Liesa Maier

Valószínűleg egyenesen egy hóval fedett üregbe tapostam a jobb csizmámmal, mert azonnal elvesztettem azt egyensúlyom, és előrebuktam.

Mielőtt azonban szégyenszemre harmadszor is pofára estem volna a hóban, Rufus elkapta a kabátom, és visszarántott. A lendülettől egyenesen a mellkasának zuhantam, és ösztönösen megkapaszkodtam benne. 

Nagyon közel álltunk egymáshoz. Olyan közel, hogy a lélegzetünk párája összekeveredett a levegőben. 

 – Hú, hát, izé… köszi – nyögtem ki dadogva. Egyetlen értelmes gondolat sem maradt a fejemben.

Rufus egy szót sem szólt, csak megvárta, míg újra biztosan állok a földön.

 – Megvagy? – kérdezte, de közben már el is engedett. 

Gyorsan megmozgattam a bokám. 

 – Igen, igen, minden rendben. Csak a kesztyűmet ejtettem le.

Egyszerre nyúltunk utána, és a csupasz bőrünk egy pillanatra összeért a levegőben. Rufus úgy rántotta el a karját, mintha egy mérges kígyót érintett volna meg.

 – Kétballábas – mondta végül könnyedén. Zsebre vágta a kezét és távolabb lépett tőlem.

 – Tessék? 

Először úgy viselkedik, mintha leprás lennék, és most még sérteget is?

 – Amit korábban mondtam neked, hogy nem tudom eldönteni, balszerencsés lehetsz-e, vagy kétballábas. Minden bizonyíték az utóbbi felé mutat.

 – Még nem is ismersz igazán – morogtam. – Általában nem vagyok ilyen béna. Csak várd meg, hogy kitavaszodjon. 

Rufus felhorkantott, de olyan pillantást vetett rám, mintha azt üzenné: tudom, amit tudok!

Miközben a ház felé sétáltunk, bizonytalanul megdörzsöltem a kezem. Rufus könnyed hangon csevegett velem, de észrevettem, hogy a kesztyű elejtése óta szigorúan megtartja a két lépés távolságot.

Eva Maier

Jól indult ez a szombat! Liesa valami ritka, szorgalmas sugallattól hajtva letakarította a havat a feljáróról, aztán Rufusszal együtt felszívódott a ház körül. 

Ezek után csak az enyém volt a konyha. Fél szemmel egy zacskós leves használati utasításait olvastam (tényleg meg kellene tanulnom főzni!), időnként vissza-visszatérve a pultra kiterített kávéfoltos pletykalaphoz. Nagy nehezen szétválasztottam a ragacsos oldalakat, közben pedig félretettem a levest, és inkább egy csomag csokoládés bonbont nyitottam ki helyette. 

 – Á, sejtettem, hogy ez a nagy szerelem nem fog sokáig tartani! – kiáltottam fennhangon, megpillantva a következő cikket.

A sztárhírek közül ekkor azonban a telefonom csengőhangjának éles visítása zökkentett ki. A kijelzőn egy ismeretlen szám virított.

 – Halló, itt Eva Maier – szóltam bele bizonytalanul. 

 – Ah, micsoda szerencse, Frau Maier! Agnes Heller vagyok, az iskolából. 

Frau Heller olyan gyorsan és pattogva beszélt, mintha sürgősen közölni akarna velem valami szörnyű hírt.

 – Rufus miatt telefonálok. Nem tudom elérni, talán kikapcsolta a telefonját. Minden rendben? 

Milyen gondoskodó, hogy már az első hétvégén a cserediákok hogyléte felől érdeklődik!

 – Biztosíthatom, hogy minden a legnagyobb rendben, tanárnő. Tegnap Liesa és Rufus is korán aludni mentek, ma pedig… hát, eddig folyamatosan az udvaron voltak.

 – Mit csinálnak?

Frau Heller továbbra is indokolatlanul nyugtalannak hangzott. 

A nyakamat nyújtogattam az ablakban, miközben tovább csipegettem a bonbonokat. 

 – Eredetileg havat lapátolni mentek ki, de most nem látom őket. 

 – Micsoda? Eltűntek? 

 – Nem, nem tűntek el – nevettem fel a képtelen szóhasználaton. Átsétáltam a nappaliba, és ott is kinéztem az ablakon. A vízforraló éles hangon süvöltött a hátam mögött.

 – Valami gond van, Frau Maier? Talán oda kellene mennem megkeresni őket?

Jesszusom, mi ez a megszállottság az eltűnéssel? 

 – Ugyan, dehogy! Minden rendben. Már látom is őket! Úgy tűnik, sétáltak egyet az erdőben. A külsejükből ítélve hógolyóztak.

A vonal másik végén csönd lett.

 – Hógolyóztak – ismételte meg a szavaimat.

 – Tudja, mikor kis labdákat formálnak hóból és azzal dobálják egymást – magyaráztam viccelődve, de a tanárnő nem vette a lapot.

Nem tudom, mennyire lehetett feltűnő az ujjongó öröm, ami elöntötte a szívem, miközben a lányom önfeledten nevető arcát néztem. Édes Istenem, mikor láttam ilyen boldognak? Az ajkamba haraptam, mikor rájöttem, hogy felidézni se tudom.

Elfordultam az ablaktól, és visszasétáltam a konyhába. 

Miközben a lelkiismeretemmel viaskodtam, hogy megegyek-e még egy csokis bonbont, Frau Heller pár perces monológot tartott a telefonban arról, milyen fontos ez a csereprogram az iskolának, és mennyi felelősséggel jár, ha belecsöppen a családunk.

 – Ühüm, valóban – mondtam körülbelül egymás után háromszor. 

A forró vízzel lelocsoltam a zacskós tartalmát. Mennyit it írt a csomagolás? Három decit? 

 – Akkor nem is zavarom tovább, Frau Maier. 

 – Nem zavart – hazudtam. 

Na, jó, még egy bonbon. De holnaptól szigorú fogyókúra!

 – Nagyon hálás vagyok, amiért segítenek Rufusnak a beilleszkedésben.

 – Mi pedig örülünk, hogy van egy kis nyüzsgés a házban – motyogtam teli szájjal.

Mielőtt még bármit hozzáfűzhettem volna, kivágódott a bejárati ajtó, és Liesa meg Rufus rontott be rajta. A hajuk kócos volt, az arcukat pirosra csípte a hűvös levegő.

 – Mindjárt éhen halok – rúgta le a csizmáját Liesa.

 – Jut eszembe, Frau Heller – mondtam gyorsan -, sikerült beszélnie Rufus szüleivel? Nyugodtan megadhatja a telefonszámom nekik, ha szeretnének beszélni velem. Megérteném, ha aggódnának, amiért egy idegen családnál száll meg a fiuk.

Rufus feje azonnal felém rándult, ahogy meghallotta a tanárnő nevét. 

– Igen, beszéltem a szülőkkel – felelte Frau Heller. – A hétvégével semmi gondjuk nem volt, de hosszabb távon úgy gondolják, hogy jobb, ha Rufus a diákszállón marad. 

– Szívesen telefonálok velük, hogy eloszlassam a kételyeiket.

– Nagyon kedves, Frau Maier. Továbbítom az ajánlatát feléjük.

Elköszöntem a tanárnőtől, és odafordultam a gyerekekhez.

– Sziasztok! Milyen volt odakint? 

– Hideg és csúszós. 

Liesa kihalászott magának egy bonbont, és végigfuttatta a tekintetét az üres csomagolópapírokon. 

 – Ez volt az ebéded? – ugratott.

 – Sajnos nektek nem sokat hagytam, de kárpótlásul felajánlhatok egy adag kínai instant levest.

Liesa a gőzölgő edény fölé hajolt, és az orrát felhúzva beleszimatolt a gőzbe.

 – Ez az a csípős fajta? Abból nem kérek, köszi.

Rufus lassú, megfontolt mozdulattal belépett a konyhába, és ő is szemügyre vette a levest.

 – Miért telefonált a tanárnő? – kérdezte könnyedén. – Valami gond van?

 – Csak aggódott miattad, mert nem vetted fel a telefonod.

 – Ó. A szobámban hagytam.

 – Én is azt mondtam, hogy ne izguljon, minden a legnagyobb rendben. Beszélt a szüleiddel is, és azt mondta, nem bánják, hogy nálunk maradsz a hétvégére. 

– Anyáék nem éppen az aggódós típusok – mondta Rufus somolyogva.

–  Merre jártatok?

Liesa a kérdésemet követően kiszabadított egy hajtincset a kontyából és tekergetni kezdte. Ezt a szokást még kisgyerekként vette fel, és a mai napig ezt csinálja, ha ideges vagy feszült.

 – Liesa mutatott egy klassz ösvényt a ház mögött – mondta Rufus. – Sétáltunk egy nagyot. Megehetem ezt a levest?

 – A tiéd lehet – toltam elé egy tányért. – Na, és mi a program a nap hátralévő részére?

– Nem t’om – motyogta Liesa. – Gondolom, olvasok. 

– Én a vendégszobában leszek – mondta Rufus, és másodpercek alatt a szájába lapátolta a forró levest. 

– Frau Heller biztosan örülne, ha visszahívnád. Nagyon aggodalmasnak tűnt, amiért nem ért el.

 – Természetesen.

Figyeltem, ahogy egymás mögött felballagnak a lépcsőn.

Csak én képzeltem, vagy kicsit kihűlt a hangulat, ahogy a sétát emlegettem? Pedig az ablakból nézve úgy tűnt, jól érezték magukat.

Egy sóhajt elfojtva visszatértem a magazinhoz. Kamaszok…

 – Tudtam én – mormoltam, a következő cikkre bámulva -, amint meghalt az őskövület férje, már házasodik is újra, egy még gazdagabbal.

Rufus Travers

Fel-alá járkáltam a szobában. Olyan erősen sóvárogtam azután, hogy eltűnjek innen! Milyen egyszerű lenne… csak néhány lépés.

Később, gondoltam, és a tehetetlenségtől csak még gyorsabban róttam a köröket. Lesz még rá lehetőség. Csak várd meg a jelet.

Röpke pillantást vetettem az ablakra. A koromfekete égen halványan derengett a hold, a tegnapi hótakaró sápadtan terült el a fényében. Későre járt, már jóval elmúlt éjfél, én mégsem éreztem magam fáradtnak.

Az erdei kirándulásunk után nem sok teendőnk maradt. A nap hátralévő részében a vendégszobában ücsörögtem, és mikor már közel álltam hozzá, hogy belepusztuljak az unalomba, leballagtam a nappaliba. Liesát összekuporodva találtam a kandalló előtt. Egy vaskos regényt bújt, jóformán fel sem pillantott belőle. Eva egyszer áthajolt a válla fölött, hogy megnézze, mit olvas.

 – Sosem fogod megunni ezt a könyvet? – csóválta meg a fejét. 

 – Soha – felelte Liesa magabiztosan.

 – Mit olvasol? – kérdeztem. 

Liesa hevesen összerezzent, mintha észre sem vette volna, hogy beléptem a szobába. A levegőbe emelte a kezében tartott regényt. 

 – Szereted a Harry Potter sorozatot? – kérdezte könnyedén.

 – Még sosem olvastam. 

Látványosan megbotránkozott arcot vágott, majd felszaladt az emeletre, és egy könyvvel tért vissza. Az első rész volt. 

 – Ha kíváncsi lennél rá.

A regény most ott hevert az ágyamon, a telefonom mellett. Huszonöt nem fogadott hívás díszelgett a készülék kijelzőjén, jó néhány szöveges üzenet társaságában. Mindegyik a világ legidegesítőbb tanárnőjétől (vagy nevezzem inkább felügyelő tisztnek?) érkezett.

“Rufus Travers! Azonnal hívj vissza!”

“Ha bármiféle bajba keveredtél, én esküszöm… hívj fel!”

“Ne csak magadra gondolj Rufus, hanem a Maier családra is. Ha kellemetlenséget okozol nekik, ne akard tudni, milyen következményei lesznek!” 

“Ha velem nem is vagy hajlandó beszélni, Sammel vagy Abigail-lel lépj kapcsolatba!” 

…és így tovább.

Természetesen eszem ágában sem volt visszahívni. A telefont nemes egyszerűséggel kikapcsoltam, és behajítottam a bőröndömbe. Főjön csak a maga levélben. Biztos vagyok benne, hogy Liesa anyja amúgy is mindenről beszámolt neki. 

A kezem ökölbe szorult, a gerincem mentén pedig finom reszketés futott végig, miközben a gondolataim egymást kergetve száguldoztak. Álmodni sem mertem volna, hogy ekkora szerencsém lesz ezzel a vendégszobával, a közeli erdőről nem is beszélve. 

Azt hiszem, Liesának fel is tűnt, milyen kitartóan nézek valamit a fák között. Sötéten elmosolyodtam. Még ha észre is vette, ugyan mire következtetne belőle? Rufus nagyon furcsa volt, olyan állhatatosan meredt a fenyőkre.

A gondolattól mosolyra rándult a szám, ám ekkor egy emlék küzdötte felszínre magát. Hiába próbáltam meg mindent, hogy ne gondoljak rá, makacsul visszatért.

“A földön heverő kesztyűért nyúlok, és nem veszem észre, hogy Liesa is ugyanakkor mozdul. A bőrünk egy pillanatra összeér. 

Bumm! 

Az egész testemen végigcikázó energia olyan, mint egy áramütés, minden izmom görcsberándul. Döbbenten elrántom a kezem. Ez mégis mi volt?

Liesa zavart-csalódott arccal néz rám. Ezek szerint neki nem tűnt fel a furcsa elektromos kisülés. Próbálom leplezni a döbbenetem.

Sietve zsebre dugom a kezem, és ellépek mellőle.”

Felhagytam a zaklatott járkálással, és a halántékomra szorítottam a kezem. 

Hagyd már abba! Biztosan műszálas pulcsit viselt, vagy… egyébként sem számít, nem történt semmi. Ez nem változtat semmin.

Az áramütés emléke azonban újra-meg újra lejátszódott a fejemben. Képtelen voltam elaludni.

Végül, jobb ötletem nem lévén, kezembe vettem az ágyon heverő könyvet.

Liesa Maier

Nem jött álom a szememre. Csak feküdtem a matracomon, és a szurokfekete plafonra bámultam. A szomszédos szobából megint finom nyikorgás hallatszott, mintha valaki fel-alá járkálna benne. 

Ne is gondolj rá, mondtam magamnak. Inkább ne gondolj rá!

De hiába. Amint behunytam a szemem, kristálytisztán rajzolódott ki előttem a kép.

“Rufus szorosan tartja a könyököm. A kezem egy pillanatra a mellkasának támaszkodik. 

Felnézek rá. Sötét haja feketére ázott a hótól. Úgy mosolyog, hogy a szája sarka egészen kicsit lefelé görbül.

A szeme mogyoróbarna, benne apró, arany pöttyökkel.”

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át