Liesa Maier

Állott, bűzös csatornaszag és cigaretták füstje terjengett a levegőben. Miért olyan ismerős ez a világ?, gondoltam szórakozottan.

Önkéntelenül is elfintorodtam az undortól, aztán kinyitottam a szemem. A meglepetéstől kis híján hangosan felkiáltottam. Rufus és én egy szűk, fehérre festett falú helyiségben álltunk egymásnak préselődve – egy megszürkült WC csésze mellett. 

– Na ne! – suttogtam elképedve. – Ez az alagsori WC a suliban?

 – Aha – súgta vissza Rufus vigyorogva. – Az, amelyiknek az ajtaján a “nem működik, ne használd!” felirat lóg.

Közelebb hajolt hozzám, mire önkéntelenül visszafojtottam a lélegzetem. Rufus azonban csak az ajtóhoz nyúlt, és eltolta rajta a reteszt. 

 – Hölgyeké az elsőbbség – intett előzékenyen. Lángoló arccal kislisszoltam mellette. A mosdóban cigarettázó diákok unott pillantást vetettek ránk, de egy szót sem szóltak hozzánk. 

 – Hány átjáró van ebben a faluban? – suttogtam, miközben végigsiettünk a kihalt alagsori folyosón. A fejünk felett tisztán hallatszott a tanórákra siető diákok dobogása és zsivaja. 

 – Háromszázhuszonkettő – felelte Rufus egykedvűen. 

Tátott szájjal meredtem rá.

 – Mennyi?! – krákogtam rekedten. Rufus megvonta a vállát.

– Nem véletlen, hogy pont erre a falucskára esett a választás a csereprogram helyszínéül.

Egy pillanatra a halántékomra szorítottam a kezem. 

 – Megfájdult a fejem – nyögtem ki. – Annyi információ ér… lehet, hogy túlmelegedett az agyam.

Rufus horkantva felnevetett.

 – Mi vagy te, egy öreg számítógép? Van rajtad újraindító gomb is? Az talán megoldja a problémát.

 – Nagyon vicces – morogtam, és kettesével véve a lépcsőfokokat, az iskola földszintjére siettem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megpillantottam a folyosón özönlő diákokat. Ezek szerint nem késtünk el. Órákon át repültünk egy másik világban, ugyanakkor itt alig telt el tizenöt perc. Nekem is kellene egy karórát hordanom magammal, mint ahogy Rufus teszi, különben teljesen össze fogok zavarodni. Vajon melyik idő az igazi? Van egyáltalán olyan, hogy “igazi”?
A fejemben dörömbölő migrén egyre jobban felerősödött ezektől a kérdésektől.

Nekik fogalmuk sincs, ötlött a fel a fejemben a gondolat. Figyeltem, ahogy a diákok egymás felé fordulva csevegnek és nevetgélnek. És két nappal ezelőtt még én sem tudtam semmit arról, mi vesz körül minket…

Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, Rufus szólalt meg, egészen közel hajolva a fülemhez: – Ugye szükségtelen emlékeztetnem rá, hogy erről nem beszélhetsz senkinek? 

Megpróbáltam olyan fölényesen válaszolni, amennyire csak tudtam.

 – Mégis ki hinne nekem? Maximum akkor kezdenék el embereket győzködni más dimenziók létezéséről, ha azt akarnám, hogy diliházba csukjanak. 

Rufus ekkor egy szó nélkül a folyosó felé biccentett a fejével. Követtem a tekintetét. A termek felé siető diákok serege úgy vált szét, mintha láthatatlan erő taszította volna félre őket az útból. Ez csak egy ember felbukkanását jelezhette: Frau Hellerét. A tanárnő szokás szerint feszesen egyenesre húzott háttal menetelt, szigorú tekintetét mereven előreszegezve. Egy vaskos, kék mappát szorongatott a kezében. 

 Elakadt lélegzettel ragadtam meg Rufus pólóját.

 – Micsoda? Na ne! Frau Heller… csak nem… ő is alakváltó?

– SShhh, tekerd le a hangerőt kicsit!

– Sajnálom – mentegetőztem. – Szóval? Ő is az? Úristen! Nik mindig azzal hülyéskedett, hogy egy biorobot, de akkor nem is járt olyan messze az igazságtól!

– Bármilyen szórakoztatónak hangzik ez a gondolat, Frau Heller nagyon is ember – hűtötte le a lelkesedésemet Rufus. – De évek óta ő koordinálja a programot, úgyhogy természetesen tud a többi világ létezéséről és arról is, hogy mi mindhárman alakváltók vagyunk. 

Frau Heller, mintha az elsuttogott szavak valahogyan eljutottak volna a fülébe, egyenesen ránk szegezte a tekintetét. Hideg borzongás futott végig a hátamon. 

Rájött, hogy én is tudom, gondoltam azonnal. Hatalmas bajba fogunk keveredni.

Ekkor azonban a tanárnő arcán szokatlanul széles, barátságos mosoly derengett fel. Felemelte az egyik kezét és integetett. Gyorsan körbefordultam, hátha másnak szól ez a lelkes üdvözlés (mondjuk egy sosem látott rokona bukkant fel a hátam mögött), de senki más nem volt ott.

 – Liesa, Rufus! – kiáltotta Frau Heller. 

 – Most mit csináljunk? – suttogtam bambán. Rufus finoman a hátamnak támasztotta tenyerét és kicsit előretolt. 

 – Természetesen odamegyünk hozzá. Mi bajod van? Elfelejtetted, hogyan kell emberként funkcionálni?

Nem válaszoltam. Igazság szerint nem voltam biztos benne, mit kellene felelnem erre a kérdésre.

 – Jó reggelt, tanárnő! – csicseregtem a legborzasztóbb fejhangon. Rufus krákogott egyet, mint aki a nevetését akarja elfojtani. Ez egyáltalán nem vicces, rohadtul le fogunk bukni! Amilyen diszkréten csak tudtam, rátapostam a lábára.

 – Jó reggelt! – Frau Heller arcán a szokatlan mosoly egyre bizarrabb látványként hatott. – Hogy tetszett a rajzszakkör, Rufus? Találkoztam Frau Meitnerrel és égre-földre dicsérgette a tehetséged. 

 – Igazán szórakoztató volt – felelte Rufus tökéletes komolysággal. – Örülök, amiért Liesa rávett, hogy próbáljam ki.

 – Hát még én mennyire örülök! – kontrázott Frau Heller. Odafordult hozzám. – Nem tudom elégszer megköszönni, Liesa, hogy befogadtátok Rufust. Remek hatással van rá a társaságod.

 – Ugyan… semmiség – motyogtam. 

A tanárnő ekkor ismét Rufusra szögezte a tekintetét. 

 – Remélem emlékszel, hogy péntek délután különóránk lesz. Az volt a tervem, hogy addigra leosztályozom a beadott esszéiteket – itt megköszörülte a torkát -, már azokét, akik leadták.

 – Holnapra elkészítem – vágta rá Rufus gyorsan.

 – Remek – Frau Heller sietve az órájára lesett. – Jut eszembe, a naplót is hozd magaddal péntekre! Milyen órátok lesz most? Történelem, ugye? Jobb, ha igyekeztek, pár perc múlva becsöngetnek. 

Amint biztosra vehettem, hogy a tanárnő hallótávolságon kívülre került, odafordultam Rufushoz.

– A napló, amit emlegetett… az volt az a kis könyv a furcsa kérdésekkel, ugye? A beilleszkedés kézikönyve, vagy micsoda. Miért van rá szükségetek?

– Fogalmam sincs, miért erőlteti azt a vacakot – ráncolta össze az orrát Rufus. – Ezt ő találta ki. Szerintem csak fontosnak érzi magát tőle, ha olyan kérdéseket tehet fel, mint a “hogy érzed magad ma?”, vagy a “felzaklatott-e az éhség?”.

– És miért kell állandóan különórákra járnotok hozzá?

– Mind azt szolgálják, hogy a program koordinátora – esetünkben Frau Heller – felmérje, hogy állunk a tanulmányainkkal és segítsen, ha valamilyen nehézségbe ütköznénk. 

Megcsóváltam a fejem.

– Ez tiszta őrület!

Kis ideig csendben gyalogoltunk egymás mellett a folyosón. A termünk ajtajához érve megtorpantam. Félrehajtott fejjel fürkésztem Rufust.

 – Mondd csak… ha kiderülne, hogy te mindenféléről beszámoltál nekem… és megmutattál más világokat is, megbuknál az űrlény vizsgádon? Nem kapnád meg az engedélyt, hogy átjárkálj az emberi világba?

Rufus mosolyra húzta a száját, de kicsit sem tűnt vidámnak.

 – Ó, a vizsgák és az engedély lenne a legkisebb gondom. Hatalmas botrányba keverednék, és nem csak én… valószínűleg ez az egész program. Frau Heller elveszítené a koordinátori szerepkörét, én pedig soha nem jöhetnék még a világotok közelébe sem. 

 – De nem azt mondtad, hogy vannak kivételes helyzetben lévő emberek, akik tudhatnak minderről? És ezek szerint Frau Heller is azok közé az emberek közé tartozik.

 A gondolattól, hogy Rufus soha többé nem jöhet az én világomba, kirázott a hideg.

 – Természetesen vannak – magyarázta türelmesen -, de azok az emberek nem véletlenszerűen kiválasztott tinédzser lányok, akiknek egy tanulófélben lévő alakváltó kotyogja ki az igazságot.

A gyomrom egy pillanatra egészen összeszorult a gondolatra, hogy ilyen súlyos titkot mert rám bízni. Mélyen a szemébe néztem. 

 – Miattam ne aggódj! Soha nem foglak elárulni – fogadkoztam hevesen. 

 – Mit nem fogsz elárulni? 

A közvetlenül a hátam mögött felcsattanó hangtól kis híján összeroskadtam. Kata karolta át a vállam és jártatta a tekintetét kettőnk közt.

Hát ez jól kezdődik, gondoltam. Szerencsére Rufus egy másodpercig sem habozott, rögtön előrukkolt a válasszal:

 – Nos, Liesa épp égre-földre esküdözött, hogy senkinek nem fogja elárulni, hogy ez nem az eredeti hajszínem. Nem tudhatta, hogy engem egyáltalán nem érdekel, ha más is tudomást szerez róla.

 – Micsoda? – sikkantott fel Kata.

Rufus olyan gördülékenyen adta elő a mondókáját, hogy kis híján én is rákérdeztem, igazat beszél-e. 

 – Csá, haver! – Nik kocogott oda mellénk és csapott bele Rufus kezébe. – Adam és Thomas is elhozták a deszkájukat. Kijössz majd a szünetben?

 – Naná.

 – Te szoktál gördeszkázni? – vontam fel a szemöldököm.

 – Még nem próbáltam, de nem lehet olyan nehéz – mondta Rufus fölényesen. Nik harsányan felnevetett.

 – Majd meglátod! Azért majd ne csodálkozz, ha pofára esel.

Rufus és Nik megkerültek minket és besétáltak a terembe.

 – Eszembe sem jutott volna, hogy nem természetes barna – sápítozott Kata, akinek szemmel láthatólag továbbra is a hajfestés témája körül keringtek a gondolatai.

 – Ja, engem is sokkolt – feleltem kicsit erőtlenül, és követtem.

Emlékeztetnem kellett magam, hogy egyenesen a leghátsó padsorhoz gyalogoljak.

Csak viselkedj természetesen, mormoltam magamban szigorúan. Mit csinált Liesa Maier minden egyes nap, mielőtt a tudomására jutott más dimenziók meg alakváltók létezése?

Vakon beletúrtam a táskámba, és felszisszentem, ahogy hozzáértem az első könyvhöz. Kicsit jobban szétnyitottam a hátizsákot és belenéztem. Minden füzetem és tankönyvem csupa víz volt, a lapjaik hullámosan tapadtak egymáshoz. 

 – Minden rendben? – hajolt oda hozzám Rufus. 

 – A táskámra nem gondoltam, mikor átrepültünk a vízesés alatt – feleltem gyászosan és az összeázott könyvekre mutattam.

 – Ó, ez az én hibám – húzta el a száját Rufus.

 – Ha valaki rákérdez, majd azt mondom, hogy beleejtettem a hátizsákom a WC-be.

Rufus horkantva felnevetett.

 – Egész kreatív magyarázat… te tanulsz, Maier! Egyébként sok sikert a dolgozathoz.

 – Na várj csak egy pillanatot – ráncoltam össze a homlokom. – Mihez?

 – A történelem dolgozathoz. Nem emlékszel? Pedig tegnap este még apukádnak is mondtam.

 – Te jó ég, az komoly volt?! Azt hittem, csak figyelemelterelésnek találtad ki!

A következő pillanatban Herr Lohner, a történelem tanárunk suhant be a terembe.

 – Minden felszerelést tegyetek el az asztalokról! A telefonjaitokat pedig látni sem szeretném! – süvöltötte.

Ezt cseszhetem, gondoltam reményvesztetten.

» » » » »

A szokatlanul meleg, tavaszias napsütés mintha a gimnázium minden diákját az udvarra vonzotta volna az órák közti szünetekben. Kata, Abby, Greta és én egymás mellett ültünk egy padon és a gördeszkázó meg focizó fiúkat figyeltük. 

 – Olyan sápadt vagyok, mint egy halálos beteg – mondta Kata panaszosan és a nap felé fordította az arcát. – Lehet, hogy el kellene kezdenem szoláriumba járni?

 – Attól meg bőrrákod lesz – felelte Greta. Lehangolt képpel rágcsált egy salátalevelet. Vetettem egy oldalpillantást a kezében tartogatott műanyag tálkára.

 – Ez az ebéded?

 – Aha. Muszáj fogyóznom. Tiszta hurka a hasam, ha leülök.

 – Mindenkinek hurkás a hasa, mikor leül! – tiltakoztam. 

 – Én is pontosan ezt mondtam neki, Liesa – kotyogott közbe Abby. Megpróbáltam nem túl feltűnően bámulni rá most, hogy tudtam, ő sem ember. Csak annak tűnik. Vajon van valami egységes megkülönböztető jel az alakváltók emberi arcán? Mondjuk a szépen ívelt szájuk? A sűrű pillákkal keretezett szemük?

A tekintetem önkéntelenül is az udvaron focizó fiúkra siklott. Összeráncolt homlokkal figyeltem, ahogy Sam versenyt fut két sráccal, hogy elérje a labdát. Nem tudta lehagyni őket. Az egyik fiú elorozta az orra elől a focilabdát és a kapu felé indult vele. Na lássuk, mit szól egy alakváltó ahhoz, ha alulmarad a versengésben! 

Sam egy pillanatra megállt és hátrahajtott fejjel nevetett. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha zavarná a gondolat, hogy egyszerű emberek gyorsabban futnak és jobban fociznak nála. Vagy ez is csak az álca része? A korábbi fejfájásom újult erővel tért vissza.

 – Liesa, mondd csak, te Red Bullt töltöttél Rufus kávéjába ma reggel? – kérdezte Kata derűsen.

 Összerezzentem és elkaptam a tekintetem Samről. 

 – Micsoda? Hogy érted?

Kata a srácok felé intett a fejével. Rufus épp előrehelyezte a testsúlyát a gördeszkán, a hátul lévő lábát megemelte, majd egy rugalmas mozdulattal a levegőbe ugrott. Úgy nézett ki, mintha a gördeszka a talpához ragadt volna, amíg felemelkedett, majd kecsesen földet ért vele. Egy pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát.

 – Felvágós – mormolta Abby halkan.

 – Te tudtad, hogy szokott deszkázni? – kérdezte Greta, és a szemét leárnyékolva figyelte, ahogy Rufus játszi könnyedséggel leutánoz bármilyen trükköt, amit Nik mutat neki. 

 – Sosem kérdeztem… – hebegtem zavartan. Fogalmam sem volt róla, mit kellene válaszolnom. Hazudnom kellene? Rufus gond nélkül felelte azt Niknek, hogy most próbálkozik vele életében először, de nem keveri gyanúba az, hogy ilyen ösztönösen ügyes benne? 

A szemem sarkából Abbyre sandítottam.

 – Ugyan már, attól még, hogy végrehajt egy ollie-t vagy egy heel-flipet, még nem lesz a gördeszkázás fejedelme! – morgolódott. Kata, Greta és én mind rábámultunk. Abby szerényen megvonta a vállát. – Kicsit én is értek a hozzá, na.

Lehet, hogy ez valami űrlény tehetség? 

 – A Saint Gregory’sban gördeszkáztok tesiórán, vagy mi? – nevetgélt Greta. Ideges kacajjal csatlakoztam hozzá. Te jó ég, egyáltalán nem könnyű fenntartanom a látszatát, hogy én semmiről nem tudok! 

Kata újra lehunyta a szemét és inkább a napozásra koncentrált.

  – Jut eszembe, mind jöttök Patrick bulijába jövő héten, ugye?

 – Mi ott leszünk – biccentett Greta. Elrágcsálta az utolsó salátalevelet is és vágyakozó pillantással ostromolta a kezemben tartott szendvicset.

 – Milyen buli? – kérdeztem. Kettétörtem a kenyeret és az egyik felét odanyújtottam Gretának. 

 – Ezer éve emlegettem már egyszer neked. Nik bátyja, Patrick szervezi a szüleik erdei faházában. Jó lesz!

 – Ja igen, a tinédzsereket lemészároló film helyszínén. Már emlékszem. Még Rufus is hallott róla.

 – Mindenképp gyertek el! Patrick híres a partiszervezéseiről. Legalább öt lányról tudok, akik az ő bulijaiban vesztették el a szüzességüket.

 – Ó, ezt miért nem mondtad eddig? Máris benne vagyok – vágtam rá szarkasztikusan.

 – Néha le kell tenned a könyveket és élni kicsit – hangzott Kata intelme. Csak annyi időre nyitotta ki a szemét, hogy ellenőrizze, sikerült-e valamennyire lebarnulnia az elmúlt öt percben. Az eredmény lelombozó lehetett, mert inkább újra a nap felé fordította az arcát.

Ha tudná, hogy nagyon is éltem az elmúlt napokban, gondoltam szórakozottan. 

Őszintén szólva egyáltalán nem hozott lázba egy vadidegenekkel zsúfolt parti, mikor helyette milliószor izgalmasabb dolgokkal is tölthettem volna az időt. Mondjuk más világokban barangolva.

 – Ne piszkáld Liesát a könyvekkel – szólalt meg Greta váratlanul. – Az elmúlt hetekben sokkal társaságkedvelőbb lett. Látod, most is velünk lóg a szünetben, ahelyett, hogy olvasna! 

 – Igaz. Rufus jó hatással van rád, Liesa.

– Nincs is rám semmilyen hatással! – tiltakoztam, nem túl meggyőzően.

Kata olyan kétértelműen vigyorgott rám, hogy inkább elfordítottam a fejem.

Abby Wilson

Az orrom elé tartott telefonra pislogtam. Kata lapozgatni kezdett a fényképei között. 

– Szerinted melyik szettem nézne ki jobban?

Üres tekintettel bámultam a képeket. Szett? A ruhaösszeállításokra gondol? Nekem mindegyik ugyanúgy nézett ki. Hiába vagyok nőnemű lény, az emberi divathoz semmi érzékem. Miért számít, hogy milyen hosszú a szoknya, amit viselnek? És miért lesz egy szabásminta újra közkedvelt, ha egyszer már divatjamúltnak bélyegezték?

 – Öhm, ez nagyon jó – mondtam gyorsan, mikor Kata a sokadik ruhapárosításhoz ért a telefonjában. Még a végén képes lenne az egész gardróbját bemutatni nekem…

Jókedvűen felnevetett.

 – Szép is lenne, ha tényleg ebben mennék!

Rosszat választottam?

– Hé, tudjátok mire gondoltam? – kiáltotta ekkor Kata. – Készülődhetnénk együtt a buli előtt a hétvégén. Segíthetünk egymásnak sminkelni és még Liesának is kitalálhatnánk egy vagány frizurát.

– Jó ötlet! – csapott le az ajánlatra Great. – Mehetünk hozzátok? 

Kata elhúzta a száját.

– Inkább ne. Ella borzasztóan idegesítő korszakát éli, állandóan a nyomomban van és mindent felpróbál, amit én. Múltkor kis híján elszakította a kedvenc melltartómat. Liesa?

Azt hittem, Liesának fogalma sincs, miről beszélgetünk – egy ideje már meredten bámulta a gördeszkázó és focizó srácokat -, de ránk se nézve így felelt:

 – Oké, persze. Miért is ne? Készülődhetünk nálam. 

 – Még Rufusnak is feltehetünk egy szép füstös sminket – tette hozzá Greta kuncogva. Kata somolyogva oldalba bökte.

 – Ugyan, az ő csontszerkezetével nem sok mázolásra lenne szüksége.

Elnyomtam a késztetést, hogy az égnek emeljem a tekintetem. Tényleg ennyire van szüksége az embereknek? Egy csinos pofi elég ahhoz, hogy a lábai elé vessék magukat?

Gondolataim között ekkor felbukkant a bárgyú vigyor, ami a fiúk és az idősebb férfiak arcára ült ki, valahányszor rájuk mosolyogtam. Igen, úgy tűnik, ennyi kell nekik…

A karomon kényelmetlen viszketés szaladt végig, mire oda sem figyelve megvakartam. A viszketés átkúszott a nyakamra. Igyekeztem a lehető legkevésbé feltűnően dörzsölgetni a tenyeremmel, még mielőtt rákérdeznek, rühes vagyok-e. 

Nem csoda, hogy mindenem viszket, gondoltam savanyúan. Hetek óta nem váltottam alakot. Hetek óta csak egy világban létezem.

Tudtam, hogy ez így lesz és számítottam is rá, de ettől függetlenül roppant kényelmetlen érzés volt. Az emberekkel kapcsolatos tanulmányaim legelejétől kezdve nagy hangsúlyt kapott az a jelenség, hogy a testünk egy idő után vágyakozni fog az átalakulásra. Hiába, az alakváltókat a változás éltette, nem pedig az állandóság. 

Az átkozott viszketés most a bal lábamon futott végig. Ezúttal megálltam, hogy vakarózni kezdjek és a tekintetemmel megkerestem Samet. A térdére támaszkodva lihegett, és időnként pacsikat osztott a mellette elszaladó fiúknak a focipályán. Az arca vörös volt, izzadt, de önfeledten boldog. Mint aki tényleg élvezi, hogy azt a fekete-fehér labdát rugdossa.

Hogy csinálja?, töprengtem sokadszorra. Hogyhogy nincs semmi baja? Ennyivel tehetségesebb lenne nálam? 

Megráztam a fejem – az lehetetlen. Láttam a papírjait. Az eddig felmutatott eredményei meglehetősen szánalmasak voltak. De akkor mi a titka annak, hogy pont az egyik legbonyolultabb alakot tudja ilyen mesterien felvenni?

A következő pillanatban éktelen nagy csattanás hangzott fel, amit a gördeszkázó fiúk üvöltése követett.

Liesa Maier

 – Uuuuh, ez csúnya volt!

 – Jól vagy? 

 – Azt a rohadt…

Ahogy a zaj forrását kerestem a tekintetemmel, egy másodpercre meghűlt bennem a vér. Rufus a hátán feküdt a betonon, és most bizonytalan mozdulattal felkönyökölt. A gördeszka, amin eddig parádézott, bánatosan hevert a földön, az oldalára fordulva.

 – Basszus, jól beverted a fejed! – kiáltotta Nik.

Felugrottam a padról és gondolkozás nélkül odarohantam. Félrelöktem az utamban álló srácokat és lehuppantam Rufus mellé a földre. 

 – Úristen, jól vagy? – kérdeztem reszketeg hangon. Alaposan lenyúzta a bőrét, vér csordogált végig az egyik alkarján és a könyökén.

 – Hát ezt rendesen elbénáztam – mondta vigyorogva, és felült. Az éles napfénytől hunyorogva nézett rám. – Jesszusom, Liesa, ne vágj már ilyen képet. Úgy festesz, mint aki a temetésemre jött.

 – Nem hangzott túl jól az esés… – közelebb hajoltam hozzá és a fülébe suttogtam: – ne aggódj, majd én fedezlek!

 – Mi van? 

 – Elterelem rólad a figyelmet még mielőtt bárki gyanakodni kezdene rád…

 – Ezt meg hogy érted? Miért gyanakodna rám bárki?

A szemem sarkából ekkor észrevettem, hogy Abby is utánam jött. Fél lábbal rátaposott a földön heverő gördeszkára és a karjába kapta. 

 – Minden oké? – kérdezte.

Rufus csak felemelte az egyik hüvelykujját válaszul. 

 – Így jár az, aki menőzni akar olyasmivel, amit még sosem próbált korábban! – vigyorodott el ekkor Abby kajánul. Letette a deszkát a betonra, felszökkent rá és egy elegáns mozdulattal körbeforgatta maga körül. Nik elismerően füttyentett.

 – Ja, úgy tűnik mégsem olyan egyszerű, mint hittem – felelte Rufus, és kicsit szédelegve felállt. – Látod, Nik, igazad volt, sikerült pofára esnem.

Osztálytársam bizonytalanul felröhögött.

 – Jól vagy, haver? – kérdezte Adam. – Lehet jobb lenne, ha bemennél a védőnőhöz. Elég rendesen odaverted a fejed. 

 – Dehogyis, jól vagyok… – kezdte Rufus, ám én megragadtam az ép karját.

 – Majd én elkísérem. Gyere, menjünk!

 – Most komolyan, miért kell ebből ekkora drámát kerekíteni? – panaszkodott, de hagyta, hogy magammal rángassam. 

Mikor távolabb értünk a csoportosulástól, szemügyre vettem a sérülését. A bal alkarján mély horzsolás virított, amiből lusta cseppekben csordogált a vér. Előhalásztam egy zsebkendőt és ügyetlen mozdulatokkal próbáltam letörölni a karját.

 – Meg tudod gyógyítani magad? – kérdeztem sürgetően. Rufus a homlokát ráncolta.

 – Mégis honnan a fenéből tudnám meggyógyítani magam? 

 – Nincs valami szupererőd, vagy ilyesmi? Mégiscsak egy űrlény vagy.

 – Emberi alakban – emlékeztetett. – Minden korláttal, ami egy emberi lénynek van. Ha ebben a testben megsérülök, akkor semmivel nem regenerálódok gyorsabban – vagy lassabban -, mint egy átlagos ember.

 –  Ó… de akkor hogyhogy ilyen ügyesen ugrándoztál a gördeszkával? Legalábbis mielőtt elestél vele, kifejezetten ügyesnek tűntél…

– Az is vagyok, és elég gyorsan tanulok – felelte egyszerűen. – Az alakváltás miatt remek összeköttetés van az agyam és a testem között. De ezen felül semmilyen különleges szupererőm nincs emberi formában. Maximum annyira vagyok képes, mint egy atletikus, sportos ember. Pont ez a lényege az alakváltásnak.

Egy pillanatra csibészes mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ha természetfelettien izmosnak, vagy jóképűnek tűnök, azt nem az alakváltásnak köszönhetem.

– Azt már látom, hogy az egód természetfeletti – csattantam fel és hozzávágtam a kezemben szorongatott zsebkendőt. – De ebben az esetben tényleg jobb, ha megmutatjuk a védőnőnek a sebed. Még mindig vérzik és kicsit koszos is.

 – Majd lemosom egy csap alatt. Neked nem kellene ájuldoznod a vér látványától, vagy ilyesmi?

 – Miért kéne? Csak azért, mert lány vagyok? 

Rufus ártatlanul megvonta a vállát.

 – Úgy tudtam, hogy a nőnemű emberek általában érzékenyebbek az ilyesmire.

 – Ez mekkora hülyeség! Egy nő sokkal több vért lát életében, mint egy pasi… – inkább beleharaptam a számba, mielőtt biológia előadást tartok neki a női test működéséről. A száraz tényeket valószínűleg úgyis jobban tudná nálam. – Semmi bajom a vérrel. A repülő bogarakról inkább nem nyilatkozom, ha látok egyet, valószínűleg megkérlek rá, hogy nyírd ki nekem.

 – Repülő bogarakkal vegyem fel a harcot? Még mit nem! 

– Nem vagy egy nagy hős alakváltó létedre, mi? – böktem oldalba finoman. – De a védőnőből nem engedek. Ha elüszkösödne a karod és le kellene vágni, magamat hibáztatnám, amiért nem voltam elég erőszakos veled.

Rufus látványosan szenvedő arcot vágott, de nem tiltakozott tovább. Gyorsan körülnéztem, van-e valaki a közelünkben, miközben átvágtunk az udvaron. A napfürdőző diákok ügyet sem vetettek ránk.

 – Figyelj csak, gondolkoztam azon, amit korábban mondtál – fordultam oda Rufushoz. – Arról, hogy a csereprogram tulajdonképpen azt szolgálja, hogy jobban megtanuljatok beilleszkedni az emberek közé. Meg hogy vizsgáznotok is kell majd belőle… és azon múlik, kaptok-e engedélyt a mi világunk, mármint az emberi világ látogatására. 

Rufus a szeme sarkából lesett rám. Egy pillanatra szinte gyanakvónak tűnt a tekintete.

 – Aha – mondta lassan. Elvigyorodtam és csípőre tettem a kezem.

 – Arra jutottam, hogy én segíthetek neked.

 – Mégis miben? – vonta fel a szemöldökét.

 – Arra inkább nem reagálok, milyen nyilvánvalóan süt a hangodból a kétkedés – sóhajtottam fel -, és csak annyit mondok: abban fogok segíteni, hogy jobb emberré válj.

 – Micsoda? – horkantott fel Rufus.

 – Gondold csak végig! Én már tudom, hogy nem… hogy nem vagy ember – ezeket a szavakat még mindig nehezen ejtettem ki a számon. – Miért ne használhatnánk ezt arra, hogy kicsit én is segítsek neked? 

Rufus kissé fölényesen húzta el a száját.

 – Miből gondolod, hogy szükségem van segítségre?

 – Hmm, lássuk csak… rengeteg furcsaság vesz körül. Például az, hogy nem szereted a zenét. Ezzel mihamarabb kezdenünk kell valamit. Aztán gyanúsan ügyes vagy a sportokban, olyan könyveket olvasgatsz, mint a Szerves kémia, időnként felbukkansz a semmiből, nem vagy jóban a kutyákkal és lássuk csak, még mi is? Ja, igen, az első embernek, akit kicsit is jobban megismertél, elárultad, hogy léteznek különböző dimenziók.

Rufus kinyitotta, majd becsukta a száját. Végül csak annyit mondott:

 – Szóval észrevetted a kutyákat…

 – Még korábban, Adam házában. Mindkét yorkie iszonyodott tőled – félrebiccentett fejjel idéztem fel a jelenetet. – A macskákat viszont nem tudom hová tenni. Az, amelyik a kerítésünkön mászkált, kifejezetten barátságos volt veled.

Rufus fújtatott, mint akit bosszant a megfigyelésem.

 – A kutyák nem szeretik, ha hozzájuk érünk, de a macskák vonzódnak hozzánk. Nem tudom, miért. Különös világ ez.

Halkan felnevettem. – Soha nem gondoltam volna, hogy pont a mi világunk lenne különösnek bélyegezve! 

Rufus kis ideig némán lépdelt mellettem.

 – Pedig mindegyik közül, ahol jártam ez a legszokatlanabb – mondta végül halkan. Megköszörültem a torkom, és összedörzsöltem a két tenyerem.

 – Nos, a sikeresebben eljátszott emberi viselkedés jegyében azt javaslom, ma délután végezzünk valamilyen átlagos tinédzser tevékenységet. Például nézzünk meg egy filmet.

 – Halálra unom magam a filmeken…

 – Egy normális tinédzser nem ezt válaszolja – emeltem fel a kezem tiltakozóan. – Hanem erősködik, hogy a kedvenc filmjét vagy sorozatát válasszuk. És még mielőtt azt mondanád, hogy neked nincs olyanod, ne aggódj, majd találunk egyet. Vagy előállunk egy kamu kedvenccel. 

Rufus összehúzott szemekkel nézett rám, aztán elmosolyodott.

 – Mit szólsz egy izgalmas dokumentumfilmhez? Mondjuk a tengeri uborkákról, vagy a kaszáspókokról.

 – Tanultál te egyáltalán bármit is az emberi viselkedésről? – ráztam meg a fejem. Rufus kuncogva hátba veregetett. 

 – Nyugi, csak vicceltem! 

 – Remélem is… a védőnőt ettől függetlenül nem úszod meg. A normális emberek hagyják, hogy ellássák a sérüléseiket.

 – Normális embernek lenni borzasztóan fárasztó, mondtam már? 

 – Megígérném, hogy idővel könnyebb lesz, de még nekünk sem egyszerű. Pedig mi embernek születtünk – vágtam rá nevetve. Rufus vetett egy pillantást az alkarján végighúzódó véres horzsolásra, aztán sóhajtva követett a védőnő szobájához. 

 – Furcsa ez a világ – dünnyögte ismét az orra alatt.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át