Anne gondolataiba merülve ücsörgött az iskolapadban. Lehetséges, hogy az egész jelenetet csak képzelte a lóval?

Ahhoz túlságosan valóságos volt, győzködte magát. És amúgy is… nem vagyok őrült!

A következő pillanatban Skip zöttyent le a mellette álló székre. 

 – Szép jó reggelt! – vigyorgott Anne-re karikás, kivörösödött szemekkel.

 – Hűha, te aztán nem sokat aludtál. – állapította meg a lány. – Ennyire komoly esetnél voltatok Tobias-szal? 

 – Nem egészen. Csak ez a kis nyavalyás egész éjjel ugatott és fel-alá mászkált. – Anne követte a fiú tekintetét, majd elképedve fölnevetett. Gézengúz ott csücsült Skip kicipzározott hátizsákjában. Anne-t megpillantva halkan vakkantott és megnyalta a lány kezét. 

 – Hogyhogy magaddal hoztad a suliba?  – dögönyözte meg a kutyust.

Skip mosolyogva vállat vont.

 – Mivel egész éjjel parádézott, biztos vagyok benne, hogy napközben aludni fog. Nem hagyhattam egyedül a házban. Tegnap rájött, hogyan szabaduljon meg a gallértól, úgyhogy most állandóan szemmel tartom.

 – Szia, Skip. – Olivia sétált oda az asztalhoz. Anne-ről tüntetőleg nem vett tudomást. Egyenesen a lány orra elé dobta a táskáját és közelebb húzta a székét, hogy szembenézhessen a fiúval. – Lenne egy programom a számodra. – búgta lágyan. 

 – Hogy te milyen figyelmes vagy, Olivia. – mondta Skip kissé ironikusan. A lány nem zavartatta magát. Hátravetette fényes, fekete haját és elbűvölő kedvességgel pillogott rá.

 – Egy hétvégi rendezvényt szervezünk a Lovasudvarban. Lesznek ügyességi játékok és kisebb versenyek is, jó buli lesz. Mostantól három hétre. Lenne kedved eljönni? Anne-t felesleges meghívnom – vetett egy leereszkedő pillantást a másik lányra – , ugyanis fél a lovaktól. 

Skip széles mosollyal átölelte a vérvörösre pirult Anne vállát.

 – Hát persze, Olivia! Milyen aranyos tőled, hogy személyesen hívsz meg! Mindenképp ott leszünk. Mindketten. – mondta, külön nyomatékosítva az utolsó szót.

A lány dühösen összepréselte az ajkait. 

 – Fantasztikus. – morogta végül, és visszafordult a saját asztalához. 

 – Nem hiszem, hogy szívesen látott vendég lennék ott, Skip – suttogta Anne. – Igazán nem kell magaddal cipelned.

 – Te csak ne foglalkozz Olivia bunkó stílusával. Igazat mondott, mikor arról beszélt, hogy jó bulik szoktak lenni a rendezvények a lovasudvarban. A kishúgom például imádja, én meg nagyon jókat röhögök az ügyességi versenyen, ahogy a sok kis tökmag próbál megküzdeni a pónikkal.

 – Nem is tudtam, hogy van egy húgod.

 – Pedig van, és egy bátyám is. – vigyorgott a srác. – De szinte csak hétvégente látom őket, mert állandóan Tobiasnál vagyok. Egyébként nem csak “szakmai szempontból” érte meg beköltözködni hozzá: az emeleten kaptam egy szobát, ami csak az én birodalmam. És végre nem kell megverekednek reggelente a fürdő használatért. 

Anne elmosolyodott, mikor elképzelte, ahogy Skip és testvérei a fürdőszoba előtt bunyóznak a bejutásért.

Hirtelen eszébe jutott, hogy megkérdezi a fiút a tegnap délutáni jelenetről. Ha Skip rendszeresen kijár Tobias-szal a környékbeli istállókhoz, lehet, hogy ráismer a lóra a leírásból. 

 – Figyelj csak, Skip… azt hiszem, láttam egy lovat tegnap, ami…

 – Azt hiszed? – kérdezett vissza a srác nevetve. – Nem voltál benne biztos, hogy ló volt, vagy kutya? Az csakis Mr Wallace dán dogja lehetett.

 – Haha – Anne nem hagyta elterelni a szót. – Egy gyönyörű palomino volt, nagy fehér folttal a fején. Elképesztően különlegesen nézett ki.

A fiú homlokát ráncolva gondolkozott.

 – Nem rémlik, hogy valaha is találkoztam volna a környéken ilyen lóval. – mondta végül. – Hol is láttad pontosan?

Anne egy pillanatra az ajkába harapott. Az “egy vadvirágokkal teletűzdelt mezőn vágtatott szabadon” már gondolatban is szürreálisan hangzott, nemhogy hangosan kimondva. 

A tanítás kezdetét jelző csengő mentette meg a válaszadástól. 

Anne egy kongóan üres házba tért haza. Édesanyja az iskolában volt, de hol lehetett az apja? 

Ez utóbbi kérdésre egy, az étkezőasztalon hagyott cédula adta meg a választ. Mr Cowen, dacára minden modern technológiának, sűrűn gyártott kézzel írt emlékeztetőket magának és családjának.

“Freddy hívott, hogy nézzek el hozzá. Befektetett egy versenyistállóba néhány ígéretes növendék lóval, és szeretné jobb formába hozni őket, meg a zsokéit. Elugrok hozzá egy megbeszélésre. Ma este, vagy holnap visszajövök.

Apa” 

Ez teljesen tipikus megmozdulás volt az apjától. Anne már meg sem lepődött a hasonló váratlan utazásokon, vagy a beláthatatlan időre nyúló távolléteken. Freddy, azaz Frederick Appleton édesapja gyermekkori jó barátja volt, egy hatalmas vagyonú földbirtokos család egyetlen örököse. Az elmúlt években legalább öt-hat “fantasztikus” befektetéssel próbálkozott, amik ugyan rendre becsődöltek, de ez sem vetette vissza a férfi lelkesedését.

Anne felpillantott a cetliről – és rögtön ki is ejtette a papírt a kezéből. 

 – Ez nem lehet igaz! – kiáltotta. Az utca másik oldalán ugyanis, a lehető legnagyobb lelki békével a tegnap látott ló legelészett.

A lány gyorsan körülnézett a konyhában, hátha talál valamit, ami az állat kedvére lenne. Szerencsére édesanyja előszeretettel halmozott fel gyümölcsöket az asztalon (pont, mint a csendéletet megörökítő festők), úgyhogy Anne talált két zöldalmát, amiket a zsebébe süllyesztett.

A ló felemelte a fejét és tetőtől-talpig szemügyre vette, de nem mozdult, miközben a lány kilépett a házból és lassan elindult felé. 

Anne-nek szinte elakadt a lélegzete, olyan gyönyörű volt. Mint valami mesebeli lény. 

Ezúttal egy sáros kötőféket viselt, amelyről egy kettészakadt vezetőszár lógott. Minden jel arra mutatott, hogy valaki ezzel próbálta megkötni az állatot, aki elszabadult.

 – Szóval tényleg van gazdád. – mormolta a lány. A ló emberszerű, világos szemei kíváncsian csillogtak, miközben a közeledő Anne-t figyelte. Úgy tűnt, ezúttal esze ágában sincs elmenekülni. 

A lány előhúzta az egyik almát a zsebéből, és a tenyerére helyezte. 

 – Na, elég bátor vagy, hogy közelebb gyere? – kérdezte halkan. Legnagyobb meglepetésére a ló felhorkantott és egyenesen odaügetett hozzá. Vidáman kikapta a kezéből a gyümölcsöt és harsogva rágcsálni kezdte, majd mikor végzett vele, türelmetlenül közelebb lépett, és szimatolva bökdöste Anne zsebeit. A lány nevetve előhúzta a második almát.

Ezúttal a ló azt is hagyta, hogy megsimogassa puha, rózsaszín orrát. Anne finoman megfogta a kötőfék alatt himbálózó vezetőszárat. Fogalma sem volt róla, hogyan reagál az állat, ha megpróbálja maga mellett vezetni – lehet, hogy kitör, vagy felágaskodik, és megpróbál elvágtatni.

Úgy tűnt azonban, mintha a lovat valami láthatatlan kötelék vonzaná a lányhoz. Esze ágában sem volt tágítani mellőle.

Anne végigsimított az erős, aranyszínű nyakon, majd a ló fején végigfutó széles, fehér folton. 

 – Miféle csodaszerzet vagy te? – kérdezte. Az állat szemei értelemtől csillogtak, ahogy viszonozta a pillantását. – És mégis, mit csináljak most veled? Hogy kerültél ide egyáltalán? 

Anne körülnézett, mintha a körülöttük elterülő néma vidék szolgálni tudna valami magyarázattal. Maga sem tudta, miért, de olyan érzés fogta el, mintha régóta ismerné a lovat. Mindenféle logikát nélkülözve teljes mértékben bízott benne, attól a pillanattól kezdve, hogy az elindult felé. A ló felhorkantott és játékosan babrálni kezdte Anne haját. A lány kuncogva félretolta az orrát.

 – Úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt kutya! – mondta nevetve. Még egyszer körülnézett, aztán, mivel jobb ötlete nem támadt, vezetni kezdte.

– Már megint Freddy? – Emily Cowen megadó sóhajjal hallgatta, ahogy a férje az utazás okát taglalja. Nem ez volt az első eset, hogy Henry csapot-papot hátrahagyva vágtatott egy munkalehetőség után – és valószínűleg nem is ez lesz az utolsó.

A következő pillanatban Mrs Cowen hatalmasra tágult szemekkel lefékezte az autóját.

 – Jól van, ezt majd megbeszéljük, mikor hazajöttél. Most le kell tennem! – hadarta, majd megszakította a hívást. Kettőt pislogott, de a látvány továbbra sem változott. Igen, az határozottan egy ló volt, ami a házuk kis udvarán legelészett. 

Nagyot sóhajtva leparkolta a kocsit. A férje és a lánya is meglehetősen elvarázsolt figurák voltak, úgyhogy sok furcsasággal találkozott már az évek alatt. Henry egyszer hulla fáradtan érkezett haza az éjszaka közepén, és úgy, ahogy volt, bevetette magát az ágyba. Mrs Cowen sikítva ült fel, mikor egy ló-és trágyaszagú, sötét alak csizmában a takaróra ugrott. Anne pedig rendszeresen állt elő kislányként olyan ötletekkel, mint a póniháton iskolába járás, vagy egy box kibérlése az istállóban, hogy aztán odaköltözhessen.

Na de egy ló az udvarban?! Erre aztán semmi nem készíthette fel.

Mikor kinyitotta a kertkaput, az állat felkapta a fejét és gyanakodva végigmérte. Emily Cowen bátortalan mozdulattal kinyújtotta felé a kezét, de a ló hátat fordított neki, odébb ballagott és ott folytatta a legelést. 

Nem túl barátságos állat, gondolta Mrs Cowen, majd benyitott az előszobába. 

A következő pillanatban egy fülsértően éles hangon ugató, bozontos szőrű kölyökkutya rontott rá, a nyaka körül fehér műanyag gallérral. Mrs Cowen ijedtében még a táskáját is leejtette. 

 – Anne! – kiáltotta a nő. – Nagyon remélem, hogy ezt meg tudod magyarázni…! 

 – Guszti, gyere ide! – egy magas, szőkésbarna hajú fiú pattant föl a nappaliban álló kanapéról. – Jó napot kívánok, Mrs Cowen! Elnézést kérek a kellemetlenségért. 

A kutya még egyszer rámorgott Anne anyukájára, majd visszaügetett a sráchoz. 

 – A nevem Skip Wilson. – mutatkozott be a vendég udvariasan. Mrs Cowen máris megenyhült. Anne nem sok új barátot hozott haza, mióta ide költöztek – főleg nem helyes fiúkat.

 – És ki ez a kis terrorgépezet? – hajolt le a nő a kutyushoz, aki mostanra kedvesen csóválta a farkát. 

– Szia, mami! – kiáltotta Anne vidáman, a konyhából kilépve. – Ne ijedj meg! Mindent meg tudok magyarázni.

 – Azt remélem is. Már kezdtem azt hinni, hogy rossz ház ajtaján nyitottam be. Mióta is tartozik ló a kertünkhöz és egy házőrző fenevad a nappalihoz? 

Mialatt Mrs Cowen készített egy kis teát, Anne gyorsan összefoglalta Gézengúz történetét, majd folytatta a rejtélyes lóéval. 

 – …szóval felhívtam Skipet, hogy most mégis mit csináljunk vele, ő pedig átjött segíteni. Nem hagyhattam, hogy szabadon kószáljon, még a végén elütné egy autó. Mármint a lovat, nem Skipet. – magyarázta a lány. 

 – Arra gondoltunk, körbejárhatnánk biciklivel a közeli tanyákat és birtokokat. Nem valószínű, hogy messziről csatangolt el. – tette hozzá Skip, Gézengúz fülét vakargatva. 

Mrs Cowen gondterhelten hümmögött. 

 – Talán tényleg ez a leginkább kézenfekvőbb megoldás. 

 – Skip ismeri azokat a családokat, akik állatokat tartanak a közelben. – mondta buzgón Anne.

Azt inkább nem említette az anyjának, hogy a fiúnak ötlete sincs, honnan szökhetett meg ez a bizonyos ló. 

Mindhárman hevesen összerezzentek, Gézengúz pedig ismét éles csaholásban tört ki, mikor valaki váratlanul vadul nyomkodni kezdte a csengőt.

 – Hé! – üvöltötte egy mély férfihang. – Azonnal nyissák ki az ajtót! Mégis mi a francot képzelnek?! Lovat lopkodnak fényes nappal?

Aztán a zajokból ítélve, belerúgott az ajtóba.

Mrs Cowen felpattant és a bejárathoz szaladt. 

 – Takarodjon a telkemről! – süvöltötte dühösen, az ajtót feltépve. Gézengúz, akinek igen nagy mellénye volt Skip karjában, lelkes ugatással kísérte a kiabálást. A bejárat előtt egy vadidegen férfi állt.

 – Ne aggódjon, elmegyek. – mondta dühtől- és némi alkoholtól bíborvörös arccal. – Csak előbb tudni akarom, hogy kinek volt pofája ellopni a lovam. 

 – Még magának áll feljebb? – csattant föl Anne édesanyja. Hiába volt apró termetű, madárcsontú nő, semmitől és senkitől nem félt. Most is fenyegetően kihúzta magát és harciasan felszegett állal meredt a betolakodóra. – Ez az állat szabadon kóborolt fel-alá az úton. Szerencséje van, hogy a lányom meg tudta fogni és biztonságos helyre vezette. 

A férfi egy pillanatra elhallgatott.

 – Ez a rohadék ló… – motyogta. – Csak a baj jár vele. Kezelhetetlen állat! 

Valamit még motyogott az orra alatt, majd bizonytalanul dülöngélő léptekkel elindult az állat felé. Anne aggódva figyelte az ablakból.

 – Szerintem teljesen részeg, mami. – állapította meg összehúzott szemekkel. Édesanyja bosszúsan sóhajtott.

 – Valószínűleg. Mondd csak, Skip, ismerős neked ez az alak? 

A férfi meglehetősen ápolatlannak tűnt. Bozontos szakállába ősz szálak vegyültek, mellénye pecsétes volt, korpás, félhosszú haja zsíros csimbókokban csüngött az arcába. 

Skip tüzetesen szemügyre vette, majd bizonytalanul elhúzta a száját.

 – A nevét meg nem tudnám mondani, de biztosan láttam már a környéken. Esküdni mernék, hogy nem lakik messze innen.

Anne összeráncolt homlokkal nézte, ahogy a ló riadt mozdulattal oldalra ugrik, mikor a férfi a közelébe ér. Szemmel láthatólag ideges volt gazdája jelenlétében és egyáltalán nem akarta, hogy az megfogja a kötőféket. Még háromszor kitért előle. A legutolsó alkalommal a férfi majdnem orra bukott a fűben, ami olyan cifra káromkodás sorozatot szakított ki belőle, hogy Skip elismerően füttyentett egyet. 

 – Ilyen kreatív szitkozódást még életemben nem hallottam. – vigyorgott. Mostanra mind a hárman ott lógtak az ablakban, és nézték, ahogy a pasas a lovat hajkurássza a kertben. 

 – Egyszer sem volt benne szóismétlés. Mit gondolsz, anyu? Te vagy a tanár. – vágta rá Anne. 

 – Mindenképp elismerésre méltó alap nyelvi angol. – mondta Mrs Cowen komolyan, mire a két jó barát hangosan felnevetett.

A következő pillanatban azonban úgy tűnt, a férfi megelégelte a kergetőzést. 

 – Te idióta állat! – üvöltötte magából kikelve, és felvett egy botot a földről. – Most majd jól megkapod!

Anne ezt nem nézhette tétlenül. Feltépte a bejárati ajtót és kirohant az udvarra. 

 – Azonnal dobja el azt a botot! – visította, miközben lecövekelt a ló és a férfi közé. Utóbbi annyira meglepődött (vagy csak annyira ittas volt), hogy engedelmesen kiejtette a kezéből a fadarabot. 

Anne odafordult a lóhoz. 

 – Semmi baj, minden rendben lesz. Gyere ide, szépségem. – mondta csöndesen. Az állat a fülét hegyezve, szinte megbabonázva lépdelt oda hozzá, és a lány tenyeréhez nyomta a fejét. Anne lassú, finom mozdulatokkal végigsimított a nyakán, és megmarkolta a vezetőszárat. 

 – Gyere szépen! – csettintett a nyelvével. A ló kezes bárányként követte, miközben gazdája elképedve bámulta a jelenetet. 

Anne kivezette a lovat az udvarból, majd a férfi kezébe nyomta a szakadt vezetőszárat. 

 – Ha azt látom, hogy kezet emel erre az állatra, én esküszöm, hogy feljelentem. – mondta, a pasas szemébe nézve. Ugyan meg tudta akadályozni, hogy remegjen a hangja, a szíve közben a torkában dobogott. Úgy tűnt azonban, hogy a fellépése és a ló engedelmes viselkedése nagy hatást tett az emberre. Szinte meghunyászkodva biccentett egyet, átvette a lánytól a vezetőszárat, és megrántotta. 

 – Na gyere, te kis utolsó… – motyogta.

A ló vetett egy pillantást Anne-re, de aztán megadóan ballagni kezdett a gazdája után. 

 – Várjon egy pillanatot! – kiáltotta a lány. A férfi bosszús képpel megfordult. 

 – Mi van már? – morogta. 

 – Hogy hívják a lovat? 

 – Nem teljesen mindegy az neked? – kérdezte a férfi gúnyosan. 

Anne nem felelt semmit, csak várakozóan nézett rá. A ló gazdája végül dühösen szívott egyet az orrán és csak úgy foghíjról odavetette:

 – Utolsó Esély. Na, gyere! – azzal ismét megrántotta a vezetőszárat. 

Anne szíve nagyot dobbant ezekre a szavakra. Úgy érezte, ennél jobb nevet nem is lehetett volna adni egy ilyen nemes állatnak. 

Kelletlenül nézte, ahogy a férfi botladozó léptekkel vezeti maga mögött a lovat, aki idegesen rázta a fejét jobbra-balra.

Vajon hogy került egy ilyen lecsúszott alak kezébe? Kifejezetten értékes lónak tűnt.

Még fogunk találkozni, Esély! gondolta a lány. Senkinek nem tudta volna megmagyarázni, honnan származik a megérzése, de ezt biztosra vette. 

Az 5. Fejezet az alábbi linken érhető el: 5. Fejezet – Gézengúz

A következő fejezet megjelenése: 2021.03.15.

A regény megjelent nyomtatott formában is! Ide kattintva megrendelhető dedikálva, ajándék könyvjelzővel: Utolsó Esély megrendelés