Amelyben megismerjük az Ezermestert
Brrr! Brrr!
– Vau! Vau!
Varjú úr a fejére húzta a párnáját.
– Csak ezt ne… – nyögte.
Pillanatnyi csend következett, de épp, mikor reménykedni kezdett, hogy csak rövid ideig tartott a ricsaj, újra felharsant a fúró hangja a harmadikon. Varjú úr minden erejével próbált az elillanó álmai után kapni. Nem sokat aludt az éjszaka Bolhának köszönhetően. Volt egy sanda gyanúja, hogy a kiskutyának csurrant-cseppent pár finom falat Rózsi néninél, aminek következtében kétóránként kéretőzött le éjjel kakálni. A legutolsó alkalommal Varjú úr addig keresgélte a végterméket a sötétben, míg egyenesen bele nem lépett.
Bolha teljesen lázba jött az Ezermester lakásából kiszűrődő zajoktól. Minden erejét beleadva, szinkronban ugatott a lármával. Ekkora hangzavarban képtelenség volt tovább pihenni.
Varjú úr szeméből szép lassan elszivárgott az álom. Tapogatózva az órája után nyúlt.
– Micsoda?! – kiáltotta fennhangon. – Vasárnap fél nyolc van! Ekkora pofátlanságot! – egyszerre úgy érezte, nagy hasznát venné a Rózsi néni számára felírt vérnyomáscsökkentőnek.
Eltökélten (“Most majd aztán jól megmondom a magamét’!’) kipattant az ágyból. A következő pillanatban pedig elhaló sikollyal és könnybe lábadó szemekkel vissza is esett. Egyenesen belerúgott az éjjeliszekrény sarkába.
Varjú úr ajkát megszakítás nélküli, ékes káromkodásfolyam hagyta el. Mivel Bolha halált megvető bátorsággal mászkált a lakás egész területén, lassan mindenhová kis torlaszokat épített, hogy megakadályozza az esetleges baleseteket. Félálomban azonban gyakran elfeledkezett róla, hogy éppen hogyan rendezte át az akadályokat, aminek eredményeképp lassan minden lábujjára nőtt már egy vérhólyag.
Bolha meghallotta az átkozódást, ezért felhagyott az ugatással és inkább a hálószoba ajtajához totyogott. Azt már megtanulta, hogy ne bukjon fel az alacsony küszöbben.
– Te csak ne állj ott vigyorogva – fenyegette meg egyik ujjával Varjú úr, miközben kitornázta magát az ágyból, ezúttal jóval óvatosabb mozdulatokkal. Bolha kidugta hosszú, rózsaszín nyelvét, és vadul csóválta a farkát, amitől olyan benyomást keltett, mintha épp nevetne.
Legalább az Ezermester félretette a fúrót, és valami halkabb tevékenységbe kezdett.
Varjú úr haragja is csitulni kezdett. Tulajdonképpen mire felhajtotta a szokásos fekete kávéját, majd hóna alá kapta Bolhát, hogy levigye a ház előtti csenevész fákhoz, hogy elvégezze a dolgát, már nem is puffogott magában.
Épp a lépcsőházban baktatott lefelé, mikor az Ezermester ajtaja előtt elhaladva vad nyikorgás szűrődött ki odabentről. Mintha valaki elszántan próbálna kettéfűrészelni egy nagy fadarabot. Varjú úr elfeledett haragja ismét az egekbe szökött.
– Na, most már aztán elég volt! – mordult fel, és határozottan bekopogott az ajtón. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy reméli, tényleg csak fűrészelnek odabent.
Az Ezermester vidám mosollyal nyitott ajtót. Magas, ötvenes évei végén járó, tagbaszakadt férfi volt. Egykor sötét haját és szakállát már bőven átszőtték az ősz szálak, de le sem tagadhatta volna, hogy egész életében kemény fizikai munkát végzett. Varjú úr úgy tudta, kőművesként dolgozik. Vagy ács. Vagy az is lehet, hogy tetőfedő? ‘Tulajdonképpen semmit nem tudtam idáig a szomszédaimról’, futott át a fején a gondolat egy pillanatra. Varjú úr rögtön elhessegette. Ez most nem számít.
– Miben segíthetek? – kérdezte az Ezermester, majd Bolhát meglátva közelebb hajolt Varjú úrhoz. – Csak nem új lakó érkezett?
– Nos, a zaj miatt kopogtam – mondta Varjú úr zordan. Bolha szokás szerint már felkészült rá, hogy simogatás-özön fogja ellepni, türelmetlenül tekergett a karjában. – Minden egyes hétvégén azt hallgatom, hogy itt megy a fúrás-faragás. Ez mégiscsak tarthatatlan!
– Elnézést kérek. Már be is fejeztem – felelte az Ezermester csöndesen, ezzel teljesen lefegyverezve Varjú urat. Ő tüzes vitára készült, veszekedésre, fenyegetőzésre. Bolha megunta, hogy semmi nem jut neki a figyelemből és halkan nyüszíteni kezdett. Az Ezermester automatikusan megvakarta a fülét.
– Hát, én akkor… megyek is – motyogta Varjú úr.
A következő pillanatban egy vékony, aggodalmas arcú nő bukkant fel az Ezermester háta mögött.
– Jó napot! – köszönt Varjú úrnak. – Valami gond van? Mondtam én, hogy túl korán kezdted a munkát, Gyuri! Nagyon sajnálom, ha felébredt a zajra.
A nő olyan rémülten tördelte a kezét, szinte úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. Varjú úr egyszerre késztetést érzett, hogy megnyugtassa, annyira nagy baj azért nem történt.
– Már elnézést kértem Varjú úr…, ehm, Andrástól – fordult oda az Ezermester a feleségéhez. A nő egyáltalán nem tűnt nyugodtnak (“Én megmondtam, hogy egyszer még feljelentenek csendháborításért, Gyuri!” – mormolta a férjének, olyan hangosan, hogy Varjú úr is hallotta).
Bolha halkan felnyikkant, jelezve, hogy ideje lenne már a ház előtti fákat meglátogatni.
– Nos, nekem most le kell vinnem a kutyát – mondta Varjú úr sietve. Minden erkölcsi fölényét elvesztené az Ezermesterrel szemben, ha Bolha összevizelné a lábtörlőjüket.
– Ígérem, nem lesz több zajongás se ma, se másik hétvégén ilyen korán – vágta rá Gyuri engedékenyen, “na látod, milyen jól kezeljük a konfliktust” – pillantást vetve feleségére.
– Mennyire édes kiskutya – mondta a nő, és az aggodalmas kifejezés eltűnt az arcáról.
Varjú úr kapkodva intett, és lerobogott a lépcsőkön.
A délután nyugodtan telt. A ház meglepően csöndes volt. Csak Rózsi néni kiabált valamit a telefonba egy új receptről, de hamar befejezte a hívást. Gábor szokás szerint az ablakban lógott és úgy szívta a cigarettákat, mint csecsemő az anyatejet (Varjú úr időközben rájött, hogy ezt akkor csinálja, ha “elhagyja az ihlet”). Pityókás Pisti bizonytalan, reszketeg hangon rázendített a magyar himnuszra, de miután háromszor eltévesztette a sorokat, inkább ő is elhallgatott.
Varjú úr kiteregette a munkahelyéről hazahozott fontos papírjait a konyhaasztalra, és a számok rengetegét böngészte. Képtelen volt azonban koncentrálni, újra-meg újra elkalandoztak a gondolatai. Tekintete végigsöpört a lakásban uralkodó káoszon. Mindenhol könyvek, dobozok, egy-egy bőrönd, és jobbra-balra tolt bútorok (melyek mind arra szolgáltak, hogy Bolhát távol tartsák a konnektoroktól, kábelektől, vagy éles tárgyaktól). Szürke, durva kutyaszőr a padlón, a ruhákon, sőt – Varjú úr nagyot fintorgott és kinyújtotta a nyelvét – még a szájában is! Pfúj!
Aztán szórakozottan rápillantott Bolhára. A kis vakarcs talált egy napsütötte foltot a hálószobában, és most négy lábát az égnek meresztve aludt a padlószőnyegen. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mosolyogna is a szőrös szakállkája alatt.
– Remélem, jó gazdát találunk neked – mormolta Varjú úr félhangosan. A hirdetést már feladta, de még senki nem jelentkezett. – Olyat, aki nem bánja a felfordulást, ami veled jár. Talán még örül is neki.
Bolha fülei megrezzentek a hangja hallatán, de aztán úgy döntött, nem tápászkodik fel, csak folytatja a napfürdőzést.
Kopp, kopp, kopp.
A felhangzó csöndes kopogás azonban túl csábító volt. Bolha harcra készen vakkantott egyet, és farkát csóválva, billegő léptekkel megindult az ajtó felé.
Varjú úr legnagyobb meglepetésére az Ezermester állt a bejáratban.
– Elnézést kérek a zavarásért – mondta zengő, mély hangján -, de mutatnék Önnek valamit.
Bolha ekkor ért oda hozzá, szinte az egész testét csóválta örömében, amiért látogatójuk akadt. Az Ezermester leguggolt, hogy megsimogassa, tekintete pedig betévedt a lakásba.
– Hát itt meg mi az ördög történt? – kérdezte őszinte döbbenettel.
Varjú úr a kiskutya felé biccentett a fejével.
– Átmenetileg nálam van ez a vak és sánta kölyök. Amivel tudom, eltorlaszolom az útját, hogy ne mászkáljon össze-vissza a lakásban. Sajnos különleges érzéke van hozzá, hogy bajba kerüljön.
Az Ezermester magával ragadó nevetésben tört ki.
– Ó, mennyit nyaggattak a gyerekeim egy kiskutyáért! Most, hogy elköltöztek itthonról, már nem olyan nagy a szájuk. Rájöttek, mekkora felelősséggel jár a tartása. Bejöhetek egy pillanatra?
Varjú úr azt se tudta, hová legyen a döbbenettől, mikor az Ezermester óvatosan átlépte Bolhát, majd hümmögve és homlokát ráncolva körbesétálta a lakást. Mégis mit akar ez a pasas?
– Azt hiszem, tudnék segíteni a helyzeten – mormolta a férfi, az állát dörzsölve. – Van pár szabad perce? Hozza nyugodtan a kiskutyát is.
Varjú úr szívesen rávágta volna, hogy nincs, de aztán a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Vajon mit ért azalatt, hogy tudna neki segíteni?
Megvonta a vállát és követte az Ezermestert, aki egyenesen a saját lakásába vezette. A férfi felesége egy nagy tányér pogácsával várta őket.
– Vegyen belőle – intett az Ezermester. – Senki nem süt jobb pogácsát, mint az én Annám.
Bolha, Varjú úr karjában már előre csorgatta a nyálát az illatok hatására.
– Sajnos én allergiás vagyok a kutyaszőrre – szabadkozott Anna, és a konyha felé hátrált. – Gyuri, eszedbe ne jusson még egy pogácsát elvenni! Gyurinak nagyon magas a koleszterinje – magyarázta Varjú úr felé fordulva.
Az Ezermester, becsületes nevén Vitéz-Végh György, a szemét forgatta.
– Az asszony ragaszkodik hozzá, hogy kövessem a doki utasításait.
– Csak hogy ne hagyj engem itt túl hamar, mert akkor egyedül kell rásóznom a faragványaidat valakire – adott neki egy gyors csókot Anna.
Gyuri beterelte Varjú urat a nappaliba, aki tátott szájjal nézett körbe. Az egész helyiséget ellepték a fából faragott polcok, asztalok és egy halom gyerekjáték – fagolyók, falovacskák, fából faragott építőkockák.
‘Valamiféle műhely lenne a lakásában?’, gondolta döbbenten.
Az Ezermester vidáman leste a reakcióját.
– A fafaragás hobbinak indult – mesélte. – A gyerekeknek eszkábáltam ezt-azt. Nem voltak remekművek, de mégis szívesen játszottak vele. Aztán szép lassan kialakult, hogy ezzel foglalkozom a szabadidőmben. Az elkészült játékokat, polcokat rászoruló családoknak adjuk. Anna szociális munkás, úgyhogy a személyes látogatásai során pontosan tudja, mire van épp szükségük.
– Ezt most miért mutatja meg nekem? – kérdezte Varjú úr, aki mindig barátságtalanná vált, ha zavarba jött. Igazság szerint gyönyörűnek találta a sok, gondosan megmunkált faanyagot. ‘Attól még, hogy szépek, irtózatosan hangos az elkészítésük’, gondolta zordan, és beleharapott egy pogácsába. Kis híján hangosan felsóhajtott. Gyuri nem túlzott, valóban isteni volt.
– Csak szerettem volna, hogy lássa, mi a zaj forrása – tárta szét kezeit az Ezermester. – Tudom, attól, hogy jó célból készülnek, még hangos a fűrészelés, meg a kopácsolás… de reméltem, hogy így kicsit más szemmel tudja nézni.
Varjú úr összevont szemöldökkel nézett végig a felhalmozott gyerekjátékokon.
– Ha nem mindig kora reggel csinálná… – morogta végül. Gyuri boldog mosollyal odaugrott és kezet rázott vele.
– Megegyeztünk! A kiskutya láttán pedig eszembe jutott valami. Annám, merre találok egy ceruzát?
Anna segítségével sikerült papírt és ceruzát is előkeríteni, Gyuri pedig kapkodva rajzolni kezdett.
– Nagyon finom a pogácsa – dicsérte Varjú úr a háziasszonyt. Anna arca felderült.
– Elcsomagolom őket! Talán a kiskutya is kaphat majd egy falatot. Tüneményes! Bár ne lennék allergiás a szőrére!
Bolha egyetértően nyalogatta a szája szélét. Varjú úr visszagondolt az éjszakai cifrázásra, és eldöntötte, hogy Bolha nem tapasztalhatja meg Anna pogácsáinak csodáját.
Gyuri ekkor felegyenesedett, és megmutatta a vázlatot.
Kis, fából faragott, derékmagasságú rácsokat rajzolt a papírra.
– Minden egyes szobához felszerelhetjük őket. Nyithatóak-zárhatóak – magyarázta. – Olyan lenne, mint egy babarács. Így mindig biztos lehet benne, hová mehet és hová nem a kiskutya. Nem lenne szükség a sok torlaszra.
Varjú úr hirtelen meg sem tudott szólalni. Legszívesebben az Ezermester nyakába ugrott volna, amiért ilyen jó megoldást eszelt ki az ő sokat szenvedett lábujjai védelmére. Végül inkább csak hálásan megszorította Gyuri kezét.
Már épp kilépett az ajtón, egyik karjában egy nagy doboz pogácsával, a másikban Bolhával, mikor hirtelen eszébe jutott valami. Visszafordult az Ezermesterhez.
-Tulajdonképpen mi az Ön foglalkozása? – kérdezte. – Asztalos?
Gyuri meglepett mosollyal vonta fel a szemöldökét.
– Postás vagyok.
A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya
Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz:
Write a comment