Rufus Travers

Ebben az alakban nem szoktam nevetni, de úgy tűnt, a több hetes emberlét magával hozott néhány új szokást. Hátravetettem a fejem, úgy kuncogtam a felvetésen.

Dehogy tudják! Eszükbe sem jutna, hogy bármi közöm lenne az Ellenzőkhöz. Nem tudnak ezek semmit. Sam és Abby kis híján sírva fakadtak a rémülettől, mikor egyáltalán meghallották az “Ellenző” kifejezést.

Tiber összeráncolta az orrát.

Annak mindenesetre nem örülök, hogy Agnes Heller ilyenekről beszél a tanítványainak. Nem kellene az alakváltók ügyeibe ütnie az orrát.

Szereti fontosnak érezni magát, de nem hinném, hogy komoly befolyással, vagy elegendő információval rendelkezne, gondoltam. Tiber biccentett, és újra felém nyúlt. 

Akkor ne húzzuk tovább az időt.

Ezt a gondolatot inkább válaszra sem méltattam. Hagytam, hogy megragadjon. Mindkettőnk karján összefonódtak a csápok, és felizzottak, mintha valaki belülről világítaná meg őket. Tudtam, hogy ez biztosítja majd a lehető legtökéletesebb információáramlást kettőnk között, ennek ellenére nem voltam elragadtatva. Az alakváltók ritkán érintik meg egymást – csak ha nagyon szükséges.

Tiber ekkor az egyik szabadon maradt karjával egy tükörsima felszínű, hófehér kavicsot nyújtott felém. Nem volt nagyobb egy fél emberi tenyérnél. Egy pillanatig habozva bámultam rá.

Ez egy emlékkő, magyarázta. 

Tudom, mi ez!, a gondolat keményebben csattant a fejemben, mint akartam volna. Jól tudtam, mit tart a kezében. Rengeteget olvastam már róla, de még sosem próbáltam ki saját magamon. Magabiztosságot színlelve előrenyúltam, átvettem tőle és a markomba zártam a kavicsot.A karomon hullámzó csápok jóformán remegtek az izgalomtól, hogy csatlakozhatnak az emlékkőhöz. Éreztem, ahogy a finom érzékelőim önálló életre kelve beborítják a sima, selymes felszínt. Az emlékkő fényesen felizzott, és forrósodni kezdett. Rövidesen olyan érzés fogott el, mintha a csontjaim is olvadásnak indultak volna.

Elnézést a kellemetlenségért, gondolta Tiber futólag. Szükségem van erre az eszközre, hogy a többiek is pontosan lássák, amit te érzékeltél. Torzítások nélkül. Az emlékkő majd eltárolja az összes felidézett emléket, mint képadatot, hogy azután bármelyik társunk hamisítatlanul megtekinthesse őket.

Pontosan tudom, mire való ez az eszköz, üzentem egykedvűen. Semmi szükség a tankönyvi definíciókra. Azokat én is olvasgattam eleget.

Tiber lehunyta a szemét és én követtem a példáját. 

Lássuk az elmúlt napokat, üzente. Készségesen felemeltem az elmémet védő korlátokat, és szabad hozzáférést engedtem neki az emlékeimhez. A gyomrom kelletlenül összerándult, de elnyomtam az érzést. 

Tiber úgy szkennelte a memóriámat, mintha csak szórakozottan lapozgatna egy könyvben. Időnként megállt egy-egy pillanatképnél, újra végigfutotta az átélt érzelmek skáláját, majd tovább suhant. Rendkívül szórakoztatónak találta Sam és Abby rémületét, meg Frau Heller szövegelését az Ellenzőkről.

Nagyon jó, gondolta elégedetten. Erre az ifjú alakváltóra, aki Sam Peterson néven látogatja az emberi világot, érdemes lehet odafigyelnünk. Kíváncsi lennék, meg tudnánk-e környékezni, hogy csatlakozzon hozzánk. Mit a véleményed?

Gondolatokkal nem lehet hazudni, vagy legalábbis nem lehet egykönnyen. Válaszolnom sem kellett, a lenézésem Sam irányába egyértelmű volt. Egyedül az emberi alak felvételében mutat némi tehetséget, fintorogtam. Mire mennénk vele?

Épp olyan jól megállja a helyét az emberi világban, mint te, érkezett a jókedvű válasz. Ha nem jobban.

A fogamat csikorgattam, mikor megéreztem a mentális kapcsolatunkon keresztül, milyen jól szórakozik rajtam a másik alakváltó. Ha csak azért rángattak ide, hogy engem idegesítsenek, hát… Tiber azonban hirtelen előrántotta az emlékeimből Liesa arcát.

Önkéntelenül is vicsorgásra húztam a számat, ahogy pörgetni kezdte a vele kapcsolatos képeket, mint egy felgyorsított filmet. 

Újra-meg újra lejátszotta, ahogy az elektromos áram átszalad a testemen az érintésétől. Különös élmény volt. Majdnem ugyanolyan intenzíven éltem át a memóriámból előhívott érzéseket, mint mikor valóban megtörténtek. 

Észrevettem, hogy Tiber is megborzong időnként. Valamiért nem örültem neki, hogy ő is osztozik ezekben az emlékekben és érzésekben. Nincs joga hozzá, futott át a fejemen a gondolat, de azonnal az agyam legmélyére száműztem. Csak remélni tudtam, hogy nem hallotta meg. Az alakváltók nem őrizgetik féltékenyen az emlékeiket. Talán az emberi testem zsigeri ragaszkodása él még bennem ilyen élénken? Lehet, hogy kezdek túl sok időt tölteni benne. 

Továbbra sem tudjátok, mi okozza ezt az áramütés-szerű érzést?, kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem. 

Nem, felelte Tiber, de ugyanabban a pillanatban elzárta az elméje egy részét a kommunikáció elől. Gyanakodva szűkültek össze a szemeim. Miért nem engedi, hogy lássam a válaszát? 

Ekkor azonban újabb képsorozatot tekintett meg. 

“Liesa siet oda hozzám a narancsvörös sziklapárkányon.

 – Nem fáj semmi? Nem vagy rosszul? – kérdezem.

 – Semmi bajom. Veled mi történt? Megsérültél? 

Tényleg nincs baja. Szemmel láthatólag nem fáj semmije. Ez hogy lehetséges? Hiszen most keltünk át az átjárón. Ez még a tapasztaltabb alakváltók számára is kellemetlenséggel jár…”

Levegő után kapkodtam.

“Liesa a virágot tartja a tenyerén. Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy magával hozza? Még jó, hogy megmutatta nekem. Felelőtlenség egy képzetlen embert más világokba vinni! Nevetséges, hogy ezt a feladatot szánták nekem.

Liesa leguggol és visszahelyezi a virágot a patak partjára.”

Tiber olyan gyorsan váltogatott az emlékek között, hogy zúgni kezdett a fülem.

“ Az elektromosság kellemesen bizsergeti a testemet, átjárja minden egyes sejtemet. Liesa a nyakamba kapaszkodik. Hallom, ahogy felnevet, miközben kitárt szárnyakkal vitorlázom a légáramlatokon. Jó érzés megosztani vele a repülés szabadságát. Jó érzés, hogy ennyire boldog.”

“Liesa arcára kristálytisztán kiül a félelem. Angliáról beszél, a családjuk meneküléséről országról-országra, a bizonytalanságról és a hazugságokról, amiket a szülei mondtak, hogy eltitkolják, mi elől is futnak tulajdonképpen. Kezet fogunk.

– Lucy Albright.

– Nagyon örvendek.”

Úgy éreztem, mindjárt felrobban a fejem. Ehhez a beszélgetéshez még a vezetőknek sincs semmi köze, ez csak Liesára és rám tartozik.

ELÉG!, száguldott végig a gondolat az elmémen. Az emlékek folyama rögtön félbeszakadt.

Tiber megcsóválta a fejét, éreztem a felém áradó rosszallását. Rögtön elszégyelltem magam. Ez egy gyenge pillanat volt. 

Sajnálom, nagyon fáradt vagyok, próbáltam udvarias lenni. Nem felelt semmit, csak várakozóan elém nyújtotta a kezét. Egyesével lefeszítettem a csápjaimat az emlékkőről és visszaadtam neki. Bármennyire is kellemetlen volt a markomban szorítani, ugyanilyen rossz érzés volt most megszabadulni tőle. Erről bezzeg nem írtak a tankönyvek. Francos emlékkövek.

Köszönet az emlékekért, üzente Tiber.

Automatikusan megmozgattam a csápjaimat. A korábbi, csontolvasztó forróságnak nyoma sem volt, de észrevettem, hogy a kelleténél gyorsabban lélegzem. A lábaim úgy remegtek, mintha kocsonyából lettek volna. Fárasztó volt az intenzív emlékidézés.

Sajnálom a kellemetlenséget, ismételte Tiber. Pontosan tudom, milyen bizarr érzés, mikor valaki az emlékeidre vadászik.

Meg lehet szokni, feleltem egykedvűen.

A vezetőket nagyon érdekli ez a lány. A fejében felvillant Liesa arca. Jó munkát végeztél! Elégedettek veled, amiért ilyen ügyesen elnyerted a bizalmát. 

Örültem, hogy már nem kapcsolódunk egymáshoz a csápokkal, és valamennyire eltitkolhatom az érzéseimet. A dicséretet hallva szégyen hullámzott végig rajtam. Igazat mondott: Liesa tényleg vakon bízott bennem. Fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok valójában. 

Folytass mindent úgy, ahogy eddig!, hangzott az utasítás. Járj be vele annyi világot, amennyit csak lehetséges! 

Már nem is vesztegettem gondolatokat arra, hogy megkérdezzem, mi az oka a Liesa iránti érdeklődésüknek. Úgysem kaptam volna választ rá. Majd csak rájönnek ők is, hogy csak egy közönséges emberlány, és békén hagyják.

Talán így döntenek majd, talán nem. Nem a te feladatod ezen filozofálni, üzente Tiber. Ekkor döbbentem rá, hogy az előző, futó gondolatot tökéletesen jól hallotta ő is. Ha emberi alakban álltam volna előtte, egészen biztosan elvörösödtem volna.

Tiber könnyed mozdulattal a levegőbe szökkent és elkapott egy indát.

Ne feledkezz meg róla, mivel tartozol nekünk! Az Ellenzőknek köszönheted az életed, üzente, majd szétbontotta volna a köztünk feszülő mentális kapcsolatot. 

Szoborrá dermedve bámultam utána. Igaza volt. Ha nincsenek az Ellenzők, én sem léteznék. 

Akkor már tényleg az a minimum, amit megtehetek, hogy kérdések és kételyek nélkül követem az utasításaikat, nem?

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át