Liesa Maier

– Le fogod késni a buszt, szívecském.

Anya a konyha ajtajának támaszkodva borúlátóan csóválta a fejét.

 – Ne legyél pesszimista – intettem, miközben kivételesen termoszba öntöttem a kávét. A fele természetesen lefolyt a falán, és megégette a kezemet.

 – Így akarsz iskolába menni? 

 – Már megint nem tetszik a pulcsim? 

 – Hát, amennyiben az volt a célod, hogy Twist Olivének öltözz…

Fél lábon ugrálva csizmát húztam, és a nyakamba kanyarítottam a sálam. Anya a karórájára pillantott.

 – Nekem is el kell indulnom a kempingbe pár percen belül. Ha lekésed a buszt, nem tudlak bevinni az iskolába – felemelte a táskámat, de rögtön vissza is ejtette a földre.

 – Jóságos ég, téglákat cipelsz magaddal? 

 – Így van. Minden nap egy újabbat helyezek el az iskola oldalában, így járulok hozzá egy új szárny építéséhez.

 – Ez esetben nem csoda, hogy a saját házunk lassan összedől…

Anya közelebb lépett hozzám, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

 – Legyen szép napod, Lucy!

Csúnya pillantást vetettem rá. Megegyeztünk, hogy nem hívjuk egymást a régi nevünkön, hanem szigorúan az újhoz tartjuk magunkat. Így könnyebb hozzászokni, és ritkábban hibázunk mások előtt. Anya újra az órájára nézett.

 – Négy perced van, hogy leérj a megállóba.

 – Ennyi idő alatt akkor se késném le a buszt, ha akarnám. Vigyázz a kempingre! – a hátamra tornáztam a táskám, és kiléptem a metsző hidegbe.

Alig értem az első kanyarba a házikónktól lefelé futó kis úton, mikor ismerős motorhang dübörgött fel a közelben.

Na ne! Valamiért a távolsági járat ma a megszokottnál korábban ért a megállójába.

– A rohadt életbe! – káromkodtam fennhangon, összeszorított fogakkal. Ezt nem akartam elhinni! Anyának mégis igaza lesz. Lélekszakadva rohanni kezdtem a házunk alatt kanyargó, keskeny úton. A busz ajtajai halk szisszenéssel kinyíltak. 

 – Várjon, kérem! – kiabáltam, miközben vadul kaszáltam a levegőben a kezeimmel. A futás nem az erősségem. Vagy fogalmazhatnék inkább úgy, hogy a futás sem. – Hahó! Vá…!

Bumm!

A következő pillanatban megbotlottam, és hatalmasat estem. Akkora csattanással vágódtam el a betonon, hogy félig-meddig arra számítottam, hogy mind az utasok, mind a vezető észrevettek. Ez azonban hiú reménynek tűnt: a busz, és vele együtt az időben iskolába érkezés lehetősége elhagyta a megállót. Fájdalmas sziszegéssel föltápászkodtam, és végignéztem magamon. Mindkét tenyeremet lehorzsoltam, a farmerom kiszakadt és vérzett a térdem. Na, ez az én formám… 

Ekkor azonban csoda történt. A busz lelassított, és megállt. A sofőr kidugta a karját az ablakon, és türelmetlenül integetett nekem. 

Megfordult a szerencsém, gondoltam diadalittasan.

 – Köszönöm, hogy megvárt! – hálálkodtam a vezetőnek, miközben bicegve felkászálódtam a buszra.

 – Ne nekem köszönje, hanem a két hölgynek, hogy észrevették. Rögtön rám kiáltottak, hogy álljak meg, mikor elesett.

Legnagyobb meglepetésemre az a bizonyos két hölgy nem volt más, mint az ősz hajú nénik, akik tegnap kábítószeres hajléktalannak néztek.

 – Köszönöm szépen! – fordultam oda hozzájuk.

 – Ó, nagyon szívesen. Szegény drágám, mikor megláttam, ahogy szalad, rögtön mondtam Bertha-nak: ez a mozgássérült kislány még a végén csúnyán megüti magát, ha elesik… jól van, kedves?

Pár másodpercig csak némán tátogtam a meghökkenéstől, aztán kinyögtem valami választ:

 – Óh, én… jól, köszönöm. Nem estem nagyot.

Teljes sokkban vágódtam le az első üres ülésre. Kicsit koordinálatlanul futok – főleg, ha közben integetnem is kell, és egy tömött táska lengedezik a hátamon – na de hogy mozgássérült lennék?! Most kivételesen zenét sem hallgattam, csak magamban dohogva vártam, hogy Kata is csatlakozzon az utasokhoz. 

 – Ezt nem fogod elhinni! – kiáltottam, amint megpillantottam. Ezúttal puha hullámokat formázott a hajából, és egy vadonatújnak tűnő, piros kabátot viselt.

 – Mi történt?

 – Ma mozgássérültnek néztek.

 – Micsoda? Kik?

 – Az első sorban ülő nénik.

Kata végigmérte a szóban forgó utasokat, majd engem. Végül harsány, nyerítő nevetés szakadt ki belőle. Így, fennhangon kimondva már én is inkább röhejesnek éreztem a helyzetet. Rövidesen egymásra borulva kacagtunk.

 – Ez is csak veled történhet meg, Liesa! Habár, kicsit tényleg fura látvány, mikor futsz… – nyögte ki nagy nehezen. – De tudod mit? Legalább kedvezménnyel vehetsz jegyet.

 – El is estem, ide nézz! – felmutattam lenyúzott tenyerem, majd a jókora szakadásra böktem a nadrágomon. Barátnőm a szemét törölgetve próbált vigasztalni:

 – Ennél rosszabb már úgysem lehet a napod. 

 – Ne kísértsd a sorsot…

Nem gondoltam volna, de végül tényleg igaza lett. A nap váratlan fordulatot vett, mikor betettük a lábunkat a tanterembe. 

 – Szent szar! – mondta Kata fennhangon. 

A hátsó sorban ugyanis, pont az én padom tetején, a legjóképűbb srác üldögélt, akit valaha láttam.

» » » » »

Frau Heller

Szerettem az idei beosztásomat. Keddenként az első órám szabad volt. Aznap reggel is bőven volt még papírmunkám, amit el akartam végezni, de legalább maradt időm egy jó csésze kávéra előtte. 

Pauline Lanner, a gimnázium igazgatónője egy fantasztikus kávégéppel ajándékozta meg a tanári irodát. Időnként szabályos sorok kígyóztak előtte. Most viszont, dörzsöltem a kezem előre, egy percet sem kell várnom: mindenki órát tart, csak az enyém lesz a tanári szoba, kellemes negyven percre!

Magamban dudorászva felakasztottam a kabátom, letettem a táskám, és előhalásztam a munkahelyi bögrémet. Fekete alapon fehér macskák kergetőztek rajta.

 – Agnes! – Frau Baeder, a földrajzot tanító kolléganőm lépett be az irodába. Vaskos halom papírt hurcolt magával (gondolom dolgozatot akart íratni az osztályával).

 – Áh, jó reggelt, Sophie! 

 – Találkoztál az angol cserediákkal?

 – Samre, vagy Abigailre gondolsz? Ma még nem láttam őket.

 – Nos, a nevében nem vagyok biztos, gondolom akkor Sam lehetett az. Egy jó nagy bőröndöt cipelt magával. Először téged keresett, aztán azt mondta, hogy majd a nap végén találkoztok. Megmutattam neki az utat a teremhez. 

Gyanakodva kaptam fel a fejem.

 – Hol lesz órája? 

 – A második emeleten, matematika Herr… – meg sem hallottam, hogyan fejezte be a mondatot. Lecsaptam a bögrét, és minden méltóságomat sutba vetve rohanni kezdtem a folyosón.

Adja az ég, hogy semmi marhaságot ne csináljon ez az idióta, mielőtt odaérek, fohászkodtam magamban. A teremhez érve meg kellett állnom egy pillanatra, hogy újra lélegzethez jussak. A fejemet felszegve, a körülményekhez képest egyenes háttal, és szigorú arccal léptem be az ajtón. Nem könnyű tiszteletet parancsolóan megjelenni, ha az ember végigszáguldott két emeleten…

Az egyik rémálmom elevenedett fel előttem, mikor megláttam az idegen fiút. Az itteni diákokkal beszélgetett, és nevetgélt, az egyik pad tetején ülve. Hogy volt képe csak úgy magától beslisszolni ide? Anélkül, hogy velem megbeszélte volna a dolgok menetét!

Átvágtam a padok közt húzódó keskeny folyosón.

 – Rufus Travers! – csattantam fel.

A fiú felkapta a fejét, és szélesen elvigyorodott. 

 – Jó reggelt, tanárnő! 

Úgy éreztem, az ő hangjából abszolút hiányzik az a tisztelet, ahogyan Abigail és Sam szólt hozzám.

 – Megtudhatnám, mégis mit keresel itt? – sziszegtem, közelebb hajolva hozzá. 

 – Tessék? 

 – Most azonnal gyere velem! A program első lépése az eligazítás.

Szerencsére nem ellenkezett. 

 – Mit csináltál, haver? Öt percen belül sikerült bajba keveredned? – hallottam a hátam mögül felhangzó kérdést.

 – Te csak ne komédiázz, Nikolaus – fordultam oda villámsebesen. – Inkább figyelj oda Herr Wagner óráján. Úgy tudom, a számok nem tartoznak az erősségeid közé. 

Valaki felvihogott, de azzal már nem foglalkoztam. Rufus könnyed mozdulattal lecsusszant a padról, és fölkapta a bőröndjét.

 – A csomagod itt hagyhatod, most csak gyere velem! – intettem türelmetlenül. 

Legszívesebben megráztam volna. Kivonultunk a teremből és megálltunk a folyosón. Igyekeztem uralkodni magamon, de hallottam, hogy remeg a hangom, ahogy hozzászólok:

 – Van fogalmad róla, mekkora bajba keveredhetsz itt? Nem csak te: a többi tanuló és én is! 

Rufus ártatlan arccal nézett vissza rám. 

 – Nem szándékosan tettem, tanárnő.

 – Tudom, hogy elsőre túlzottan szigorúnak tűnhetnek a szabályok, de nem lehetünk elég óvatosak. Ez egy jó hírű program.

A tegnapi migrén újra dörömbölni kezdett a halántékomon. Megnyomkodtam az orrnyergemet.

 – Agnes Heller vagyok egyébként – vetettem oda végül a fiúnak.

 – Örvendek a találkozásnak.

A következő pillanatban kis híján kiugrottam a bőrömből, mikor két hang teljes szinkronban rám köszönt:

 – Jó reggel, tanárnő!

Ó, a francba! A többiek még nem is tudják…

 – Abigail, Sam – állítottam meg őket kapkodva -, lenne itt valaki, akire szeretném, hogy kiemelten odafigyeljetek.

Kíváncsian felvont szemöldökkel járatták a tekintetüket az új cserediák és köztem. 

 – Ő itt Rufus Travers. Az osztálytársatok – a Saint Gergory’s-ból. 

 – Helló! – intett Rufus.

 Abigail az ajkába harapott, és aggodalmasan összeráncolta a homlokát.

 – Ezt nem értem, tanárnő. Változás állt be a programban? Miért nem szóltak korábban?

Sam döbbent arccal mérte végig Rufust, majd odafordult hozzám.

 – Frau Heller, ez mégis hogyan lehetséges?

Bárcsak tudnám, Sam. Bárcsak tudnám…, gondoltam.

Liesa Maier

 – Hát ez meg mi volt? – kérdezte Kata félig viccelődve, félig komolyan. – Frau Heller kis híján felrobbant. Mi baja a sráccal? 

 – Fogalmam sincs, de nem sokon múlt, hogy a fülénél fogva rángassa el az “eligazításra”.

Szokás szerint bevackoltam magam a sarokba, és sajnálkozva megsimogattam A katedrális borítóját. Nem áltathattam magam azzal, hogy átmegyek matekból, ha olvasok az óra alatt. A padom körül kialakult spontán gyülekezés az új srác miatt (szintén nem hízelegtem magamnak azzal, hogy rám voltak ennyien kíváncsiak) lassan eloszlott. Csak az angol fiú kopott, kék bőröndje hevert a földön. 

 – Mit is mondott Frau Heller, hogy hívják? Rudolf?

 – Rufus.

Kata szemében huncut fény csillant.

 – Borzasztó helyes, mi?

 – Nem rossz – mondtam óvatosan. Számomra csak eggyel több Bath-i diákot jelentett, aki körül ügyelnem kell a kiejtésemre. 

Egyszerűen nem megyek a közelébe, és nem szólok majd hozzá. Valószínűleg épp elég lány lesz rajtam kívül, akikkel cseveghet, gondoltam, Kata kipirult, lelkes képére pillantva.

Ekkor Abby és Sam léptek be a terembe. Mindkettejük arcán különös, komor kifejezés ült. Barátnőm vadul kaszálni kezdett a levegőben a karjával.

 – Hahó! Sziasztok! Gyertek ide egy kicsit!

Szegények alig értek oda a padhoz, rögtön rájuk támadt a kérdéseivel.

 – Ez a Rufus az osztálytársatok? Hogyhogy csak most jött? 

 – Az osztálytársunk, igen – felelte Sam. Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat a száján. – Hát, minket is meglepett, hogy felbukkant ma reggel.

Abby egy pillanatra megbökte a könyökével.

 – Azóta beszéltünk Frau Hellerrel. Elmagyarázta, mi történt. Az utolsó pillanatban változtatások voltak a csereprogramban, és Rufus is csatlakozhatott hozzánk.

 – Na és? Meséljetek, milyen? Olyan szívdöglesztő, nem lehet mellette ráadásul jófej is… vagy ha igen, biztos vagyok benne, hogy csak játszik a lányokkal – unszolta őket Kata pletykára éhesen.

Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Sam és Abby pillantása egymásra villant.

 – Öhm… Rufus igazán… – kezdett bele a srác, de az első óra kezdetét jelző csengő félbeszakította. Sam szinte már megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben elhátrált a padról.

 – Megyek is a helyemre. Jobban teszem, ha matekórán odafigyelek.

 – Megértelek – helyeseltem gyászosan. Herr Wagner órái mindig olyan lelombozóak. Az amúgy is nyomasztó számtani feladványokat képes olyan monoton hangon előadni, hogy az ébren maradás is külön erőfeszítésbe kerül. 

 – Hát, akkor a következő szünetre kell halasztanom, hogy megtudjak valamit a mi újonc, helyes pofikánkról – sóhajtott fel Kata csalódottan, és a helyére libbent. Őt bezzeg nem törte le a matekóra gondolata. Amennyire ad arra, hogy mindig stílusosan, és csinosan öltözködjön, épp olyan jól vág az esze a feladványok megoldásakor. Az én szememben kevés irigylésre méltóbb dolog van, mint ha valaki ránéz egy egyenletre, és szenvedés nélkül kiszámolja a végeredményt.

Herr Wagner egy reumás lajhár sebességével totyogott be a terembe. Bágyadtan köhécselt kicsit, aztán belekezdett az óra anyagába. A szemhéjam azonnal ólomsúlyúvá vált.

Lehet, hogy fel kellene venni, ahogy magyaráz, tűnődtem, és eljuttatni egy anonim alvászavarral küzdő csoportnak. Biztosan segítene rajtuk.

 – Ehm, ehm, miben segíthetek, fiatalember?

Azt hiszem, kicsit tényleg elbóbiskoltam. Észre sem vettem, hogy Rufus jelent meg a terem ajtajában. Frau Heller minden bizonnyal végzett az eligazítással.

 – Elnézést kérek a zavarásért, tanár úr. Én is csatlakoznék az órához. 

Herr Wagner zavartan igazgatta a szemüvegét. Szegénykének valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ki ez a srác, és mégis miért akar pont az ő óráján részt venni.

 – Tanár úr, tegnap angol cserediákok érkeztek az iskolába – jelentkezett Greta, az Abbyt elszállásoló osztálytársam. – A következő három hónapban ők is részt vesznek a tanóráinkon. 

 – Feltételezem, hogy a fiatalember közülük való… rendben van, üljön le egy szabad helyre, aztán folytassuk az anyagot!

Rufus tekintete sebesen végigsiklott a termen, aztán megállapodott a padom lábánál heverő bőröndjén. Ugyanebben a pillanatban jöttem rá, hogy nincs másik üres szék, ahol helyet foglalhatna. 

Na ne… csak ezt ne…

Jobbra-balra cikázott a szemem, jobb megoldás után kutatva, de egyedül a mellettem álló szék volt szabad az egész rohadt teremben. Rufus ruganyos léptekkel átvágott a padsorok között. Megannyi fej fordult utána – valószínűleg sajnálkozva, amiért nem náluk állapodik meg – miközben levetette magát a szomszédos székre. 

 – Helló – mondta halkan, és féloldalas mosolyt villantott rám.

 – Szia.

Nem viszonoztam a mosolyt. Bal kezemre támasztottam az államat, és úgy tettem, mintha a tankönyvem bámulása nagyon lekötne.

Ha ebben a percben erre járt volna egy tündér, tuti, hogy a láthatatlanná válás képességét kívánom. Vagy, ha realisztikusabb megoldásokban gondolkozunk, akár ki is ugorhattam volna az ablakon. Na jó, tudom, ez kicsit drámaian hangzott, de a tantermünk a földszinten fekszik, úgyhogy ha az ablakon át távoznék, semmi bajom nem esne. 

Vajon beszélgetésbe akar majd elegyedni ez a srác? Ugye az nem lehetséges, hogy feltűnjön neki az akcentusom? Mert ha igen, és elkezd kérdezősködni…

Álljunk meg egy percre, próbáltam lehűteni a riadalmamat, mégis miért kezdene el kérdezősködni? Valószínűleg egy csöppet sem érdekli, ki ül mellette. Udvariasságból biztosan szól hozzám egy-két szót, aztán le is tudhatjuk az ismerkedést. Épp elég osztálytársam van, aki szebb, okosabb, és érdekesebb nálam, és akikkel annyit cseveghet, amennyit csak akar. 

A gondolatmenetem logikája hamar lecsillapított. Egyszerűen nem szólalok meg angolul a srác közelében. Vagy még jobb: ha nem muszáj, nem is beszélgetek vele.

Miközben Herr Wagner visszazökkent a szokásos monoton motyogásába, gyors oldalpillantást vetettem Rufusra. Sötétbarna hajából pont a homlokába kunkorodott egy tincs. Szoborszerű, tiszta arcéle, és határozott vonalú állkapcsa volt. 

Katának igaza van, gondoltam szórakozottan. Tényleg jóképű.

Egyszerre zavarni kezdett, hogy tegnap hajat kellett volna mosnom, mégsem tettem. 

 – …éppen ezért rendkívül fontos, hogy a feladat ezen pontjánál maximálisan idefigyeljenek, mert… – rebegte Herr Wagner a táblánál.

Óvatosan visszasandítottam a srácra. Legnagyobb elszörnyedésemre, ő is pont engem nézett.

 – Mit bámulsz? – vetettem oda, a kelleténél sokkal barátságtalanabbul. 

 – Mi történt a kezeddel?

Latolgattam egy pillanatig, reagáljak-e egyáltalán a kérdésre, de aztán úgy döntöttem, sokkal furcsább lenne, ha meg sem szólalok. A srác félrebillentett fejjel várta a választ. Herr Wagner szerencsére süket volt, mint a nagyágyú, észre sem vette, hogy a hátsó sorban sutyorgunk (Frau Heller már rég kinyírt volna minket).

 – Elestem ma reggel, mikor a busz felé rohantam – suttogtam.

A válaszomat valamiért nagyon szórakoztatónak találta. Meleg, mogyoróbarna színű szemei összeszűkültek, ahogy elvigyorodott. 

 – Ennyire fontos, hogy időben beérj az iskolába?

 – Hát… gondolom, igen – nyögtem ki. Utána gratuláltam magamnak a szellemes válaszért.

 – Majd igyekszem megfigyelni, milyen izgalmas dolgok történnek itt.

Az értetlenség egyértelműen kiülhetett az arcomra, mert gyorsan hozzáfűzte a magyarázatot: –  …amiért inkább hasra esel, csak ne maradj le róluk. 

Kipréseltem magamból egy erőltetett kis nevetést, aztán inkább Herr Wagnerre szegeztem a tekintetem. Gépiesen másoltam, amit felírt a táblára, és magamban imádkoztam, hogy a srác ne akarja folytatni a félszeg beszélgetésünket. 

Pár perc néma csend után lopva oldalra pillantottam – és a számra kellett tapasztanom a kezem, hogy ne röhögjek fel hangosan. Rufus hátradőlt a székével, egészen addig, míg a fejét a terem végében felakasztott kabátoknak tudta dönteni. A szemei lecsukódtak, és félig nyitott szájjal, halkan hortyogva álomba merült. 

» » » » »

Legnagyobb megkönnyebbülésemre a nap hátralévő részében egy szót sem kellett váltanom Rufusszal. A tanórák alatt igyekeztem egy lelkesen figyelő stréber benyomását kelteni, hogy addig se akarjon beszélgetést kezdeményezni velem, de teljesen feleslegesen színészkedtem. Rufus mindegyik szünetben felállt, és egyik-másik osztálytársammal csevegve kisétált a teremből. A reggeli párbeszédünket követően nem szólt hozzám. 

Mire a végéhez közeledett az utolsó óránk, már úgy üldögéltem a sarokban, mintha mi sem történt volna: zavartalanul faltam a könyvem, és fél füllel zenét hallgattam. 

 – Esik a hó! – rikkantotta el magát Nik, pont, mikor megszólalt a csengő. Követtem a tekintetét. Odakint súlyos, fehér pelyhek szállingóztak az égből. Az ablakból jól láttam a suli mellett elnyúló tavat: a víz komor ólomszínűvé vált.

 – Vége! Ezen a télen alig havazott – Greta olyan panaszos hangol szólalt meg, hogy az ember azt hihette, az időjárásnak az ő elvárásaihoz kellene igazodnia. – Lena, Kata, akkor edzés után jöttök a plázába nézelődni? Kellene már egy új nadrág. 

 – Egy pillanat, megkérdezem Liesát is – hallottam Kata válaszát.

Lázasan pakolni kezdtem, még a vaskos könyvet is begyömöszöltem a táskámba némi küszködés árán. A cipzár pattanásig feszült, de kitartott. 

 – Lies, velünk jössz a városba? 

Kata reménykedő arcáról a lusta ütemben szállingózó hóra pillantottam. Semmi, de semmi kedvem nem volt Adam és Nick fociedzését bámulni, vagy a városka bevásárlóközpontjába (azaz “a plázába”) menni. 

 – Ne haragudj, de ma inkább nem… – mondtam bocsánatkérően. – Fáradt vagyok, havazik, és később olyan rossz ütemben jönnek a buszok.

 – Jaj, ne már! Ezek csak kifogások. Így egyedül kell hallgatnom Greta és Lena ömlengését a tökéletes nadrág kiválasztásáról.

 – Hagyd ki a vásárlást te is! Ihatunk egy forró csokit helyette.

Kata egy pillanatra összeráncolt homlokkal mérlegelte a lehetőségeit. Végül lemondóan felsóhajtott.

 – Nem, köszi. Muszáj vennem egy csizmát – sanda pillantást vetett a lábamra -, és ahogy korábban már említettem, neked sem ártana! 

 – Legközelebb eljövök, ígérem.

Kata gyorsan körülnézett, majd közelebb hajolt hozzám, és lehalkította a hangját.

 – Milyen volt az osztály leghelyesebb fiúja mellett ülni? – kérdezte csintalanul.

 – Őszintén szólva alig szóltunk egymáshoz. Szerintem mindenki mással többet beszélgetett.

 – Holnap lecsapok rá én is. Igazán nem bánnám, ha ő lenne az idegen földről jött szerelmem!

 – Elég lesz, ha megvillantod előtte a vadonatúj csizmáidat, és biztos vagyok benne, hogy nem fog tudni ellenállni. Egyébként jobban teszed, ha indulsz. A pláza-járat nem vár…

 Lena és Greta jóformán már csípőre tett kézzel várakoztak a tábla előtt. “Na végre”, véltem leolvasni Lena szájáról, mikor Kata csatlakozott hozzájuk. 

Már csak én maradtam a teremben. Fellendítettem a táskám a hátamra, és előreléptem – a következő pillanatban azonban a hátizsák cipzárja egy éles reccsenéssel megadta magát. A könyveim fülsértő csattanással landoltak a földön, papírzsebkendők, egy félig megevett szendvics, és a füzeteim társaságában.

 – Hogy az a…! – kezdtem bele a szitkozódásba, és letérdeltem, hogy mindent összegyűjtsek. A táskám jóformán kettészakadt. Most hogy fogom ezeket a cuccokat mind hazavinni? 

Mi jöhet még?, gondoltam sötéten, miközben a szomszédos székek alól halásztam ki a tollaimat.

A terem előtt ekkor sietve dobogó léptek hangzottak fel.

 – Várj csak meg! Hová mész? – fölismertem a hangot: Sam volt az. 

 – Nem tartozom neked magyarázattal, Peterson – a válaszoló pedig Rufus.

 – Ebben tévedsz, barátom. Itt kell maradnunk, megvárni a tanárnőt. 

 – Te jó ég, te hallod magad? “Meg kell várnunk a tanárnőt”. Mint valami óvodás!

 – Ha még egy lépést teszel, Travers, én…

A lábdobogás elhallgatott, úgy tűnt, mindketten megálltak. Szinte láttam lelki szemeim előtt a jelenetet, ahogy szembefordulnak és dühödten méregetik egymást. 

 – Nem fogod tönkretenni ezt a programot – mondta végül Sam erőltetett nyugalommal. – Tudod, Abby és én rengeteget készültünk rá. Fogalmam sincs, hogy csináltad, hogy bekerülj az utolsó pillanatban, nem is igazán érdekel. De figyelmeztetlek: rajtad tartom a szemem. 

Rufus felnevetett. Nem hangzott őszintének.

 – Ez a sheriff stílus nem áll jól neked, Sammy. Csak nem vagy féltékeny? Bár nem csodálom, hogy ennyire a szíveden viseled a program alakulását. Úgy hallottam, ez az első alkalom, hogy bárhova is felvettek. 

 – Nem mindenkinek vannak befolyásos felmenői…

Az ajtó megnyikordult, és mindketten beléptek a terembe. Rufus szeme megvillant, mikor észrevette, hogy a földön térdelek, a szertehullott cuccaim között. 

 – Segítsek? – kérdezte. A hangja hamisan csengett. Elkaptam Sam tekintetét is. Biztos voltam benne, hogy mindketten azon gondolkoznak, vajon mennyit hallottam az imént lezajlott, különös beszélgetésükből. 

 – Nem kell, köszönöm. A táskám cipzárja kiszakadt… – kezdtem bele, de Rufus már át is vágott a termen, és leguggolt mellém. Összelapátolta a szétszóródott ceruzáimat, és füzeteimet, majd besuvasztotta őket a táskám szomorú maradványába. 

Sam csatlakozott hozzá. 

 – A könyved se felejtsd itt! – nyújtotta át A katedrálist. 

 – Köszi, srácok.

Éreztem, hogy felforrósodik a nyakam, ami csak egyet jelenthetett: megjelentek rajta az undok, vörös foltok, amik utána az arcomra terjednek, mikor zavarba jövök. Szorosan magamhoz öleltem a táskámat, és felegyenesedtem.

Sam és Rufus néma csöndben álltak mellettem, az arckifejezésük azonban merőben különbözött. Sam összeráncolt homlokkal, szinte már gyanakodva méregetett. Mintha csak azt próbálná mérlegelni, mi csúszott ki a száján, ami nem rám tartozik. Rufus szeme azonban vidáman csillogott. Úgy tűnt, ő kifejezetten szórakoztatónak találja a gondolatot, hogy én végig a teremben lapultam, amíg ők az ajtóban állva vitatkoztak. 

 – Hát, akkor sziasztok – motyogtam, és leszegett fejjel a folyosóra siettem. 

 – Holnap találkozunk, Liesa! – kiáltott utánam Rufus. 

Hátranéztem a vállam felett. A szája sarkában gunyoros mosollyal integetett nekem. 

» » » » »

Rufus Travers

 – Nos, hogy tetszik? 

A tanárnő tulajdonosi büszkeséggel mutatott körbe a diákszálló emeleti szobájában. Minden rendezett volt – túlságosan is rendezett. Üres, tiszta polcok sorakoztak az egyszerű, favázas ágy fölött. A sarokban egy íróasztal, és egy szekrény állt, utóbbi tetején egy fonnyadt szobanövénnyel. 

 – Nagyon… praktikus – mondtam bizonytalanul. Mégis, hogyan illene egy ilyen helyet megdicsérni?

Frau Heller kinyitotta a szoba ajtaját.

 – A fürdőszoba a folyosó végén található. Az épület előtt pedig ott a buszmegálló. Meglehetősen kényelmesen be tudsz érni az iskolába reggelente, körülbelül tizenöt perc alatt. Ahogy azt Samnek és Abigailnek is mondtam korábban, az első két hétben minden nap bent kell maradnotok tanítás után, hogy átbeszéljük, hogy haladtok a feladatokkal, és a beilleszkedéssel. Utána már elég lesz, ha ritkábban ülünk össze.

 – Rendben.

Rövid ideig kotorászott a táskájában, majd odanyújtott egy vaskos füzetet. Óvatos mozdulattal vettem át.  

Vajon említette neki a drágalátos Sam, hogy ma délután egy helybéli diák előtt szövegelt a program biztonságáról? Hallott a lány belőle bármit is? És ha igen, mire gondolhatott?

Elhessegettem a kételyeimet. Még ha hallott is valamit a beszélgetésünkből lány, épp elég furcsa szerzetnek tűnik ahhoz, hogy ne ossza meg senkivel. Abban sem vagyok biztos, hogy vannak-e egyáltalán barátai. Egész nap kapucnival a fején üldögélt, és a sarokban olvasott. 

Nem, nem hiszem, hogy bárkinek is mesélne arról, amit hallott, döntöttem el magamban.

– …egy szó, mint száz, ez a napló segíteni fog benne.

Húha, észre sem vettem, hogy Frau Heller folyamatosan szövegelt idáig. Ez a nő sosem fogy ki a mondanivalóból?

 – Nagyszerű! – mosolyt erőltettem az arcomra, és bólogattam.

 – Nos, akkor én el is köszönök, Rufus. Holnap találkozunk az iskolában. Ha bármi kérdésed lenne, elérsz telefonon. Illetve szeretnélek bátorítani rá, hogy vedd fel a kapcsolatot a… khm, osztálytársaiddal. Hasznos lenne, ha megosztanátok egymással a tapasztalataitokat. Tudom, hogy Abigailt és Samet is meglepte, hogy ilyen váratlanul csatlakoztál a programhoz, de minden bizonnyal segítenek neked, ha bármiben elakadsz.

Blablabla, na persze. Mindketten rühellik, hogy felbukkantam.

Kidugtam a fejem a hűvös csempékkel borított folyosóra. Sehol egy lélek. Az épület kongott az ürességtől.

 – Megkérdezhetem, hol van a többi diák? – fordultam oda a tanárnőhöz. 

 – Ebben az időszakban senki nem száll meg itt. Az alsó szinten három szobát bérbe adtak, de azokban már végzett diákok laknak, illetve átmenetileg egy nyugdíjas pár. 

Döbbenten meredtem rá. 

 – Szóval teljesen egyedül leszek? 

 – Nos, az iskolában bőven lesz időd társasági életet élni, Rufus – köszörülte meg a torkát a tanárnő. – De attól tartok, a szálláson valóban egyedül leszel. Sajnálom, ha időben jelentkeztél volna a programba… nem kérhetünk meg egyik napról a másikra egy családot, hogy vigyázzanak rád. 

 – Semmi gond, tanárnő. Természetesen megértem. 

Igazság szerint egyáltalán nem értettem meg. A tanárnő keresztülhúzta minden számításom ezzel a rohadt diákszállással.

Addig vártam, amíg távolodó lépteinek koppanása is elhalt a folyosón, aztán nemes egyszerűséggel felrúgtam az egyenes hátú, praktikus kis széket az asztal mellett.