Liesa Maier

Elakadt lélegzettel kapaszkodtam a Rufus nyakából kiemelkedő csontos tüskékbe. A sikítás körülbelül két másodperc után a torkomra forrt, mikor néhány lendületes szárnycsapást követően siklani kezdtünk a levegőben. Szorosan behunytam a szemem, és csak a túlélésemért imádkoztam. Vajon észrevenné, ha lezuhannék a hátáról?, gondoltam szorongva. Úgy éreztem, mintha a gyomrom a torkomig csúszott volna fel, a szívem pedig a fejemben lüktetne – hogy az agyamat hol hagytam el, abba belegondolni sem mertem.

 – Minden rendben ott hátul? – kérdezte Rufus pár perccel később. Annyit azért érzékeltem, hogy már alig mozgatja a szárnyait, mintha csak a langyos légáramlatokon vitorlázna. Egy kis ideig habozva mérlegeltem, hogy elhányom-e magam, ha kinyitom a szám, de végül meggyőztem magam, hogy ilyesmiről szó sem lehet.

 – Aha –  nyögtem ki kissé elhaló hangon. Nem hánytam. Remek! Éreztem, hogy Rufus kuncog – olyan volt, mintha az egész mellkasát rezgetné egy láthatatlan mélynyomó.

 – Repülés közben nincs tériszonyod?

Ekkor jöttem rá, hogy továbbra is makacsul összeszorítom a szemhéjam. Mély levegőt vettem és lenéztem.

Közvetlenül az óriási fák lombja felett siklottunk. Rufus árnyéka remegő, sötét foltot rajzolt a növényekre, ahogy átrepült felettük. A levegő párás volt és meleg, de az arcomba fújó menetszél egészen frissítően hatott. Szürke bundájú, apró lények ugrottak egyik lombkoronáról a másikra, harsogóan lila, vörös és sárga gyümölcsöket dézsmálva. 

Kicsit kiegyenesedtem és óvatosan hátrafordítottam a fejem. A narancsságra sziklát meglepően messzire magunk mögött hagytuk. Ebből a távolságból pusztán akkorának tűnt, mint egy nagyobbacska kavics.

 – Kapaszkodj szorosabban! – figyelmeztetett Rufus, majd egy sima mozdulattal oldalra dőlt és átvitorlázott két hatalmas pálma között. Három hosszúnyakú dinoszaurusz lény falatozott a fák tetején növő levelekből. Minket meglátva harsányan elbődültek és utánunk fordították jókora, kerek fejüket.

 – Vajon mire gondolhatnak? – kérdeztem fennhangon. Rufus kicsit magasabbra emelkedett, hogy elkerüljön egy faágat, amelyről halványlila, karvastagságú tüskék meredeztek. 

 – Ha lenne köztük alakváltó, meg tudnám mondani.

A döbbenettől kis híján eltátottam a számat.

 – Tessék? Azt akarod mondani, hogy mégis gondolatolvasó vagy?

A feltételezésre halkan fölnevetett. Ebben az alakjában úgy hangzott, mintha egy rozsdás ajtó nyikorgott volna.

 – Nem egészen. Alakváltóként van egy… hát, nevezzük mentális összeköttetésnek, ami összekapcsol minket a fajtársainkkal. Megvannak a maga korlátai, és természetesen az is tanulható, hogy az elménket elzárjuk egymás elől, de általában szívesen használjuk ezt a fajta kommunikációs csatornát. Sokkal gyorsabb és hatékonyabb, mint a beszéd.

Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy a nyakán végigfutó tollak a menetszélben borzolódnak.

 – Biztos vagy benne, hogy nem hallod a gondolataimat? – kérdeztem gyanakodva. 

 – Egészen biztos. Te talán hallod az enyémeket?

Úgy hangzott, mint aki remekül szórakozik az ötleten.

 – Mennyivel gyorsabban menne úgy a magyarázás, mi? Nem kellene kérdésekre válaszolnod, csak átültetnéd a fejembe a gondolataidat. 

Rufus némán csapott egyet a szárnyával, majd annyit mondott:

 – Valóban, sokkal egyszerűbb lenne.

 – Más lények nem képesek rá? A gondolatátvitelre, vagy nevezzük ahogy akarod.

Megrázta a fejét.

 – Nem tudunk róla, hogy bármely más faj tudna így kommunikálni egymással. 

 – Kellemetlen lehet, mikor kristálytisztán hallod, hogy valaki miket gondol rólad – filozofáltam fennhangon. Rufus erre már nem szólt semmit.

Ahogy teltek a percek, a repülés elején felgyűlt feszültségem egyre jobban fölengedett. Mélyen belélegeztem a levegő, és hagytam, hogy az arcomon végigsimító szél könnyeket csaljon a szemembe. 

Ez nem lehet igaz! Én, Liesa Maier, aki retteg a magasban, aki fél az újdonságoktól, akinek a legnagyobb kalandja az elmúlt években egy-egy újabb könyv kiolvasása volt, egy alakváltó hátán ülve repülök!

Kis híján felnevettem, olyan részegítő volt az erőfeszítés nélküli szárnyalás a levegőben.

Ez az igazi szabadság, gondoltam diadalittasan, miközben Rufus egy másik szikla mellett haladt el. Ennek kékesszürke színe volt, rengeteg lapos, erkélyszerűen kinyúló párkánnyal, amelyekről épp olyan fátyolszerű vízesések hullottak alá, mint narancsszínű rokonáról. 

 – Mennyire gyönyörűek! – kiáltottam. Rufus felelt valamit, de nem értettem jól. A következő pillanatban előrehajtotta a fejét és lebukott, egyenesen az egyik vízesés alá. Önkéntelenül is levegő után kapkodtam, ahogy a nyakamba zúdult a víz, de a következő másodpercben már a sziklafal és a zuhatag közt kialakult öblös barlangban repültünk tovább. A vízről tükröződő fénysugarak táncoló mintákat vetettek a falra.

 – Hogy tetszett? – kérdezte Rufus vidáman. Nevetve kiráztam a megázott tincseket az arcomból.

 – Fantasztikus volt! – kiáltottam vissza.

Rufus egy könnyed mozdulattal átsuhant a sziklafal és a vízesés másik oldala között, és újra a fák koronája felett folytatta az útját. Képtelen voltam letörölni az arcomra kiülő mosolyt, ahogy hatalmas, erős szárnyait kitárva lenyűgöző sebességgel szelte a távolságot.

  – Ne aggódj a víz miatt – fordította hátra a fejét egy pillanatra. – Pillanatok alatt meg fogsz száradni.

Nem kételkedtem a szavaiban: az arcomba csapó forró levegőben szinte gőzölögtek a ruháim. A tekintetem elidőzött Rufus ütemesen mozduló szárnyain, a nyakán és vállán fénylő sima, áramvonalas tollakon. 

 – Te mit keresel itt tulajdonképpen? – bukott ki belőlem a kérdés.

Rufus hátrasandított, mintha ellenőrizi akarná, minden rendben van-e velem.

 – Ehm, ha nem tévedek, próbállak időben eljuttatni az iskolába. Mivel tudtommal te nem tudsz repülni és a átjárókat sem látod, rám vagy utalva.

 – Nem úgy értettem… mit keresel Ausztriában? Egy unalmas gimi csereprogramjában?

 – Tanulok.

 – Emberi fizikát meg biológiát? – vontam fel a szemöldököm. Rufus halkan nevetgélt, éreztem, hogy a hatalmas mellkasa szinte zümmög közben.

 – Nem éppen. A tantárgyaitokról már tudom, amit tudni érdemes. Nem, én azért vagyok itt, hogy az emberi viselkedést gyakoroljam. Illetve, hogy bizonyítsam, be tudok illeszkedni közétek különösebb problémák nélkül.

Összeráncolt homlokkal figyeltem, ahogy két könnyed szárnycsapással magasabbra emelkedik.

 – Sam és Abby tudnak róla, mi vagy? 

Rufus újra felnevetett.

 – Naná. Ők is alakváltók.

Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

 – Mi van?!

 – Az egész csereprogram egy álca. Vagyis pusztán az a lényege, hogy fiatal alakváltók ellenőrzött körülmények között vegyülhessenek el az emberek között és bizonyítsák, hogy kiérdemlik az engedélyüket.

 – Miféle engedélyt?

 – Az egyes világokba nem lehet csak úgy ismeretlenül átsétálni, Liesa – magyarázta Rufus. – Előzetes felkészülést, gyakorlást és tanulmányokat igényel. Könnyen katasztrófához vezetne, ha alakváltók csak úgy átugrándoznának a határokon, anélkül, hogy tudnák, az adott dimenzió hogyan működik, vagy milyen lények élnek ott. 

Vagy ha ész nélkül letépkednének virágokat, és azokat hazavinnék szuvenírnek, gondoltam nagyot nyelve. Ki tudja, mekkora bajba keverhettem volna magunkat ezzel az ostobasággal! 

Ekkor vettem észre, hogy elhagytuk az égbe törő fákat, és most fokozatosan lejjebb ereszkedtünk. Mintha egy hatalmas kiterjedésű mocsár felett szárnyaltunk volna. Alattunk fényes, acélszürke víztükör csillant meg a csomókban növő fűszálak között. Csapatba verődött lények törtek utat maguknak. Nyurga nyakukat a talajjal párhuzamosan előrenyújtva ballagtak, megfontolt, méltóságteljes léptekkel. Görbe hátuk hosszú, elvékonyodó, fekete-fehér csíkos farokban folytatódott. Úgy csapkodtak vele, mint egy hatalmas ostorral. 

Mikor Rufus árnyéka átsuhant fölöttük, többen felemelték a fejüket és furcsa, búgó hangon fölkiáltottak. Lenéztem rájuk, és valamiért az a különös érzés fogott el, hogy ők egyenesen rám bámulnak. Biztosan nem láttak még ilyen furcsaságot, mint egy másik lény hátán üldögélő ember.

Rufus lustán csapott egyet a szárnyával, és ezzel kirántott a gondolataim közül.  

– Szóval csak akkor kelhetsz át egy másik világba, ha korábban engedélyt kaptál rá? – kérdeztem.

– Igen. 

– És ahhoz, hogy megkaphasd, részt kell venned olyan álcázott tanulmányokban, mint most ez a csereprogram?

– Ahogy mondod.

Lehet, hogy Rufus kifejezett szófukarrá válik a repülő alakjában? Talán nehezére esik beszélni.

Milliónyi újabb kérdés tolult az ajkamra, ekkor azonban Rufus egyre meredekebben ereszkedni kezdett. Úgy tűnt, egy jókora kidőlt farönköt célzott meg. Az oldalán fekvő, korhadó fát szinte fehérre szívta a nap.

 – Kapaszkodj kicsit szorosabban! – szólt rám Rufus, miközben előrenyújtotta a lábait, és a karmaival körbefogott egy combvastagságú faágat. A rönk felnyikordult és oldalra billent. A biztonság kedvéért egészen belesimultam Rufus nyakába, az arcomat a forró, kék tollakhoz szorítva. A kezemet ellepte a libabőr, ahogy pikkelyes-karmos lábaival csikorogva elhelyezkedett a fadarabon. A biztonság kedvéért még szorosabban kapaszkodtam a tüskébe, akkor sem engedtem el, mikor Rufus lehajtotta a fejét és berogyasztotta a mellső lábait.

 – Öhm, Liesa? Elengednél? Innentől emberként kell továbbmennünk. 

Lesandítottam, de fehér, korhadó tönk egyáltalán nem tűnt úgy, mintha elérhető távolságban lenne. Nagyot nyeltem.

 – Másszak át a hátadról a fára? – kérdeztem bizonytalanul. Legnagyobb bosszúságomra, Rufus vidáman kuncogott.

 – Ez egyáltalán nem vicces – pirítottam rá, miközben ugyanolyan erősen szorongattam a csontos növedékeket a válla tövében. – Jól tudod, hogy egyáltalán nem vagyok atletikus. Amilyen a formám, még a bokám is kitöröm. Elnyel a mocsár, ha lezuhanok?

Rufus felsóhajtott.

 – Semmi bajod nem lesz. Ha elvesztenéd az egyensúlyod, majd elkaplak. 

 – Mintha az olyan egyszerű lenne…

 – Nekem egyszerű is – zárta rövidre időhúzásomat Rufus. Hátrafordította a nyakát és egyenesen a szemembe nézett. Drámai sóhajjal eleresztettem biztonságos kapaszkodóimat, és újra a karmai alatt húzódó rönkre meredtem. 

 – Aztán tényleg kapj el! – kiáltottam, mély levegőt vettem és levetettem magam a hátáról. A lábaim annyira elgémberedtek a repüléstől, hogy kis híján a nyakán keresztülbukfencezve értem földet, majd jókora puffanással landoltam a fán. Egy másodpercre meginogtam, de aztán visszanyertem az egyensúlyom.

Mire visszafordultam Rufushoz, már újra emberi alakban állt előttem, és derűs arccal figyelte a szerencsétlen botladozásomat. 

 – Hogy tetszett a repülés? – kérdezte vidáman. Ez is a már jól ismert, emberi Rufus hang volt. 

 – Alig várom, hogy menjünk még egy kört – feleltem könnyedén, mintha a kérdés mindennapos lenne számomra. Végül is, igazán megérdemlem, hogy kicsit fölényeskedjek, hiszen sikerült megállnom, hogy elhányjam magam. – Na és neked hogy tetszett… így, hogy egy ember csimpaszkodott a hátadon?

Rufus megdörzsölte az oldalát.

 – Azt hiszem, meg tudom szokni. De nem lepődnék meg, ha a bordáimon lenne pár lila folt holnapra.

Már épp nyitottam a szám, hogy mentegetőzzek, de belém fojtotta a szót azzal, hogy kinyújtotta felém a kezét és talpra rántott. Vetettem egy búcsúpillantást a körülöttünk fekvő tájra. A távolban ballagó lények most egészen aprónak tűntek. Az égen repülő hüllők köröztek a légáramlatokban, a mocsár gőzölgött a melegben.

– Bár ne kellene még visszamennünk! – sóhajtottam fel bánatosan. 

Rufus az órájára nézett és megcsóválta a fejét. Az időérzékem minden bizonnyal megint becsapott. Úgy éreztem, mintha órákon át repültünk volna, pedig a mutatók szerint alig tíz perc telt el az… az emberek világában. Még gondolatban is haboztam, hogy így utaljak az otthonomra.

 – Sajnos itt az idő, Miss Maier. Nem késhetünk el, vagy komoly bajba kerülünk… különösen én – mondta Rufus nyugodtan, és kicsit közelebb húzott magához. 

Éreztem, hogy elakad a lélegzetem. Csak azért szorítja a kezed, mert ha nélküled kel át egy másik világba, te bizony itt ragadsz, feddtem meg magam szigorúan.

 – Az átjáró itt van az orrunk előtt – mondta Rufus, és maga elé intett.

– Továbbra sem látok semmit belőle – feleltem erőltetett könnyedséggel. – Hova lyukadunk ki, ha átkelünk rajta?

Rufus sejtelmesen kuncogott.

 – Majd meglátod. Készen állsz?

 – Készen – feleltem habozás nélkül. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy magával húzzon.