultak a konyhából és a bojler zúgva-hörögve nyöszörögni kezdett, jelezve, hogy valaki elindította a melegvizet a fürdőben.

 – Még mindig várom, hogy előállj egy hihető indokkal – fordultam oda Rufushoz.

 – Már így is többet mondtam, mint amennyit szabad – felelte. A szeme olyan őszinte ártatlansággal csillogott, mint egy ma született báránynak. 

 – Tudod, mit? Ha tényleg vámpír vagy, bizonyítsd be! 

 – Szívjam ki a véred és öljelek meg? – kérdezte vigyorogva. 

 – Biztos van valami szuperképességed, nem? – kérdeztem gúnyosan. – Például… nem is tudom, mássz be megint a szoba ablakán hangtalanul pár másodperc alatt. Vagy fuss olyan gyorsan, hogy alig lássam. Kapj el valamit, amire nem számítasz! 

Az utolsó mondatot követően gondolkodás nélkül hozzávágtam a kezemben tartott kanalat. Rufus egyetlen reakciója az volt, hogy felemelte mindkét kezét, így az evőeszköz nem a pulcsiját találta el, csak nagy csörömpöléssel leesett a padlóra. Szerencsére a bojler élet-halál harca a melegvíz csiholásért minden más zajt elnyomott. 

 – Ez meg mi volt? Az igazmondó kanál-próba? – kérdezte Rufus. 

 – Bizonyítékokra várok.

 – Nem mondok többet, és kész. Kizárt dolog, hogy bajt hozzak a fejedre. Ha pedig bárkinek is mesélsz erről, úgyis csak őrültnek néznek. 

A francba, igaza van. Elképzeltem Kata arckifejezését, ahogy a suliban próbálom győzködni: “hidd el, hogy valami nincs rendben a sráccal. Esküszöm, hogy egyik pillanatban még nem volt ott a szobájában, aztán egyszer csak felbukkant a semmiből. Komolyan mondom, hogy a levegőből pattant elő. Ja, állítólag vámpír, de ki tudja manapság, mi igaz és mi nem?”. 

Rufus mélységesen elégedett képet vágott, mint aki pontosan tisztában van vele, mi jár a fejemben. 

 – Tudsz gondolatot olvasni? – kérdeztem gyanakodva. 

 – Persze.

 – Akkor most mire gondolok? 

 – Arra, hogy vajon tudok-e gondolatot olvasni. 

 – Na és most?

 – Egy kék elefántra. 

Összevontam a szemöldököm. 

 – Biztos voltam benne, hogy kamuzol! 

Rufus csak nevetett. 

 – Ez a találgatás meglepően szórakoztató.

Vajon a saját osztálytársai tudják, mi folyik körülötte? 

Felidéztem Abby reakcióját, mikor megmutattam neki Rufus festményét. 

 – Abby kérdezősködött a képed után – mondtam. Rufus felvonta a szemöldökét. 

 – Milyen képről beszélsz? 

 – Amit festettél – nem néztem rá, csak egymás után súroltam tisztára a tányérokat. – Azt kérdezte, mi alapján készült. 

Rufus nem felelt semmit. A szemem sarkából láttam, hogy összefonja a karját a mellkasa előtt. 

 – A lényeg az, hogy semmibe nem akarlak belekeverni. Úgyhogy ne is kérdezősködj tovább, Lucy. 

A szívem kihagyott egy ütemet. 

 – Mit mondtál? 

Rufus rám mosolygott.

 – Lucy csúszott ki a számon? Liesát akartam mondani. Megbotlott a nyelvem. 

A rohadt életbe. Biztosan látta a papírt, amit anya hagyott a konyhában. Komolyan el kell beszélgetnem vele, hogy hagyja abba ezt az őskori üzengetést, mielőtt még nagyobb bajt kever valamelyik papírcetlijével!

 – Oké… egyelőre abbahagyom a kérdéseket – mormoltam kelletlenül. Ez vajon egy ki nem mondott alku a részéről? Ő sem piszkálja az én titkomat, ha én sem az övét?

– Add csak ide a szivacsot, majd én befejezem az utolsó edényeket – Rufus óvatosan megkerült, és átvette a helyem a mosogatónál. 

– Lehet, hogy te valamiféle kétbalkezes vámpír vagy? Leeszed magad vacsora alatt, besegítesz a mosogatásban, még egy kanalat sem tudsz elkapni…

Rufus megigazította a pulóvere nyakát. 

 – A kanál csúszott a víztől – mondta csúfondárosan vigyorogva. – Amúgy is, nem arról volt szó, hogy nincs több kérdés?

Befejezte a mosogatást, megtörölte a kezét és egészen közelről nézett a szemembe. Olyan kutató volt a pillantása, mintha egyenesen a lelkembe próbálna látni. Furcsa, bizsergető érzés fogott el. 

Biztos, hogy nem tud gondolatot olvasni?, suhant át a fejemen. 

– Én csak próbálok segíteni neked. A hihető hazugságokon még dogoznod kell – mondtam tompán.

 – Azt már látom, hogy te nagy szakértő vagy a témában.

Sajnáltam, hogy a gyér világításban nem látom az arany pöttyöket az íriszén. A szeme sötét volt, és kifürkészhetetlen. 

A szívem meglódult. Valamiért még közelebb akartam lépni hozzá, mint akit megbabonáztak. Éreztem, hogy megmozdul a kezem. Meg akartam érinteni a nyakát, fel akartam húzni a pólóját, hogy végigfuttassam az ujjaim a tetováláson…

 – Liesa, majd kapcsoljátok le a villanyt a nappaliban! 

Összerezzentem, és távolabb húzódtam Rufustól. A bojler hörgése elhallgatott. Szerencsére anya csak a hálószobából kiabált, nem jött be a konyhába.

 – Rendben, anya. Jó éjszakát! – kiáltottam vissza.

 – Jó éjt! 

 Rufus a konyhaajtónak dőlve, félrebillentett fejjel nézett rám. 

 – Mit bámulsz? – kérdeztem. Egyszerre dühös lettem, amiért kis híján így elragadtattam magam korábban. Még jó, hogy nem ugrottam a nyakába, és próbáltam megcsókolni!

Amúgy sem szereti, ha hozzáérsz a bőréhez, emlékeztettem magam. 

 – Csak szeretem nézni, ahogy elpirulsz – mondta Rufus vigyorogva.

 – Ha nem vigyázol, hozzád vágok még egy kanalat, Drakula gróf! – csattantam fel, aztán lekapcsoltam a fényeket.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át