Liesa Maier

A szemem sarkából Rufust méregettem. A tenyerének támasztotta a homlokát, és a biológia tankönyvet olvasgatta. Ma megint úgy festett, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Nem voltak illúzióim afelől, hogy én milyen rosszul nézhetek ki: egész éjjel nyugtalanul forgolódtam az ágyamban, és UFÓkkal, meg féreglyukakkal kapcsolatos álmok gyötörtek. 

 – Mi az, Maier? – kérdezte Rufus, anélkül, hogy felém fordította volna a tekintetét. Lapozott egyet a tankönyvben.

Gondosan körülnéztem, de a teremben tartózkodó osztálytársaim ügyet sem vetettek ránk. A biztonság kedvéért azért lehalkítottam a hangom, és kicsit közelebb hajoltam hozzá.

 – A tegnapi beszélgetésünk jár a fejemben. Tudod, mikor kikerülted a magyarázkodást azzal a szöveggel, hogy vámpír vagy. 

– Aha – még mindig nem nézett rám. 

– Szóval… ma reggel körülnéztem az udvaron. Sehol nem láttam lábnyomokat a hóban.

– És?

– Azt mondtad, hogy bemásztál az ablakon – emlékeztettem. – Csakhogy semmi nyomot nem hagytál magad mögött. Minden arra utal, hogy soha nem is jártál odakint, egyszerűen felbukkantál a szobában a semmiből.

– Ez elég szürreálisan hangzik.

Képtelen voltam uralkodni a hangomban bujkáló izgatottságon. Sürgetően közelebb hajoltam hozzá.

– Hol voltál? Hogy kerültél vissza a házba? Miért nem mondod meg az igazat?

– Azt hittem, befejeztük a kérdéseket – vonta össze a szemöldökét Rufus, és most először emelte rám a tekintetét. 

– Az az ígéret csak tegnapra vonatkozott. 

 – Oké, ha te is, akkor én is. Mi az igazi neved? 

 – Liesa Maier – feleltem szemrebbenés nélkül. 

 – És akkor kicsoda Lucy, akinek az üzenetet hagyta anyukád? 

 – Anya néha így becéz. Liesa, Lies, Lulu, ebből jött a Lucy. 

Rufus halkan felnevetett. 

 – Úgy hangzik, mintha alaposan begyakoroltad volna ezt a választ. 

 – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Szóval, ha azt játsszuk, hogy felváltva kérdezünk és válaszolunk, akkor most megint én jövök. A vámpíros szöveget egyszerűen nem veszem be. Adj valami más magyarázatot arra, hogyan bukkan fel valaki a semmiből!

Rufus becsukta a könyvét és teljes testével felém fordult. Ma reggel kék pólót viselt. A sápadtsága és karikás szemei ellenére irtózatosan helyes volt a sötét hajával, és a ragyogó szemeivel. Ne hagyd, hogy a külseje eltérítsen. Erőszakolj ki belőle valamilyen választ!, utasítottam magam könyörtelenül.

 – Oké, akkor hallgass ide – Rufus is lehalkította a hangját, és közelebb hajolt hozzám. A levegőben vibráló feszültségtől szinte elakadt a lélegzetem. – Emlékszel, mikor odaadtad a Harry Potter könyvet?

 – Aha.

 – Nos, talán sosem gondoltad volna, de az a történtet részben igaz. Valóban léteznek varázslók, akik gyakran elvegyülnek az egyszerű emberek között…

Felhorkantam, és csalódottan kiegyenesedtem a székemen.

 – Már megint hülyéskedsz! 

 – Már megint nem hiszel nekem – panaszkodott Rufus. 

 – Mégis miért hinnék neked? Azt akarod mondani, hogy tegnap este odavarázsoltad magad a szoba közepére? 

 – Pontosan. 

Mérgesen fújtattam.

 – Na jó, akkor azt válaszold meg, hogy merre jártál előtte? Honnan kerültél elő?

 – Egyszerre csak egy kérdés, nem úgy működik ez a játék? 

Gyanakodva méregettem. – Te mit szeretnél tudni?

 – Ha már úgyis ott tartunk, hogy ki merre járt… a te családod honnan érkezett valójában? Nem veszem be a Németország mesét. Angliából jöttetek, ugye? A déli országrészből?

Megkövülve meredtem rá, minden erőmmel igyekeztem, hogy semmilyen érzelem ne üljön ki az arcomra. 

 – Miből gondolod? – kérdeztem, erőltetett nyugalommal. A francba, a hangom idegesítő cincogásba csapott át.

 – Az akcentusodból – magyarázta Rufus magától értetődően. 

Az ajkamat harapdálva piszkáltam a biológia könyvem sarkát. Hol késlekedik Herr Kreil? Általában előbb be szokott rontani a terembe, mint hogy megszólaljon a csengő… most bezzeg se híre, se hamva!

 – Nem gondoltam, hogy angol nyelvész is vagy, amellett, hogy vámpír, vagy varázslótanonc – morogtam. Rufus felnevetett. 

 – Az biztos, hogy értek a nyelvjárásokhoz. 

 – Szóval kitartasz a varázslós sztorid mellett? – kérdeztem dacosan.

 – Te kitartasz a németországi sztorid mellett?

 – Na jó – mondtam halkan. – Igazad van, eredetileg Angliából jöttünk, de nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy Németországból költöztünk ide. Egy darabig ott éltünk.

Rufus könnyedén biccentett.

 – Szóval, akkor mire vársz, Harry Potter? – kérdeztem. – Varázsolj valamit!

Rufus összedörzsölte a tenyerét.

 – Abrakadabra, csiribú, csiribá, teremjen itt egy… biológia tanár! – aztán csettintett az ujjával. 

Elhúztam a számat.

 – Ez komoly?

A következő pillanatban azonban Herr Kreil vágtázott be a terembe.

 – Ne haragudjatok a késésért! Már kezdem is órát. A mai lecke különlegesen izgalmas lesz.

Rufus fölényes mosollyal összefonta a karját a mellkasa előtt. 

 – Látod? Bárkit elő tudok teremteni a megfelelő varázsigékkel.

Lapos pillantást vetettem rá.

 – Csak rohadt nagy mázlid volt az időzítéssel!

Ekkor Rufus odahajolt hozzám, és egészen közelről suttogott a fülembe. Önkéntelenül is kellemes borzongás futott végig a hátamon, ahogy meleg lélegzete végigsimított a bőrömön. 

 – Tudod, egyáltalán nem tartom különösnek, hogy Angliából jöttetek ide. Inkább azt nem értem, miért kell titokban tartanod, és miért borít ki téged ennyire, ha beszélned kell róla.

Megdermedtem. Lehet, hogy mégis van valami a varázslós sztorijában? Talán meg tudja bűvölni az embereket, hogy kiszedje belőlük az igazat? 

Rufus Travers

Nem is emlékszem, mikor szórakoztam ilyen jól utoljára. Liesát ugratni a rejtélyes felbukkanásom magyarázataival meglepően vicces volt. Úgy ráncolta az orrát, mint egy dühös kis hörcsög, ahogy újabb és újabb elméletekkel álltam elő. 

Aztán mikor megemlítettem Angliát, a jó hangulatot a következő másodpercben mintha elvágták volna. Onnantól kezdve, hogy Liesa suttogva bevallotta honnan költözött ide a családja, szobormereven bámulta a tankönyvét. Jobb keze időnként automatikusan a hajához kapott, de aztán visszaereszkedett az ölébe, mintha csak realizálta volna, hogy az ideges hajtincs-tekergetés nem fogja feloldani a feszültségét.

Furcsa kis szúrást éreztem a mellkasomban, ahogy az arcára lestem. Akármennyire is erőlködött, hogy közömbös képet vágjon, láttam a szemében a pánikot. Egy megriasztott őzgidára emlékeztetett. 

Nem mindegy az neked, hogy felzaklattad? , korholtam magam. Majd túlteszi magát rajta.

Ennek ellenére kitéptem egy papírt a füzetemből, és ráfirkáltam: 

“Na jó, te nyertél. Nem vagyok varázsló. Habár Herr Kreilt tényleg sikerült előteremtenem egy csettintéssel, szóval lehet, hogy mégis van benne valami…”

A papírt odalöktem Liesának, és addig figyeltem a szemem sarkából, amíg el nem mosolyodott. A mellkasomat piszkáló enyhe szúrás abban a pillanatban abbamaradt. 

Liesa a nyelve hegyét kidugva körmölt valamit a lapra, és visszatolta hozzám.

“Próbáld meg ezúttal eltüntetni. Ha köddé válik, soha többé nem kérdőjelezem meg a varázserődet.”

Körülnéztem, aztán pattintottam egyet az ujjammal. Herr Kreil még mindig ott gesztikulált a tábla előtt. Úgy tettem, mintha zavarba jöttem volna: homlokomat ráncolva meredtem az ujjaimra, összedörzsöltem a tenyerem, és újra csettintettem. Liesa kuncogott, és a szemei a jól ismert félholdakká szűkültek. 

“Tudtam, hogy nem vagy varázsló! Mi a következő magyarázatod?”

“Időutazó vagyok”, írtam vissza. Liesa mosolyogva csóválta a fejét.

“Igazán? És merre jártál tegnap? Megnézted a nyertes lottószámokat?”

“Ohó, azt hiszed az időutazóknak nincs erkölcsi kódexe az ilyen dolgokkal kapcsolatban?” 

Liesa végigolvasta a macskakaparásom, aztán rám pillantott.

 – Miért, van? – kérdezte suttogva. – Erkölcsi kódexetek?

Ünnepélyesen bólintottam.

 – Szóval az időutazós teóriát be tudod fogadni?

 – Dehogyis. Csak eddig ez volt a legszórakoztatóbb magyarázatod. Kíváncsi vagyok, mennyire találtad ki a részleteket. Az erkölcsi kódex jó duma volt!

 – Mire lennél kíváncsi?

 – Csend legyen a hátsó sorban! – szólt oda Herr Kreil. – Majd a szünetben beszélgettek egymással, rendben? 

“Szóval, hol voltál?”, írta Liesa kapkodva. “Megnézted magadnak a jövőt kicsit? Lesz még élet száz év múlva is a Földön?”

“Ó, engem nem érdekel a jövő. Lesz, ami lesz. Inkább visszamentem néhány héttel, és még egyszer ettem egy fantasztikus hamburgerből.”

Liesa felhorkantott, ahogy megpróbálta elfojtani a nevetését, ezzel kiérdemelve egy újabb helytelenítő pillantást a biológia tanártól. 

Valamiért egészen megkönnyebbültem, amiért minden jel arra mutatott, hogy fogalma sincs, mi történt valójában a vendégszobában tegnap. Mikor majd ma este jelentést teszek, tökéletes magabiztossággal jelenthetem ki, hogy Liesa Maier nem tud semmiről.

Liesa Maier

– Ugye egyszer tényleg elmondod, mi történt valójában? – kérdeztem az utolsó óránk előtt. – Nem hagyhatod, hogy azt higgyem, teljesen megbolondultam… 

Rufus elgondolkodva nézett rám. Úgy tűnt, mintha habozna. Egészen fellelkesedtem a gondolatra, hogy talán hamarosan előáll egy ésszerű és logikus magyarázattal.

 – Kérlek! – igyekeztem könyörgően nézni. Annak ellenére, hogy ilyenkor leginkább egy kötőhártyagyulladásos basset hound-ra hasonlítok (láttam már magam a tükörben, mikor ezt a tekintetet gyakoroltam), úgy tűnt, hogy sikerült hatnom Rufus lelkiismeretére.

–  Ez az egész nem olyan egyszerű, mint ahogy gondolod – mondta halkan. Most először volt igazán komoly az arca. – Nem mondhatok el neked bármit. Vannak szabályok, amiket nem hághatok át, különben nagy bajba kerülök. 

 – Frau Hellernél? – amint kicsúszott a számon, már meg is bántam, hogy ilyen hülyeséget kérdezek. Rufus felnevetett.

 – Nem, ez… ez nem éppen az ő hatásköre.

 – Akkor mondj csak annyit, amit még szabad! – sürgettem. 

Összehúzott szemekkel nézett rám, mintha még mindig azt mérlegelné, mennyit it áruljon el. 

– Nem akarlak téged is belekeverni, Liesa. Ezt nagyon fontos megértened. Minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy.

Ez a mondat szörnyen ismerősen csengett.

 – Olyan érzésem van, mintha egész életemben ezt a kifogást hallgattam volna – morogtam dühösen. 

 – Fogd már fel, hogy nem rajtam múlik, hogy miről számolok be neked! – vágott vissza Rufus, nem kevésbé ingerülten.

 – Sziasztok! Ti miről sutyorogtatok egész nap? – a következő pillanatban Kata ugrándozott oda a padunkhoz. Gyors mozdulattal lesöpörtem az asztalról a tanórák alatt folytatott levelezésünket.

 – Á, csak arról, hogy lehetséges-e az időutazás – felelte Rufus.

 – Csupa kitalált hülyeségről – vágtam rá. 

Kata egyikünkről a másikukra nézett, végül megvonta a vállát.  

 – Jössz átöltözni, Liesa? El fogunk késni tesiről, és én még panaszkodni akartam neked Samről előtte.

 – Aha, persze – feltápászkodtam, és a táskámba szórtam a jegyzeteimet. 

 – Nem tudom hová tenni a drága osztálytársad viselkedését – fordult oda Kata Rufushoz. 

 – Hogyhogy?

 – Olyan zavaros jeleket küld, mióta Adaméknél filmeztünk – magyarázta barátnőm, miközben mindhárman kiballagtunk a teremből. – Egyébként érdeklődő, szoktunk beszélgetni, meg minden, de az iskolában olyan… nem is tudom. Távolságtartó és hideg. 

Rufus hümmögött.

 – Hát, lehet, hogy a megszokás.

 – Milyen megszokás? – berzenkedett Kata.

 – Tudod, katolikus suli, meg minden. 

Barátnőm összehúzta a szemét, és odafordult hozzám. 

 – A pasik mindig megvédik egymást. Azért köszi! 

 – Majd beszélek a fejével óra után – ígérte Rufus. 

 – De ne legyen nyilvánvaló, hogy miattam piszkálod, légyszi! 

Az öltözők elé érve néhány másodpercig mindhárman csak tétován álldogáltunk.

 – Jó nektek, hogy ti csak focizni fogtok – fintorgott Kata irigykedve. Engem sem töltött el túl nagy lelkesedéssel az osztály lányrészlegének előre beígért futóiskola. 

 – Megvársz óra után? – kérdeztem Rufust mohón. Alig vártam, hogy újabb kérdésekkel áraszthassam el, annak ellenére, hogy továbbra is komolytalan válaszokat adott. Az volt a benyomásom, hogy korábban, mielőtt Kata felbukkant a padunk mellett, már majdnem kicsúszott a száján az igazság. Vagy legalábbis annak egy szelete.

 – Persze. Csak ügyesen a tesiórán! – Rufus viccelődve szalutált, aztán sarkon fordult.

Kata kinyitotta az öltöző ajtaját és ingerülten felsóhajtott.

 – Most komolyan, miért van itt mindig fingszag?

» » » » »

Abby Wilson

 – Már befejeztem két könyvet is Frau Heller feladatához a szerelemről – számoltam be lelkesen. – Csak azt nem tudom, melyiket válasszam az esszémhez. Talán végiglapozok egy harmadikat is. 

Sam, aki egyáltalán nem tűnt olyan izgatottnak, mint én, a homlokát ráncolta. 

 – Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba visszük a különórákat vele?

Megtorpantam a folyosón.

 – Tessék? Mi ütött beléd? – kérdeztem értetlenül. 

Sam körülnézett, de senki nem figyelt oda ránk. A diákok nagy része már hazafelé indult, úgy hömpölyögtek ki az iskola kapuján, mint egy tarkabarka emberfolyam. 

 – Csak annyit próbáltam mondani, hogy igazán jól mennek a dolgok. Néha az az érzésem, hogy Frau Heller legszívesebben minden lépésünket felügyelné… és ezek a feladatok is olyan feleslegesek! 

Levegő után kapkodtam.

 – Hogyhogy feleslegesek? 

 – Miért, szerinted tényleg szükségünk van a gyakorlataira? Nekem úgy tűnik, hogy mindannyian remekül beilleszkedtünk. Még Travers sem keveredett bajba, pedig ő a közös felkészítést is kihagyta! 

Könnyen beszélsz, gondoltam magamam. Valamiért úgy tűnt, Sam tényleg gond nélkül teljesített minden feladatot. A helyiekkel is tökéletesen fesztelenül viselkedett. Kipihent, nyugodt arcára pillantva még idegesebb lettem. 

Mi lehet a titka, amiért életében először ennyire jól mennek a tanulmányai? Ráadásul pont egy ilyen nehéz programban… 

– Szerintem Frau Heller jobban meg tudja ítélni, mire van szükségünk és mire nem – mondtam végül erőltetett nyugalommal. – Ő rengeteg diákkal foglalkozott előttünk. Talán már okosabbnak hiszed magad nála?

Sam a levegőbe emelte a kezét, mintha mentegetőzne.

– Én csak annyit mondtam, hogy…

A következő pillanatban azonban tökéletesen megfeledkeztem arról, miről is beszéltünk eddig. Az iskola lépcsőjén a művészet szakkört vezető tanárnő ballagott lefelé.

 – Oké, erről majd még beszélünk, de most rohannom kell – hadartam, és faképnél hagytam Samet. Egyenesen a tanárnőhöz siettem.

 – Frau Meitner! – kiáltottam már messziről, és hevesen integettem a kezemmel. – Elnézést kérek, hogy így Önre török, de egy nagyon fontos kérdésben keresem. Én is a Bath-i csereprogram keretében jöttem az iskolába, és az osztálytársam, Rufus az egekig magasztalta az Ön rajzszakkörét.

Frau Meitner arcára egy kissé önelégült mosoly ült ki. 

 – Ó, mindig szeretettel látom a lelkes diákokat! Tudod, azt szoktam mondogatni, hogy mindenkiben lakik egy kis művész…

 – Milyen pompás metafora! – ragyogtam rá. – A nevem Abigail Wilson egyébként.

Kezet ráztunk. Mielőtt a tanárnő továbbmehetett volna, gyorsan elálltam az útját.

 – Annyira izgatott vagyok a szakkör miatt, nem tudom kivárni, hogy lássam a műtermet… van rá lehetőség? Olyan csodás lenne. A Bath-i terem annyira sötét és lehangoló.

Frau Meitner habozott, majd a táskájában kotorászva előhúzott egy jókora kulcsot.

 – Hát rendben, egy ilyen művészetkedvelő diáknak képtelen vagyok nemet mondani. Gyere csak velem! Majd meglátod, milyen szép napfényes a mi termünk. 

Láttam, hogy Sam még mindig ott ácsorog, ahol hagytam. Most a homlokát ráncolva nézett rám. 

– Mit művelsz? – tátogta értetlenül. 

Ügyet sem vetettem rá, csak felloholtam a lépcsőkön Frau Meitner nyomában. 

A szakkör helyszínéül szolgáló terem valóban tágas volt és napfényes, de egy hajszálnyit sem érdekelt. A tekintetem villámgyorsan körbefutott a falakon függő rajzokon. 

 – … a legutóbbi foglalkozásunk után még itt maradt néhány kép – fecsegett Frau Meitner, az egyik padon rendezgetve a papírokat. – A kreatív önkifejezést remekül szolgálja a háttérzenére végzett rajzolás…

Hol van Rufus festménye? Engem csak az érdekel. 

Odasündörögtem a tanárnőhöz, és látszólagos érdektelenséggel rápillantottam a diákok képeire. A szívem kihagyott egy ütemet.

Rögtön tudtam, melyiket festette Rufus. Akkor is felismertem volna, ha Liesa nem írta volna körül korábban. Önkéntelenül is közelebb léptem a padhoz és a kezembe vettem a képet.

 – Ez pont az osztálytársad alkotása! – mosolygott rám Frau Meitner. – Nagyon tehetséges fiú. 

 – Aha, tényleg az – mormoltam válaszul, de alig figyeltem oda rá.

Mégis miért vállalna Rufus ekkora kockázatot azzal, hogy pont ezt a tájat fesse le? 

A kérdésemre persze tudtam is a választ: mert egy öntelt hólyag, aki azt hiszi, hogy ő soha nem hibázhat. Mert nem vett részt a felkészítésen. Mert nem érdekli, mik lehetnek a következmények. Kíváncsi vagyok, Frau Heller mit fog szólni hozzá…

A legjobban azonban – akárhogy is küzdöttem az ellen, hogy bevalljam magamnak – az zavart, hogy borzasztó erős sóvárgás támadt bennem Rufus festményét látva. Olyan jól ismertem azt a tájat, mint a tenyeremet. 

Bár ott lehetnék újra, gondoltam, és fájó szívvel ábrándoztam a narancsszínű sziklák meg a hófehér vízesések melegéről.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át