Liesa Maier

Mozdulatlanul hevertem a hátamon a szobám félhomályában. Egész éjjel zaklatott álmok gyötörtek – az egyikben például megkérdeztem Rufust, mi a baja velem. Annyit válaszolt, hogy kukacok mászkálnak a bőrömön. Legnagyobb rémületemre, igazat mondott.

Ehhez legalább nem kell álomfejtő, hogy megmagyarázza, mit jelent, gondoltam savanyúan.

Ping! A telefonom éles hangon csippant egyet.

PING! PING! PING!

A csipogások egyre sűrűbben követték egymást. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint hogy Kata épp lázasan üzeneteket küldözget.

Felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból. Magamra rángattam a szokásos kinyúlt pulóver-farmer kombinációt, majd félrehúztam a függönyöket, és kilestem az ablakon. A házunk mellett húzódó kerítésen apró buckákat formázott a hó. Egy cirmos macska könnyedén, már-már légiesen egyensúlyozott végig rajta.

Bár én is ilyen kecsesen tudnék mozogni, gondoltam ábrándosan. Gyors pillantást vetettem a telefonomra – a kijelzőjén végtelennek tűnő üzenetek sorjáztak -, aztán inkább begyömöszöltem a farmerom zsebébe. Majd reggelizés közben elolvasom őket. 

Hála az égnek, apa már lefőzött egy jó nagy adag friss kávét, mire beoldalogtam a konyhába.

 – Jó reggelt, kicsim! – kiáltott rám anya a nappaliból. – Hogy aludtál? Rufus azt mondta, elfáradtál tegnap. Jól sikerült az este?

 – Tudod, hogy ébredés után fél óráig nem lehet rávenni a beszédre – csitította apa. Vastag keretes szemüvege felett együttérző pillantást vetett rám. Válasz helyett csak egyetértően megemeltem a bögrém, és belekortyoltam a kávéba.

A telefonom az étkezőasztalon álló vázának támasztottam, és megnyitottam az első üzenetet.

“Lies, ezt nem fogod elhinni. Sam lekísért a bejárati ajtóhoz, és miközben apára vártuk…

…MEGCSÓKOLT! 

Először kicsit félénknek tűnt, de aztán… HÚ!

El sem akarom hinni. Annyira helyes volt tegnap, ugye? 

Még mindig alszol? 

Majd írj!”

Kicsit sem lepett meg, hogy Kata estéje ilyen szerencsés fordulatot vett. Az osztályunkból legalább tíz srác csorgatta utána a nyálát. Az utolsó üzenetet olvasva szinte láttam magam előtt barátnőm kaján mosolyát.

 – Szóval, visszatérve a korábbi kérdésedre – szólalt meg ekkor apa -, egy kedvelhető karakter számomra felelősségteljes. Nem sír-rí állandóan, hogy “miért én?”, hanem megteszi, amit kell. Továbbá ki nem állhatom az olyan ellentmondásokat, ahol egy nagy hatalmú mágus, vagy egy állítólag elképesztően jól trenírozott bérgyilkos rendszeresen ostoba, átgondolatlan döntéseket hoz.

Felkaptam a fejem. Ez a beszélgetés vajon honnan indulhatott? 

 – Mégis mit tanult az aszaszin iskolában húsz évig? Hogyan lett ennyire sikeres, ha sosem tud jól dönteni, vagy egyszerűen buta? 

 – Hmmm… – anya tűnődve dobolt az ujjával a vaskos jegyzetfüzetén. – Azt hiszem, számomra a humor a legfontosabb. És az, ha a karakter megpróbál jól cselekedni. Még akkor is, ha az végül rosszul sül el.

 – Csak nem könyvet írsz, anyu? – kérdeztem derűsen. Anya összerezzent, és a mellkasához szorította a noteszát. 

 – Dehogyis! Arról beszélgettünk apáddal, hogy mennyire idegesítőnek találtam a főszereplőt A szürke ötven árnyalatában.

Megborzongtam. – Nem szeretnék tudni róla, hogy te ilyeneket olvasol…

 – … ami aztán felvetette a kérdést: mitől lesz egy karakter kedvelhető? – folytatta zavartalanul. Apa megigazította a szemüvegét, és visszatért a kezében tartott könyvhöz.

 – Természetesen a válaszom csak akkor értelmezhető, ha fiktív szereplőről beszélünk – mondta. – A karakter kedvelhetőségét nehéz befolyásolni, ha egy valódi embert mutat be az író.

Anya ekkor felém pillantott.

 – Ó, jut eszembe, Rufus odakint vár rád, Liesa.

 – Tessék? Hogyhogy? 

 – Azt mondta, hogy szeretne elmenni kirándulni. Készítettem nektek szendvicseket.

 – A kirándulást még meglátjuk… – morogtam az orrom alatt. Magamra kaptam a kabátom, a csizmám, és kiléptem a szabadba. 

Rufust a kerítés mellett találtam. Az ablakomból látott macskát etette a szendvicsével, miközben halkan mormolt neki valamit. A cirmos felpúposította a hátát, és dorombolva a tenyerének dörgölőzött. 

Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy lesből Rufus nyakába vetem magam, és teleszórom a kabátját hóval, de mintha csak megérezte volna a jelenlétem, megszólalt: 

 – Jó reggelt, Liesa! 

 – Jó reggelt.

 – Nézd, milyen éhes! – a macska lenyelte a szendvics utolsó darabjait, és szúrós tekintettel meredt rám. Sárga szemei szinte világítottak szögletes, sovány pofájában. 

 – Honnan tudtad, hogy jövök? 

 – A hatodik érzékem jelezte, hogy közeledsz – felelte Rufus rejtélyesen. Aztán megfordult és mókásan hunyorítva rám vigyorgott.

 – Aha.

 – Egyébként úgy csörtetsz a hóban, mint egy vaddisznó, úgyhogy nem volt nehéz meghallani – fűzte hozzá. A macska követelőzően nyávogni kezdett, mire Rufus végigsimított a hátán.

 – Ne szoktasd a házhoz, még a végén minden nap idejön, hogy kaját kapjon – figyelmeztettem.

 – És az bizony rettenetes tragédia lenne.

 – Hát… nekünk nincsenek állataink – motyogtam zavartan. 

Rufus fürkészve nézett rám.

– De valamikor csak volt egy hörcsögöd, vagy papagájod, nem? 

 Vágyakozva gondoltam vissza a tengerimalacokból, teknősökből és halakból álló kisállat seregletre a Bath-i házunkban. Vajon felfogták egyáltalán, hogy más gazdához kerültek? Kisgyerekként állandóan hazahurcoltam valamilyen állatot – sáskát, sündisznót, egyszer még egy gazdátlan keverék kutyát is – de miután folyamatosan költözni kényszerültünk, hamar feladtam ezt a szokást. Nem tehetjük azt egy élőlénnyel, hogy magunkhoz vesszük, majd egyik napról a másikra elhagyjuk. 

 – Nem, sosem voltak házi kedvenceink – mondtam végül. – Azaz, anya próbálkozik néhány muskátlival, de szerintem azok sem érik meg a jövő évet.

– Pedig azt hittem, így tanítják a szülők a gyerekeiket egy kiszolgáltatott élőlényről gondoskodni – filozofált Rufus.

– Nem minden szülő – kinyújtottam a kezem a macska felé. Némi habozás után a tenyeremhez dörgölte a pofáját. – A tieid nagy állatbarátok?

– Öhm… – mintha egy pillanatig habozás szűrődött volna ki a hangjából. – Hát, mondhatjuk. Kisgyerek koromban volt egy kutyánk, Finn. Elütötte egy autó. 

– Jesszusom, nagyon sajnálom! – mondtam elszörnyedve. 

Rufus megindítóan sóhajtott, majd rám pillantott a szeme sarkából.

 – Elütötte egy autó, de nem halt meg. Szerencséje volt, csak eltörött a lába. Még nyolc évig élt utána.

Ekkor vettem észre, hogy Rufus zsebéből egy fekete borítójú, vékony notesz kandikál ki. Már épp nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mi az, de elkapta a tekintetem, és odanyúlt a kis jegyzettömbhöz. 

 – Tessék, lapozz bele nyugodtan – mondta, és a kezembe nyomta.

A csodálattól kis híján eltátottam a szám. A füzetke telis-tele volt a macskáról készült vázlatokkal. Mindegyik lélegzetelállítóan élethű volt. A legjobban az lepett meg, milyen jól megragadta Rufus a mozgását – még az izmokat, és csontokat is berajzolta egy-egy ábrához.

 – Érdekel az anatómia? – kérdeztem álmélkodva. – Ezek fantasztikusak. Mintha csak egy tankönyvet nézegetnék! 

Rufus szerény mosollyal megvonta a vállát. – A gyakorlás teszi. 

Vonakodva adtam vissza a noteszt. 

 – Nagyon tetszenek a rajzok.

Rufus elsüllyesztette a füzetet a zsebében, majd mélyen a szemembe nézett.

 – Szóval, mit mondasz, Liesa? Kirándulunk egyet? 

Pár másodpercig szinte megbabonázva bámultam a mogyoróbarna íriszén csillogó arany pöttyöket, végül felsóhajtottam. Lehet, hogy Rufust még a hideg is kirázza annak a gondolatától, hogy hozzám kell érnie, de furcsa mód úgy tűnik, a szabadidejét szívesen tölti velem.

Nem mintha sok választási lehetősége lenne. Valószínűleg csak egy idegenvezető kell neki, hogy ne tévedjen el az erdőben, gondoltam szárazon, de hangosan csak ennyit feleltem:

 – Oké. Mehetünk.

 – Nagyszerű! – azzal sarkon fordult, és már el is indult a hegyoldalról lekanyargó betonút felé.

 – Várj egy percet! – kiáltottam utána. – Egy hátizsákot igazán vihetnénk magunkkal, meg egy kis vizet… tudod egyáltalán, hová indulsz? 

 – Persze. Már tegnap este megterveztem az útvonalat.

Talán mégsincs szüksége idegenvezetőre.

A macska leugrott a kerítésről és a lábának dörgölőzött.

 – Megvárunk idekint – mondta Rufus.

 – Már a macska nevében is beszélsz? Nem hiszem, hogy velünk tartana a kiránduláshoz.

 – Majd meglátjuk – nevetett. 

A cirmos sárga szemei rezzenéstelenül szegeződtek az arcomra. 

» » » » » 

Levegő után kapkodva kaptattam felfelé a keményre döngölt földúton.

 – Rufus, várj már meg! Túl hosszúak a lábaid – lihegtem. 

Rufus megtorpant és visszanézett rám. 

 – Mindjárt felérünk a tetőre.

 – Nem érdekel, nekem akkor is szükségem van pár perc pihenésre.

Meghúztam a kezemben tartott üveget, és körbenéztem. 

 – Már itt is csodás a kilátás – sóhajtottam fel ábrándosan. 

Egy hatalmas vízesés mellett vezetett a kacskaringós túraútvonal. Hol eltávolodtuk a rohanó folyamtól, hol egészen közel sétáltunk hozzá. Óvatosan megérintettem az ösvény mentén húzódó fa korlátot. Nedves volt és hideg. 

A vízesés mély morajlása betöltötte a levegőt. 

 – Gyönyörű, ugye? – Rufus is a korlátnak támaszkodott és a tompán robajló, fehér víztömeget nézte. – Szoktál erre túrázni? 

 – Még sosem jártam itt – vallottam be, kicsit szégyenkezve. – Általában nagyon unalmas módon élem az életem. Suli után hazamegyek, olvasok, tanulok… és néha hagyom, hogy Kata berángasson a városba. 

 – Akkor neked épp olyan új ez a hely, mint nekem. Látod, milyen jó hatással vagyok rád? Az elmúlt egy hétben máris sokkal érdekesebb lett az életed.

Rufus rám mosolygott. A szempillái összetapadtak a levegőben szálló vízpermettől, mint egy tengericsillag ágai. Most először vettem észre, hogy a bal szemöldöke felett egy halvány, vékony sebhely húzódik.

 – Van valami az arcomon? 

 – Hm? – ekkor kaptam észbe, hogy valószínűleg a kelleténél jobban megbámultam. – Ja, nem, azaz azt hittem, mászik egy bogár a hajadban, de talán csak egy falevél darabka.

Szörnyen esetlen magyarázat volt, de Rufus bevette. Megrázta a fejét, és kicsit beleborzolt a hajába. 

 – Mit szólsz, mehetünk tovább? Kíváncsi vagyok, milyen kilátás nyílik majd a csúcsról.

 – Aha, mehetünk.

Idióta, szidtam magam, miközben a háta mögött baktattam. Legközelebb a számat is eltáthatnám a csodálattól, nem? Egy olyan srácra meresztem a szemem, aki úgy lök el magától, mint egy leprást, valahányszor megérinti a bőrömet.

Gondolataiból végül csak az szakított ki, hogy bő negyed óra gyaloglás után felértünk a csúcsra. Az túraútvonal egészen közel vitt ahhoz a ponthoz, ahol a vízesés leveti magát a szikláról és a mélybe zúdul.

A magam részéről fokozott óvatossággal terveztem megközelíteni a peremet. Korlát ide vagy oda, túl jól ismertem magam ahhoz, hogy csak úgy szökdécseljek a vízpermettől síkos köveken. Rufusnak nem voltak hasonló aggályai. Egyenesen a korláthoz sétált, és mélyen kihajolt fölötte. A tekintete végigfutott a száguldó vízen, a hóval fedett sziklákon, majd visszatért rám. Abban a pillanatban kitört belőle a nevetés. 

 – Liesa Maier, te meg mit művelsz? 

 – Nem szándékozom kificamítani a bokám, vagy átzuhanni a korláton – magyaráztam, miközben apránként araszoltam a köveken, mint valami csontritkulásos nagymama. Végül a peremtől tisztes távolságban meg is álltam. – Ennél inkább nem jövök közelebb.

 – Félsz a magasságtól? 

 – Attól is. Meg elég rémisztő a gondolat, hogy ha átesek a korláton, egyenesen a vízbe zuhanhatok.

Rufus megcsóválta a fejét.

 – Ne legyél már ilyen gyáva nyúl. Ezt látnod kell!

Már épp nyitottam a szám, hogy felháborodottan visszavágjak, mikor Rufus két lendületes lépéssel mellettem termett, és ellentmondást nem tűrően átkarolta a derekamat. 

 – Gyere, Liesa! Ne félj, majd én megvédelek – megint az a gunyoros kis mosoly bujkált a szája sarkában, amit már olyan sokszor láttam az arcára kiülni. Vissza akartam vágni valamilyen szellemes replikával, de az agyam egyszerre tökéletesen kiürült. Végül egyszerűen csak hagytam, hogy Rufus közelebb vezessen a sziklaszirthez. 

Az elém táruló látvány valóban fantasztikus volt. A rohanó habok, a havas hegyek, a levegőben szálló vízpermet, és az alattunk elterülő völgy olyan gyönyörű volt, hogy ha egy filmben láttam volna, giccsesnek jellemezném.

 – Mit szólsz? – kérdezte Rufus, meglepően gyöngéden.

A biztonság kedvéért szorosan markoltam a korlátot, de megengedtem magamnak egy mosolyt.

 – Tényleg szenzációs! – kiáltottam. Nem volt egyszerű elnyomni a vízesés zúgását.

Jéghideg szélroham vágott az arcunkba és cibálta meg a hajunkat. Rufus hangosan felnevetett, ahogy hűvös vízcseppek záporoztak ránk. 

 – Ha tudnánk repülni, ez lenne a pont, ahol a mélybe vetjük magunkat – mondta. Összeráncolt homlokkal figyeltem, hogyan feszül bele a szélbe, mintha komolyan fontolgatná, hogy átlendül a korláton. 

 – De nem tudunk repülni, úgyhogy erre gondolni sem érdemes – feleltem nyomatékosan. A légörvények annyira felerősödtek, hogy a kontyom is kibomlott. A hajam úgy lobogott és verdesett az arcom körül, mint egy zászló. Leszorítottam a rakoncátlan tincseket, és szép lassan biztonságos távolságba sétáltam a szikla peremétől.
Rufus vetett egy utolsó búcsúpillantást a vízesésre, majd utánam ballagott. 

 – Miért nem hordod kiengedve a hajad? – kérdezte. A tekintete a kelleténél kicsit hosszabban időzött azon, ahogy kapkodva összetekertem a fürtjeimet, és a szokásos kontyban rögzítettem őket.

 – Nem is tudom – éreztem, hogy öreg barátom, az undok pirulás (vörös foltok a nyakon, majd paradicsomszínű fej) újra megjelenik a képemen. – Már túl hosszú, le kellene vágatnom. Nincs semmi formája, csak lóg az arcom körül, ha kiengedem. Meg a színét sem szeretem igazán.

 – Mi bajod vele? 

 – Egyszerűen csak nem tetszik. Se nem szőke, se nem barna. Olyan, mint valami fakó egérbunda.

Valamiért úgy tűnt, Rufus kiválóan szórakozik a zavaromon. Inkább rá se néztem, csak elmélyülten tanulmányoztam a földet, mintha roppant érdekesnek találnám a látványt. Ekkor megpillantottam egy kavicsot a bakancsom mellett. Különös barna színe volt, foltokban kicsit zöldbe hajló, néhány világos pettyel tarkítva. 

 – Ez pont olyan, mint a szemed – mondtam automatikusan. 

 – Micsoda olyan? 

 – A kavics.
Leguggoltam és felvettem a követ. Apró lyukak szőtték tele az egészet. 

 – Ilyen jól megnézted magadnak a szemem? – kérdezte Rufus vigyorogva. 

 Még mielőtt be kellett volna vallanom a kínos valóságot (“igen, hosszú perceket töltöttem el a szemeid tanulmányozásával”), egy idős férfi lépett oda hozzánk. Idegen nyelven kérdezett valamit. Rufus készségesen válaszolt, és átvett tőle egy fényképezőgépet. 

A férfi és egy ráncos arcú, kedves mosolyú nénike egymást átölelve pózoltak a vízesés előtt. Rufus kattintott róluk pár képet, majd visszaadta a kamerát. 

– Milyen nyelven beszéltetek? – kérdeztem, miközben sietve elsüllyesztettem a zsebemben a kavicsot.

 – Svédül.

 – Te beszélsz svédül? Hogyhogy?

 – Sok nyelven tudok pár szót. 

Lassan sétálni kezdtünk lefelé. A vízesés morajlása fokozatosan halkulni kezdett.

 – Tudod – kezdte Rufus vontatottan -, sokat gondolkoztam tegnap este óta. 

A szívem kihagyott egy ütemet, majd kétszer gyorsabban kezdett verni. 

 – Igen? Min? 

 – A filmen, amit néztünk. Az Alkonyaton. 

 – Ó – őszintén reménykedtem benne, hogy jól lepleztem a csalódottságomat. – Mi ejtett ennyire gondolkozóba azon a filmen? 

 – A vámpírok.

Fürkészve néztem rá. 

– Kevés ennél  kegyetlenebb sorsot tudok  elképzelni – mondta Rufus könnyedén – , mint örökké egy tini testbe zárva éldegélni halhatatlanul. 

 – Újra-és újra átélni a gumis éveket… – sóhajtottam fel. – Tényleg pocsékul hangzik. 

 – Gondolj csak bele – folytatta Rufus. Egészen fellelkesedett az elképzelt helyzetet ecsetelve. – Már vagy ötezer éves vagy. Láttál véres háborúkat, birodalmakat felemelkedni és elbukni, mindenki, akit valaha ismertél, rég halott… de te még mindig iskolába járkálsz és órákon ülsz. Mármint… hogy érdekelhetnek egy szemernyit is a felületes problémák? Megcsalt a barátnőd, összevesztél egy haveroddal, nem sikerült egy dolgozat… Szerintem pusztán ennek az örökkévalóságnak az ígérte elég lenne, hogy kinyírjam magam.

 – Ami nem egyszerű, ha halhatatlan vagy – mutattam rá.

 – Nem bizony.

 – El sem tudom képzelni, milyen lenne örökké élni – mondtam tűnődve. – Talán jó buli volna az első pár évben, vagy évtizedben. Tudni, hogy úgysem eshet bajod, bármilyen őrültséget csinálsz is. De azt hiszem, egy idő után kezdene nyomorúsággá válni. 

 – Ezt meg hogy érted? 

 – Az életünk lényege… vagy alapja – keresgéltem a szavakat esetlenül -, az, hogy egyszer mindennek vége lesz. Ez teszi olyan értékessé a pillanatokat. Hogy nincs belőlük végtelen.

Rufus csendesen lépdelt mellettem pár percig, mintha alaposan megrágná a szavaimat.

 – Szerintem a te agyad, úgy értem, az emberi agy – szólalt meg hirtelen – képtelen felfogni, milyen is lenne az örökkévalóság. Nem erre születtek a világok teremtményei.

 – Világok? – kérdeztem vissza egy félmosollyal. 

Rufus beleharapott az ajkába és elnémult. Egy pillanatra mintha zavarba jött volna.

 – Talán ezért is foglalkoztat ennyire mindenkit a halhatatlanság – mondta végül. 

 – Mert tudjuk, hogy úgysem érhetjük el – tettem hozzá.

 – Pontosan. 

 – Ki gondolta volna, hogy ilyen mély vizekre evezünk egy túrázás alkalmával? – ugrattam. Rufus viszonozta a mosolyomat.

Rufus Travers

Kutatva néztem Liesa arcára. Vajon túl sokat mondtam? Úgy tűnt, nem vett észre semmit.

Meglepően könnyű beszélgetni vele – és szórakoztató, milyen egyszerű zavarba hozni. Olyankor kerüli a tekintetem, dadog, idegesen igazgatja a kontyát, vagy foltokban kivörösödik a nyaka, mintha csak allergiás rohamot kapna. Valamiért tetszik, hogy pusztán néhány szó ilyen intenzív hatással lehet valakire.

Amit pedig a hajáról mondott, egyáltalán nem igaz. Ahogy rakoncátlanul örvénylett a szélben a kipirult arca előtt, milliónyi árnyalatban pompázott. A színe pedig egészen olyan volt, mint a méz. Még hogy egérbunda! 

Most aztán állj le, mondtam magamnak szigorúan. Fontosabb dolgod is van, mint a hajszínén ábrándozni.

Liesa megcsúszott az ösvényen, mire automatikusan kinyújtottam a kezem, és megtámasztottam a könyökét. Hálás mosollyal nézett rám.

– Köszi!

– Igazán nincs mit… kétballábas.

Észrevettem, hogy gyorsan zsebrevágja a kezét, mintha el akarná kerülni, hogy akár véletlenül is összeérjen a bőrünk. Ez azt jelenti, hogy ő is érzi a furcsa elektromos kisülést? Vagy egyszerűen megfigyelte, milyen hatással van rám?

Mit meg nem adnék érte, ha hallhatnám a gondolatait!

Érdekes, soha nem számítottam arra, hogy valaha is ez a mondat fut majd át a fejemen.

Liesa Maier

Egy darabig csendben sétáltunk – lefelé határozottan könnyebb volt, mint fölfelé kaptatni korábban.

– Ide hallgass. Új bestseller ötletem támadt – mondtam, ahogy az ösvény vége felé közeledtünk.

Rufus udvarias kétkedéssel nézett rám.

 – Halandó lány, vámpír srác. Összejönnek, de aztán… a srác megöli a lányt és innentől egy brutális, véres bosszúálló horrorba csap át az egész. Vagy fordítva is lehetséges! Vámpír lány megöli a halandó fiút…

 – Valaki már megírta ezt a sztorit – vágta rá Rufus. 

 – Honnan tudod? – kérdeztem csalódottan. – Olvastad?

 – Nem volt rá szükség. Egy idő után minden történet ismétlődik, ugyanazokra a sémákra húzzák rá az újabb és újabb regényeket. Nincsenek egyedi ötletek. Mindent leírt már valaki egyszer előtted.

 – Oké, de soha nem ugyanúgy – megtorpantam, és csípőre tettem a kezem. – Ha minden egyes történet alapjának tökéletesen egyedinek kellene lennie, akkor bizony elég üresek lennének a könyvtárak. De nézd csak meg, mennyi detektívregénynek vagy szerelmes történetnek ugyanaz a menete, mégis máshogy vannak megfogalmazva, és egészen más élményt is nyújtanak.

A telefonom csilingelése zökkentett ki a párbeszédből. Előhalásztam a zsebemből, és röpke pillantást vetettem a képernyőre. 

 – Mi az? – kérdezte Rufus kíváncsian. – Nagyon elégedett képet vágsz.

 – Csak Kata írt üzenetet… vagyis üzeneteket. Ne mondd senkinek, de tegnap este csókolóztak Sammel, és egész nap azon rágódott, hogy vajon keresi-e majd. Most írt, hogy beszélgettek kicsit.

A Rufus arcán megjelenő kifejezéstől kis híján hátráltam egy lépést.

 – Mi van, valami rosszat mondtam? – dadogtam. 

Rufus megrázta a fejét és egy pillanatra behunyta a szemét. Mikor kinyitotta, nyugodtan, szinte már derűsen nézett rám. 

 – Nem, dehogy. Csak meglepődtem Sam… húzásán. Nem néztem volna ki belőle, hogy lányokat fog csókolgatni a szabadidejében.

 – Úgy érted, hogy azt hitted, meleg?

Rufusból olyan hangosan tört ki a nevetés, hogy még a fejét is hátrahajtotta.

 – Liesa Maier, neked fogalmad sincs, milyen szórakozató vagy.

 – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt bóknak, vagy sértésnek vegyem – morogtam az orrom alatt. A kezem önkéntelenül is a zsebemben tartott kavicsra csúszott.

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át