Frau Heller

“Draraz arca a megszokottnál is sápadtabb volt. Kinyújtotta a kezét, és gyöngéd mozdulattal végigsimított a lány arcán.

– Nem lehetek a tiéd, Sierra – suttogta. – És te sem az enyém. Legalábbis nem ebben az életben.

– Azért, mert vámpír vagyok, te pedig démon? Azt ígértük egymásnak, a származásunk nem áll majd közénk.

Drazaz maga mellé ejtette a karját. A szemében kihúnyt a lángoló tűz.

 – Nem egyszerűen démon vagyok, Sierra. Démonkirály vagyok, elfelejtetted volna? Felelősséggel tartozom a népemért, és te is a tieidért. El kell fogadnunk, hogy nem cselekedhetünk kedvünkre.

A vámpír lány heves mozdulattal megragadta a férfi kezét. 

 – A szívem akkor is a tiéd lesz, Draraz. Örökké. Akkor is, ha már száz éve megszűnt dobogni.”

Hangos trombitálással kifújtam az orrom. 

Hogyan is lehetne fokozni ezt a románcot?, gondoltam, könnyes szemeimet törölgetve. A weboldalra néztem. Már csak pár sor maradt az utolsó fejezetből. Az írónő (annak ellenére, hogy nem tudtam a szerző valódi nevét, én mindig is nőnek képzeltem) eddig hetente frissítette a történetet a blogján, de ezúttal már tizenöt napja nem folytatta a bejegyzéseket.

Csak nem hagyja abba a történetet pont itt?, szörnyülködtem magamban.

“– Az én szívem pedig a tiéd, Sierra. A halálban és azon túl is.

Alig hagyták el a férfi ajkát a szavak, halk, döbbent nyögés szakadt ki a mellkasából.

 – Mi az? Mi történt? – kiáltott fel Sierra. Draraz lassan térdre hullott. A hátából egy fekete nyílvessző meredt ki…”

 – Micsoda?! – sikkantottam fojtottan. A következő pillanatban hangos nevetés csattant fel a terem előtt, mire villámsebesen lehajtottam a laptopomat. Szerencsére csak három diák ballagott el a folyosón, egymás között kacagva egy viccen, amit csak ők hallottak.

Még sem hiányzott volna, mintsem valamelyik idétlen tinédzser rajtakapjon, sötétromantika.blog-ot olvasom…

Gyorsan ellenőriztem az időt. Amúgy is jobb lenne, ha összekapnám magam és befejezném a mára ígért értékeléseimet.

A magammal hurcolt vaskos, kék mappából előhalásztam mindhárom diák adatlapját, és az értékeléshez használt táblázatomat. Először Abigail Wilson papírjait néztem át.

A külső megjelenéshez “túlságosan feltűnőt” írtam, ezen nem változtatok, gondoltam szórakozottan. De ezen felül nem sok gond adódik Abigail-lel. Lelkiismeretes, tisztelettudó diák. Az irodalmi szerelemről írt esszéje pedig egészen jól sikerült… száraz és tudálékos írás volt, de nem rossz.

Elnyomtam egy halk sóhajt. Alakváltókat rávezetni, hogy érzelmekről írjanak… kész katasztrófa. Úgy beszélnek és nyilatkoznak róla, mintha csak egy kémikust, vagy egy robotot kérnél meg, hogy definiálja, mi az a szeretet, vagy bajtársiasság. 

Nem tehettem róla, ilyenkor mindig buzgott bennem egy kis önteltség. Úgy tűnik, az emberi faj az egyetlen az összes felfedezett világ lényei közül, amit a mai napig nem ismertek ki tökéletesen.

Félretettem Abigail papírjait és Samét vettem kézbe. Tűnődve nézegettem a hozzájuk csatolt fényképeket. Egy helyes fiú arca nézett vissza rám, hűvös kék szemekkel, szőke hajjal, himlőhegeknek tűnő halvány pettyekkel a homlokán. Nagyon is realisztikus, de szimpatikus megjelenés.

A tekintetem végigsöpört az értékelésén. Egyszerűen mindenben kiváló volt. A külsejétől a viselkedésen át, mindenben. Könnyen teremtett kontaktot a többi diákkal, tudta, mikor nevessen a vicceiken, és ha jól láttam az egyik szünetben, még cigarettázni is kiszökött azzal a vásott kölyökkel, Nikkel. Az esszéjét is remekül megírta.

Pedig, ha nem csal az emlékezetem, igen kevés reményt fűztek hozzá a drágalátos Tanítók, tűnődtem el. 

Félretettem Sam értékelőlapját és előkotortam a korábbi dokumentumokat róla. Igen, jól gondoltam. Csupa elbukott jelentkezés, nehézkesen átvergődött programok. Mégis mi motiválhatta, hogy ennyi sikertelenség után pont a legnagyobb fába – az emberré alakulásba – vágja a fejszéjét?

Újra végignyálaztam a papírokat. Tizenöt alak felvételét sajátította el alapszinten mindössze. Mi változott ebben a programban, ami miatt egyszerre ő a legkiválóbb alakváltó diák, akivel valaha is dolgom volt?

Aztán eszembe jutott. A naplók. A személyes, nagyfokú felügyelet, amit nekik szenteltem. Mi más lehetne? Biztos vagyok benne, hogy más programokban nem töltenek el hosszú órákat az instruktorok azzal, hogy egyesével beszéljenek a diákokkal, és személyre szabott feladatokkal terelgessék őket…

A mellkasomon kellemes melegség futott át a gondolatra, hogy az elért sikereket talán nekem köszönheti. Egy pillanatra magam elé képzeltem a jelenetet, ahogy a Tanítók felsorakoznak egymás mellé, és meghajtják a fejüket előttem. “Sosem gondoltuk volna, hogy egy reménytelen esetből a legsikeresebb diákot tudja faragni, Agnes. Önnek sikerült, ami egyikünknek sem. Szeretnénk, ha elfogadná, hogy tiszteletbeli Tanítónak nevezzük ki.” A tekintetem egészen elhomályosult az ábrándozástól.

A terem ajtajának panaszos nyikkanása zökkentett ki gondolataimból. 

 – Rufus? Hát te meg mit keresel itt? – csúszott ki a számon önkéntelenül. A fiú ugyanolyan meglepetten nézett rám, mint ahogy én éreztem magam.

 – Úgy tudtam, különóránk lesz pénteken. Rosszul emlékeztem?

 – Nem, vagyis, jól emlékeztél. Csak olyan korán van. Meglepődtem, hogy ennyire… khm, időben felbukkantál. Még lenne vagy tizenöt perced, mielőtt belekezdünk.

 – Addig leülök, olvasok valamit.

Elkerekedett szemekkel bámultam, ahogy odavonul egy padhoz, és elővesz egy könyvet a táskájából. Ebből a távolságból nem tudtam kibetűzni a címét, de úgy tűnt, egy regényt tart a kezében, nem valami szakirodalmi szöveget. Mintha csak megérezte volna, hogy bámulom, Rufus felpillantott és megemelte a könyvet.

 – Digitális erőd. Dan Brown regénye.

 – Ismerem – vágtam rá kapkodva. – Olvass csak nyugodtan, én befejezem a jegyzeteimet, amíg a többiek is ideérnek.

Rufus biccentett és belemerült a könyvbe. Minden erőmre szükségem volt, hogy elszakítsam róla a tekintetem. 

Rufus Travers, a kellemetlenkedő alakváltó diák most önszántából hamarabb jelenik meg a különórámon – és várakozás közben egy emberi regényt olvas? Mi történik itt?! 

Előkerestem a róla kiállított dokumentumokat is. Az ő paksamétája jóval vaskosabb volt, mint a többieké. Szórakozottan végigpörgettem a programok leírását, amelyeken sikeresen részt vett korábban – hatásos lista volt, megannyi kiváló értékelésű vizsgával és különböző Tanítók dicsérő szavaival. Eszembe jutott, mennyire elszörnyedtem, mikor csak az utolsó pillanatban figyelmeztettek, hogy ő is csatlakozik az én programomhoz. “A Tanács külön engedélyével”, idéztem fel az egyik Tanítóval folytatott beszélgetést.

“- De hát nem vett részt a felkészítésben a többiekkel… csak nem képzelik, hogy ezek után helyt tud majd állni? – feleltem idegesen. – Évek óta vezetem ezt a programot, nem szívesen kockáztatnám, hogy egy zöldfülű alakváltó bajt keverjen.

 – Ne aggódjon, Agnes. Nem lesz gond a fiúval. A Tanács nem osztogat engedélyeket akárkinek, ezt már tudhatná.

 – Azt előre megmondom, ne is várják tőlem, hogy egy családhoz helyezem el. Ekkora kockázatot nem vagyok hajlandó vállalni.”

Eltűnődve nézegettem a jelentkezési lapjához csatolt fényképeket. Nem örültem neki, mikor megpillantottam az arcát. Túlságosan is jóképű volt, túl feltűnő. Na és a stílusa… az a hányaveti flegmaság, amit megengedett velem szemben…

Valami mégis megváltozott, emlékeztettem magam. Talán tényleg az segített, hogy a Maier családhoz került.

Nem szívesen gondoltam vissza arra a telefonhívásra, mikor utasítást kaptam az egyik Tanítótól, hogy engedélyezzem Rufus szálláshelyének változását. Meg voltam róla győződve, hogy mindenkinek jobb, ha a kihalt diákszállón marad, és csak az iskolában érintkezik az emberekkel, ahol a társai (és valamennyire én is) szemmel tudjuk tartani. 

Pedig tévedtem. Rufus viselkedése sokkal oldottabb és természetesebb lett, mióta Liesával mászkál fel-alá. 

 – Jó napot, tanárnő! – Abigail és Sam tűntek fel a terem ajtajában. Egy pillanatra ők is épp olyan meglepettnek tűntek, mint én, amiért Rufust már bent találják.

 – Elkéstünk? – kérdezte Abigail zavartan.

 – Nem, pont időben jöttetek. Rufus már itt várakozott egy ideje.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mindketten csodálkozva vonták fel a szemöldöküket.

 – Üljetek le valahova, utána bele is kezdhetünk a foglalkozásba – intettem, és összesöpörtem az asztalomon heverő papírokat.

Érdekelne, vajon miért szentel a Tanács ilyen kiemelt figyelmet az én aprócska programomnak. A három diákból kettőt szoros szálak fűznek a Tanácshoz: Rufus külön engedélyt kapott tőlük a részvételre, Abigail pedig hetente készít jegyzeteket a megfigyeléseiről a számukra. 

Megköszörültem a torkom, és elővettem a gondosan kitöltött táblázataimat.

 – Nos, amint tudjátok, ma beszélnünk kell kicsit az első körös értékeléseitekről.

Jobb, ha nem folyok bele az alakváltó Tanács ügyes-bajos dolgaiba. Felőlem aztán azt figyeltetik, akit csak akarnak! Az én programom jó hírű és az is marad.

Abby Wilson

Annyira elegem volt, hogy szavakba sem tudtam önteni. Fájt a fejem, égtek a szemeim. Olyan fáradt voltam, mint még soha. A fenébe is, mióta vagyunk itt? Hetek óta nem aludtam rendesen, vagy ha mégis elszenderültem, rémálmok gyötörtek. Az állandó érzelmi hullámvasút ráadásul, ami az emberi testtel járt, végtelenül kimerítő volt – ez az alakom szó szerint mindenre elemi erejű reakcióval felelt. Még arra is, ha éhes voltam. Éhes! Olyan düh fojtogatta időnként a torkomat, hogy készen álltam volna bárkinek leszedni a fejét, ha nem ebédeltem időben. 

Hiába tudtam, hogy az emberek világa ilyen hatással lesz ránk, egészen más volt olvasni és hallani róla, mint átélni. A bőröm egyre jobban viszketett, az izmaimon időnként remegés futott át a vágytól, hogy átalakulhassak. 

Ó, mit meg nem adnék érte!, gondoltam. Elképzeltem, ahogy megközelítek egy átjárót, ahogy belépek rajta – a pillanatnyi fájdalom nem érdekelne, csak az számítana utána, ahogy minden porcikámon átrohanna a változás hulláma. Az alakváltókat a folyamatos mozgás, a formák változása élteti igazán, én pedig már olyan régóta emberbőrbe voltam ragadva…

Nagyon is jól tudtad, hogy ez lesz a legnehezebb része az emberi programnak, próbáltam lelket önteni saját magamba. Ha a kezdeti nehézségeken túlesel, már könnyebb lesz. Rufus és Sam is kibírja.

Igaz is. Összeszűkült szemekkel néztem a két fiúra. 

Sam tökéletesen kipihentnek és frissnek tűnt, mint akinek semmi gondja az ég világon. Frau Heller épp őt dicsérgette fennhangon:

 – …nagyszerű átváltozás volt, és az alaktartásra is maximális pontszámot adok neked, Sam. Csak így tovább! Tudom, nem említetted a jelentkezésedben, hogy érdekelne az emberi világ körüli diplomácia, de szeretném, hogy lehetséges karrierként gondolnál rá…

Sam, a legtehetségtelenebb, legesetlenebb alakváltó, akivel valaha dolgom volt, ilyen dicséretet kap! Hogy csinálja? Mi a titka?

A tekintetem Rufusra siklott, és egy fokkal jobban éreztem magam a látványától. Az ő arca sápadtabb volt, a szemei alatt karikák sötétlettek. Egyfolytában ásítást nyomott el, míg Frau Heller hozzá intézett szavait hallgatta. 

Pedig ő legalább órák közben szundít egyszer-egyszer, méláztam el szórakozottan. 

 – Abigail, a te átalakulásod is jól sikerült. A külső megjelenésedre neked is túlságosan feltűnőt írtam, de ezen későbbi átkelések során tudsz majd még finomítani. Összességében mindannyiótokat meg szeretném dicsérni. Ügyesek vagytok, a Tanítóitok igazán büszkék lehetnek a képzésetekre.

 – Akkor ez azt jelenti, hogy vége az órának? – kérdezte Rufus. Észrevettem, hogy már félig fel is emelkedett a székéről, mintha sietne valahova.

 – Nem, sajnálom, de még közel sincs vége – rázta meg a fejét Frau Heller. – Kérlek, ülj vissza! Két fontos dologról is beszélni akarok még veletek.

Rufus visszaereszkedett a székére, de türelmetlenül dobolt az ujjaival a padon. Frau Heller is észrevette.

 – Sürgős dolgod akad? – kérdezte élesen. Rufus kelletlenül elhúzta a száját, úgy felelt:

 – Csak megígértem Liesának, hogy elkísérem valahová, ha végeztünk.

 – Maier kisasszonynak még várnia kell ez esetben – vágta rá Frau Heller lesújtóan. – Most pedig figyeljetek jól.

Akaratlanul is kaján vigyorra szaladt a szám. Jó érzés volt, amiért Rufust rendreutasítja valaki.

 – Az első megbeszélni valónk egy bizonyos házibuli – a tanárnő szúrós tekintete mindhármunkon végigsöpört. – Tudomásomra jutott, hogy Patrick Gruber, Nikolaus Gruber bátyja egy, khm, összejövetelt szervez jövő hétvégére, amire ti is hivatalosak vagytok. 

Rufus és Sam tökéletes szinkronban fordították hátra a fejüket. Csak úgy sütött belőlük szemrehányás. Igyekeztem ártatlanul pislogni rájuk, de mindannyian jól tudtuk, honnan hallott a buliról Frau Heller. Én árultam el neki.

 – Gondoljatok csak, amit akartok! – csattantam fel fölényesebb hangsúllyal, mint ahogy valójában éreztem magam. – A tanárnőnek tudnia kellett róla. 

 – Nagyon jól tetted, hogy beszámoltál, Abigail. Ezt a figyelmeztetést talán már emlegettem korábban, de most megismétlem: eszetekbe se jusson alkoholt, vagy drogokat fogyasztani. Megértettétek? A ti esetetekben még fontosabb, mint az… az emberi diákjaimnál. 

Szünetet tartott és egyesével mindhármunknak a szemébe nézett.

– Ugye nem kell elsorolnom, mi történhet, ha tudatmódosító szerek hatása alá kerültök? 

Úgy döntöttem, nem szólalok meg fennhangon, hogy láttam már Samet sört inni. Habár az is igaz, hogy nem tűnt úgy, mint aki kifejezetten befolyásol az alkohol… hacsak nem számítjuk annak a Kata nevű emberlány csókolgatását. Ezeket az eseményeket korábban már gondosan lejegyeztem, a papírt pedig a heti jelentéseim közé csomagoltam. Remélem, a Tanács érvényteleníti Sam részvételét ezek után, gondoltam rosszmájúan.

 – Nos, mi lenne a legsúlyosabb következmény? – érdeklődött Frau Heller gyanúsan mézesmázos hangon. 

Rufus és Sam olyan mélységes hallgatásba burkolózott, mintha némasági fogadalmat tettek volna. Rufus mindig is ilyen arrogáns volt, de Samnek határozottan rosszat tett, hogy ennyi időt töltött az emberi osztálytársainkkal. Ő korábban legalább tudott tiszteletteljesen viselkedni.

 – Elveszíthetnénk a kontrollt, Frau Heller – csicseregtem válaszul. A tanárnő sötét arckifejezéssel bólintott. 

 – Az elmétek nem lenne képes tovább irányítani a testeteket. Valószínűleg megpróbálnátok átalakulni, de a világunk rigid szerkezete miatt képtelenetek lennétek rá. Tapasztaltatok már ilyet? Tudjátok, milyen érzés?

 – Ilyesmi csak a gyenge alakváltókkal történik meg – jelentette ki Rufus elnyújtott hangon. Legszívesebben letöröltem volna az arcára kiülő fölényes vigyort.

 – A kontrollvesztés részletesen dokumentált jelenség – vágtam vissza, és megpróbáltam lenyelni a dühömet. – Nevetséges ilyen nagyképűen hozzáállnod. Számos alakváltóval történt már ilyen.

 – Ja. A gyengékkel.

Levegő után kapkodtam a felháborodástól. Frau Heller megcsóválta a fejét.

 – Őszintén remélem, hogy sosem tapasztalod meg, Rufus. A leírások alapján nem éppen kellemes élmény, és sosem lehet tudni, mennyi ideig tart, mire elmúlik a hatása.

Rufus olyan öntelt arckifejezést öltött magára, hogy legszívesebben hozzávágtam volna a kezemben szorongatott tollat. Milyen pofátlan! Azt hiszi, ő jobb mindannyiunknál? A tanárnő körbejártatta rajtunk a tekintetét.

– Megértitek, ugye, milyen fontos, hogy minden körülmények között tisztán és józanul tudjatok gondolkozni? 

– Megértettük, tanárnő – jelentettem ki határozottan.

 – A buliba azért betehetjük a lábunkat? – érdeklődött Rufus. A hangjából a tisztelet legkisebb morzsája sem csendült ki. Frau Heller ajkai – ha lehetséges – még vékonyabb vonallá préselődtek, mint korábban. 

Sam nem szólt semmit, csak lusta ütemben hintázott a székén.

 – A másik ügy ennél még fontosabb – folytatta ekkor Frau Heller. Szünetet tartott, majd egyesével végigmérte mindhármunkat. – Mit tudtok az Ellenzőkről?

A teremre levegője szempillantás alatt megfagyott. 

Frau Heller

– Mit tudtok az Ellenzőkről?

Egy légy zümmögését is hallani lehetett volna, olyan csend telepedett a három diákra. Úgy tűnt, a szavaim változatos hatást értek el: Abigail ökölbe szorította a kezét és beleharapott az ajkába. Sam egészen kicsit összehúzta magát, a tekintete jobbra-balra rebbent, mintha láthatatlan ellenségeket keresne. Rufus arca nem sokat változott, de ő is mozdulatlanná dermedt. 

Na, most aztán jól belenyúltam a darázsfészekbe, gondoltam. De most már késő visszakozni. Erről a témáról muszáj beszélnünk.

Türelmesen vártam, hogy mondjanak valamit. Végül Rufus nyitotta ki a száját elsőként.

 – Ez is a hivatalos tananyag része, tanárnő? – tökéletesen udvarias volt a hangja, de biztos voltam benne, hogy sértőnek szánja a kérdését. – Nem tudom elképzelni, hogy ez a témakör beleillene az oktatóprogramba. 

 – Nincs benne a tananyagban, Rufus – nem hagyom, hogy felidegesítsen! -, de ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy beszélnünk kellene róla. Tudom, hogy érzékeny kérdésről van szó.

Abigail megköszörülte a torkát. 

 – Az Ellenzők egy kisebb, radikális elveket valló csoport – darálta monoton hangon. – Megkérdőjelezik a Tanács hatalmát és jogait. Elveik szerint az emberi világgal folytatott kapcsolattartás, az itt zajló kutatások és képzések veszélyt jelentenek az alakváltók társadalmára. Az Ellenzők szerint az emberekkel mindennemű kapcsolatot meg kell szakítani.

Újra csend ülte meg a termet. 

 – Nagyon jól mondod, Abigail. Az Ellenzőkről muszáj beszélni időnként, akármilyen kellemetlen is a számotokra. Azáltal, hogy részt vesztek egy olyan programban, ami az emberek viselkedésével és világával kapcsolatos, ti is problémát jelenthettek a szemükben.

 – Miért gondolja úgy, hogy ezt pont most, és pont itt kell kitárgyalnunk? Én még úgy tudtam, az Ellenzők csoportja elhanyagolhatóan kicsi, és a hangos panaszkodásnál többre sosem vetemedtek – Sam továbbra is behúzott nyakkal ücsörgött a padjában. Nagyon nyugtalannak tűnt. 

Rufus egy szót sem szólt, csak félig lehunyt szemmel méregetett. Nem hagyom, hogy felidegesítsen, emlékeztettem magam rendületlenül.

– Tudom, hogy el vagytok vágva a többi világ híreitől a program során. Alapvetően annak a híve vagyok, hogy ez is fontos része a gyakorlatotoknak, de úgy gondolom, erről jobb, ha értesít titeket valaki. Az Ellenzők egyre nagyobb teret nyertek az elmúlt időszakban.

Rufus türelmetlenül közbevágott:

 – Ezt meg hogy érti? 

 – Hírt kaptam róla, hogy a csoportjuk egyik tagja a napokban fizikai konfliktusba keveredett egy Tanítóval… a ti Iskolátokból. Mondjuk ki nyíltan: az Ellenző egyszerűen rátámadott, amiért – állítása szerint – emberekkel kapcsolatos tudással próbál fiatal alakváltókat megfertőzni.

Abby Wilson

Nem tudtam volna megmondani, Rufus vagy én hördültünk fel hangosabban. Sam feszesen kihúzta magát.

 – Jól van a Tanító? Nem esett komoly bántódása? – aggodalmaskodtam.

 – Szerencsére semmilyen súlyos sérülést nem szenvedett. Az Ellenző tapasztalatlan és ügyetlen alakváltó volt hozzá képest. 

 – Nem lehet, hogy ez pusztán pletyka? – kérdezte Rufus. A hangjából csak úgy csepegett a kétkedés. – Fizikai konfliktus alakváltók között? Ennek semmi értelme. 

Most az egyszer igazat adtam neki. Alakváltók sosem okoztak volna kárt egymásnak. El sem tudtam képzelni olyan helyzetet, ahol lett volna bármi értelme fizikai konfliktust alkalmazni.

 – Az értesüléseim megbízható forrásból származnak, Rufus. 

A teremre csend borult. A szám egyszerre kiszáradt. A bejelentés mellett eltörpült minden bosszúságom, a hétvégi buli, Sam sikerei, a fáradtságom. Csak a félelem maradt. 

 – Mire számíthatunk ezek után? – kérdezte Sam rekedten. – Lezárják az oktatóprogramot?

Frau Heller megrázta a fejét. 

 – Tudomásom szerint minden ugyanúgy megy tovább. A Tanács továbbra is tökéletesen biztonságosnak tartja az emberekkel foglalkozó Iskolákat és a programokat, és elszigetelt esetnek nyilvánította ezt az erőszakos cselekedetet.

Egyikünk sem szólt semmit, mind a gondolatainkba merültünk. 

 – Nem szeretném, ha túlságosan aggódnátok a hírek miatt, de az sem tenne jót, ha homokba dugnátok a fejeteket. Az Ellenzők hangja egyre erősödik. Azt akartam, hogy tudjatok erről, mert ti is veszélybe keveredhettek, ha nem vigyáztok magatokra. 

Frau Heller szöszmötölt kicsit a papírokkal, majd erőltetett könnyedséggel ennyit mondott:

 – Nos, akkor igazából meg is lennénk. Jövő héten megbeszéljük a további teendőiteket, de erre a hétvégére nem adok feladatot. Pihenjetek sokat, érezzétek jól magatokat! 

Mindhárman felálltunk. Hát persze, ezután a sokkoló bejelentés után mi mást tennénk, mint jól éreznénk magunkat, nem? A szívem nyugtalanul kalapált, a tenyerem izzadni kezdett. Milyen haszontalan és gyenge ez a test! Esélyem sem lenne megvédeni magam ebben az alakban, ha valaki rám támadna…

Rémisztő gondolat volt. Eddig még csak eszembe sem jutott hasonló.

Sam tétovázva felemelte a kezét, majd megszólalt:

 – Ha újabb hírek jönnének az Ellenzőkről, ugye értesít minket, tanárnő? 

 – Természetesen, Sam. Ezt megígérem mindannyiótoknak. És még egyszer kérlek titeket, ne aggódjatok. A Tanács és az Iskolák sosem engednék, hogy veszélybe keveredjetek a tanulmányaitok miatt. Ha akkora lenne a gond, lezárnánk a programot.

Mikor kifelé indultam a teremből, Frau Heller utánam szólt:

 – Abigail, egy szóra maradj még!

Megtorpantam. Sam és Rufus eltűntek a szemem elől, ahogy elérték a folyosó sarkát.

 – Csukd be az ajtót, kérlek! – szólt rám Frau Heller. Engedelmeskedtem, aztán odasiettem a tanárnő asztalához. 

 – Ekkora a baj odaát? – kérdeztem, kerekre tágult szemekkel. Frau Heller homloka elfelhősödött.

 – A legfőbb problémáról nem beszéltem a többiek előtt. Abigail, tudom, hogy te a Tanács bizalmát élvező megfigyelőként veszel részt a programban, így ezt nem akarom titokban tartani előtted… – körbenézett, a tekintete idegesen rebbent ide-oda, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki nem hallgat ki minket – a legnagyobb baj az, hogy fülest kaptam: már vannak olyan oktatóprogramok is, amelyekbe beszivárogtak az Ellenzők.

 – Az nem lehet! – tört ki belőlem a döbbenet.

 – Én is szívesen legyintenék rá és mondanám, hogy ez puszta rémhír, de nem lehetünk ilyen könnyelműek. Szeretném elhinni, hogy az én programom érintetlen, hogy minden résztvevő biztonságban van benne, de… sajnos óvatosnak kell lennünk.

Ennyit arról a dumáról, hogy a Tanácsnak olyan fontos a mi biztonságunk, hogy rögtön leállítanák a programot, ha veszélybe keveredhetnénk, gondoltam cinikusan. Utána rögtön ki is javítottam magam. Nem, a Tanács mindent kézben tart. Ők tudják, mit csinálnak. Az Ellenzők csak egy nyomorúságos, radikális csoport, akik össze-vissza fecsegnek olyan dolgokról, amiket nem is érthetnek.

– Arra gondol, hogy valaki ebbe a programba is megpróbált bejutni közülük? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Még csak nem is hallottam olyan Ellenzőről, aki egyáltalán hajlandó lett volna emberré változni, nemhogy egy ilyen programba belépni!

Amennyire én tudtam, az Ellenzők hozzáállása az emberekhez a gyűlölet és rettegés furcsa elegyéből állt. Egyfolytában azt hirdették, mennyi veszélyt rejt az emberek világa és hogy az emberi alak felvételét végleg be kellene tiltani. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen hitvallás mellett bármelyikük is egy emberekkel foglalkozó oktatóprogram közelébe merészkedett volna.

– Frau Heller, csak nem Rufusra, vagy Samre gondol? Azért akarja a Tanács is, hogy megfigyeljem őket és hetente küldözgessem nekik a jelentéseket? – kérdeztem nyugtalanul.

– Nem tudom, Abigail… nem hiszem. Rufus a Tanács külön engedélyével vesz részt a programban, Sam pedig rengeteg időt és energiát fektetett abba, hogy jó tanulmányi eredményeket érjen el az emberi forma felvételében. El nem tudnám képzelni, hogy bármi közük lehetne az Ellenzőkhöz.

A tanárnő tanácstalanul felvonta a vállát.

– Azt hiszem, a Tanács egyszerűen minden programot szemmel tart egy-egy megbízható emberükön keresztül a biztonság kedvéért. Ezt a programot mindenesetre veled figyeltetik, ezért szerettem volna, hogy tudj a felmerülő problémákról – Frau Heller ismét úgy járatta körbe a tekintetét az üres termen, mintha láthatatlan kémektől tartana. – A magam részéről természetesen még a feltételezést is nevetségesnek tartom, hogy egy Ellenző emberi alakot vegyen fel.

Hevesen bólogattam, igyekeztem elrejteni a végtagjaimon végigkúszó hideg borzongást.

Még sosem találtam magam szemtől-szembe egy Ellenzővel. Mindig úgy képzeltem, hogy messziről lerí a képükről a gonoszság és az elvakult düh. Rufus egy arrogáns, öntelt hólyag, az igaz, de ettől még nem lesz valakiből Ellenző. Az meg egyenesen kizárt, hogy Sam közéjük tartozna. Eszembe jutott, hogyan sörözött az emberekkel Adam házában, na meg az, hogy megcsókolta Katát…

Tulajdonképpen mit tudok az Ellenzőkről úgy igazán? Elhessegettem a nyugtalanító gondolatot. Nem az én dolgom. Én csak végrehajtom a parancsot. Majd a Tanács eldönti, mit kezd a hozzájuk eljuttatott jelentéseimmel. 

 – Nyitva tartom a szemem, tanárnő – mondtam fennhangon.

Frau Heller elmosolyodott, bár nem tűnt igazán jókedvűnek.

 – Köszönöm. A heti jelentésekkel hogy állsz?

 – Elkészítettem mindent – a kezébe nyomtam az összeírt jegyzeteimet, ő pedig mélyen a táskájába süllyesztette a papírokat.

 – Eljuttatom a Tanácshoz – ígérte ünnepélyesen. – Mindenképp megemlítem majd nekik azt is, hogy gondoljanak rád a vizsgák előtt. Nagyon keményen dolgozol, Abigail, nem csak a programot teljesíted, de nekik is nagy szolgálatot teszel. Ügyes vagy.

Lesütöttem a szemem.

 – Csak teszem, amit tennem kell. Minden erőmmel azon leszek, hogy ez a program érintetlen maradjon az Ellenzők mocskos kezétől.

Soha nem tudhatja meg senki, mennyire rettegek közben, gondoltam, miközben kihúzott háttal, magabiztos léptekkel elhagytam a termet.

» » » » »

Rufus Travers

Fej-fej mellett ballagtunk végig Sammel a kihalt iskola folyosóján. A legtöbb diák már rég elszivárgott az épületből. Hát persze, végül is péntek van, ki más lógna még itt tanítás után, mint mi?, gondoltam mogorván. 

Sam megköszörülte a torkát és közelebb hajolt hozzám.

 – El tudod hinni? – suttogta. 

 – Hmm? 

 – Amit Frau Heller mondott – folytatta sürgetően. – Alig pár hete vagyunk ebben a világban, és máris a feje tetejére állt az otthonunk? Ellenzők, akik fizikai konfliktusba is hajlandóak keveredni… őrület!

Kelletlenül megcsóváltam a fejem. 

 – Azért nem kell minden szavát készpénznek venned. Heller asszonyság maga sem hangzott túl jól informáltnak.

 – Gondolod, hogy csak pletyka? Nem hiszem, hogy továbbított volna felénk holmi mendemondát is.

Elgondolkozva méregettem Samet. A program elején, mikor ő meg Abby tudomást szerzett a jelenlétemről, borzasztóan idegesítő volt. Folyamatosan gyanakvó pillantásokat lövellt felém, mint egy irigy kutya, aki azt lesi, a másiknak nagyobb csont jutott-e. Na meg ott voltak azok a rendfenntartó sheriff-stílusú kirohanásai is arról, hogy majd ő megakadályozza, hogy tönkretegyem a programot. Most először viselkedett úgy-ahogy közvetlenül velem.

Biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert jobb értékelést kapott Heller asszonyságtól, gondoltam. Most már nem kell izgulnia, hogy mások túlragyogják az ő teljesítményét. Nyugalom, Sammy, te vagy a legügyesebb ember kerek e világon!

 – Csak nem félsz a csúnya rossz Ellenzőktől? – gúnyolódtam könnyedén. Sam összerezzent.

 – Nem félek tőlük. 

 – Pedig pont úgy hangzol, mint aki teljesen be van tojva. 

 – Te meg úgy hangzol, mint egy idióta, aki képtelen belátni, ha veszély leselkedik ránk – fortyant fel Sam. Az arca egészen elvörösödött. 

 – Nincs semmilyen veszély – sóhajtottam fel unottan. – Nem hallottad? A programok és az Iskolák nem érintettek az ügyben. Ez az egész el van túlozva. 

Sam mogorván hallgatott pár másodpercig, aztán csak annyit mondott:

 – Hát, most az egyszer remélem, hogy igazad lesz. 

 – Egyébként is, ha akkora a baj és annyira félsz hazamenni, legfeljebb itt maradsz és gyökeret versz emberként. Heller asszonyság amúgy sem találkozott még ilyen tehetséges alakváltóval, aki ennyire rövid idő alatt oly’ tökéletesen elsajátította az emberi átalakulást, mint te – vigyorogtam rá csúfondárosan. Sam összerezzent.

 – Micsoda? M-mégis miért gondolod, hogy valaha is ilyet tennék?

 – Csak vicceltem – vontam össze a szemöldököm. 

 – Hát, nem volt vicces.

 – Bocs. Nem tudtam, hogy annyira jól megy az emberi forma felvétele, hogy menstruációs hisztiket is ki tudsz alakítani…

Sam kinyújtotta a lábát, és egyenesen keresztbe tette a bokám előtt a levegőben. Az utolsó pillanatban tudtam csak felugrani, és elkerülni, hogy hasra essek a folyosó közepén.

 – Nem úgy volt, hogy sietned kell Liesát kísérgetni? – vágta oda. 

 – De, igazad van. Jobban is teszem, ha szedem a lábam.

 – Szaladj csak, papucskám. Majd viszed utána a szatyrokat, miközben a plázában válogatja a ruhákat?

 – Ha ismernéd Liesát, eszedbe sem jutna ilyet feltételezni. Könyvtárba megyünk – mit szólnál hozzá, ha tudnád, hogy minden nap átviszem egy másik világba, Sammy?, gondoltam, magamban vigyorogva. Felgyorsítottam a lépteimet, és magam mögött hagytam Samet.

 – Tényleg ügyes ember vagy – kiáltottam vissza neki. – Nagyon jól megy már mások nyaggatása.

Sam csak felmutatta a középső ujját.

» » » » »

Eszem ágában sem volt rögtön visszamenni Liesáékhoz. Lesiettem az iskola alagsorába vezető lépcsőkön, és besurrantam a használaton kívül helyezett WC ajtaján. 

Néhány másodperccel később már egyik átjáróból a másikba vetettem magam, olyan gyorsan haladva át az elém kerülő világokon, ahogy csak bírtam. Talán csak percek teltek el az emberek dimenziójában, mikor már meg is érkeztem a találkozó helyszínéül megjelölt világba.

Az átkelésekkel járó ismerős fájdalom végigrohant a végtagjaimon, mintha egy láthatatlan ellenség ezernyi tűt döfött volna belém. Megtorpantam, de a kellemetlen érzés ahogy jött, úgy is ment. 

Hihetetlen, hogy nem tudom megszokni, gondoltam futólag, és összehúzott szemekkel fürkésztem a tájat. 

A másik alakváltó már várt rám. Az egyik helybéli faj képét vette fel: vékony, erős karjain apró csápok hullámzottak, mint megannyi antenna, amelyek jelre várnak. Belekapaszkodott a felettünk tekergő indák egyikébe és egy sima mozdulattal közelebb lendült hozzám. Azt hiszem, korábban már találkoztam vele, tűnődtem, miközben másodpercek töredéke alatt én is átalakultam. Ugyanazt a formát vettem fel, mint ő. Ha jól emlékszem, igencsak bizalmas kapcsolatban áll a vezetőkkel. Hogy is hívják? Tiber?

Éreztem, ahogy kiterjeszti felém az elméjét.

Na végre. Mi tartott ilyen sokáig?, faggatott leplezetlen ingerültséggel. 

Nem tudtam előbb elszabadulni.

Az alakváltó leugrott az indáról és egyenesen mellettem landolt. Felegyenesedett és kinyújtott az egyik karját. Az aprócska csápok mind egyszerre mozdultak felém, információra éhesen nyújtogatták magukat előre. 

Vannak híreid?, kérdezte. Még mielőtt hozzám érhetett volna, egészen kicsit hátramozdultam, hogy elkerüljem. Tudtam, hogy ha a karjainkon sorakozó, hullámzó csápok összekapcsolódnak, nem csak egymás gondolatait halljuk majd, de az érzésekben és érzékelésekben is osztozni fogunk. 

A köztünk feszülő mentális kapcsolatnak köszönhetően tökéletesen tisztában voltam vele, mennyire meglepte a tartózkodó mozdulatom. 

Ez meg mi volt?, faggatott ingerülten. Miért húzod az időt?

Kérdezni szeretnék valamit, mielőtt nekiállunk a fejemben turkálni.

Az alakváltó kíváncsian félrebillentette a fejét. Hát, akkor kérdezz!

Tibernek szólítod magad, ugye?

Ezt akartad mindenáron megtudni?, vágott vissza kissé hitetlenkedve. Igen, Tibernek hívnak.

Hát akkor, kedves Tiber… a programvezető, Agnes Heller egy kirívó incidensről számolt be ma. Igaz, hogy támadás érte az egyik Tanítót? És egy Ellenző volt a tettes? 

Bosszús fújtatás kíséretében képek és benyomások tömkelege áramlott felém. Az az idióta, egy forrófejű, fiatal tagunk volt. Nem is értem, mit gondolt, mikor nekiesett a Tanítónak, de amennyire tudom, alaposan ellátták a baját. A vezetők dühöngtek, mikor a fülükbe jutott az eset. 

Tiber szemei hirtelen összeszűkültek. 

Itt az ideje, hogy én kérdezzek, üzente. Sejti bárki, hogy te is közénk tartozol?

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át