Amelyben megismerjük Varjú urat, a Pacsirta utca 1/B-t, és egy meglepően hangos szemetes kukát

Varjú úr, mint minden reggel, ma is bal lábbal kelt felt. Kikászálódott az ágyából, elhúzta a függönyöket és savanyúan fintorogva pillantott ki az ablakon. A lehető legfelháborítóbb látvány tárult a szemei elé.

 – Micsoda?! Süt a nap! Pedig egyértelműen esőt mondtak mára. És ezek az időjósok még fizetést is kapnak! Ennyire én is értek hozzá… tessék: holnap vagy esni fog, vagy nem. 

Varjú úr teljes neve valójában Varjú András Töhötöm volt, de senki nem szólította így. Mind az András, mind a Töhötöm túl bohókás név lett volna egy ilyen szigorú, mogorva alak számára. A “Varjú úr” viszont remekül illett hozzá: a nap nagy részében panaszkodott és károgott. Ráadásul előszeretettel viselte a szürke és fekete különböző árnyalatait.

Hősünk egy ormótlan, spenótzöldre festett falú panelházban lakott, a negyedik emeleten. A ház a kellemes hangzású Pacsirta utca 1/B szám alatt magasodott. Varjú úr néha eltűnődött, vajon ki adhatta ezt a nevet az utcának, amiről egy tágas mező és egy vidáman daloló énekesmadár jut az ember eszébe. Minden bizonnyal olyasvalaki volt, aki soha nem járt még a környéken, mert a valóság nem is álhatott volna távolabb ettől a képtől. Az utcában szinte egymás érték az ég felé nyújtózkodó, szögletes, komor emeletes házak. Az egyetlen madárdal a kövér galambok búgása volt, a tágas mező helyett pedig néhány csenevész fa tengődött a betontengerben, elsárgult fűszálakkal körbevéve. 

Miközben Varjú úr megfőzte a szokásos reggeli kávéját (amelyet mindig feketén fogyasztott, cukor és tej nélkül), az épület is ébredezni kezdett körülötte. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy hívják a vele egy házban lakókat, ezért csak az általa kitalált gúnyneveket használta, ha rájuk gondolt. 

Először is, ott volt az első emeleten Pityókás Pisti, aki mindenkit a házi pálinkájával kínálgatott. Általában már kora reggel. Néha nem talált bele a kulcsával a zárba, ezért addig nyomta a kaputelefont, amíg valaki be nem engedte. Ha szerencséje volt, legalább a megfelelő lépcsőházba. 

A másodikon lakott a Süvöltő: egy hófehér hajú nénike, aki minden évvel egyre süketebb, és ezzel egyenes arányban egyre hangosabb lett. Állandóan telefonált valakivel, ha csak tehette, nyitott ablak mellett. A betondzsungel tökéletes akusztikájának köszönhetően az egész ház hallhatta, ahogy rácsodálkozik Klárika tyúkszemére, vagy Marika aranyerére. 

 A harmadik emeleten, Varjú úr alatt élt az Ezermester. A nevét azzal érdemelte ki, hogy szabadidejében megállás nélkül fúrt-faragott. Kedvelt időpontjai a kora reggelek, és a szombat délutánok voltak. Varjú úrnak nem fért a fejébe, hogy lehet az Ezermesternek még mindig ép falfelülete. A fúrások gyakorisága alapján a lakásának lassacskán egy ementáli sajthoz kell hasonlítania.

Közvetlenül Varjú úr felett lakott a Kiccalád: a borzalmasan selypítő Apuci, a vörös arcú Anyuci és a két kisded. Apuci és Anyuci már feladták a harcot gyermekeik nevelését illetően és inkább azt a taktikát követték, hogy szabadjára engedték őket a házban, hátha a többi lakó majd kordában tartja őket. A két pufók arcú, angyali szőkeség úgy randalírozott a lépcsőházban, mintha az 1/B elpusztítása lenne a szent küldetésük. Varjú úr általában megpróbálta felvenni velük a harcot, de ma reggel még túl élénken élt benne a legutóbbi összecsapásuk emléke (a Kiccalád csemetéi kacagva átrollereztek a lábán). Ezért inkább csak magában puffogott, mikor felcsendült a lépcsőházban a kisdedek boldog sikongása.

A Kiccalád felett élt a Költő. Sápadt arcú, szomorú, sötét szemű fiatalember volt, aki előszeretettel hordott sálat a nyakában, még nyáron is. 

Mikor először találkoztak, Varjú úr egy pillanatra azt hitte, rokon lélekre talált, mert a Költő azt találta mondani: 

 – Milyen pocsék ez a nap!

De aztán így folytatta: – Elkerült az ihlet, meddő vagyok, kiapadtam, mint a folyók az aszály idején… 

Varjú úr ki nem állhatta az ilyen ripacsokat. A Költő ráadásul állandóan az ablakban cigarettázott, a füstöt és a kidobált csikkeket a szél rendszeresen hősünk lakásába sodorta.

És végül, a legfelső emeleten élt az egyetlen ember, akinek nem gyártott gúnynevet. Ő volt Eszti, a kedves mosolyú, göndör barna hajú tanárnő. Varjú úr csak ritkán szólította meg, attól tartott, hogy nem tudnának miről beszélgetni utána és csak kínos lenne az egész jelenet. De ha találkoztak, Eszti azért mosolyogva ráköszönt:“Jó napot, András!”. Ő volt az egyetlen lakó, aki a keresztnevén szólította Varjú urat.

Az a bizonyos nap, mikor minden bonyodalom kezdetét vette, pont ugyanúgy indult, mint az összes addigi. 

– Halló? Halló, Évikém, hogy vagy? Nem hallak jól, mondd még egyszer! – üvöltötte teli torokból a Süvöltő, a konyhaablak mellett állva. Varjú úr az órára nézett, és felháborodva forgatta a szemét.

‘Mégis, minek kell már reggel hétkor telefonálni?’

 – Ezek a nyugdíjasok mindenre ráérnek. Nekik van a legjobb dolguk a világon. – zsörtölődött. – Tulajdonképpen a semmittevésért fizetik őket!

A Költő az ablakban ülve cigarettázott, és mélabúsan figyelte a panelházak oldalán lefolyó napfényt. 

 – Mi az élet értelme? – kérdezte fennhangon, miközben lepöccintette a csikket és meggyújtott egy újat. A füst szokás szerint bekúszott Varjú úr lakásába.

 – Hogy az a… – bosszankodott hősünk, és becsapta az ablakot. 

Varjú úr felöltötte szokásos fekete nadrágját és zakóját, majd fölkapta a négyszögletes táskáját, amiben csupa fontos papírt hordozott. Eközben a Kiccalád gyermekei éktelen nagy zajjal csapkodni kezdték a lépcsőház korlátját (“Ezt szürgőszen fejezzétek be!” – ordította Apuci, minden eredmény nélkül). Varjú úr gyorsan kislisszolt az ajtaján és lemenekült a lépcsőn. A házból kiérve gratulált magának, amiért ismét sikerült elkerülnie a találkozást a szomszédokkal, majd elindult a munkahelyére.

Minden reggel két útvonal között választhatott: vagy a büdös piacot megkerülve, vagy a Gesztenyés parkon átvágva ér az irodába. Varjú úr mindig a piacot választotta, méghozzá abból a megfontolásból, hogy kereken öt percet rövidített így az útján. 

 – Micsoda gusztustalan bűz! – állapította meg szokása szerint, miközben orrát magasan hordva kerülgette az árusokat és a sorban álló vásárlókat (“megint csupa öreg, már kora reggel itt tülekednek a banyatankjaikkal”). Az út maradék része aztán szükséges is volt ahhoz, hogy az erős piacszag kiszellőzzön a zakójából (és az orrából). 

Varjú úr egy fenséges, szürke irodaházban dolgozott. A fényes, fekete kapun belépve már csak egy akadályt kellett megugrania: elkerülni Jenő bácsit. 

Jenő bácsi ősidők óta dolgozott itt portásként. Az asztalán kettő bekeretezett fényképet tartott, egyet a feleségéről, egyet pedig a cirmos macskájukról. Utóbbiról véget nem érően tudott beszélni. 

Varjú úr egyszer azt mondta neki, hogy a macska ritka ronda, mire Jenő bácsi megsértődött és nem is köszönt neki két hétig. A napokban azonban a cirmosnak kölykei születtek, és a portás minden arra járónak a képeiket próbálta mutogatni. Varjú úr csak remélni tudta, hogy őt megfosztja ettől az élménytől.

Szerencsére, mikor Jenő bácsi tekintete összeakadt hősünkkel, csak elfordította a fejét. 

‘Milyen bunkó,’ gondolta Varjú úr savanyúan. ‘Egy portásnak mégiscsak az lenne a dolga, hogy köszönjön.’

De azért ő sem szólalt volna meg a világért se, csak magában zsörtölődve a lifthez masírozott. 

Varjú úr napja a továbbiakban is a szokásos monotonitással telt (számok végtelen sora pergett a számítógép képernyőjén). Mikor azonban délután hazaindult, legnagyobb bosszúságára az időjósok mégis kiérdemelték a fizetésüket: eleredt az eső. Ő meg persze nem hozott magával ernyőt. 

 – Reggel bezzeg úgy sütött a nap, hogy majdnem megvakultam! – méltatlankodott Varjú úr, de végül minden méltóságát sutba dobva, feje fölé emelt aktatáskával robogott át a parkon. A gesztenyefák dús lombja valamennyire felfogta az esőcseppeket. 

Már épp látni vélte a Pacsirta utca 1/B biztonságot jelentő, spenótszínű falait a távolban, mikor ráugatott egy kuka. 

Tessék? Ráugatott? 

Igen, pontosan így történt: egy kuka volt az, amiből éles vakkantás szűrődött ki. Varjú úr megtorpant és körülnézett.

A kis park teljesen kihalt volt, csak az esőcseppek ostromolták tompa kopogással a fák leveleit.

‘Talán csak képzelődtem’, gondolta, és már épp továbbindult volna, mikor az egyik rozsdás, szürke szemetesből félreérthetetlenül kutyaugatás szűrődött ki.

Varjú úr vonakodva közelebb sétált, majd felhajtotta a kuka fedelét. Egy nagy, fekete zsák izgett-mozgott odabent, az áporodott bűzben. S bár tartott tőle, mit fog találni benne, kioldotta a zsák nyakára kötött csomót.  

A csomag tartalma megérezte a friss levegőt és abbahagyta a kétségbeesett csaholást. 

Varjú úr alaposan szemügyre vette. Egy szürke kiskutya volt az, két hunyorgó szemmel, bozontos pofaszakállal és kunkori, vadul csóváló farokkal. Csillogó, fekete orra mohón szimatolta a levegőt.

Varjú úr még egyszer körülnézett, félig abban reménykedve, hogy meglát egy menekülő, gyanús alakot. Utána akart futni, és jól fejbe kólintani a táskájával, amiért egy bekötött szájú zsákban a szemétbe dobott egy tehetetlen kiskutyát, mintha csak egy doboz lejárt tej lenne. 

 – Mégis milyen féreg tesz ilyet? – kérdezte fennhangon, mélységesen fölháborodva. Aztán a következő gondolata az volt: na és most mi lesz?

Mégsem hagyhatja itt az esőben, egy kukában, teljesen egyedül! 

Varjú úr veszettül törte a fejét. 

Hazavinni nem akarta a kis vakarcsot, de nem ismert senkit, akit zavarhatna ilyenkor, hogy vigyázzon egy elárvult kölyökkutyára. Mivel már esteledett, azt sem tartotta valószínűnek, hogy lenne állatmenhely, amit nyitva találna. 

Ekkor a kiskutya megnyalta a kezét. 

Varjú úr lepillantott a kis vakarcsra, aki esetlenül próbált előrekúszni a szeméthalomban. Azóta sem hagyta abba a farokcsóválást, színtiszta öröm ült ki szőrös pofájára, amiért megmenekült a fojtogató sötétből és bűzből.

Varjú úr dühösen felsóhajtott. Mérges volt az egész világra, az időjósokra, az esőre, a vadidegenre, aki kidobta a kiskutyát és magára is, amiért pont errefelé sétált, de nem volt jobb ötlete: karjába vette a kölyköt és elindult az 1/B felé. 

 – Csak ma estére! – mondta szigorúan. – Holnap mész a legközelebbi állatmenhelyre. 

Honnan is sejthette volna, hogy az egész élete fenekestül felfordul a mai naptól kezdve! A kiskutya halkan dünnyögött és nedves orrát Varjú úr tenyerébe fúrta. 

Amennyiben érdekel a történet folytatása és nem szeretnél lemaradni róla, mikor nyomtatott formában is elérhető lesz a könyv, iratkozz fel az alábbi formula kitöltésével!