Amelyben Varjú úr végre hirdetést fogalmaz, ellátogatunk a parkba és végül megismerjük a Süvöltőt is

 Szombat volt. A nap, amelyet Varjú úr a legjobban utált a héten.

A szombat azt jelentette, hogy az emberek ráérnek füvet nyírni, nagytakarítani és jókedvükben ok nélkül az utcán sétálgatni. Szerelmespárok lepték el a közterületek padjait és a gyerekek fülhasogató zsivajjal játszottak a Gesztenyés parkban. 

Varjú úr behúzott függönyök mellett (mert a napsütést “túl világosnak” találta) ült otthon, és az asztali lámpája fényében próbálta megfogalmazni Bolha hirdetését. 

Vak kölyökkutya keresi felelős gazdáját – írta. Aztán nem tudta, hogyan folytassa tovább. Lehet, hogy elég lenne ennyi? Talán nem is kell további magyarázatot fűzni hozzá. 

A szöveg tárgyára pillantott, aki épp a kék kötést próbálta lebontani a lábáról.

 – Hagyd abba! – szólt rá megrovóan. Bolha fölkapta a fejét és körbefordult, mintha azt keresné, honnan jött a dorgálás. Varjú úr visszatért a hirdetéshez, a kiskutya pedig a kötés rágcsálásához. 

 – Fejezd már be! Nem szabad! – kiáltott rá újra, mire Bolha ártatlan képpel feltápászkodott, és bizonytalanul elindult a hang irányába. Kunkori farka megállás nélkül csóvált. 

Neveletlen, vak és sánta kölyökkutya keresi felelős gazdáját, aki nem bánja, hogy az állatorvosi számlákat kell fizetnie. 

A lakás még mindig bűzlött, mert a Költő, azaz Gábor ragaszkodott hozzá, hogy a fertőtlenítőszerek mellett ecetes vízzel is végigtörölgessen mindent.

 – Klárikám! Klárikám, ezt nem fogod elhinni! – Varjú úr haragtól vörös arccal kapta fel a fejét. Még a csukott ablak sem tudta kizárni a Süvöltőt. Bolha oldalra döntött fejjel fülelt, miközben a néni kitartóan üvöltött a telefonba.

 – Voltam az orvosnál, majdnem két órát ültem a váróban. Találkoztam a Szőke Tiborral is, hát képzeld az ő felesége is meghalt, tavaly. Három éven át betegeskedett…

Varjú úr mély levegőt vett, majd kifújta. 

Vak és sánta kiskutya keresi…

 – … és aztán az orvos azt mondta, hogy meg kell emelnem a vérnyomáscsökkentő adagját. A cukrom legalább most rendben van. De elhiszed, hogy ez a gyógyszer is már megint drágább lett? A buszon aztán persze senki nem adta át a helyét, rá kellett szólnom egy fiúra, hogy vegye már fel a hátizsákját, de be volt dugózva a füle zenével. Halló, Klári? Itt vagy még? 

Varjú úr befogta a fülét, hogy megszabaduljon az öregasszony hangjától. Tekintete ekkor Bolhára tévedt, aki fejét a kötésen pihentetve, félálomban szuszogott a szőnyegen. Őt szemmel láthatólag nem hozta ki sodrából a kárálás. 

Vak és sánta kiskutya felelős gazdát keres. A hangos beszéd, vagy kiabálás sem zavarja.

A következő pillanatban a Süvöltőt is elnyomva felcsattant a Kiccalád gyermekeinek sikoltozása, olyan hangos dübörgéssel kísérve, hogy Varjú úr könnyedén nyomon követhette, merre rohannak épp a lakásban. ‘Talán ezúttal megfojtják egymást’, gondolta bizakodva. Reményei azonban hamvába holtak, a két kis angyal még tíz perc múlva is kergetőzéssel és tárgyak dobálásával vezette le az energiáit a feje fölött. 

Mikor a Süvöltő a fentről jövő zajt is túlharsogva kezdte részletezni az étkezés utáni szélgörcseivel kapcsolatos panaszait Klárikának, az első emeleten pedig Pityókás Pisti az ablakon kihajolva énekléssel próbálkozott, Varjú úrnál betelt a pohár. Fölpattant az asztal mellől, hóna alá kapta a kiskutyát, és kivonult a házból. 

Furcsa érzés volt csak úgy, ok nélkül sétálgatni az utcán. Varjú úr általában határozott célból hagyta csak el a lakását (a határozott cél fogalmát az ő esetében a munkába járás és bevásárlás ki is merítette). Ez különösen igaz volt a szombatokra, amiket, ha csak lehetett, bezárkózva töltött. Ma pedig tessék, ő is itt andalog a járdán, mintha nem lenne jobb dolga! Mivel ötlete sem volt, merre menjen, végül a Gesztenyés park felé vette az irányt. 

Bolhát letette az első fűfoltra, ő pedig egy üres padra huppant mellette. Fél szemmel a kiskutyát figyelte, aki magánkívül volt az örömtől, hogy a fűszálakat meg a földet szimatolhatta. Minden második lépésnél belebotlott egy-egy lehullott ágacskába, amit aztán a szájába kapott, és megpróbált magával hurcolni. 

Varjú úr, habár eleinte magának sem akarta bevallani, egész jól érezte magát. Kellemesen meleg volt, friss szellő borzolta a gesztenyefák leveleit, és a focizó gyerekek sem voltak olyan zavaróan hangosak. Tulajdonképpen miért is nem jött ki a parkba eddig? 

Egy nagymama kenyérmorzsát szórt unokáival a földre, mire egy egész csapat dagadt galamb kezdett tülekedni előttük. 

 – Nem kellene a galambokat etetni – fontoskodott Varjú úr, akinek jó szokása volt népnevelési tanácsokat adni. 

 – Nem kellene az ebet szájkosár és póráz nélkül sétáltatni! – rázta felé a botját a nagymama, aki mindig tudta, hogyan szóljon vissza az okoskodóknak. Varjú úr zavartan befogta a száját. A nagyinak igaza volt. Karjába vette Bolhát, a szájkosár és póráz nélkül tétován totyogó ebet, és távolabb somfordált a vesztes szócsatától. 

Meglepően hosszú és kellemes sétát tett a parkban. Sosem gondolta volna, de egy bekötött lábú kölyökkutya miatt teljesen megváltozott az emberek viselkedése. Vadidegenek közömbös arca derült fel, ahogy a bozontos kis keverékre pillantottak. Emberek, akikkel sosem szóltak egymáshoz addig, kedvesen megdicsérték, milyen aranyos kölyök és szép napot kívántak. Gyerekek megálltak mellette, és azt kérdezték, megsimogathatják-e a kiskutyát. 

Bolha annyi figyelmet kapott, hogy azt sem tudta, hova legyen az örömtől. 

 – Holnap izomláz lesz a farkincádban – figyelmeztette Varjú úr, miközben hazafele sétált vele.

Miközben az 1/B lépcsőházában baktatott fölfelé, váratlanul kitárult a Süvöltő ajtaja. A fehér hajú nénike egy pillantást vetett a Varjú úr karjában tartott kutyára és hatalmasat sikoltott. A torkából előtörő hang operaénekeseket is megszégyeníthetett volna. Bolha hátraszegte a fejét és rekedt vonyítással csatlakozott a visításhoz. 

 – Édes istenem – pihegett a néni. – Ez egy kutya?! Én azt hittem, egy jó nagy darab, kövér patkány!

Varjú úr inkább elengedte a kérdést, miszerint mégis miért ölelne ő a keblére egy kövér patkányt. A Süvöltő odalépett Bolhához, és remegő, májfoltos kezével végigsimított a fején. 

 – Szegény kis jószág. Mi történt vele?

 – Eltörött két lábujja – adta elő a történet rövid változatát Varjú úr.

A Süvöltő hirtelen megragadta a karját, és húzni kezdte maga felé.

 – Jöjjön be kérem, adok magának valami. Na, jöjjön már! – azzal ellentmondást nem tűrően berángatta a lakásába Varjú urat. Ő maga eltűnt az egyik szoba ajtaja mögött.

‘Lehet, hogy elfelejtette, mit akart, és utána kéne mennem?’, gondolta hősünk bizonytalanul, mikor a nénike percekkel később sem bukkant fel. A nyitva hagyott bejárati ajtó is csábító volt. Valószínűleg nem is emlékezne rá a Süvöltő, hogy beinvitálta magához, ha most csöndben kisurranna. 

Varjú urat egyszerre heves vágyakozás töltötte el üres, ecetszagú lakása után. 

 – No, csak megtaláltam… tudtam én, hogy nem dobtam ki! Semmit nem dobok ki – súgta, azaz inkább kiáltotta ekkor a szobából előbukkanó néni bizalmasan. Azzal átnyújtott Varjú úrnak egy rózsaszín, strasszokkal kirakott nyakörvet és egy hozzá illő pórázt. 

 – Nekem is volt ám kutyám – mesélte a Süvöltő. – A lányom vette, de aztán rövidesen külföldre költöztek. Úgyhogy ketten maradtunk, a Panka meg én. 

Varjú úr nem tudta, mit feleljen. Egyrészt, nem akarta, hogy az öregasszony nagyon belendüljön a múltidézésbe, másrészt kifejezetten ízlésficamosnak találta a nyakörvet. Valamiért mégis visszatartotta a hangos véleménynyilvánítást. 

A Süvöltő ekkor tetőtől-talpig végigmérte, és megcsóválta a fejét.

 – Fiam, maga túl sovány. Üljön le, gyorsan összeütök valamit. A palacsintát szereti? Vagy egy kis rántott húst enne inkább?

 – Én… nekem… dolgom van – hebegte Varjú úr, akit váratlanul ért a parancsoló hangnem. A néni, akiben egy keménykezű katonatiszt veszett el, máris beterelte a konyhába. A nyitott ablak előtt egy aprócska faasztal állt, rajta piros kockás terítővel, mellette kényelmetlen műanyag székkel. A Süvöltő úgy rendelkezett, hogy Varjú úr ezen foglaljon helyet, amíg ő “seperc alatt” elővarázsol valamit. Minden tiltakozás hiábavaló volt, mert időközben valóban megéhezett és a gyomra árulkodóan korogni kezdett. 

 – Az én drága megboldogult férjem, a Józsi – Isten nyugosztalja-, mindig mondta nekem: Rózsikám, te csodákat művelsz a konyhában, de néha igazán letehetnéd a fakanalat és pihenhetnél. Azt feleltem neki, hogy majd a sírban pihenek, Józsikám. A lányom is imádta a főztöm ám, és jól kitanulta a konyhaművészetet ő maga is. 

A Süvöltő, azaz, mint Varjú úr megtudta: Rózsi néni, pillanatra szünetet tartott a beszédben és kibámult az ablakon. A csöndet csak az aranyszínű rántott húsok sistergése törte meg. Bolha vadul nyalogatta a szája szélét.

 – Ne haragudjon, hogy ennyit beszélek – mondta váratlanul Rózsi néni, és visszatért a serpenyőhöz. – De hosszú évek óta egyedül vagyok, mint az ujjam. A férjem már rég meghalt, a lányom meg messze-messze lakik tőlem, több ezer kilométerre innen… Amerikában. Évente egyszer tud csak hazalátogatni. Panka kutyám sincs már velem. A Klárival, meg Marikával azért is telefonálunk minden nap egymásnak, hogy tudjuk, nem esett semmi baja a másiknak.

Varjú úr szíve összeszorult egy pillanatra. A Süvöltőnek mostantól valódi neve, és ezzel együtt története lett. 

 – A kutyának nem szabad ám rántott húst ennie, még a végén rátör a cifra fosás – intette Rózsi néni szigorúan, miközben hatalmas adag húst és krumplipürét halmozott egy kék tányérra. – Menjen csak, mosson kezet. Nem marad a kutyus az előszobában magától? Meg kell tanítani rá.

 – Csak pár napja került hozzám – szabadkozott Varjú úr. – Egyébként is nehezen tájékozódik. Szinte teljesen vak. 

Mire visszatért a fürdőszobából, Rózsi néni már az ölében dédelgette Bolhát, aki rózsaszín, ritkás szőrű hasát az égnek fordítva, végtelen elégedettséggel a képén élvezte a kényeztetést. Nyakában csak úgy csillogtak-villogtak a strasszok. 

 – Ha bármikor vigyázni kellene rá, hozza csak le hozzám! – ajánlotta a nénike. – Majd veszek a kisboltban kutyatápot.

Három szelet rántott hús, egy kis házi savanyúság és négy lekváros palacsinta elfogyasztása után Varjú úr alig bírta magát felvonszolni a negyedikre. Mire nagy sóhajjal ledőlt az ágyára, már hallotta is, ahogy Rózsi néni üvöltve beszél a telefonba (“Marikám, esküszöm, azt hittem, egy patkányt tart a kezében a szomszéd ma”), de ezúttal valamiért nem is találta annyira idegesítőnek. Legalább van kihez beszélnie az öreglánynak. 

Bolha hangosan horkolva szunyókált az ágya mellé dobott pulóverén. 

Varjú úr felkapta a tollát és az éjjeliszekrényén hagyott papírt, amin a hirdetés szövegét próbálta délelőtt megfogalmazni. 

“Vak és (egyelőre) sánta kiskutya keresi felelős gazdáját, aki majd gondoskodik róla, hogy  mindig boldog és békés élete lehessen.” – írta végül.

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: