Eszter a tanári szoba asztalán gőzölgő teájára meredt.

Tulajdonképpen miért is lettem tanár?, tette fel magában a lehangoló kérdést. 

Ennek a napnak egészen máshogy kellett volna alakulnia. A hétvége után szinte már kipihenve, egy nagy doboznyi dekorációval és egy adventi koszorúval lépett az osztályterembe. A feje tele volt nemes tervekkel: hogyan mesél majd a gyermekeknek arról, hogy ez az időszak az elcsendesedésről, a befelé figyelésről szól, hogy közösen adventi kalendáriumot készítenek, és gyújtanak gyertyát a koszorún…

Ábrándjai azonban már a becsöngetést követően porrá zúzódtak. 

 – Az advent a karácsonyi készülődésről szól – kezdett bele -, mikor nem csak az osztálytermet és az otthonunkat, de a szívünket is ünneplőbe öltöztetjük. Ilyenkor kicsit elcsendesedünk, befelé figye…

 – Áááúúúú, Dominik, te annyira hülye vagy! – Levendula, egy hirtelenszőke, sápadt kislány a copfjára szorított kézzel felpattant az első padsorból, és hátrafordult. – Megmondalak anyának.

Dominik, aki pont mögötte ült, ártatlan arccal hintázott a székével.

 – Mit csináltál, Domi? – kérdezte Eszter, de máris érezte, hogy a hétvégi pihenés utolsó morzsája is szertefoszlik. – Levendula, akkor sem kell csúnyán beszélni a másikkal, ha…

 – Meghúzta a hajam! – visította a kislány. 

Dominik válaszul kinyújtotta a nyelvét.

Levendula erre nem volt rest, előrántott a táskájából egy üveg narancslevet, és nyakon öntötte vele a fiút. Az óra maradék része nagyjából azzal telt, hogy Eszter az osztályban elszabadult káoszt próbálta megfékezni.

A nap ezután hamar rémálomba fordult: fel kellett hívnia Levendula és Dominik szüleit, akik természetesen ragaszkodtak hozzá, hogy órák után bejöjjenek az iskolába. 

Miközben Eszter a látogatásukra várva a tanáriban ücsörgött, és a soha véget nem érő papírmunkáján dolgozott, megcsörrent az iroda vonalas telefonja.

 – Halló – szólt bele a tanárnő szórakozottan.

 – Esztikém, itt az anyád – Eszter, kezében a kagylóval, sóbálvánnyá dermedt. 

 – Anya… miért az irodában hívsz? 

 – A mobilodat sosem veszed fel.

 – Órák közben nem állhatok neki telefonálni…

 – Nem értem, miért, azoknak a szegény gyerekeknek igazán kijár egy kis szünet, nem? Hahaha. Mindegy, most nem ez a lényeg, mert végre utolértelek. Hogyan legyen a karácsony? Meglátogatsz? Vagy én jöjjek? Csak mondom, hogy ha apád is ott lesz Szenteste, akkor én be nem teszem a lábam a lakásba.

Eszter szülei egy meglehetősen csúnya válást hagytak maguk mögött tíz évvel ezelőtt. Az anyja azóta is tartotta azt a jó szokását, hogy időnként felhívta, és megkritizálta minden döntését, ami csak eszébe jutott (“amúgy is, minek mentél tanárnak? Tudtad, hogy nem lesz jó fizetésed. Nekiálltál már festeni a hajad? Pedig rád férne, ott egy ősz szál. Még mindig albérletben laksz? A te korodban már férjhez mentem, megszültelek téged és rég saját lakásunk volt… ”)

 – Még nem tudom, hogyan lesz a karácsony, anya – mondta Eszter alázatosan. 

 – Jobb, ha eldöntöd időben. Neked legalább nem kell aggódnod, ki tudsz-e venni szabadnapot. A tanároknak könnyű, mi? Haha! Egyébként képzeld, fogytam három kilót. Minden erőfeszítés nélkül. Te hogy állsz a tavaly megfogadott diétáddal? Betartottad? Múltkor azért feszült rajtad a nadrág rendesen… 

Eszter, akin bizony most is “rendesen feszült a nadrág”, idegesen rágcsálni kezdte a szája szélét.

 – Sajnos most nincs több időm beszélgetni veled, kislányom – fejezte be az anyja a monológot.  Majd hívj fel, mikor már tudod, mi legyen az ünnepekkor! Ha a főzéssel még mindig hadilábon állsz, időben kell ételrendelést intézni. 

Még mielőtt Eszter bármit mondhatott volna, a kagylóból már csak a megszakított hívás szaggatott búgása szűrődött ki. 

Más nem hiányzott a mai naphoz, mint ez telefon, gondolta a tanárnő. Főzött magának egy teát, és a tenyerébe támasztott állal figyelte, ahogy kacskaringós gőz száll fel a bögréből.  

Tulajdonképpen miért is lettem tanár?, kérdezte magát újra-meg újra. Elkeserítő volt, hogy hirtelen nem is tudott felelni a saját kérdésére.

Mikor Eszter a pedagógusi pálya mellett döntött, azzal indokolta, hogy imádott olvasni, szerette a gyerekeket, és nagyon szívesen magyarázott a történelemről, meg az irodalom remekműveiről. Amint munkába állt, rövidesen felfedezte azonban, hogy a napjainak jóformán ez teszi ki a kisebbik részét. Megállás nélkül terveznie, jelentenie, jegyzetelnie kellett, óravázlatokat készítenie egy évre előre, majd azon stresszelnie, hogyan tartsa a lépést a saját terveivel. Amire azonban semmi – még az egyetem, vagy a gyakorlati idő sem – készítette fel, azok a szülők voltak. 

Levendula édesapja és Dominik anyukája abba a kategóriába tartoztak, amit András a “nehézpáncélos lovasságnak” nevezett. Az ilyen szülők úgy hajtottak át az eléjük kerülő akadályokon, problémákon és tanárokon, mint egy megállíthatatlan úthenger.

Levendula apukája (Nemes György) egy sikeres vállalatot vezető, öltönyös férfi volt. A telefonját mintha a füléhez ragasztották volna, és rendszerint hagyták el a száját olyan kifejezések, mint: “nem érdekel, ha nem csinálja meg péntekre, kirúgom”, “ugye tudja, hogy ezért beperelhetném?”, vagy “egy temetés miatt nem kell egy egész napot kivenni. Vagy kitalál egy valódi kifogást, amiért nem tud többet dolgozni, vagy repül”. 

Dominik anyukája (Rácz Julianna) egy igazi minden lében kanál, ezerszeres fordulatszámon pörgő nő volt. Ingatlanügynökként dolgozott és Dominik mellett három másik gyermeke volt. Rendszeresen oktatta ki a szülőtársait az általuk elkövetett nevelési hibákról, illetve borzasztotta el a többi anyukát azzal, hogy ő mindenre (is) képes. Csak házilag készült, glutén-, tej-, és tojásmentes, nyersvegán süteményekkel engedte útra a csemetéit az iskolába, és amibe csak tehette, beleütötte a kampós, magasan hordott orrát.

Egy szóval, Eszter mindkettejüktől erősen rettegett. Most pedig itt ültek előtte, György leplezetlen unalommal, Julianna pedig a felháborodástól reszketve.

 – Jó napo… – kezdett bele Eszter, azonban György telefonja éles hangon pityegni kezdett. A férfi felemelte az ujját, hogy csendre intse a tanárnőt, és beleszólt a készülékbe.

 – Két perc, és visszahívlak. Csak a gyerekkel van valami. Hm? Hogy mi van? Melyik ügyféllel? 

A következő pillanatban már hátra is rúgta a székét, és az iroda ajtaja felé sétált. 

 – Mindjárt visszajövök. Ez a hívás sürgős. 

Eszter elnyomott egy sóhajt.

 – Beszéltem Domikával – csapott le rá azonnal Julianna -, és nem is értem, miért vagyok én itt egyáltalán. 

Mert mindenáron be akartál jönni okoskodni, gondolta Eszter.

 – Egyértelműen az az elkényeztetett kis liba a hibás ebben az esetben. Mégis ki önti le a másikat narancslével? Domi egyébként allergiás sokkot is kaphatott volna. Az elmúlt években még a közelébe sem ment semminek, ami nem bio, és cukormentes. Ő maga mondta, hogy anyu, képzeld, ezek a cukros termékek olyan undorítóak.

Julianna fontoskodó mosollyal dől hátra a székében. Eszter, aki nem egyszer látta már, ahogy Dominik csokin meg chipsen osztozik a barátaival a büfében, bölcsen nem kommentálta a fenti kijelentéseket. 

 – Az egész kalamajka azzal kezdődött, hogy Dominik meghúzta Levendula haját – magyarázta inkább türelmesen. – Erről érdemes lenne elbeszélgetni vele otthon is. 

 – Ő a legtürelmesebb, legaranyosabb kisfiú a világon. Kizárt dolog, hogy ez történt.

Eszter döbbenten vonta fel a szemöldökét.

 – Azt gondolja, hogy Levendula ok nélkül öntötte le? 

 – Vegyük sorba a tényeket, kedves Edina – fújtatott Julianna -, az a kislány egyértelműen furcsa. A neve is micsoda? Mintha valami hippi kolóniában élne… Dominik jó gyerek, akik sosem bántana másokat. Van kamera a teremben, hogy visszanézhessük, mi történt?

 – Kamera ugyan nincs, de én ott voltam. Az orrom előtt történt minden.

 – Nézze… khm, tanárnő. Ezt nem akartam nyíltan felhozni, de észrevettem már korábban is, hogy maga pikkel az én fiamra. 

 – Micsoda? – Eszter hirtelen azt sem tudta, mit feleljen erre a nevetséges állításra.

Ebben a pillanatban tért vissza az irodába György. 

 – Sikerült mindent megbeszélni? Nekem sietnem kellene – mondta, miközben hanyag módon levetette magát egy székbe. 

 – A maga lánya egy elkényeztetett liba, aki kis híján megölte a kisfiamat – foglalta össze Julianna készségesen.

 – Tessék? Tudja maga, ki vagyok én? Ha így beszél velem, be is perelhetem – jött az azonnali válasz. Eszter kétségbeesve emelte a plafon felé a szemét. Hátha megnyílik a mennyezet, ő pedig megvilágosodik, hogy mit tegyen ezzel a két csodabogárral…

Egyetlen dolog tartotta benne a lelket: hogy ha ezzel végzett, majd mindent elmesél Andrásnak.

Az iskolából hazaérve, a Pacsirta utca 1/B biztonságában, a lába körül sertepertélő Bolhával aztán máris kevésbé tűnt kilátástalannak a helyzete. Varjú úr, vagy ahogy Eszter hívta, András, kávéval kínálta és kíváncsian hallgatta a beszámolóját.

 – Na ne! A nehézpáncélos lovasság tagjai jártak nálad? 

Eszter nagyot bólintott.

 – És mit tettél végül? Megütköztetted őket?

 – Úgy, ahogy mondod. Tulajdonképpen jól lerendezték egymást, arra meg már nem maradt idejük, hogy még velem is veszekedjenek.

 – Úgy kell nekik. Az a Julianna egy kotnyeles boszorka, aki azt hiszi, mindenkinél mindent jobban tud. Fogadni mernék, hogy még a pápával is leállna a Bibliáról vitatkozni. Ráadásul meg van róla győződve, hogy a fia egy ma született bárány. Ha tehette volna, Szent Dominiknak nevezi el…

Eszter hangosan felnevetett az akkurátus jellemzésre. Varjú úr fölbátorodva folytatta:

 – A Nemes György meg előbb venné észre, ha lemerül a telefonja, mint azt, hogy eltűnik a lánya. Csodálom, hogy a nevét tudja. Szerinted tíz hasonló gyerek közül ki tudná választani, melyik a sajátja?

Eszter mosolyogva csóválta meg a fejét. Talán öt közül sem…, gondolta.

 – Még nem tudom, mit csinálok Levendulával meg Domival – sóhajtott fel végül. – Mostanában kifejezetten sok konfliktus volt kettejük között. Tudod, András… ma egész nap az járt a fejemben, hogy nem tudom megválaszolni, miért is mentem tanárnak. Egészen elkeserített, mennyire sötéten látom az iskolai munkámat mostanában. 

Varjú úr összeráncolt homlokkal simogatta Bolha hátán a durva, szálkás szőrt. Ritkán hallotta Esztert ilyen pesszimistán nyilatkozni. 

Valamit tennem kell, döntötte el magában. Mintha csak meghallotta volna a gondolatait, a kiskutya gazdája felé fordította a fejét, és halkan vakkantott. 

Eszter nem sok lelkesedéssel lépte át az iskola kapuját másnap reggel. A lábai mintha ólomból lettek volna, ahogy az osztályterem felé vonszolódott, és lélekben felkészítette magát a rá váró zsibongásra. Legnagyobb meglepetésére azonban a termet mélységes csend ülte meg.

Mint valami portyázó vadász, becserkészte az osztályt, és bekukkantott az ajtón. Az őt fogadó látványtól aztán kis híján eltátotta a száját.

Varjú úr állt a terem közepén, karjában Bolhával, és az egyik anyukával beszélgetett. Az egész helyiség karácsonyi díszben pompázott. Néhány gyerek épp műhavat fújt az ablakokra, míg mások a szüleik segítségével kézzel készített adventi kalendáriumot akasztott a falra. 

Még Dominik és Levendula is összedugták a fejüket néhány fenyőfa formájú dísz felett, és megpróbálták egyesével egy zsinórra fűzni őket.

Varjú úr pont ekkor pillantott az ajtó felé, és észrevette Esztert. Vidáman integetett neki.

 – Nézzétek csak, srácok, ki érkezett meg – szólt a gyerekeknek.

 – Jó reggelt, Eszter néni! – harsogta az osztály. 

Eszter könnyekkel küszködve oldalgott be a terembe. 

 – Én… nem is tudom, mit mondjak – hebegte. – Nagyon szépen köszönöm, gyerekek! És mindenki másnak, aki ilyen korán kelt, és eljött termet díszíteni. 

 – Varjú András mesélte, hogy nehéz napja volt tegnap – mondta az egyik anyuka. – Mátéka nagyon szereti a tanárnőt, nem volt kérdés, hogy besegítünk.

 – Természetes volt, hogy jövünk! – tette hozzá egy másik. – Szilvi azóta imád olvasni, hogy a tanárnő foglalkozik velük.

 – Az advent az az időszak, mikor feldíszítjük a tantermet – kotyogott közbe Mátéka. Eszter nevetve simogatta meg a haját.

 – Igazad van, Máté!

Varjú úr a karjában tartott Bolha felé bökött.

 – Megegyeztünk a gyerekekkel, hogy ha jól viselkednek, a kis bolhabusz többször jön az osztályhoz látogatóba. A portás vagy húsz percig gügyögött neki, mikor meglátta, hogy behozom magammal. 

Eszter hálásan mosolygott rá.

 – Észrevetted egyébként, milyen ügyesen dolgozik össze Dominik és Levendula a fenyőfa díszekkel? Innentől kezdve mindig egy csapatba teszem majd őket, ha valami projekttel foglalkozunk – fogadta meg. 

– Jöjj el kedves Télapóóóó! – énekelte Szilvi, Máté, és Levendula kórusban.

 – Emlékszel már a válaszra? – kérdezte Varjú úr halkan. – Hogy miért is mentél tanárnak?

Eszter végignézett a kipirult arcú, nyüzsgő gyerekeken, a sürgölődő szülőkön, és a karácsonyi díszben pompázó tantermen. Ugyan hány olyan munkahelye lehetne, ahol ilyen meglepetés várja reggel? 

 – Kezd derengeni – mondta végül mosolyogva. 

Ha tetszett a történet, itt tudod megvásárolni A vak vezetőkutya című könyvet!