Liesa Maier

Péntekre az osztály egészen megszokta a cserediákokat. Már nem váltottak ki nagy felbolydulást, ha beléptek az ajtón, és az is kezdett kialakulni, kivel lógnak együtt a szünetekben. Mivel Nik a maradék napokon is betegeskedett, Rufus Lena mellett maradt, én pedig újra egyedül ücsörögtem a terem sarkában. Az élet kezdett visszazökkenni a megszokott kerékvágásba.

Kata egy vaskos magazint lapozgatott az utolsó óránk előtti szünetben, és időnként részleteket olvasott fel belőle.

 – Ezt hallgasd! Piros zászlók: honnan tudod már az elején, hogy zátonyra fog futni a kapcsolatod? Egy, nem kedveli a barátaidat. Kettő, mindig téged hibáztat, míg ő tökéletes fényben tűnik fel… ezt igazán elolvashattam volna két évvel ezelőtt, még mielőtt megcsókolom Thomast az iskolai buliban. 

Szórakozottan bólogattam. 

 – Három, titkolózik a telefonjával kapcsolatban. Négy, gyakran kapod hazugságon. Na, erről is tudnék mit mesélni… neked mi volt a legnagyobb piros zászló egy sráccal kapcsolatban, Lies? 

 – Tudod, hogy még nem jártam senkivel.

 – Oké, itt nem, de Németországban sem?

 – Tizennégy voltam, mikor eljöttünk onnan! – tiltakoztam, miközben ideges mozdulattal a fülem mögé simítottam egy elszabadult hajtincset. 

 – És? Az túl fiatal egy kapcsolathoz? 

 – Attól függ, melyik országot nézzük…

 – Még csak nem is tetszett senki? – Kata általában könnyen eltéríthető egy-egy témáról, de ma nem adta meg magát. Rezzenéstelen tekintettel meredt rám, válaszra várva. 

 – Nem. De, persze. Biztosan, nem tudom. 

 – Rufushoz mit szólsz? – kérdezte barátnőm, sejtelmesen vonogatva a szemöldökét. Klassz, most már a számat rágtam zavaromban.

 – Nem rossz. De egyértelműen nem vagyunk egy kategória. 

Beszélgetésünk tárgya természetesen ezt a pillanatot választotta, hogy felálljon a székéről, lehajoljon a táskájához, majd nagyot nyújtózkodjon. Leplezetlenül megbámultuk.

 – Első osztályú feneke van – mondta Kata, épp olyan tárgyilagosan, mintha egy új autót jellemezne. 

Abszolút első osztályú, helyeseltem magamban.

Rufus súgott valamit Lenának, aki jobbra-balra dobálva a haját, hangosan felkacagott. 

 – Oké, csak én gondolom, hogy gáz, amit ez a lány művel? Jó, hogy a melleit nem mutatja meg – fortyant fel Kata, és inkább visszatért a magazinjához. Én már rég elfogadtam, hogy a fiúk tekintete egyszerűen átsiklik felettem, és inkább a körülöttem lévőkön állapodik meg. Katát azonban az ellenkező nem elismerő (és a lányok irigykedő) pillantásai éltették, és nem kezelte jól, ha másra vetült a rivaldafény. 

 – Mi a horoszkópod, Liesa? Vízöntő vagy, ugye? 

 – Aha – a pillantásom akaratlanul újból a második padsor felé vándorolt. Lena lejjebb húzta a felsőjét, és a mellkasát Rufus felé domborítva forgolódott a székén ülve. Olyan ez, mint egy természetfilmet figyelni, gondoltam derűsen. A tojó begyét kidüllesztve próbálja felhívni magára a hím figyelmét…

 – A munkádban sikert sikerre halmozol – olvasta fel hangosan Kata a magazint -, de ez nem biztos, hogy hosszú távon is kifizetődő lesz. Vigyázz, ne áldozd fel a kapcsolataidat karriered oltárán! 

 – Hűha, ezt az idézetet egy hűtőmágyesre kellene nyomtatni.

 – A vasárnapi telihold miatt számítanod kell ideges emberekre – folytatta Kata rendületlenül.

 – Te tényleg elhiszed ezt a marhaságot, vagy csak viccből olvasod fel?

 – Egy korábbi szeretőd újra fel akarja majd éleszteni a köztetek lévő kapcsolatot, de ne gyengülj el: hamarosan váratlan fordulat következik be a szerelmi életedben. Ne állj ellen, hagyd, hogy magával sodorjon az új románc! 

 – Biztos vagy benne, hogy ez a horoszkópos rovat? Nem egy csöpögős, szerelmes novella leírása? – forgattam a szemem. Katát azonban nem hatotta meg az ellenállásom.

 – Mondj csak, amit akarsz, igenis van benne valami. Nekem azt írják, hogy bízzak a megérzéseimben, mert végül mindig beigazolódnak. 

 – Na és, mit súgnak most azok a legendás megérzések? 

 – Hogy vállaljam be a frufru vágatást, és sürgősen menjek el egy koncertre – vágta rá Kata, és összecsapta a magazint. 

Eva Maier 

Tanácstalanul keringtem a bevásárlóközpontban.

Mi legyen a vacsora? Mirelit pizza?

Hiába, Peter mellett teljesen elkényelmesedtem. Ő annyira jól főz, és még élvezi is. Mellette semmi szükség az én bűvészkedésemre a konyhában.

Végül egyszerűen a bevásárló kocsiba dobtam egy fagyasztott pizzát, aztán valamilyen belső indíttatásból még egyet mellé hajítottam. Talán ma este igazi hedonisták leszünk Liesával, és kettőt is elpusztítunk. Mikor tartottunk utoljára igazi anya-lánya estét filmezéssel, és gyorséttermi kajával? Lehet, hogy évekkel ezelőtt.

Odakint metszően hideg szél fogadott. Az ég szürkésfeketére sötétedett, és finom, jeges dara hullott a felhőkből.

Undok idő van, gondoltam borzongva. Megpróbáltam beindítani a kocsit, de csak panaszos vinnyogás szűrődött ki a motorból.

 – Nem teheted ezt velem! – könyörögtem az ősöreg csotrogánynak. – Kérlek szépen, szedd össze magad! 

Az autó némi teketóriázás után hörögve-morogva életre kelt. 

 – Na azért! Nem engedhetjük meg, hogy még te is bemondd az unalmast – veregettem meg a kormányt. A parkolót elhagyva egy pillanatra lelassítottam.

Nem akarnám, hogy Liesa ebben az ítéletidőben buszra szálljon, döntöttem el végül.

Jobbra fordultam, és elindultam az iskola felé.

Liesa Maier

 – Mi ez a világvége? – sipákolt osztálytársam, Sophie, az ablakon kibámulva. Követtem a tekintetét. A gimi körül magasodó hegyek felett baljós, fekete felhők gyülekeztek. A fák meghajoltak az odakint süvítő széltől. 

Mindenki kapkodva a összecsomagolta a könyveit és füzeteit, hogy minél előbb eltűnhessenek az iskolából. A hátizsákomba gyömöszöltem a tanszereimet, és lehajtott fejjel követtem a teremből kiözönlő tömeget. 

Lenát persze nem tudtam megkerülni. Oda sem figyelve hanyagul a padlóra dobta a táskáját, egyenesen a lábam elé. Megtorpantam, mielőtt hasra esnék benne.

 – Köszi – morogtam gúnyosan, de nem hallotta meg. Vagy legalábbis úgy tett.

 – Szegénykém, egyedül kell buszoznod a diákszállóra? Ebben a szörnyű időben? –  Lena bánatosan legörbített ajkakkal simogatta Rufus karját. 

 – Miattam ne aggódj. Túléltem már rosszabbat is.

Sam és Abby a mellkasuk előtt összefont kézzel álldogáltak mellettük, és most mindkettejük arcán ugyanaz a helytelenítő kifejezés jelent meg.

 – Rufus még itt marad velünk, különóránk lesz Frau Hellerrel – jelentette ki Abby megfellebbezhetetlenül. Lena fölvonta a szemöldökét.

 – Péntek délután is?

 – Az első két héten minden nap.

 – Hétvégén szívesen megnézném a diákszállót – fordult vissza Rufushoz Lena. – Mit szólsz? Körbevezetnél?

 – Hát persze.

Eleget hallottam. Felkaptam Lena táskáját, és a pad tetejére hajítottam, mire olyan tekintetet vetett rám, mintha a cipőtalpáról leeső kosz állt volna két lábra. 

 – Bocsi, útban volt – mosolyogtam negédesen, és kimenekültem a teremből. 

Ez a csaj tényleg elképesztően idegesítő, dohogtam magamban. Ennél nyilvánvalóbban még senkit nem láttam flörtölni. Ha már a természetfilmes hasonlatoknál tartunk, olyan éhesen bámulja Rufust, mint egy imádkozó sáska, aki alig várja, hogy leharaphassa a hím fejét…

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy kis híján elsétáltam anya mellett, annak ellenére, hogy nem volt könnyű átsiklani felette. Kivételesen kicsit sem adott a megjelenésére: rikító, narancssárga kabátot, terepmintás nadrágot és macskafos színű gumicsizmát viselt. Úgy nézett ki, mint valami őrült hippi. 

– Liesaaa, hahó! – kiabálta, és mindkét karjával a levegőben kaszálva integetett. A mellette elhaladó diákok elővigyázatosságból kétméteres körben megkerülték. 

 – Jé, anya, te mit keresel itt? – próbáltam a lehető legdiszkrétebben a kapu felé terelni, és nem foglalkozni azzal, hogy többen kuncogva összesúgtak mögötte.

 – Nem akartam, hogy busszal vergődj haza ebben az időben, úgyhogy érted jöttem. Milyen volt a napod? 

 – Semmi különös nem történt. Sőt, dögunalmas volt. Mehetünk is haza!

 – Előbb húzd fel a kabátod, nagyon hideg van odakint.

 – Már nem vagyok óvodás, anyu – morogtam, de azért engedelmeskedtem.

 – És ők lennének a cserediákok, Frau Heller mögött? Milyen helyesek! 

Anya a nyakát nyújtogatva nézett a hátam mögé. A szívem kihagyott egy ütemet. Honnan tud a programról? 

Követtem a tekintetét. Frau Heller úgy masírozott a folyosón, mint egy feszes hátú kiképzőtiszt, nyomában az angol diákokkal. Abby egy kék mappát szorongatott, és nagy kézmozdulatokkal magyarázott valamit, amit Sam sűrű bólogatásokkal kísért. Rufus pont olyan képet vágott, mint egy mártír, akit a kivégzés helyszínére terelgetnek.

 – Heller tanárnő! – rikkantotta anya. – Jó napot! Hogy van?

 – Anya, menjünk már innen! – sziszegtem. Ügyet sem vetett rám.

 – Ah, jó napot, Frau Maier! Köszönöm, jól vagyok… elfoglalt, mint mindig. 

 – Ők pedig az angol cserediákok lennének? Szervusztok!

Fogalmam sem volt, mit forgat anya a fejében. Mindenesetre célzatosan közelebb araszoltam a bejárati ajtóhoz, miközben Sam, Abby és Rufus szép sorban bemutatkoztak. 

 – Szerintem ne tartsuk fel a tanárnőt, anya. Még különórája lesz a cserediákokkal.

 – Igazság szerint épp most beszéltük meg, hogy elhalasztjuk a foglalkozást – köszörülte meg a torkát Frau Heller. – Az időjárásra való tekintettel Abigailért és Samért is eljönnek a fogadó családok.

Anya tekintete azonnal Rufusra ugrott.

 – És a fiatalemberrel mi lesz? Érte senki nem jön?

Frau Heller keze ökölbe szorult a táskája fogantyúján.

 – Rufust majd elkísérem busszal egy közeli diákszállóra. Későn jelentkezett a programba, így ez volt a legpraktikusabb megoldás.

 – Ez esetben viszont szívesen felajánlunk egy fuvart – fordult anya ragyogó arccal a sráchoz.

Nehéz lett volna megmondani, ki botránkozott meg jobban ezt hallva – Frau Heller, Abby, Sam, vagy én. Pár másodpercnyi döbbent csendet követően mind egyszerre szólaltunk meg:

 – Biztos vagyok benne, hogy nem gond, ha busszal… 

 – Ugyan, Frau Maier, ez igazán…

 – Elboldogul ő egyedül is…

Rufus arcán azonban széles mosoly terült el.

 – Köszönöm szépen, Mrs Maier! Nagyon örülnék, ha nem kellene ebben az időben buszra szállnom. 

Anya elégedetten bólintott.

 – Akkor ezt meg is beszéltük. Biztos vagyok benne, hogy a tanárnő számára is sokkal megnyugtatóbb, ha valaki elvisz a szállóra. Ugye? 

Frau Heller mindennek kinézett, csak nyugodtnak nem. Olyan képet vágott, mint aki nagyon szeretne ellentmondani anyának, de nem jut eszébe semmilyen jó indok. Feszült csend telepedett a kis csoportosulásunkra.

Én csak álltam ott, értetlenül összeráncolt szemöldökkel. Sam a kabátja cipzárját rángatta. Abby tekintete Rufusról a tanárnőre, aztán anyámra, végül megint Rufusra ugrott. 

 – Jól van – mondta végül Frau Heller kelletlenül. – Köszönjük a felajánlást, Frau Maier. Rufus, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy viselkedj rendesen.

Abby szabályosan eltátotta a száját. Rufus ajka gúnyos mosolyra görbült.

 – Egy percet se aggódjon, tanárnő. Jó gyerek leszek.

 – Nagyszerű, akkor indulhatunk is! – anya vidáman integetett Frau Hellernek, majd sarkon fordult. – Mi az, Lies, földbe gyökerezett a lábad? Az előbb még mindenáron menni akartál.

Megsemmisítő pillantást vetettem rá, de vitatkozás helyett kitártam a suli kapuját. 

Anya megőrült? Miért akarja Rufust fuvarozgatni? És miért lett ilyen ideges ennek hallatán Frau Heller? Talán mégis van valami abban, hogy Sam szerint Rufus tönkreteheti a programot? 

Az autóút alatt végül arra a következtetésre jutottam, hogy anya csak egy beszélgető partnert keresett. Megállás nélkül fecsegett Rufusnak, és a kormányt elengedve mutogatta a falucska látványosságait (posta, boltok, tópart). Én néma csendbe süppedve kuporogtam a hátsó ülésen, magamban imádkozva, nehogy kicsússzon a száján valami meggondolatlanság. 

 – Mit tervezel a hétvégére? – kérdezte anya, miközben fülsértő reccsenéssel behúzta a kéziféket a diákszálló előtt. Mindhárman kikászálódtunk a kocsiból, és követtük Rufust az épületbe.

 – Még nem tudom. Talán sétálok egyet.

 – Lena szerette volna, hogy körbevezesd a szállón – mondtam gépiesen. Rufus hátranézett a válla felett. A szeme kifürkészhetetlen volt. 

 – Tied a megtiszteltetés, hogy az első látogató legyél – felelte végül, és kitárta a szoba ajtaját.

Fogalmam sem volt, mit kellene reagálnom a látványra. Minden rendezett volt, és végtelenül egyszerű. Rufus kék bőröndje összecsukva hevert a sarokban. Személyes tárgyaknak, fényképeknek, könyveknek nyomát sem láttam. 

 – Hűha – mondtam végül. Rufus elnevette magát.

 – Nem nagy durranás, mi?

 – Hol van a többi lakó? – dugta ki anya a folyosóra a fejét. – Olyan kihaltnak és csendesnek tűnik. 

 – Az is. Az emeleten nincs más rajtam kívül.

Anya csípőre tette a kezét.

 – Micsoda?! Hogy dughatnak be egyedül egy üres szállóra, miközben azért jöttél Ausztriába, hogy nyelvet tanulj, és minél jobb kapcsolatot köss az osztálytársaiddal?

Rufus ártatlanul széttárta a kezét.

 – Frau Heller nem akart gondot okozni egy családnak sem amiatt, hogy ilyen későn jelentkeztem a programba.

Anya oldalra billentett fejjel gondolkozott, aztán hirtelen a levegőbe csapott a kezével.

 – Fantasztikus ötletem támadt!

Amint eljutott a fülemhez, mit mondott, lassú mozdulattal megfordultam. Ugye nem oda akar kilyukadni, hogy…?

 – Lakhatnál nálunk. Miért is ne? Ahelyett, hogy ebben a steril szobában unatkoznál, beköltözhetnél hozzánk a program idejére. 

Mégis MIT MŰVELSZ? Üzentem a tekintetemmel. Hiába. Anya megállíthatatlan volt.

 – Nekünk aztán semmiféle gondot nem okozna. És végre Liesának is lenne társasága! 

 – Ne erőszakoskodj, anya! – szóltam rá. Az elfojtott indulattól remegett a hangom. – Rufusnak valószínűleg nincs kedve a mi lepukkant házunkba költözködni. 

 – Az igaz, hogy nem egy palota, de sokkal otthonosabb, mint ez a… 

 – A fűtés sem működik! – kiáltottam. Kezdtem kétségbeesni. Mit fog szólni apa, mikor hazajön, és egy angol cserediákkal találja szembe magát, aki történetesen épp Bath-ból érkezett?! Első dolga lesz összecsomagolni, és innen is lelépni… a korábban kovácsolt tervem arról, hogy a családom még csak tudomást sem fog szerezni a csereprogramról, apró darabokra tört.

 – Délután megszerelték a kazánt. 

 – A vendégszoba irtózatosan kicsi, és tele van halmozva mindenféle kacattal.

 – Majd rendet raktok! 

 – Ehhez apának és Frau Hellernek is lenne azért egy-két szava – játszottam ki az utolsó kártyámat. Anya egy könnyed kézmozdulattal elhessegette az ellenérveimet.

 – Őket bízd csak rám. 

Ekkor vettem észre, hogy Rufus engem figyel. Egyszerre ráébredtem, mennyire undokul hangozhat a vendégeskedése elleni heves tiltakozásom. Lesütöttem a szemem.

 – Miattam kár lenne veszekedni – mondta Rufus csöndesen. 

 – Nem veled van a baj, mármint… a házunk egy ősöreg romhalmaz, mindig tönkremegy benne valami, a vendégszobát pedig lomtárnak használtuk az elmúlt években. És apa… – az ajkamba haraptam, miközben a megfelelő szavakat keresgéltem. Az életünket félti? Meggyőződése, hogy ha valami gyanúsat észlel, minden nyom nélkül elhagyja az országot? -… bonyolult eset. – fejeztem be végül a mondatot esetlenül.

 – Senkinek nem akarok problémát okozni.

 – Tegyünk egy próbát a hétvégére – ajánlotta ekkor anya. – Aztán eldöntheted, hogy tetszik-e nálunk. Nem sértődünk meg, ha inkább a diákszállót választod. Majd felhívom Frau Hellert, hogy ne izguljon miattad. 

Rufus halkan felnevetett.

 – Ó, biztos vagyok benne, hogy ő ettől függetlenül is aggódni fog.

 – Nos, mit mondasz? Lenne kedved szerény hajlékunkon tölteni a hétvégét?

 – Csak abban az esetben, ha Liesának nincs ellenvetése.

Mindketten odafordultak hozzám. Anya már-már kérlelve nézett rám. Rufus arca komoly volt, csak a szeme csillogott azzal a csendes jókedvvel, amit korábban is megfigyeltem már nála. 

 – Hát… én… engem nem zavarsz – krákogtam végül. Mi mást mondhattam volna? Inkább ne gyere a közelünkbe, mert a családunk rejtélyes titkot őriz?

Rufus körbefuttatta a tekintetét a diákszálló lehangolóan üres szobáján, végül bólintott.

 – Nagyon szívesen beköltöznék a hétvégére, Mrs Maier. 

 – Szólíts csak Evának! – ragyogott rá anya. 

 – Pár perc alatt összepakolok.

Rufus kinyitotta a bőröndjét, és hanyagul beledobált pár ruhadarabot. 

 – Anya, figyelj csak, mutatni szerettem volna valamit a folyosón! – böktem ártatlan képpel az ajtó felé. Az átlátszó trükk legnagyobb meglepetésemre bejött: anya követett.

 – Erre a fura festményre gondoltál, a péniszekkel? – kérdezte, a csempékkel burkolt falon függő alkotásra mutatva. – Nekem is feltűnt. Egyszerre absztrakt és megnyerő…

 – Azok nem péniszek, hanem gombák! – szakítottam félbe a műelemzését. – De nem ezért rángattalak ki magammal. Egy igazán egyszerű kérdést szerettem volna feltenni neked, négyszemközt.

 – Mégpedig?

 – Mit művelsz?! – sziszegtem. 

 – Kézbe veszem a dolgokat. Nem hagyhatjuk ezt a fiút egy diákszálláson sínylődni, mikor odakint ilyen idő van…

 – Leszarom szegény fiút – szaladt ki a számon. Anya fölvonta a szemöldökét.

 – Hogy mondtad?

 – Ez a srác Bath-ból érkezett. Hallottad? Bath-ból! Ha apa megtudja… tényleg nem értem, hogy jutott eszedbe, hogy meghívd hozzánk. Nem akarok megint elköltözni.

Nem egyszerű suttogni, mikor legszívesebben üvöltene az ember. Legnagyobb meglepetésemre, anya tökéletes nyugalommal megvonta a vállát.

 – Egyszerűen meguntam, hogy egy kalitkába zárva élünk. Elég volt az elszigeteltségből. 

Megráztam a fejem. 

 – Apa azonnal összecsomagoltatja majd a holminkat.

 – Nem. Ezúttal nem hagyom. Neki is be kell látnia, hogy igazam van. Nem rejtőzködhetünk örökké, állandóan rettegve az ismeretlentől. Egyébként pedig utánaolvastam a csereprogramnak az iskolád weboldalán. Már hosszú évek óta érkeznek ide diákok a Saint Gregory’s-ból minden probléma nélkül. 

Nem tudtam, mit feleljek. Kezdtem nevetségesen érezni magam.

– Mégis mi baj lehet abból, ha egy cserediák költözik hozzánk három hónapra? Őszintén! – folytatta anya a könyörtelen érvelést.

 – Mondjuk meghallhatja az akcentusunkat.

 – Gondolod, hogy pont egy angol diáknak tűnik majd fel, hogy nem a helyi tájszólást beszéljük, mikor megszólalunk németül? És ha mégis, neki is azt mondjuk majd, hogy Németországból költöztünk ide. 

 – Lehet, hogy irtózatosan rendetlen, és apa megőrül majd tőle.

 – Ráfér egy kis egészséges káosz a házra. 

 – Úgy tűnik, a saját osztálytársai sem kedvelik ezt a srácot, anya.

 – Akkor talán nem árt, ha megismered, mielőtt az ő véleményükre hagyatkozol.

 – Neked mindenre van válaszod ma? – fortyantam fel. Anya vidáman kuncogott.

 – Nem csak ma. Á, látom végeztél is, Rufus. Nagyszerű! Szereted a mirelit pizzát? Természetesen megsütve. 

 – Van, aki nem szereti?

Rufus vidám mosollyal felkapta a bőröndjét, és bezárta a szobaajtót maga mögött. Talán anyának tényleg igaza van. Mi baj lehet abból, ha egy cserediák költözik hozzánk egy kis időre? 

Frau Heller

 – Nos… rendben, Frau Maier. Hívjon, ha bármi gond lenne a hétvégén. 

 – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, Frau Heller! – kacagott Liesa édesanyja a vonal másik végén.

Az autó ülésére hajítottam a telefonom. Olyan erősen szorítottam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjperceim.

Tudtam, attól a perctől fogva, hogy bejelentették az érkezését, gondoltam. Mintha nem nyomná épp elég teher a vállamat, most még ez a feladat is a nyakamba szakadt. Ha a fiú is részt vett volna a felkészítésen, mint a többiek, esze ágában sem lenne a megkérdezésem nélkül ilyen súlyú döntéseket hozni. 

Csak ne történjen semmi, imádkoztam magamban. Rufus Travers, légy észnél! Jól tudod, hogy mindenkit bajba sodorhatsz egy meggondolatlan lépéssel!