Varjú úr épp a legnagyobb békességgel fogyasztotta reggeli kávéját a papucsán szundikáló Bolha társaságában, mikor az 1/B lépcsőházából veszett zörgés-csattogás szűrődött be.

Biztosan a Kiccalád kölykei, gondolta érdektelenül. A következő pillanatban azonban mennydörgő puffanást követően két velőtrázó sikoly harsant fel:

 – Jaj, Gyuri! 

 – Édes Jézus!

Erre már Bolha is felemelte a fejét. Varjú úr megadóan sóhajtott, és föltápászkodott. Szomorú búcsúpillantást vetett a kávéjára és kicsoszogott a folyosóra. 

Meglepő látvány tárult a szeme elé.

Anna, a Varjú úr alatt lakó Ezermester felesége a szája elé kapott kézzel, dermedten bámult lefelé. A lépcsőházat tűlevelek borították, egészen a második emeletig. Rózsi néni, kezében a telefonjával a lakása ajtajában szobrozott. A lépcső aljában pedig egy hatalmas fenyőfa hevert.

 – Itt meg mi a jó élet történt? – kérdezte Varjú úr, csatlakozva a csoportosuláshoz. 

 – Gyuri megpróbálta egyedül felhozni… – kezdte a magyarázatot Anna, ekkor azonban megmozdult a fenyő, és az Ezermester küzdötte ki magát az ágak alól.

 – Soha többet nem veszünk ekkora buzeráns fát! – mennydörögte. 

Rózsi néni rosszallóan csóválta a fejét a trágár beszédre, és visszafordult a telefonjához.

 – Ha ezt láttad volna, Marikám! A szomszéd egyszerűen lebucskázott a karácsonyfájukkal a lépcsőn! – üvöltötte. – Megmondtam én, hogy nem fogja tudni egyedül felvinni, de csak nem hallgatott rám. Most aztán mindent belepnek a tűlevelek, kezdhetem újra a takarítást! 

Varjú úr hamar felmérte a helyzet súlyosságát. Gyuri, az Ezermester általában végtelen türelméről és nyugalmáról volt ismert az 1/B lakóközösségében. Az, hogy most nála is elszakadt a cérna, csak egyet jelenthetett: közeleg a karácsony. 

 – Majd én segítek – mondta, és csatlakozott szomszédjához.

 – Köszönjük szépen, András – hálálkodott Anna. – Előreszaladok, kinyitom a lakást. 

Gyuri kezet rázott Varjú úrral, a morgolódást azonban egy percre sem hagyta abba, akkor sem, mikor együttes erővel nekiveselkedtek a fenyőnek. 

 – Minden évben, minden egyes rohadt évben megegyezünk, hogy jövőre nem lesz ekkora fánk. Aztán persze kimegyünk az árushoz és Anna rákezd, hogy nézzem meg ezt, nézzem meg azt, és mivel jövünk haza? Ezzel a monstrummal. 

Varjú úr néma csodálattal adózott Gyuri fizikumának. Ő ugyanis megszólalni sem tudott a nagy cipekedés közepette, míg az Ezermester minden gond nélkül tovább beszélt. Igaz, időnként kiköpött egy-egy tűlevelet. 

 – Anna most is azt mondta, hogy képzeljem csak el, milyen jól mutat majd feldíszítve, hogy milyen szép a lombja. Bánom is én, hát nem kidobjuk úgyis három hét múlva?

Nekem aztán senki nem mondhatná meg, milyen fát vegyek, gondolta Varjú úr, aki soha nem volt még házas.

 – Csak képzeld el, hogy örülnek majd a gyerekek, mikor hazajönnek, Gyurikám – szólt közbe Anna engesztelően. 

 – A gyerekek harminc évesek, túlélnék egy kisebb karácsonyfa látványát.

A fenyő végül elfoglalta méltó helyét a nappali közepén. Szerencsére az Ezermester nevéhez méltóan kiválóan értett a fafaragáshoz, így a talpba állítással nem akadt gondjuk. Köszönetképp ragaszkodtak hozzá, hogy Varjú úr fogyasszon el velük néhányat Anna híres pogácsájából, és egy kis házi készítésű eperborból.

Kész szerencse, hogy én egyedül töltöm a karácsonyt. Engem teljesen elkerül ez az ünnepi őrültek háza, gondolta mélységes elégedettséggel, miközben visszaballagott a lakásába. Bolha nyomban az ölébe mászott, és szuszogva álomba szenderült. Az eperbor és pogácsa elegye kellemesen melegítette Varjú úr gyomrát. Érezte, hogy a szemhéja kezd elnehezülni.

 – Csak nem állok neki kora délután szunyókálni… – motyogta félálomban. 

Kopp, kopp, kopp.

 – Vaúúú! – válaszolt az ajtón felhangzó kopogásra Bolha abban a pillanatban. Vajú úr fújtatva talpra ugrott. 

 – Sosincs nyugalma az embernek ebben a rohadt házban?!

Mogorva hangulata egy kicsit sem oldódott, mikor a küszöbön a felette lakó Szűcs Gáborral találta szemben magát. 

 – Mi van? – mordult rá. 

Gábor, a Költő, ezúttal piros és arany szálakkal átszőtt, különlegesen bolyhos sálat tekert a nyakába. Most idegesen babrálni kezdte.

 – Szervusz, András. Csak azért kopogtam be, hogy szóljak, én nem ünneplem a karácsonyt. 

 – Nagyszerű hír, legközelebb inkább ossz szét néhány szórólapot ezzel a szöveggel. 

 – Szóval, megmondanád Eszternek? 

Varjú úr felvonta a szemöldökét.

 – Miért lenne az én dolgom, hogy ezt közöljem vele?

 – Hát, azt mondta, hogy ti együtt karácsonyoztok, és meghívott engem is. 

 – Tessék? 

 – Ó, szóval még nem tudtad? Biztosan szól majd neked is róla. Sajnos lelki érzékenységem miatt nem ünneplem a karácsonyt. Tudod, rengeteg másik vallás nem ismeri el ezt a keresztény ünnepet, és ezen vallások gyakorlóit ilyenkor mind vérig sértjük. Ezen felül tiltakozom a kapitalista kizsákmányolás ellen is. Borzasztó, hogy ebben az időszakban mennyi felesleges vásárlásra ösztökélnek minket.

 – Nem lenne egyszerűbb, ha csak egy dolgot választanál indoknak, ami miatt nem karácsony ellenes vagy? – érdeklődött Varjú úr fásultan. 

Gábor vállat vont. 

 – Nem tudnék választani. 

 – Mindenesetre jobban tennéd, ha inkább Eszterrel közölnéd ezt a nézőpontod. Én is beszélni fogok vele, mert nem szoktam ünnepelni karácsonykor. Szerintem teljesen fölösleges az egész felhajtás. 

 – András, Gábor! – ekkor, mint valami mennyből leszálló angyal, Eszter vágtatott le az emeletről. Meglehetősen mókásan festett: hajcsavarókra tekerte a haját, egy sötétkék, bokáig érő fürdőköntöst és bolyhos, fehér papucsot viselt. 

 – Jaj, hála az égnek, hogy pont összefutok mindkettőtökkel! András, már akartam szólni korábban is, de úgy terveztem, hogy együtt karácsonyozunk. Gábor, ugye számíthatok rá, hogy nem egyedül fogsz kuksolni a lakásodban és csatlakozol hozzánk? Finom, többfogásos vacsora lesz. 

A két férfiú lassan pislogott válaszul. 

 – Hát… köszönöm a meghívást – mondta Varjú úr végül esetlenül. 

 – Én… izé… egy vacsorára átjöhetek – adta meg magát Gábor is. 

 – Nagyszerű! András, van kedved segíteni fát választani holnap? – kérdezte Eszter ragyogó tekintettel. Varjú úr nagyot nyelt.

 – Persze.

 Eszter futólag megölelte mindkettejüket. 

 – Köszönöm! Csodás lesz együtt tölteni a Szentestét! Anyukám is jön.

Varjú úr és a Költő néma csendben bámultak utána, ahogy felszaladt a lépcsőn. 

 – Miért nem mondtad, hogy te sem ünnepeled a karácsonyt? – fakadt ki Gábor, mikor meghallották, hogy becsukódik a tanárnő ajtaja. 

 – És a te nagyzoló szöveged a kapitalizmusról meg más világvallásokról hol maradt? – vágott vissza Varjú úr.

A Költő gyászos arccal végigsimított a sálján.

 – Nincs mese, András… valahogy túl kell élnünk az ünnepeket. Talán együttes erővel sikerülhet. Sok sikert a favásárlással holnap! Látom, te is eladod a lelked a kapitalizmusnak.

 – Jaj, fogd már be! – forgatta a szemét András. 

Ha a kapitalizmus csábításának nem is, de a női befolyásnak valóban képtelen volt ellenállni. 

» » » » »

Varjú úr napja nem indult túl fényesen. Kezdetnek már hajnali hatkor felriadt arra, hogy Bolha az ajtóban állva morog, a lépcsőházból pedig éktelen kongás gyűrűzik be a lakásba. 

Mint kiderült, Rózsi néni volt a zaj forrása, aki elhatározta, hogy egy porszem sem marad az 1/B területén, és szorgosan takarítani kezdte a folyosót (a felmosórongy nyelét természetesen minden percben végighúzva a korláton).

 – Nem lehetne ezt két órával később elkezdeni? – kérdezte Varjú úr, a felháborodástól és a korai keléstől hunyorogva.

 – Amúgy sem tudok aludni! – süvöltötte vissza Rózsi néni. – A lányom és a családja meglátogat Amerikából. Nem fogadhatja őket egy koszlott lépcsőház! 

 – Azt értem, de…

 – Mindenki feltakaríthatna maga után, de persze senki másnak nincs rá igénye. Bezzeg az én időmben! Akkor még minden ember rendben tartotta a maga portáját. Mit gondol, mit szólna az én Zsuzsa lányom, ha megjönnek a férjével, meg az unokákkal, és egyenesen a mocsokba lépnek be? Azt mondaná: “még jó, hogy elhagytuk a mi édes hazánkat, mert itt még egy lépcsőházat sem képesek tisztán tartani!”.

Varjú úr, aki találkozott már Rózsi néni lányával, és aki kifejezetten kedves nőként ismerte Zsuzsát, erősen kételkedett benne, hogy a fenti szavakkal reagálna az 1/B látványára. Inkább nem szólt azonban semmit, mert észrevette, hogy a nagy zsörtölődés közepette Rózsi néni szája folyamatosan mosolyra áll. Amint visszahúzódott a saját lakásába, azt is hallotta, hogy a nénike a korlát kongatása mellett vidáman énekel (“A csitári hegyek alatt régen leesett a hó – Azt hallottam kisangyalom, véled esett el a ló”). 

Nem csoda, hogy ilyen jó kedve van… mikor is látta utoljára a lányát? Talán több, mint egy éve, számolgatta Varjú úr. 

 A lépcsőházi epizódot követően hamar felbukkant Eszter is. Varjú úr soha életében nem gondolta volna, hogy egy felnőtt embert lázba hozhat a karácsonyfa kiválasztása, de a tanárnő majd’ kicsattant a lelkesedéstől. 

 – Ha korán megyünk, nem lesz akkora tömeg – ígérte Eszter. 

A biztató szavakkal megteremtett remény azonban hamar hamvába holt. Varjú úr elszörnyedésére úgy tűnt, a város fele hasonlóképp gondolkozik, és mindenki épp akkor és ott akar fát választani, ahol ők. Ráadásul Eszter az első árusnál nem találta meg, amit keresett, így továbbmentek a másodikhoz. Aztán a harmadikhoz. Hogy milyen esztétikai pontok alapján szelektálta a fenyőket Eszter, nehéz lett volna megmondani, mert a kiválasztott fa (Varjú úr szerint) hajszál pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előtte elutasított ötven másik.

Szerencsére Eszter kevésbé volt ambíciózus a méretekkel kapcsolatban, mint Anna és Gyuri. Varjú úr minden nehézség nélkül fel tudta cipelni a fát az emeletre. 

 – Hogy te milyen erős vagy, András! – álmélkodott Eszter. Varjú úr keble csak úgy dagadt a büszkeségtől.

 – Tudnál segíteni abban, hogy a talpba illesszük? – kérdezte a tanárnő, pont, mikor András már távozni készült a lakásból.  

Ilyen kérésre férfi ember nem mondhat nemet, még akkor sem, ha fogalma sincs róla, hogyan kell az adott feladatot végrehajtani. 

Annyira nem lehet nehéz, gondolta naívan Varjú úr. 

Röpke fél órával később azonban készen állt rá, hogy megváltoztassa a véleményét. 

 – Azt hiszem, ez még mindig ferde – méregette Eszter a fenyőt. Varjú úr az orra alatt káromkodva igazított rajta. 

 – Hajjaj, sajnos most a másik irányba dől… jaj, nem is értem, miért ezt a fát választottam. Innen nézve egészen satnyák az ágai. Pedig az árusnál olyan dúsnak tűntek a tűlevelei! Na, sebaj, majd körbeforgatom, és a kopaszabb oldala mutat majd az fal felé. András, te mit gondolsz? Szerintem továbbra sem egyenes.

 – A fa törzse görbe – morogta András. 

Ezen a ponton igazából szívesen főbe lőtte volna a fenyőárust, a fát, és saját magát is. 

 – Igazad lehet. Mindegy, hagyjuk így. Ott egye a fene. Jó lesz. Nem baj, ha nem egyenes.

Varjú úr további húsz perc igazgatás után úgy döntött, hogy ha ennyi pepecselés után bármi ferde maradt a szobában, az maximum Eszter szemtengelye lehet. A tanárnő ráadásul még egy kérdést elsütött, mielőtt kisurranhatott volna a lakásból.

– Egy pillanatra ráérsz még? Csak az égősort kellene kibogozni… sokkal gyorsabban megy, ha két ember csinálja.

-Ebben még segítek, persze – adta meg magát Varjú úr, de csak azért, mert észrevette, hogy a karácsonyi égők takarosan feltekerve pihennek egy-egy “rossz” és “működik” feliratú dobozban.

– Miért nem dobod ki azokat, amik nem világítanak? – kérdezte értetlenül, miközben Eszter gondosan kiteregette a dobozok tartalmát. 

– Nem is tudom… sajnálom kidobni őket. Még jók lehetnek valamire. 

Mégis mire? Gondolta Varjú úr bosszúsan. 

Hamar kiderült, hogy a szépen feltekert, működőnek bélyegzett izzósor emberi érintésre a gordiuszi csomóvá változik. Varjú úr és Eszter rövidesen versenyt káromkodtak egymással, miközben a fényfüzért igazgatták a fa körül.

 – Egyedül az vigasztal, milyen szép lesz, mikor besötétedik, és felkapcsolom az égőket – törölte meg a homlokát a tanárnő, mikor végre-valahára körbetekerték a fenyőt.

 – Ó, az biztos nagyon jól néz majd ki! – helyeselt András, majd amilyen gyorsan csak tudott, távozott a lakásból.

Advent harmadik vasárnapján az 1/B-t határozottan uralma alá vonta a szeretet ünnepének hangulata. 

A Kiccalád lakásából megállás nélkül egy Mariah Carey CD ismétlődő dallamai szűrődtek ki, amit időről-időre elnyomott a gyermekek sikongása, illetve Anyuci és Apuci emelt hangú szóváltása (“-Kapcsold már ki ezt a szart! Megőrülök tőle! – Egy évben egyszer hadd választhasszam már meg én a zenét! Én szoha nem reklamálok a te ízlészed miatt.”)

A Költő kiragasztott egy cédulát az ajtajára, amelyen ez állt: “A karácsonyra szánt pénzt inkább költsd cigarettára”.  

Az Ezermester és felesége éktelen zajjal tologatták a bútoraikat, ahogy kétségbeesve próbálták megszervezni, melyik vendég fog náluk aludni és azoknak hova fektessenek majd le matracot.

Pityókás Pisti felváltva énekelte a Csendes éjt és a Kiskarácsony nagykarácsonyt, de olyan hangerővel és hamissággal, hogy az egész ház zengett tőle.

Rózsi néni nem elégedett meg azzal, hogy a lépcsőház makulátlanul csillogott-villogott. A lakásából kihallatszó tompa puffanások arra engedtek következtetni, hogy éppen onnan is kikergeti az utolsó porcicákat.

Varjú úr szentül megfogadta: nem fogja hagyni, hogy a továbbiakban magába szippantsa az ünnepi őrület. Hóna alá csapta Bolhát, és levitte a ház elé egy kis sétára.

Talán öt perce élvezhették a friss levegőt, mikor egyszer csak – látszólag a semmiből – egy műanyag flakon landolt Varjú úr lába előtt. Hősünk mély levegőt vett.

 – Komolyan itt tartunk, hogy a kukába is lusták vagyunk kidobni a szemetet, inkább egyszerűen kihajítjuk az ablako… – kezdett bele, ám ekkor meghűlt benne a vér: a második emeleten tárva-nyitva lengedezett egy ablakszárny. A feltámadó szél fehér zászlóként lobogtatta a karnison lógó függönyt. És ennek a káosznak a közepén ott egyensúlyozott Rózsi néni egy ingatag széken.

 – Hát ez a nőszemély teljesen megbolondult! – háborgott Varjú úr. Felkapta Bolhát, és rohanni kezdett az 1/B felé. – Még a végén kizuhan nekem az utcára, és combnyaktörést kap. Akkor aztán ki fogja ápolni? 

Hamar kiderült, hogy Rózsi néni nem díjazza a megmentésére irányuló akciót. A lakásába betörő Varjú urat először is megleckéztette a kopogás illemtanáról, majd arról, hogy ő aztán nem egy kiszolgáltatott vénasszony. 

 – Fel tudok én mászni létrára, meg székre is. Minden évben megcsinálom – süvöltötte. – Hát maga szerint mitől ilyen szép fehér a függöny? Évente többször felmászok érte, leszedem, kimosom, aztán vissza is akasztom én magam! 

 – Nem halna bele egy kis segítség kérésbe – torkolta le Varjú úr. – Ellenben abba, hogy a nyakát töri, mert kizuhan az ablakon, igen. Ez a ház tele van fiatalokkal, akik mind képesek rá, hogy leszedjék a nyavalyás függönyt. 

A szentbeszéd vége az lett, hogy ő maga mászott fel az ingadozó székre, és kezdte el lecsipegetni a karnisról a fehér csipkéket.

 – Ha már odafent van, András fiam, megpucolná az ablakok felső részét is? – kérdezte Rózsi néni, aki egyszerre ráébredt a helyzetben rejlő lehetőségekre. Míg Varjú úr csapdába esett a rögtönzött létrán, a nénike részletesen ecsetelni kezdte a tervezett karácsonyi menüt.

 – Lesz halászlé, de egy kis húslevest is akarok készíteni, az olyan jól esik másnap az ember gyomrának. Azt még az én Zsuzsikám férje is szívesen megeszi, pedig nagyon válogatós. Tudja, ő amerikai és fekete. Aztán készítek töltött káposztát, meg rántott pontyot majonézes krumplisalátával, és persze mákos meg diós bejgli, vaníliás kifli, mézes krémes és zserbó…

 – Ezeket mind egyedül tervezi megsütni? – kérdezte Varjú úr megrökönyödve.

 – Persze, fiam. Nincs nekem segítségem évek óta. A karácsony meg egyébként is a főzésről és az evésről szól.

 – Én én még az hittem, hogy a szeretet ünnepléséről… – dörmögte hősünk az orra alatt.

 – Bolhát is illene megfürdetni végre. Kifejezetten kutyaszaga van.

 – Miért, mit várt tőle? Barackos joghurtillatot? 

 – Ha már odafent van, az ablak pereméről is letörölné a port? Nehogy valamelyik vendég végighúzza rajta az ujját…

 – Itt ugyan ki ellenőrizné a port?! 

Még mielőtt Rózsi néni válaszolhatott volna, megcsörrent a telefonja. 

 – Halló, Marikám, te vagy az? – üvöltötte a készülékbe. 

Varjú úr tökéletesnek ítélte meg ezt a pillanatot a menekülésre. Lassú, óvatos mozdulattal leereszkedett a földre, és a széket visszatolta az aprócska, kockás terítővel fedett konyhaasztal alá.

 – Ó, Zsuzsikám, drágám, azt mondd csak meg nekem gyorsan, hogy mikor jöttök pontosan! A halászlé miatt kérdezem, meg azért, hogy a bevásárlást mikor intézzem…

 – Bolha, gyere csak ide! Gyere! – próbálta suttogva csalogatni a kiskutyát Varjú úr. Bolha azonban nem esett a feje lágyára: jól tudta, hogy ebben a lakásban valahonnan mindig előkerülnek finom falatok. Most is inkább Rózsi néni lába körül sündörgött, akárcsak egy jól megtermett házimacska.

Pont, mikor Varjú úr lehajolt, hogy felkapja a kis vakarcsot, az anyóka döbbenten a keblére szorította a kezét, és felkiáltott:

 – Micsoda? Mégsem tudtok jönni? 

Egyszerre sötétnek és szürkének tűnt a karácsonyi készülődésben lázasan kitakarított kis lakás. Varjú úr leengedte a karját, és inkább hagyta, hogy Bolha rátelepedjen a néni lábfejére.

 – Persze, persze… értem én, hogy bonyolult az utazás… hát persze, a COVID… 

A kiskutya halkan nyüszíteni kezdett, mintha csak átérezné Rózsi néni fájdalmát. 

 – Jól van, Zsuzsikám, megértem én persze… figyelj csak, itt van nálam a szomszéd, most leteszem… Rendben van, később beszéljünk még.

Varjú úr néma csendben ácsorgott az ajtóban. Fogalma sem volt, mit mondhatna egy ilyen helyzetben. Az anyóka egy darabig maga elé bámult, a makulátlanra suvickolt padlóra, és a gondosan kiporolt, öreg szőnyegre. Végül csak annyit mondott:

 – Zsuzsi, a lányom mégsem tud hazajönni Amerikából karácsonyra. Mit szól ehhez, András? Megint egyedül töltöm a Szentestét. 

Varjú úr kinyitotta, majd becsukta a száját. 

Rózsi néni végül nagy nyögéssel megdörzsölte a derekát, és leült az egyik konyhaszékre. 

 – Hát, legalább nem kell úgy fáradozni a főzéssel… – sóhajtotta. 

Bolha odaadóan botorkált a nyomában, és most az anyóka papucsára fektette a fejét. Varjú úr végre megtalálta a hangját, ahogy a kutyát simogató szomszédját figyelte.

 – Rózsi néni, ugye nem gondolja komolyan, hogy egyedül lesz karácsonykor? – kérdezte. – Szenteste összeülünk páran a házból Eszternél. Jön Szűcs Gábor, meg én is ott leszek. 

 – Ne fáradjon, fiam, megleszek én egyedül, épp úgy, mint tavaly. Nem hiányzik a fiatalok közül egy magamfajta öregasszony.

 – Ebből nem engedek, Rózsi néni. Eszter retteg, hogy nem tud majd elég jó bejglit sütni az anyjának, úgyhogy nagyon megkönnyebbülne, ha a lenne segítsége – Varjú úr ebben ugyan egyáltalán nem volt biztos, de kivételesen ráérzett, mit kell mondania, hogy megvigasztalja szomszédját. –  Egyébként pedig még, hogy öregasszony! Múltkor is láttam, hogy táncolt a Retro rádióra.

Rózsi néni arcán halvány mosoly derengett fel. 

 – Jól van, András… majd meglátjuk.

 – Már fel is írtam a vendéglistára. És kérem, ne felejtse el a bejglit! 

 – Nos, hát anélkül nem is volna igazi a karácsony – egyezett bele Rózsi néni.

Varjú úr, megkönnyebbülve, hogy kicsit sikerült kizökkentenie az anyókát a sokkhatásból, gyorsan el is határozta, hogy szól Eszternek a fejleményekről. 

 – Itt hagyhatom Bolhát kicsit? El kellene intéznem ezt-azt, nem lenne jó, ha a lakásban lábatlankodna – kérdezte tapintatosan.

Rózsi néni könnyes szemekkel bólogatott, és az ölébe vette a kiskutyát. Bolha reszketett örömében, hogy a mindig finom ételektől illatozó nagymama karjában lehet.

Varjú úr kihátrált a lakásból, majd kapkodva felrohant a legfelső emeletre és bekopogott Eszterhez. 

 – András, de jó, hogy jöttél! – kiáltotta a tanárnő. 

– Csak azért jöttem át, hogy szóljak, meghívtam Rózsi nénit is Szentestére. Remélem, nem gond!

 – Rózsi nénit? Hogyhogy? Nem úgy volt, hogy a családjával ünnepel?

 – Pont most hívták fel, hogy mégsem tudnak hazajönni karácsonyra. 

Eszter a szája elé kapta a kezét.

 – Ó, jaj, szegény drága nénike! Mennyire csalódott lehet. Hát persze, hogy szívesen látjuk őt is! 

Varjú úr ekkor vette észre, hogy a tanárnő haja kócos, és mindenhol tűlevelek borítják.

 – Hát veled meg mi történt? – csodálkozott.

 – Az a fránya izzósor… bedugtam a konnektorba, erre kiderült, hogy összekevertem a dobozokat, és azt tekertük fel a fára, amelyik nem működik. Az elmúlt órában a másikat bogoztam ki.

 – Mielőtt felakasztanád, ellenőrizd, hogy ég-e – tanácsolta Varjú úr. – Ha így csináltad volna a másikkal is, nem dolgozunk hiába.

Eszter szeme megvillant, amely annyit jelentett: vigyázz, veszélyes terepre tévedtél! Aztán inkább ravaszul így szólt:

 – Tudod mit, András? Ha már úgyis itt vagy… be tudnál segíteni az új izzó feltekerésében? 

Ha tetszett a történet, itt tudod megvásárolni A vak vezetőkutya című könyvet!