Liesa Maier

Mozdulatlanul hevertem a hátamon a szobám félhomályában. Egész éjjel zaklatott álmok gyötörtek – az egyikben például megkérdeztem Rufust, mi a baja velem. Annyit válaszolt, hogy kukacok mászkálnak a bőrömön. Legnagyobb rémületemre, igazat mondott.

Ehhez legalább nem kell álomfejtő, hogy megmagyarázza, mit jelent, gondoltam savanyúan.

Ping! A telefonom éles hangon csippant egyet.

PING! PING! PING!

A csipogások egyre sűrűbben követték egymást. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint hogy Kata épp lázasan üzeneteket küldözget.

Felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból. Magamra rángattam a szokásos kinyúlt pulóver-farmer kombinációt, majd félrehúztam a függönyöket, és kilestem az ablakon. A házunk mellett húzódó kerítésen apró buckákat formázott a hó. Egy cirmos macska könnyedén, már-már légiesen egyensúlyozott végig rajta.

Bár én is ilyen kecsesen tudnék mozogni, gondoltam ábrándosan. Gyors pillantást vetettem a telefonomra – a kijelzőjén végtelennek tűnő üzenetek sorjáztak -, aztán inkább begyömöszöltem a farmerom zsebébe. Majd reggelizés közben elolvasom őket. 

Hála az égnek, apa már lefőzött egy jó nagy adag friss kávét, mire beoldalogtam a konyhába.

 – Jó reggelt, kicsim! – kiáltott rám anya a nappaliból. – Hogy aludtál? Rufus azt mondta, elfáradtál tegnap. Jól sikerült az este?

 – Tudod, hogy ébredés után fél óráig nem lehet rávenni a beszédre – csitította apa. Vastag keretes szemüvege felett együttérző pillantást vetett rám. Válasz helyett csak egyetértően megemeltem a bögrém, és belekortyoltam a kávéba.

A telefonom az étkezőasztalon álló vázának támasztottam, és megnyitottam az első üzenetet.

“Lies, ezt nem fogod elhinni. Sam lekísért a bejárati ajtóhoz, és miközben apára vártuk…

…MEGCSÓKOLT! 

Először kicsit félénknek tűnt, de aztán… HÚ!

El sem akarom hinni. Annyira helyes volt tegnap, ugye? 

Még mindig alszol? 

Majd írj!”

Kicsit sem lepett meg, hogy Kata estéje ilyen szerencsés fordulatot vett. Az osztályunkból legalább tíz srác csorgatta utána a nyálát. Az utolsó üzenetet olvasva szinte láttam magam előtt barátnőm kaján mosolyát.

 – Szóval, visszatérve a korábbi kérdésedre – szólalt meg ekkor apa -, egy kedvelhető karakter számomra felelősségteljes. Nem sír-rí állandóan, hogy “miért én?”, hanem megteszi, amit kell. Továbbá ki nem állhatom az olyan ellentmondásokat, ahol egy nagy hatalmú mágus, vagy egy állítólag elképesztően jól trenírozott bérgyilkos rendszeresen ostoba, átgondolatlan döntéseket hoz.

Felkaptam a fejem. Ez a beszélgetés vajon honnan indulhatott? 

 – Mégis mit tanult az aszaszin iskolában húsz évig? Hogyan lett ennyire sikeres, ha sosem tud jól dönteni, vagy egyszerűen buta? 

 – Hmmm… – anya tűnődve dobolt az ujjával a vaskos jegyzetfüzetén. – Azt hiszem, számomra a humor a legfontosabb. És az, ha a karakter megpróbál jól cselekedni. Még akkor is, ha az végül rosszul sül el.

 – Csak nem könyvet írsz, anyu? – kérdeztem derűsen. Anya összerezzent, és a mellkasához szorította a noteszát. 

 – Dehogyis! Arról beszélgettünk apáddal, hogy mennyire idegesítőnek találtam a főszereplőt A szürke ötven árnyalatában.

Megborzongtam. – Nem szeretnék tudni róla, hogy te ilyeneket olvasol…

 – … ami aztán felvetette a kérdést: mitől lesz egy karakter kedvelhető? – folytatta zavartalanul. Apa megigazította a szemüvegét, és visszatért a kezében tartott könyvhöz.

 – Természetesen a válaszom csak akkor értelmezhető, ha fiktív szereplőről beszélünk – mondta. – A karakter kedvelhetőségét nehéz befolyásolni, ha egy valódi embert mutat be az író.

Anya ekkor felém pillantott.

 – Ó, jut eszembe, Rufus odakint vár rád, Liesa.

 – Tessék? Hogyhogy? 

 – Azt mondta, hogy szeretne elmenni kirándulni. Készítettem nektek szendvicseket.

 – A kirándulást még meglátjuk… – morogtam az orrom alatt. Magamra kaptam a kabátom, a csizmám, és kiléptem a szabadba. 

Rufust a kerítés mellett találtam. Az ablakomból látott macskát etette a szendvicsével, miközben halkan mormolt neki valamit. A cirmos felpúposította a hátát, és dorombolva a tenyerének dörgölőzött. 

Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy lesből Rufus nyakába vetem magam, és teleszórom a kabátját hóval, de mintha csak megérezte volna a jelenlétem, megszólalt: 

 – Jó reggelt, Liesa! 

 – Jó reggelt.

 – Nézd, milyen éhes! – a macska lenyelte a szendvics utolsó darabjait, és szúrós tekintettel meredt rám. Sárga szemei szinte világítottak szögletes, sovány pofájában. 

 – Honnan tudtad, hogy jövök? 

 – A hatodik érzékem jelezte, hogy közeledsz – felelte Rufus rejtélyesen. Aztán megfordult és mókásan hunyorítva rám vigyorgott.

 – Aha.

 – Egyébként úgy csörtetsz a hóban, mint egy vaddisznó, úgyhogy nem volt nehéz meghallani – fűzte hozzá. A macska követelőzően nyávogni kezdett, mire Rufus végigsimított a hátán.

 – Ne szoktasd a házhoz, még a végén minden nap idejön, hogy kaját kapjon – figyelmeztettem.

 – És az bizony rettenetes tragédia lenne.

 – Hát… nekünk nincsenek állataink – motyogtam zavartan. 

Rufus fürkészve nézett rám.

– De valamikor csak volt egy hörcsögöd, vagy papagájod, nem? 

 Vágyakozva gondoltam vissza a tengerimalacokból, teknősökből és halakból álló kisállat seregletre a Bath-i házunkban. Vajon felfogták egyáltalán, hogy más gazdához kerültek? Kisgyerekként állandóan hazahurcoltam valamilyen állatot – sáskát, sündisznót, egyszer még egy gazdátlan keverék kutyát is – de miután folyamatosan költözni kényszerültünk, hamar feladtam ezt a szokást. Nem tehetjük azt egy élőlénnyel, hogy magunkhoz vesszük, majd egyik napról a másikra elhagyjuk. 

 – Nem, sosem voltak házi kedvenceink – mondtam végül. – Azaz, anya próbálkozik néhány muskátlival, de szerintem azok sem érik meg a jövő évet.

– Pedig azt hittem, így tanítják a szülők a gyerekeiket egy kiszolgáltatott élőlényről gondoskodni – filozofált Rufus.

– Nem minden szülő – kinyújtottam a kezem a macska felé. Némi habozás után a tenyeremhez dörgölte a pofáját. – A tieid nagy állatbarátok?

– Öhm… – mintha egy pillanatig habozás szűrődött volna ki a hangjából. – Hát, mondhatjuk. Kisgyerek koromban volt egy kutyánk, Finn. Elütötte egy autó. 

– Jesszusom, nagyon sajnálom! – mondtam elszörnyedve. 

Rufus megindítóan sóhajtott, majd rám pillantott a szeme sarkából.

 – Elütötte egy autó, de nem halt meg. Szerencséje volt, csak eltörött a lába. Még nyolc évig élt utána.

Ekkor vettem észre, hogy Rufus zsebéből egy fekete borítójú, vékony notesz kandikál ki. Már épp nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mi az, de elkapta a tekintetem, és odanyúlt a kis jegyzettömbhöz. 

 – Tessék, lapozz bele nyugodtan – mondta, és a kezembe nyomta.

A csodálattól kis híján eltátottam a szám. A füzetke telis-tele volt a macskáról készült vázlatokkal. Mindegyik lélegzetelállítóan élethű volt. A legjobban az lepett meg, milyen jól megragadta Rufus a mozgását – még az izmokat, és csontokat is berajzolta egy-egy ábrához.

 – Érdekel az anatómia? – kérdeztem álmélkodva. – Ezek fantasztikusak. Mintha csak egy tankönyvet nézegetnék! 

Rufus szerény mosollyal megvonta a vállát. – A gyakorlás teszi. 

Vonakodva adtam vissza a noteszt. 

 – Nagyon tetszenek a rajzok.

Rufus elsüllyesztette a füzetet a zsebében, majd mélyen a szemembe nézett.

 – Szóval, mit mondasz, Liesa? Kirándulunk egyet? 

Pár másodpercig szinte megbabonázva bámultam a mogyoróbarna íriszén csillogó arany pöttyöket, végül felsóhajtottam. Lehet, hogy Rufust még a hideg is kirázza annak a gondolatától, hogy hozzám kell érnie, de furcsa mód úgy tűnik, a szabadidejét szívesen tölti velem.

Nem mintha sok választási lehetősége lenne. Valószínűleg csak egy idegenvezető kell neki, hogy ne tévedjen el az erdőben, gondoltam szárazon, de hangosan csak ennyit feleltem:

 – Oké. Mehetünk.

 – Nagyszerű! – azzal sarkon fordult, és már el is indult a hegyoldalról lekanyargó betonút felé.

 – Várj egy percet! – kiáltottam utána. – Egy hátizsákot igazán vihetnénk magunkkal, meg egy kis vizet… tudod egyáltalán, hová indulsz? 

 – Persze. Már tegnap este megterveztem az útvonalat.

Talán mégsincs szüksége idegenvezetőre.

A macska leugrott a kerítésről és a lábának dörgölőzött.

 – Megvárunk idekint – mondta Rufus.

 – Már a macska nevében is beszélsz? Nem hiszem, hogy velünk tartana a kiránduláshoz.

 – Majd meglátjuk – nevetett. 

A cirmos sárga szemei rezzenéstelenül szegeződtek az arcomra. 

» » » » » 

(…) folytatás hamarosan!

A többi fejezet itt érhető el: Világokon át