Liesa Maier

Annak ellenére, hogy azt hittem, egy másodpercig sem fogok aludni az éjjel, alig bírtam kinyitni a szemem, mikor másnap reggel megszólalt az ébresztőm. 

Kis ideig mozdulatlanul feküdtem a hátamon és a pislogás nélkül bámultam a plafonra. Meglepően vastag, kacskaringós repedés futott végig rajta.

Ezt hogyhogy nem vettem észre korábban?, gondoltam szórakozottan. Még a végén a fejünkre omlik a ház egy nap…

Mintha csak belső monológomat akarta volna alátámasztani, a bojler panaszos hangon felnyöszörgött, a konyhából pedig ezzel szinkronban borzasztó csikorgás-nyikorgás és fojtott káromkodás szűrődött ki.

Csak egy átlagos reggel, gondoltam. Egy pillanatra behunytam a szemem, de a következő másodpercben úgy ültem fel az ágyban, tökéletes éberséggel, mintha csak egy rugó lökött volna le a matracról.

Kristálytiszta jelenetek küzdötték felszínre magukat kusza emlékeim közül. A narancsvörös szikla, a sötét, szűk repedés a hegy gyomrában, amiben óvatosan araszolunk előre, a dinoszaurusz-szerű lények és Rufus… Rufus, amint leveti magát a kőpárkányról, Rufus, egy hatalmas őshüllő képében, két lábra álló rágcsálóként… Rufus, ahogy a szemembe nézve annyit mond: “én nem vagyok ember, Liesa.”

Az arcomra szorítottam a kezem, próbáltam mélyeket lélegezni. Csengett a fülem és hányingerem támadt. Lehet, hogy tényleg beteg leszek. Talán ez az egész csak egy lázálmos hallucináció volt.

Kibotorkáltam a fürdőszobába, és alaposan megmostam az arcom hideg vízzel.

Kizárt, hogy igaz legyen, mondtam magamnak nyomatékosan. 

Mikor azonban kontyba akartam kötni a hajam, félúton megdermedt a kezem a levegőben. A bal könyököm felett haragospiros horzsolás virított. Eszembe jutott, hogyan szereztem a sérülést: a sziklában húzódó sötét hasadásban botladozva. 

– Lehetetlen – mondtam fennhangon. Tükörképem farkasszemet nézett velem. Most már tuti, hogy megőrültem, hangosan beszélgetek magammal… 

A következő pillanatban újabb emlék villant be. Valami, ami bizonyíthatná, hogy nem csak a képzeletem szülte a tegnap történéseit. A szívem nagyot dobbant. A mosdó szélére dobtam a kezemben tartogatott hajkefét, és visszarohantam a szobámba. 

Hova hajítottam le a nadrágomat tegnap este? Hogy lehetek ilyen rendetlen?! 

A farmert végül a székem alól halásztam elő. Remegő kézzel turkálni kezdtem a zsebeiben. 

Először semmit nem találtam.

Naná, hogy csak képzeltem ezt az agymenést, gondoltam, de a szívem hevesen zakatolt, miközben ismételten átkutattam a zsebeket. És akkor a kezembe akadt. 

Hitetlenkedve tartottam a tenyerem közepén az összeráncolódott, halványzöld virágot. Még a narancsszínű holdakkal teli világ langyos melegét is érezni véltem. 

Valóban lehetséges volna, hogy több dimenzió létezik egymással párhuzamosan? És én meglátogattam az egyiket tegnap?

A markomba zártam a virágot.

 – Ehhez kávéra lesz szükségem – motyogtam. 

 Először a vendégszobához sétáltam, és finoman megkocogtattam az ajtót. 

 – Jó reggelt! Rufus, odabent vagy? – most kicsit erősebben kopogtam, de nem érkezett válasz. Esetleg átkeltél egy másik világba?, tettem hozzá magamban, elnyomva egy hisztérikus nevetést.

A vendégszobából egy árva nesz sem hallatszott ki, így leballagtam a konyhába. Anya az ablak mellett ült és a jegyzettömbjébe írt valamit, apa pedig a laptopján olvasgatta a híreket. A tekintetem az étkezőasztalra siklott. Rufus álomittas arccal üldögélt egy széken és egy tányér müzlit kanalazott. 

 – Jó reggelt! – köszöntem, és gyorsan zsebre vágtam az idegen világból származó virágot.

 – Jó reggelt, Lies! – mosolygott anya. Összecsukta a jegyzetfüzetét, és kávét töltött egy bögrébe. – Mit szeretnél reggelizni? Választhatsz müzli és egy kis tojásrántotta között.

 – A müzli jó lesz, köszönöm.

Leültem Rufus mellé, de csak a szemem sarkából pislogtam felé. Észrevette, hogy nézem, és rám mosolygott.

 – Hogy aludtál?

 – Egész jól – mormogtam és inkább visszatértem a müzlis tányér bámulásához. Eszméletlenül nehéznek találtam, hogy hétköznapi beszélgetést folytassak, mintha a legizgalmasabb dolog ami tegnap történt az lett volna, hogy elmaradt a nyelvtan óránk. – Na és te?

 – Remekül.

 – Mmhmm – fogalmam sem volt, mit kellene erre reagálnom. Az agyam egyszerre tökéletesen kiürült. Hogyan viselkednek a normális tinédzserek? Mit csináltam reggelente, mielőtt tudtam volna különböző dimenziók létezéséről és idegen lényekről? 

 – A mosogatógép végleg bemondta az unalmast – tájékoztatott minket ekkor apa. – Inkább ne is babráljatok semmilyen elektronikus konyhai berendezéssel, amíg nem jön ki a szerelő. Kis híján agyonvágott az áram, mikor ma reggel használni akartam a mikrót.

 – Rendben, Mr Maier – felelte Rufus illedelmesen.

Ekkor kaptam észbe, hogy egy ideje pislogás nélkül bámulom. Nem tehettem róla, egyszerűen kétségbeesetten keresgéltem az arra utaló jeleket, hogy nem egy emberi lény ül a konyhaasztalunk mellett, hanem egy alakváltó. De hiába kutattam a vonásait, nem láttam mást, mint egy jóképű, kicsit még álmos srácot. Minél jobban meresztettem a szemem, annál több apró szépséghibát fedeztem fel ráadásul: az orra egészen kicsit görbe volt, a haját látványosan elaludta az egyik oldalon, a bal halántéka előtt pedig néhány piros foltocska virított a bőrén.

Anya félrehúzta a függönyöket a konyhában. Vakító fény áradt be az ablakokon.

– Milyen gyönyörűen süt a nap! Szinte már sajnállak titeket, amiért iskolába kell mennetek. 

– De csak szinte – fűzte hozzá apa. A telefonja ekkor rezegni kezdett az asztalon. Apa rápillantott a készülékre, de aztán csak elutasította a hívást.

– Mit szólsz hozzá Rufus, hogy végre itt a tavasz? Már elég volt a hóból meg a hidegből, ugye? – fordult oda anya Rufushoz. 

– Pontosan.

– Vigyünk el titeket kocsival ma reggel?

– Jó lesz a busz! – vágtuk rá kórusban. 

Apa telefonja ismét rezegni kezdett. Anya kérdő tekintetet vetett rá.

 – Nem veszed fel? Valaki nagyon utol akar érni…

Apa legyintett és zsebrevágva a készüléket.

 – Csak az egyik munkatársam. Majd a cégnél megbeszéljük személyesen, mit akar. Nem tudom, miért nem várhat még tíz percet. 

Anya biccentett.

 – Részemről indulhatunk is.

Mindketten követtük a tekintetünkkel, ahogy a táskájába süllyeszti a jegyzettömbjét és leakasztja a kabátját a fogasról.

 – Hát akkor szép napot nektek, gyerekek! 

Apa is intett, majd mindketten kiléptek a házból. Mintha csak megegyeztünk volna egymással, sem Rufus sem én nem szóltunk egy szót sem, míg fel nem hangzott az ősöreg autónk dübörgése. Amint a motor robaja elhalkult, félretoltam a tányéromat és szembefordítottam a székem Rufusszal.

 – Mi az, vallatásra készülsz? – a szája sarkában gunyoros félmosoly bujkált. 

Megköszörültem a torkom. Egyszerre nehezemre esett megfelelő szavakat találnom. Rufus érdeklődve figyelte, ahogy nagyokat nyelve bámulok magam elé.

 – Jól vagy? – kérdezte bizonytalanul, mikor érzésem szerint hosszú percek teltek el néma csendben.

 – Mire gondolnak a kutyák? 

Rufus hökkenten nézett rám.

 – Mi van? 

– Mire gondolnak a kutyák? Milyen érzés delfinnek, vagy madárnak lenni? – buktak ki belőlem a kérdéseim hadarva.

– Sztrókot kaptál?

 – Nem, én csak tudni szeretném… tegnap azt mondtad, alakváltó vagy – magyarázkodtam esetlenül. – Szóval, milyen átváltozni ezekké az állatokká? Most, hogy senki nincs a közelünkben, át tudnál alakulni például egy mókussá?

Rufusból hangos nevetés szakadt ki. 

Most fogja közölni velem, hogy elment az eszem és vizsgáltassam ki magam, szorult össze a gyomrom a félelemtől.

 – Az alakváltás nem egészen így működik – mondta ehelyett Rufus derűsen. – A rövid válasz az lenne, hogy nem, erre nem vagyok képes. 

Vártam, hogy folytassa, de csak békésen eszegette a reggelijét, mintha ennyivel le is tudta volna a magyarázatot.

 – És mi lenne a hosszú válasz? – sürgettem türelmetlenül. Rufus felsóhajtott. Valószínűleg azt remélte, hogy megússza a tömörebb verzióval.

– Minden világ struktúrája más. Vannak szabadabb és kötöttebb szerkezetűek. Szabadnak nevezzük azokat, amelyekben szinte korlátlan lehetőségünk van az alakváltásra. Az ilyen világokban egyszerűen, gyorsan, kevés gyakorlattal is végre tudunk hajtani átalakulást. 

– És ez a világ… az emberek világa – nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat – milyen?

– Ez a dimenzió talán mind közül a legmerevebb. Ide csak emberi alakban léphetünk át, és a világon belül nincs lehetőségünk alakot váltani. 

 – Szóval akkor nem kell attól félnünk, hogy a szomszéd kóbor kutyája valójában egy alakváltó? – kérdeztem tréfálkozva. Rufus nem nevetett, teljes komolysággal bólintott. 

Néhány másodpercig csöndben üldögéltünk egymás mellett. Hogy Rufus mire gondolhatott, megtippelni sem tudtam volna – én a magam részéről kétségbeesetten próbáltam rendet teremteni a fejemben cikázó milliónyi kérdés között.

Végül kis kotorászás után óvatosan az asztal közepére helyeztem a zsebemből előhalászott zöld virágot. Rufus vetett egy pillantást az összeráncolódott szirmokra, aztán rám emelte a tekintetét. Az egyébként meleg, barna szemei most hidegnek tűntek, mint a jég.

 – Ez meg hogy került hozzád? 

 – Leszakítottam – vallottam be. Hangosan kimondva irtózatos nagy baromságnak tűnt ez az egyszerű tett. Rufus a kezébe vette növényként és alaposan szemügyre vette. A hallgatásától egyre feszültebb lettem.

– Nagy baj, hogy leszakítottam a virágot, ugye? Vigyük vissza? Ne haragudj, én…  egyszerűen szükségem volt valamilyen kézzelfogható bizonyítékra, hogy nem csak képzeltem a tegnapi történteket!

Rufus mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Aztán óvatosan megfogta a kezem, és a tenyerembe tette a virágot.

 – Ezt mielőbb vissza kell vinnünk a saját világába.

– Tényleg sajnálom. Remélem, nem okoztam nagy bajt!

– Nekem kellett volna mondanom korábban. Nem tudhattad, hogy mik az átkelés szabályai. Maradjunk annyiban, hogy élőlényeket sosem hozunk magunkkal idegen világokba – magyarázta Rufus. A korábbi, hűvös pillantásának már nyoma sem volt.  – A legtöbbjük nem is élné túl az átkelést egy kapun.

Összeráncolt homlokkal néztem rá.

 – És én? 

 – Mi van veled?

 – Én hogyhogy túléltem az átkeléseket?

Rufus ekkor a müzlis tálam felé intett.

 – Nem vagy éhes? 

 – Nem – vágtam rá.

 – Pedig szükséged lesz az energiára, ha szeretnél velem jönni, mikor visszavisszük a virágot.

A szívem azonnal gyorsabb sebességbe kapcsolt.

 – Micsoda? Még ma átkelünk?

Rufus bólintott.

 – De csak akkor, ha megeszed a reggelid. Nem foglak a karomban cipelni, ha elájulsz, mert leesik a vércukrod.

 – Pont úgy hangzol, mint egy tukmálós nagymama – morgolódtam, de a kezembe vettem a kanalam.

 – Cserébe elmagyarázom, hogyan élheted túl az átjárókon való áthaladást.

Válasz helyett csak szorgalmasan ropogtatni kezdtem a müzlimet. Rufus halványan elmosolyodott, aztán beszélni kezdett.

Rufus Travers 

Nem sokon múlt, hogy fel ne hördüljek a dühtől, mikor megláttam a Liesa tenyerén pihenő virágot. A rohadt életbe, hogy jutott eszébe letépni és magával hozni?!

Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy nyugodt kifejezést erőltessek az arcomra.

Ebből is látszik, milyen felelőtlen ostobaság, hogy egy tanulatlan embert csak magunkkal rángassunk a többi világba. Mégis mit gondoltak a vezetők, mikor ilyen parancsokat adtak nekem? Most komolyan azt várják tőlem, hogy minden egyes lépését felügyeljem? Még jó, hogy megmutatta ezt a francos virágot, különben itt lihegne a nyakamban az egész rohadt…

Liesa várakozó képpel nézett fel a müzlijéből. Kierőszakoltam magamból egy mosolyt, és belevágtam a magyarázatba:

– Nos, ahogy azt már tegnap is emlegettem, a különböző világokat az átjárók kapcsolják össze. Alakváltóként ezeket a kapukat nem csak látjuk, de át is tudunk kelni rajtuk. Korábban úgy gondoltuk, a többi világ lakója nem érzékeli ezeket a csatlakozási pontokat, nem tudnak átkelni rajtuk, és nincs tudomásuk más dimenziók létezéséről sem…

 – Akárcsak nekünk – kotyogott közbe teli szájjal. Rendületlenül folytattam:

 – … de aztán felfedeztük az embereket.

 – Felfedeztetek minket? 

 – A mi világunk, az én otthonom – hogy is mondjam – nem szomszédos a tiétekkel. Beletelt némi időbe, hogy rátok találjunk, miközben a körülöttünk fekvő világokat térképeztük fel.

Liesa megrázta a fejét.

 – Ez az egész olyan képtelenül hangzik!  

 – Elhiszem. De az emberek felfedezése alapjaiban rengette meg azt a hitünket, hogy kizárólag mi lennénk képesek a világok közti utazásra és az átkelésre. Hamar rá kellett jönnünk, hogy az átjárókon kétféleképpen tudunk keresztüljutni. 

Kinyújtottam az egyik ujjam.

 – Az eredeti alakunkban… – ekkor kinyújtottam még egy ujjam – …, és emberi formában. 

Néma csendben nézett rám. Lehet, hogy besokallt a történelem leckétől? Végül az állát dörzsölgetve annyit kérdezett:

 – Akkor minket, embereket tulajdonképpen csak az tart vissza az átkeléstől, hogy nem látjuk, hol vannak a világokat összekötő kapuk?

 – Részben az, hogy nem látjátok, de az átkelés nem egészen úgy működik, mintha besétálnál egy láthatatlan, tárva-nyitva álló ajtón. Ha ennyi lenne a trükk, akkor  a különböző élőlények lépten-nyomon vakon beesnének egymás világába az átjárókon keresztül. 

Szünetet tartottam, és megvártam, amíg Liesa lenyel egy kanálnyi müzlit.

– Az átjárók használata koncentrációt és felkészülést igényel. De úgy tűnik, hogy amíg egy alakváltó átvezet titeket rajtuk, ti, emberek bármelyik világba be tudtok lépni. Épp úgy, mint mi. 

 – Király! 

Összeráncoltam a homlokom. Ez mitől lenne király? 

 – Hát, így is mondhatjuk… – mormoltam.

Liesa félretette a müzlis tálat.

 – Nem bírok többet enni. 

 – Akkor induljunk máris. Jobb, ha nem késlekedünk. Nálad van a virág, ugye?

Újra előkotorta a zsebéből és megmutatta. Biccentettem és felálltam az asztaltól.

 – Amúgy is vissza kellett volna mennünk a kabátokért és a táskáinkért, nem? – kérdezte Liesa, miközben szorosan a nyomomban követett az előszobába. Megvártam, hogy magától észrevegye a fogason lógó dzsekiket és hátizsákokat, mielőtt bármit is feleltem volna. Leesett állal bámulta őket. 

 – De hát… én biztos voltam benne, hogy tegnap… hogy kerültek ide?

 – Visszamentem értük. Következő szabály az átkelések kapcsán: nem hagyunk hátra tárgyakat, tájidegen dolgokat. Ki tudja, milyen következményekkel járna, ha a helyi lények szembetalálkoznak a kémia könyveddel.

 – Talán ők többet értenének belőle, mint én – mondta Liesa bánatosan. Megnyúlt arcát látva kis híján felnevettem. 

 – Meg tudod jegyezni a szabályokat, amiket rádzúdítok? Máskülönben nem engedhetem, hogy velem gyere. Veszélyesek is lehetnek ezek a kis kirándulások.

 – Persze. Mindent megjegyzek – bizonygatta. – Egy, ne próbálkozzak az átkeléssel egyedül, kettő, ne hozzak magammal élőlényeket, három, ne hagyjak hátra tárgyakat.

Összeráncoltam a homlokom. Lehet, hogy még pontosabban kellene fogalmaznom.

 – Legjobb lesz, ha semmit nem hozol és nem is viszel magaddal, rendben? – nem voltam biztos benne, mennyire érződik ki a hangomból a türelmetlenség. 

Az egy dolog, hogy azt a feladatot kaptam, hogy figyeljek oda a lányra az emberek világában. Na de hogy magammal hurcoljam, miközben az égvilágon semmi fogalma vagy képzettsége nincs a világok közti utazásról? Mintha egy újszülött alakváltót pesztrálnék!  

Liesa mit sem sejtve, izgatottan toporgott előttem a kabátjában. 

– Na, indulunk? Megint a szerszámos kamrába megyünk? Vagy a vendégszobából kelünk át? Az az átjáró is ugyanoda visz?

Elnyomtam egy sóhajtást. Egyetlen újszülött alakváltónak sem lenne ennyi kérdése.

Peter Maier

A homlokomat ráncolva ültem a számítógépem előtt. Képtelen voltam koncentrálni. A gondolataim minduntalan a reggeli telefonhívás felé kalandoztak.

Véletlen volt, próbáltam győzködni magam kevés sikerrel. Nem engem akartak elérni.

A tekintetem automatikusan az asztalom szélén heverő készülékre siklott. Reggel óta nem csörgött.

Kétszer is keresett volna valaki véletlenül?, kérdeztem magamtól kétkedve. Igyekeztem elhallgattatni a realisztikus belső hangot.

Véletlen volt, ismételtem nyomatékosan, és visszafordultam a számítógép képernyőjéhez.

A következő pillanatban aztán majdnem kiugrottam a bőrömből. A telefon újra rezegni kezdett.

» » » » » 

Liesa Maier

A jól megtermett, csíkos bőrű gyík félrebillentett fejjel méregetett. Vajon udvariatlannak tart, amiért csak mereven visszabámulok rá? 

 – Szevasz! – köszöntem fennhangon a békesség kedvéért. A gyík kiöltötte sötétlila nyelvét, és másodpercek alatt felszívódott egy aprócska repedésben.

Felegyenesedtem és a szememet leárnyékolva lenéztem a narancssárga sziklapárkányról. A holdaknak nyoma sem volt, az égbolt korábban lilás fényét hibátlan halványkék váltotta fel. Hiába kerestem, milyen égitest lehet a nappali világosság forrása, semmit nem láttam, ami a mi napunkhoz hasonlított volna. A levegő szinte izzott a forróságtól.

Annyira belefeledkeztem a táj bámulásába, hogy tökéletesen elfelejtettem, eredetileg miért is jöttünk vissza ebbe a világba. Rufus lassú léptekkel sétált fel-alá a narancsvörös sziklán csordogáló patak mellett.

 – Ne feledd a virágot! – szólt rám.

 – Csak tegyem a földre? Nem tudom, honnan szakítottam le pontosan – elővettem a fonnyadt kis növényt és a forrás mellett növő társai közé fektettem. A szemem sarkából érzékeltem, hogy Rufus minden mozdulatomat alaposan figyeli.

 – Így jó lesz.

A távolban már számomra is ismerős rikoltások és bőgések hangzottak fel. Hiába meresztettem azonban a szemem, nem láttam sem a repülő őshüllőket, sem a hatalmas dinoszauruszokhoz hasonló lényeket.

 – És most mit csinálunk? Merre induljunk? – fordultam mohón Rufushoz. Válasz helyett csak a kezembe nyomta a hátizsákom.

 – Ezt meg honnan szedted? – forgattam a táskát a kezemben.

 – Azóta cipelem magammal, hogy átléptünk az átjárón a szerszámos kamrátokban.

 – Észre sem vettem – vallottam be zavartan. – De miért lenne szükségem a táskámra?

Rufus olyan tekintetet vetett rám, mint aki azt latolgatja, teljesen elvesztettem-e az eszem, vagy még menthető vagyok.

 – Öhm, Liesa, emlékszel még rá, hogy iskolába jársz? 

 – És?

 – És a tanítás egész pontosan – rápillantott az órájára – húsz perc múlva megkezdődik. Nekünk is be kellene érni az első óra előtt.

Hitetlenkedve meredtem rá. Ez most komoly? Egy alakváltó űrlény áll előttem egy másik világban, és arról magyaráz, hogy nem késhetek el a történelem órámról?

 – Kit érdekel a suli?! – szaladt ki a számon. 

Rufus szemöldöke a magasba szaladt. 

 – Tessék? 

 – Kit érdekel a gimnázium? Az egész iskola elvesztette a jelentőségét. Miért foglalkoztatna, milyen jegyeket kapok, ha egyszer olyan tudásra tehettem szert, mint hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, hogy alakváltó lények mászkálnak körülöttünk, hogy átjárók nyílnak más dimenziókba…

 – És mondd csak, mi lenne a terved a gimnáziumba járás helyett? 

 – Nem is tudom… hogy meglátogatunk annyi világot, amennyit csak lehet? 

Rufus szája megrándul, mintha elfojtana egy mosolyt.

 – Márpedig nem fogsz iskolakerülővé válni, ha rajtam múlik. Nem hiányzik a lelkiismeretemnek, hogy miattam bukj meg minden vizsgádon, vagy hogy kirúgjanak a suliból. Egyébként is, már elfelejtetted, hogy kerülnünk kell a feltűnést? Szerinted mekkora bajba keverednénk mindketten, ha nyom nélkül felszívódnánk és egyszerűen nem jelennénk meg az órákon?

Az agyam sebesen kattogott, hogy valamiféle meggyőző magyarázattal állhassak elő, de semmi nem ötlött eszembe. Utáltam, hogy Rufusnak igaza van – kizárt dolog, hogy ne keverjem mind őt, mind pedig saját magam bajba, ha egyszer csak felfüggesztem az iskolalátogatást.

Kelletlenül elhúztam a szám és nagyot sóhajtottam. 

 – Oké, tényleg nem tudnánk feltűnésmentesen ellógni – morogtam. – De az egészen biztosan lehetetlen, hogy koncentrálni tudjak az órákon…

 – Mintha eddig annyira odafigyeltél volna – forgatta a szemeit Rufus. – Vagy öt regényt olvastál ki  a pad alatt, mióta ismerlek.

Kellemes melegség öntötte el a mellkasom erre a mondatra. Jó érzés volt arra gondolni, hogy Rufus mennyire beilleszkedett az életembe. Már elképzelni sem tudtam volna a napjaimat nélküle.

 – Hát akkor, merre vezet az út az iskola felé? – kérdeztem, és egy drámai sóhajjal a vállamra vetettem a táskám. – Oda is tudsz egy rövidebb útvonalat? A buszt már nem érjük el időben…

Rufus arcán széles vigyor terült el. 

 – Ha rövidebb utat nem is, de egy gyorsabb közlekedési módot ismerek.

Még mielőtt rákérdezhettem volna, mire is gondolt pontosan, hullámszerű borzongás futott végig a testén, és átalakult. Hiába láttam már ebben az alakjában korábban, most is ugyanúgy megdöbbentem, milyen könnyedén és gyorsan zajlott le a transzformációja. Alig pislogtam kettőt, Rufus emberi alakja helyett a nagyra nőtt, madárszerű lény magasodott előttem. A tekintetem végigfutott széles, csontos mellkasán, előretámasztott, sarló alakú karmokban végződő bőrszárnyain, majd a fejét, nyakát és hátát burkoló, ragyogó kék tollakon.

 – Egész jó, talán ötöst is érdemelnél az átalakulás vizsgádon – nyögtem ki nagy nehezen. 

Rufus hátrahajtotta a fejét és torokhangon kuncogott. Durva, nyikorgó hang volt. A következő pillanatban aztán kis híján fenékre ültem a meglepetéstől, mert a jókora madár-lény a föld felé nyújtotta a fejét és behajlította a szárnyait. – Na gyere, pattanj a hátamra! – a hangja furcsán reszelős volt.

 – Borzasztó furcsa, mikor ebben az alakban beszélsz – állapítottam meg, és közelebb óvakodtam hozzá. 

– Majdcsak megszokod.

Most vettem csak észre, hogy a mellkasán és az oldalán két vaskos, gyűrött heg húzódik. Valószínűleg egy csúnya, régi sérülés nyomai lehettek. Vajon az emberi alakján is meglátszanak? Biztosan.

Tétovázva előreléptem és megérintettem a nyakát. A tollai olyan forróak voltak, hogy szinte égették a tenyerem. Éreztem, hogy a testén finom borzongás fut át.

 – Az elektromosság? – kérdeztem bizonytalanul. Rufus biccentett. 

 – Rossz érzés?

A szemei összeszűkültek, pont úgy, mint mikor emberi alakban mosolygott. Jó volt látni a napfényben megcsillanó, ismerős aranypöttyöket és a melegbarna íriszét.

– Ellenkezőleg. Nagyon kellemes – mondta.

Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, úgyhogy inkább elfordultam tőle, és megkerültem a bal szárnyát. Ugyan Rufus mindent megtett, hogy közelebb lapuljon a földhöz, még így sem láttam sok esélyt rá, hogy feltornázzam magam a hátára.

 – A nyakamon van néhány csonttövis – fordult hátra Rufus. – Azokban megkapaszkodhatsz.

 – Oké – vágtam rá tettetett magabiztossággal. Mit nekem egy óriás madár-lényre való felmászás? Ez is csak egy átlagos reggel az én átlagos kis életemben…

 Belekapaszkodtam az egyik tövisbe a nyaka tövében, és esetlen mozdulattal megpróbáltam fellendülni a hátára. A jobb kezemmel sikerült is egy marék tollat kitépnem a bőréből.

 – Jesszus! – mordult rám Rufus szemrehányóan, mikor hatalmas lendülettel kétszer is oldalba rúgtam a művelet közben. – Mit csinálsz, el akarod törni valamelyik bordámat?

 – Ne haragudj, tesiórán nem gyakoroltuk a madárlovaglást eleget! – vágtam vissza, és igyekeztem biztonságosabb pozícióba vergődni. 

Rufus dörmögve kuncogott és a szeme sarkából hátranézett rám.

– Nem szoktál tengeribeteg lenni, vagy hányni hullámvasúton, ugye? 

– Ezt meg miért kérdezed? – kérdeztem vissza gyanakodva. 

– Igen, vagy nem?

 – Nem, nem vagyok hányós – feleltem kelletlenül. – Legalábbis azt hiszem. Nem ültem hullámvasúton az elmúlt tíz évbeeeeeee…

A hangom artikulálatlan üvöltésbe fulladt. Rufus kitárta a szárnyait és elrugaszkodott a kőpárkányról.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át