Amelyben megismerjük Pityókás Pistit, Rózsi néni és a Költő vitájára pedig Varjú úr próbál megoldást keresni. Este megcsörren a telefon.

Varjú úr azt sem tudta, hol áll a feje. Mikor magához vette Bolhát, eszébe sem jutott, mekkora szervezési készséget igényel egy kutya. A mai napon például korábban el kell majd kéredzkednie a munkahelyéről, hogy az állatorvoshoz vigye ellenőrző vizsgálatokra.

A kis vakarcs reggel ráadásul úgy döntött, hogy nem hajlandó elvégezni a dolgát. Már húsz perce sétáltak, eredmény nélkül. Bolha minden egyes fűszálat akkurátusan végigszimatolt, csak utána totyogott tovább a következőhöz. Varjú úr az óráját nézegette, és közben eszeveszett fejszámolást végzett, hogy mi az a legutolsó időpont, mikor még nem késő elindulni a munkahelyére.

 – Gyerünk már! Pisi, pisi, pisi! – kántálta türelmetlenül. Bolha egy buddhista szerzetes nyugalmával hagyta figyelmen kívül Varjú úr kérlelését. 

 – Nagyon remélem, hogy nem intézted el a dolgod valahol sunyiban a lakásban! – hajolt le a kiskutyához Varjú úr. – Na, gyerünk már! Pisikélj szépen a kedvemért.

‘Ez tényleg az én számon jött ki?’, futott át a fején a gondolat. A következő pillanatban vidám kuncogás hangzott fel a háta mögül. Varjú úr legnagyobb rémületére, Eszter, a legfelső emeleten lakó tanárnő állt mögötte. A reakciójából ítélve pedig végighallgatta az egész párbeszédet, amit ő a kutyával folytatott. Beleértve a borzasztó gügyögést.

 – Jó reggelt, András! – köszönt Eszter vidáman, és integetett. – Sok sikert a kutyussal! 

Bolha felkapta a fejét az idegen hangra. Varjú úr érezte, hogy elvörösödik, miközben visszaintett neki.

 – Jól leégettél – mondta a kutyának halkan. Bolha ekkor végre megkönyörült rajta és könnyített magán. 

Varjú úr felnyalábolta a kölyköt, és besietett a házba. Még pont időben volt, ha kicsit kilép, nem fog elkésni. A második emeleten ügetett át éppen, mikor kivágódott egy ajtó és Rózsi néni csoszogott ki rajta. 

 – András, András! – sivította. – Mit szólna hozzá, ha ma én vigyáznék a kiskutyára? 

Varjú úr az órájára nézett. 

 – Most nagyon kell sietnem, talán egy másik…

Ebben a pillanatban dübörgő léptek hangzottak fel a lépcsőházban, és a beszélgetésbe Szűcs Gábor, a Költő is becsatlakozott. Nyakában az elmaradhatatlan (ezúttal bíborvörös) sállal, panaszos képpel kapaszkodott a korlátba. 

 – Hátrább az agarakkal, nyanya! A kutya nálam lesz. 

Rózsi néni csak hápogott pár pillanatig, miközben arca a sálhoz hasonlatos színt vett fel. ‘Ha szerencsém van, még mentőt is hívhatok hozzá’, gondolta Varjú úr, aki úgy számolta, most már csak futva ér be időben a munkahelyére.

 – Nem tiszteli az időseket, mi, fiatalember? A maga generációjának fogalma sincs, mi mindenen mentünk mi keresztül! Különben nem engedne meg ilyen hangnemet velem szemben! – süvöltötte Rózsi néni. – Majd én vigyázok a kiskutyára. Én már felneveltem egy gyereket is.

 – Magának meg arról nincs fogalma, hogy ez a kutya mit jelent a számomra – hadonászott a Költő színpadiasan. – Ha velem van, megszáll az ihlet. 

 – No persze! Én is tudok ám ilyen flancolva beszélni. Tudom én ám, hogy valami komputeres munkája van. Csak azért, mert egy sálat teker a nyakába és ihletről hadovál, még nem lesz Petőfi!

Ezekkel a szavakkal olyan mélyen gázolt a fiatalember lelkébe, hogy az hirtelen nem is tudta, mit feleljen, csak ökölbe szorította a kezét. 

 – Majd akkor károgjon, ha elolvasta valamelyik költeményem – mondta végül vérig sértve.

 – Az a kutya megfullad a cigarettafüstben, ha a lakásába viszi – fordult oda Rózsi néni egy igazi győztes magabiztosságával Varjú úrhoz. 

 – Magánál pedig megsüketül! – kiabálta Szűcs Gábor.

Varjú úr szóhoz sem jutott a döbbenettől. Ezek itt ketten tényleg azon vitatkoznak, hogy kinél legyen Bolha napközben? Szó se róla, nagy terhet venne le a válláról, ha tudná, hogy van, aki odafigyel rá. Gyuri azt ígérte, egy héten belül elkészül az ajtókkal, de addig is, Bolha teljesen ellenőrizetlenül garázdálkodott a lakásban.

 – A kutya nem megy sehova ma. Addig meg végképp nem, amíg maguk ketten úgy civakodnak rajta, mint valami ötévesek  – döntötte el határozottan. – Én pedig komolyan késésben vagyok a munkahelyemről, úgyhogy engedjenek az utamra, köszönöm.

Átvágott a két vitapartner között, és felügetett a lakásába. Rózsi néni és a Költő tovább folytatták a veszekedést a folyosón, de ő csak némán megkerülte őket és rohanva indult a munkahelyére. 

Csúnyán elkésett, a főnöke azonban nem szólt semmit. Magában szinte még örült is, hogy mégiscsak emberből van ez a Varjú András. Az alatt a tíz év alatt, míg a cégnél dolgozott, minden alkalommal óramű pontossággal érkezett. Bizony, hétfőtől péntekig, minden egyes nap percre pontosan, mint valami jól beállított gép. 

Varjú úr főnöke azonban nem tudhatta, hogy a gépezetbe homok került – méghozzá egy bolha méretű szemecske.

A doktornő meg volt elégedve Bolha lábával. Ismét a Varjú úr számára értelmezhetetlen röntgenfelvételeket mutogatta, majd végezetül egy sokkal könnyebb, piros kötést tett a kiskutya lábára.

 – Szépen gyógyul! – mondta, és megvakargatta a kölyök füle tövét. – Hogy boldogul a látásával? 

 – A lakásban már kiismeri magát, az utcán, vagy a parkban sokkal bizonytalanabb. De azért eltotyog a fűben, összeszed néhány botot… sajnálom kicsit szegény szerencsétlent. Nem sokat tapasztalhat meg a világból.

 – Szerintem, ha ezt Bolhának mondaná, nem értené, miért is kellene sajnálni. Ő nem tudja, hogy baj van a szemével – mondta a doktornő mosolyogva, miközben a kórlapra írt valamit. – Csak egy boldog kiskutya, aki élvezi az életet. Ez az egyik legnagyszerűbb dolog az állatokban: nem ismerik az önsajnálatot, vagy a keserűséget.

Varjú úr elgondolkodva pillantott le a karjában tartogatott kis szürke vakarcsra. Mintha megérezte volna, hogy nézi, a kiskutya felé fordította a fejét. Varjú úr tekintete végigsiklott a hunyorgó, vaksi szemeken, és hirtelen felindulásból gyöngéden megsimogatta a kutya fejét. Bolha a tenyerébe fúrta nedves, hideg orrát és boldogan csóválta a farkát.  

A Pacsirta utca 1/B-hez visszaérve, Varjú úr letette a földre a kölyköt, hadd szaglásszon kicsit. Bolha, szokásától eltérően, másodpercek alatt eltűnt a ház tövében húzódó, szúrós ágú bokor alatt. Varjú úr türelmetlenül fújtatott egyet.

 – Bolha! Gyere vissza! 

A kiskutya csak vakkantott egyet, de nem bukkant fel. 

 – Na, gyere elő! Ne kelljen bemásznom utánad…

Bolhának esze ágában sem volt kihátrálni a bokorból. Nagy zizegés-zsizsegés közepette, megállás nélküli, hangos ugatásba kezdett. 

 – Biztos beszorult valahova ez a kis béna – morogta félhangosan Varjú úr. Vetett egy sajnálkozó pillantást a nadrágjára, majd a kutya után gázolt a tüskés ágú bokorban. Csak Bolha nyikkanása akadályozta meg, hogy egyenesen rálépjen egy keresztbe fekvő alakra. 

Varjú úr egy másodpercre irtózatosan megrémült, de aztán a földön heverő test nagy morgolódás közepette megmozdult. 

 – Mivanmá’? – kérdezte az ismerős, borízű hang. Pityókás Pisti volt az, akinek Bolha most önfeledten nyalogatta az arcát. A férfi vaktában kinyúlva próbálta elhessegetni zaklatóját, de mikor megtapintotta a kiskutya bundáját, meggondolta magát.

 – Te vagy az, kizsgugya? – motyogta. – Nagyon aranyozs kizsgugya vagy.

Bolha boldogan rátámaszkodott Pityókás Pisti vállára mellső lábaival. Varjú úr biztosra vette, hogy ha a kutya beszélni tudna, valami hasonlót mondana: “te meg nagyon aranyozs kizskrapek vagy!”. 

Pityókás Pisti darabosan felnevetett, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Ekkor vette észre Varjú urat, aki sötét képpel álldogált a bokor közepén.

 – Na, itt a Varjú is – állapította meg Pityókás Pisti. – Mér’ van mindig olyan búbánatos képe? He? 

A választ meg sem várva kuncogni kezdett. 

 – Fáj neki az élet, mi kizsgugya? Te, Varjú – bökött előre az ujjával. – Egy valamiben kéne csak egy kizs segíccség. Bemenni az ajtón, hehehe…

Varjú úr legszívesebben azonnal ott hagyta volna, hogy oldja meg ezt az égető problémát magának, de aztán arra gondolt, hogy mégis ki más rángatná be a házba ezt a magatehetetlen alakot? 

Pityókás Pisti időközben lábra tornázta magát és az első emeleti ablaka felé kúszott, a házfalat tapogatva.

 – Namármost – magyarázta közben fennhangon, miközben előkotorta a kulcsait a zsebéből. – Na itt jön az, ami nem sikerült. 

Varjú úr elképedve figyelte, ahogy Pityókás Pisti az ablakot karmolássza a kulccsal. Az agyában sebesen kattogtak a fogaskerekek, ahogy a probléma megoldásán gondolkodott. Aztán hirtelen bevillant, kik tudnának segíteni.

Felkapta Bolhát és berobogott a házba. 

Meg sem állt az ötödik emeletig.

A Költő durcás képpel nyitott ajtót, mikor azonban meglátta a kiskutyát, győzelemittas vigyor terült el az arcán.

 – Tudtam, hogy jönni fog, András – mondta, és igyekezett rejtélyesen hangzani. Ekkor döbbent rá, hogy elfelejtette a nyakába dobni a sálat, úgyhogy oda a drámai fellépése. Varjú úr azonban türelmetlenül félbeszakította.

 – Szükségem lenne a segítségére. És nem csak a kutya kapcsán. 

Szűcs Gábor úgy meglepődött, hogy szó nélkül követte Varjú urat, aki a másodikról kiszólította Rózsi nénit (“Tudtam én, hogy rám bízza majd a kiskutyát, nem arra a bolond kölyökre!”). Mikor a két lakó felfedezte, hogy mindkettejüket magához hívta, ellenséges pillantásokat lövelltek egymásra, míg Varjú úr közbe nem lépett. 

 – Lenne egy ötletem. Rózsi néni, magánál lenne Bolha délelőtt, délután pedig Gábornál, amíg haza nem érek. Van azonban még egy megoldásra váró probléma: Pityókás Pisti…

 – Ki? – értetlenkedett a Költő.

 – Ki?! – kiáltotta Rózsi néni, mert ő meg nem hallotta jól, amit Varjú úr mond.

 – Az első emeleten lakó… khm, pálinkázós barátunk. 

 Rózsi néni rögtön vette a lapot.

 – A Kovács Pistire gondol – magyarázta kioktatóan Szűcs Gábornak.

 – Így már én is tudom, kiről beszél – csattant fel a Költő, és csupasz nyakát tapogatta. Most különösen hiányzott a sálja. – Mondd, András, nem bánnád, ha felhasználnám egy modern színdarabhoz a Pityókás Pisti nevet? Olyan kellemesen alliteráló.

Rózsi néni a szemét forgatta.

 – Mi lenne, ha Rózsi néni bevonná Klárika meg Marika néni mellett a mi italos barátunkat is a napi ellenőrző hívásaiba? – vetette fel Varjú úr, még mielőtt a két harci kakas újrakezdené a reggeli vitát. – Ma például merő véletlen folytán találtam rá az ablak alatt fetrengve. Gábor, az alkoholizmus pedig igazán olyan téma, amit kevés költő tud a maga nyers valójában feltárni az olvasóknak.

Úgy gondolta, ez a kacifántos mondat megérdemelne egy kis tapsot a hallgatóságtól.

Rózsi néni három dolgot imádott a legjobban a világon: a lányát, a pletykát és a dirigálást. Tulajdonképpen egészen ínyére volt a gondolat, hogy időnként Pisti körmére koppintson. Gábor pedig… nos, őt “az alkoholizmus nyers valójának feltárása” már megfogta. Szűcs Gábor volt az első olyan költőnk, aki magát az embert is megmutatta az ital fátyla mögött, látta fejében a jövő irodalomkönyveinek szövegét. 

Így alakult, hogy együttes erővel betámogatták Pityókás Pistit az első emeleti lakásba, és megszervezték az ő és “a kizsgugya” felügyeletét. 

Aznap este Varjú úr vacsoráját a telefon csörgése szakította félbe. 

‘Mégis ki keres ilyenkor?’, gondolta ingerülten, és felkapta a kagylót.

 – Halló!

 – Varjú Andrással beszélek? Horváth Dénes vagyok, a kutyus hirdetése miatt telefonálok – Varjú úr szíve nagyot dobbant. ‘Csak örülök, hogy végre akadt már egy jelentkező’, mondta magának. 

 – Igen, én vagyok. – felelte. 

 – Ha megfelel Önnek, a hétvégén el is jönnék megnézni. Már a hirdetés alapján megtetszett, de azért jó lenne élőben is látni.

Varjú úr Bolhára nézett, aki hatalmasat ásítva fészkelődött a szokásos öreg pulóveren. Varjú úr elnyomott egy mosolyt, ahogy ezt a rituálét figyelte. Hiába szenderült álomba Bolha minden egyes nap a pulcsin, valamikor az éj leple alatt végül mindig az ő ágyához vándorolt.

 – A hétvége megfelel – mondta a telefonba.

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: