Amelyben egy fertőtlenítő szagú helyiségben járunk, megismerjük a Költőt és még Odüsszeusz is szóba kerül

Minden nehézség leküzdéséhez érdemes tervet kovácsolni, ez volt Varjú úr egyik alapelve. Még sok másikat is megnevezhetnénk (például “mások hibáira neked kell felhívni a figyelmet, mert ők úgysem veszik észre maguktól”), de ez volt az, amihez tényleg mindig tartotta magát. Így tehát most is elővett egy papírt, a bal oldalára felírta: PROBLÉMA: KUTYA, a jobb oldalára pedig: CÉL:… ide hirtelen nem tudta, mit is kellene írnia. Minden álljon vissza a normális kerékvágásba? Ez túl hosszú volt.

Végül kapkodva odafirkálta: CÉL: NINCS KUTYA.

A kettő közé pedig ennyit vésett a papírra: 1.lépés: állatorvos 2.lépés: gazdakeresés. 

Jóleső volt ezt leírva látni. Egyszerű, letisztult folyamatábra. Először is, meg kell tudnia, mi baja van pontosan az “árunak”, mielőtt rásózná valakire. 

A szállításhoz jobb ötlete nem révén, csak felkapta a karjába a kis vakarcsot. 

 – Eszedbe ne jusson megint rám pisilni! – figyelmeztette, miközben elindult vele a lépcsőházban. A kölyökkutya nem is lehetett volna elégedettebb a helyzettel. Személyes hordára volt, aki még beszélt is hozzá. Az élet nagyszerű! 

Varjú úr csak a szemét forgatta. Ez a vaksi, sánta kutya a legboldogabb élőlény volt, amivel valaha találkozott, de képtelen volt megérteni, miért. 

 – Sírba visz ez a rengeteg mosogatnivaló, Marikám – bömbölte a telefonba a Süvöltő a másodikon. – És manapság már a szivacs is rettentő drága. Micsoda? Nem hallak! Mondd még egyszer!

Az 1/B-ből kilépve Varjú úr gyorsan letette a kölyköt egy satnya bokor mellé, hogy ott végezze a dolgát. 

 – Egek ura! – a háta mögül felcsattanó panaszos hangtól hevesen összerezzent. A kiskutya (némileg megkésve) figyelmeztetően vakkantott egyet. A Költő állt az 1/B ajtajában, nyakában a szokásos sál (‘hogy ez nem tud lerohadni róla még jó időben sem’ gondolta Varjú úr sötéten). A sápadt fiatalember színpadias pózba vágta magát és egyik hosszú, csontos ujjával egyenesen a kölyökre mutatott.

 – Egy kutya?! – kérdezte, felháborodástól remegő hangon a Költő. Varjú úr felvont szemöldökkel mérte végig a fiatalembert, majd az arcán keszekuszán növekvő, gyér arcszőrzet felé bökött.

 – Egy bajusz?! – tette fel a kérdést hasonló hangsúllyal. 

A Költő fancsali képe lenyűgöző gyorsasággal váltott paradicsompirosra. Remegő kézzel cigarettára gyújtott.

 – Nem tarthat kutyát a házban, főleg nem egy kölyköt – mondta, összepréselt ajkakkal. Már hónapok óta próbált bajuszt növeszteni (kevés sikerrel), és Varjú úr szavai az elevenébe találtak. – A kutyák állandóan ugatnak, büdösek, koszosak, és ha ott csahol majd az ablakom alatt egész nap, a maradék ihletem is elszáll…

A kis vakarcs ezt a pillanatot választotta, hogy nagyjából betájolja, honnan érkezik a siránkozás, és meginduljon a hang irányába. A Költő panaszáradata elhalkult, ahogy a bizonytalanul bukdácsoló kölyköt figyelte. 

 – Mi baja van? – kérdezte. – Olyan esetlenül mozog. 

Varjú úr még pont időben állította meg a kutyát, mielőtt az egyenesen nekigyalogolt volna a lépcsőnek. 

 – Ne aggódjon, nem marad itt sokáig. Amilyen hamar csak lehet, gazdát kerítek neki. Valaki betette egy zsákba, és egyenesen kidobta egy kukába. Talán azért, mert vak is, meg nyomorék is.

A Költő érzékeny lelkét mélységes szomorúság járta át egy ilyen történet hallatán.

 – Oly fiatal, s mégis… oly hányatott a sorsa… – motyogta, miközben úgy elbambult, hogy egyenesen a felháborodott Varjú úr arcába fújta a füstöt. Aztán teljesen váratlanul előkapott egy jegyzetfüzetet és vadul írni kezdett. 

Mivel a kiskutya közben alattomban megpróbálta elrágni a cipőfűzőjét, Varjú úr gyorsan a karjába kapta, és köszönés nélkül elindult vele. Még soha életében nem vesztegetett ennyi időt egy másik lakóval való társalgásra. 

A Költő észre sem vette, hogy elmentek. Úgy meghatódott saját papírra vetett szavaitól, hogy teljesen elhomályosult a látása. Leült az 1/B elé, egyik cigarettát gyújtotta a másik után, és megszállottan jegyzeteket készített. 

Az állatorvos rendelőjének fehérre festett falai voltak és enyhe fertőtlenítő szag szállt a levegőben. A kiskutya látványosan fintorgott tőle. Miközben Varjú úr arra várt, hogy sorra kerüljenek, szemügyre vette a váró falait borító plakátokat és képeket. Mindenféle parazitákkal és élősködőkkel fenyegető ábrák sorakoztak páciensek gazdáitól kapott rajzok, fényképek és köszönőlevelek mellett. Az egyik sarokban még a Segítő Mancsok macskainvázióra figyelmeztető prospektusát is felfedezte.

 – Milyen édes kiskutya! Az első oltás? – kérdezte egy dauerolt hajú, kötött pulóveres néni, miközben egészen közel hajolt a kölyökhöz. Varjú úr egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy idegenek váratlanul megszólítják és beszélgetni akarnak vele. A mogorva képe általában már önmagában elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne akarjanak betolakodni a személyes szférájába. 

 – Mhm – morogta elutasítóan. A kiskutyának azonban kedvére volt az idegen hang, jobbra-balra csóválta a farkát és a vaksin hunyorgó szemeivel próbált a néni felé fordulni. 

 – Olyan aranyos, mintha állandóan mosolyogna! Én egyébként macskás vagyok, de ez a kölyök halálosan édes. Szabad? – majd válaszra sem várva megsimogatta a kutyát. Ez valami földöntúli örömmel tölthette el a kis vakarcsot, mert a következő pillanatban már csorgott is a meleg vizelet, egyenesen Varjú úr ölébe. 

 – Hát ezt nem hiszem el! – ugrott fel hősünk, szinte köpve a szavakat, a még mindig csöpögő kölyköt messzire tartva magától. – Maga…

Nem jutott azonban tovább az átkozódásban, mert nyílt a rendelő ajtaja, és egy kék ruhás férfi (‘bizonyára ő az állatorvos’ gondolta Varjú úr) lépett ki a váróba. 

 – Az úr a kiskutyával jöjjön be nyugodtan.

Varjú úr még vetett egy gyors, megsemmisítő pillantást a váróban ülő nénire, majd magától messzire tartva a kölyköt, követte a férfit. A vizsgáló helyiség közepén egy fém asztal állt, a sarokban pedig egy fiatal nő ült egy számítógép előtt. 

 – Én át is veszem a kicsit – mondta a kék ruhás orvos egy kedves mosollyal. Elvette a kölyköt és a sarokban álló mérlegre tette. A kis vakarcs most persze meg volt szeppenve, eszébe sem jutott rágcsálni, vagy örömtáncot járni. 

 – Nos – vágott a dolgok közepébe Varjú úr -, ezt a kiskutyát valaki kidobta az utcára, szó szerint egy kukába. Úgy vettem észre, hogy nem lát, és sánta is.

 – Mondja nyugodtan a doktornőnek – fordult hátra a kék ruhás férfi. Varjú úr (talán életében először) elvörösödött, mikor tudatosult benne, hogy a fiatal nő az orvos, nem pedig az asszisztens, ő pedig összepisilt nadrágban áll a rendelő közepén. Szerencsére a doktornőnek helyén volt a humora és jobban érdekelte a kiskutya állapota, mint Varjú úr.

 – Hogy hívják a kis pajtásunkat? – kérdezte, miközben gondosan áttapogatta a kölyköt.

Varjú úrnak eszébe jutott a menhely által adott Buksi név, de rögtön el is vetette. Pisisnek vagy Bénának meg végképp nem illene keresztelnie a vakarcsot. A kérdést követő csend kezdett kellemetlenül hosszúra nyúlni. Varjú úr agyában szinte hallhatóan kattogtak a fogaskerekek. Kicsi is, szürke is, idegesítő is…

 – Bolha!- bökte ki végül. 

A kiskutya, mintha csak megértette volna, hogy ez neki szól, vidáman megcsóválta a farkát. 

A kedélyes beszélgetést vizsgálatok egész sora követte, amelyek végén a doktornő komoly arccal foglalta össze a véleményét.

 – Nos, Bolha nagyon szerencsés kiskutya, hogy Ön pont arra sétált, és magához vette – Varjú úr inkább nem szakította félbe azzal, hogy elmagyarázza, esze ágában sincs megtartani a kis vakarcsot. – Jó volt az a megfigyelése, hogy Bolha látásával gond van. Úgy tűnik, éles fényeket kis mértékben érzékel,  de majdnem teljesen vak. Ezért egész életében fokozott odafigyelésre és gondoskodásra fog szorulni. 

Varjú úr gondolatban már fogalmazta is a gazdikereső hirdetést. Fokozott odafigyelést és gondoskodást igénylő látássérült kiskutya keresi felelős gazdáját…

 – A sántasága okát is megtaláltuk: két lábujja is eltörött. 

 – Ez mit jelent? Meg kell műteni? – kérdezte Varjú úr, és kis nyugtalanság töltötte el. ‘Csak nem akarok többlet költségeket’ magyarázta meg az érzést magának.

 – Nem, ezek annyira apró csontok, hogy csak fájdalomcsillapítót kap és egy rögzítő kötést – a doktornő mutogatni kezdte a röntgenfelvételeket, amiket a kiskutyáról készítettek. Varjú úr hozzáértően hümmögött és bólogatott, de fogalma sem volt róla, mit kellene látnia pontosan. A csontok a képeken pont úgy néztek ki, mint egymás mellé tett, fehér ropik.

 – Időnként vissza kell majd hozni Bolhát, hogy cseréljük a kötést és ellenőrizzük, megfelelően forrnak össze a csontok. 

A kék ruhás asszisztens ekkor bukkant fel, kezében tartva a kiskutyát, akinek nedves, fekete orra mohón szimatolta a levegőt. Varjú urat felfedezve panaszos nyöszörgésbe kezdett, mintha csak azt mondaná: “na, végre, hogy előkerültél! Ha tudnád, mit műveltek velem…” Az asszisztens hangosan nevetett, mert a kis vakarcs addig kalimpált, míg vissza nem került Varjú úr karjaiba. Bal mellső lábán egy helyes, kék kötés díszelgett. Még Varjú úrnak is el kellett ismernie, hogy egészen aranyos volt így a kutya.

 – Még valami – fordult oda hozzá a doktornő, miközben megsimogatta a kölyök fejét. – Nagyon találó nevet kapott, ugyanis bolhákat is láttunk a bundájában. Most kapott cseppeket, amelyek…

Varjú úr elszörnyedve meredt a kezében tartogatott kutyára. Egy bolhafészket ölelt egész eddig a keblére! Alig tudott odafigyelni arra, amit a doktornő mondott a továbbiakban a lakás fertőtlenítéséről. 

Fokozott figyelmet és odaadást igénylő, fogyatékkal élő bolhás dög keresi felelős gazdáját, aki nem bán egy kis extra vakarózást, fogalmazta újra a hirdetés szövegét a fejében.

Végső csapásként a doktornő kedves mosollyal átnyújtotta a vizsgálatok számláját is. Varjú úr az összeget meglátva lábon kihordott egy szívinfarktust.

 – Holnapután várjuk Önöket kötéscserére – integetett az asszisztens. 

– Ó, milyen édes ezzel a kis gipsszel a lábán! – lelkendezett a dauerolt hajú néni a váróban, miközben Varjú úr, karjában az önfeledten vigyorgó Bolhával, kisétált a vizsgáló ajtaján.

 – Hozzá ne nyúljon! – mordult rá a nénire. 

Varjú úr maradék méltóságát összeszedve elegánsan távozott – már amennyire ez lehetséges egy örömében ficánkoló bolhafészekkel és összevizelt nadrággal. 

Varjú úr legnagyobb meglepetésére, mikor visszaért a Pacsirta utca 1/B-be, a Költő még mindig a bejárat előtti lépcsőn kuporgott. Jól látta, hogy a srác a szemét törölgeti? Csak nem sír? 

Itt volt előtte egyik legszörnyűbb rémálma: egy nyilvánvalóan elkeseredett, szipogó ember, aki pont közte és az ajtó között terpeszkedik, akár egy megkerülhetetlen akadály. Talán észrevétlenül átléphetné…

A Költő azonban, megpillantva Varjú urat a kiskutyával, lelkes kurjantással felpattant és odarohant hozzájuk. 

 – Na, végre! Már azt hittem, sosem tér vissza az én múzsám! – azzal cuppanós csókot nyomott a kölyök fejére. Bolha meglepetten forgatta a buksiját jobbra-balra, legalább annyira meglepte a szeretet hirtelen támadása, mint Varjú urat. 

 – Én a maga helyében nem csókolgatnám – mondta hősünk szárazon. – Az állatorvos azt mondta, bolhás és valamit csepegtettek is a bundájára.

A Költő a szívére szorította a kezét.

 – Még ez is sújtja ezt az ártatlan lelket! És ez a kötés… nézni is fájdalmas. Remélem, tudja, hogy Ön, Varjú András egy hatalmas kincs birtokosa. Hogy hívják a kiskutyát?

 – Bolha – felelte Varjú úr. Soha nem gondolta volna, hogy a Költő tudja az ő nevét.

A fiatalember elfintorodott.

 – Ez olyan prózai név. Nem lehetne inkább… Prométeusz? Vagy Odüsszeusz. Esetleg Kolumbusz! 

 – Átkeresztelhetjük Bolhabuszra – tett engedményt Varjú úr. – Ha már mindenáron ragaszkodik az “usz” végződéshez.

A Költő könnyedén átsiklott Varjú úr gúnyos szavain. Előkotort a zsebéből néhány gyűrött papírlapot, és az egyiket az orra alá tolta.

 – Olvassa el, csak olvassa! Az ihlet újra visszaszállt hozzám. Ezt mind a maga kutyájának köszönhetem. Egy délután alatt többet írtam, mint az elmúlt hónapokban!

‘Te jó ég, remélhetőleg van rendes munkája emellett’, gondolta Varjú úr. 

A papíron ez állt:

Szűcs Gábor (tehát ez a Költő neve!)

 Kidobott kutya

Kidobott kutya vagyok én a szemedben!

Zsákba kötöttél,

Kivetettél a szemétbe,

Otthagytál egyedül az esőben.

De mit is vártam Tőled?

Ilyen volt a mi szerelmünk is:

Én voltam a kutya, akibe a nap végén belerúghattál,

S akit most 

Kivetettél a szemétbe.

Varjú úr szemöldöke magasra szaladt a könnyektől áztatott papírt olvasva. 

 – Ez nem is rímel.

 – Mert kortárs költészet! – magyarázta Szűcs Gábor. 

 – Ennél pocsékabb irományt még nem olvastam – foglalta össze véleményét tömören Varjú úr. Hiába remélte azonban, hogy ez majd rövidre zárja Gábor társalgási vágyát. 

 – Akkor hadd olvassam fel a másodikat, biztos vagyok benne, hogy az majd felnyitja a szemét. 

Habár sánta vagyok és vak, 

Szívemnek nem kell mankó, sem szemüveg.

Annak látlak, ami Te valójában vagy: 

Egy kockás lapú füzet… – szavalta harsogva. – A testüreg jobban rímelne a szemüveggel, de az olyan furcsa lenne, nem? Ha egy testüregnek látom, az olyan, mintha tárgyiasítani akarnám a nőket.

A kiskutya fülét hegyezve követte figyelemmel a zengő hangon szavalt monológot.

 – Nagyszerű. Hát, nekem mennem kell. Fertőtleníteni kell az egész lakást a bolhák miatt – mondta Varjú úr szenvtelenül. Eddig nem is tudta, de mint kiderült, a kortárs költészet halálosan untatta. ‘Ez épp olyan, mint mikor a modern zeneszerzők valami dallamtalan katyvaszt hoznak létre, és aztán zenének hívják. A “modern” meg a “kortárs” szavak csak arra jók, hogy leplezzék, mennyire nem értenek hozzá’, döntötte el magában. 

A Költő, azaz Gábor, gyorsan a zsebébe gyűrte a papírokat.

 – Szívesen segítek. Anyám szerint ecettel érdemes minden letakarítani – mondta. Varjú úr elképedve nézett rá.

 – Vagy a kis Odüsszeuszra is vigyázhatok addig – ajánlotta Gábor. – Na, essünk neki a munkának, egyedül sosem ér a végére!

Varjú úr szóhoz sem jutott a döbbenettől. Mintha Bolha belekapaszkodott volna a kis tűhegyes fogaival az ő zárkózott, megszokott világának a szövetébe, és most szép lassan elkezdte volna kiforgatni azt a sarkaiból.

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: