Liesa Maier

Tudod, milyen érzés arra kelni, hogy frissen sült csokis muffinok illata lengi be a házat? Nekem túlságosan is ismerős volt, és a gyomrom automatikusan összeszorult tőle. Ha így indult a nap, az általában egy dolgot jelentett: apa megint hosszú üzleti útra indul, és a lelkiismeretfurdalását sütéssel leplezi. 

Halk nyöszörgéssel lecsaptam az ébresztőmet, és kigördültem az ágyból. Nem volt rá szükség, hogy kinézzek az ablakon, tudtam, milyen időre számítsak: kegyetlen, fogvacogtató hidegre. Egyik lábamról a másikra ugráltam a szekrényem előtt, miközben előkotortam egy ősrégi, kopott farmert, egy fehér felsőt, és egy bő, barna pulcsit. 

A fürdőben megbámultam a kora reggeli tükörképemet. Hát, ma sem vált belőlem szupermodell az éjszaka folyamán. Egyébként is, ki találta ki a “szépítő alvás” kifejezést? A szemeim duzzadtak és karikásak voltak, ráadásul egy újabb pattanást fedeztem fel a homlokom közepén. Tisztára, mintha fejbelőttek volna. 

Nyelvet öltöttem magamra, és a szokásos kontyba kötöttem a hajam.

A szobámba visszatérve a végsőkig feszítettem a táskám határait azzal, hogy megpróbáltam belepasszírozni egy vaskos Ken Follett könyvet. Nem adtam fel – a hétfők különösen hosszú napok, és nekem szükségem volt egy kis álmodozásra a száraz biológia, matematika, és fizika órák mellett. A hátizsák cipzárja kínosan feszült, de azért tartott. A hátamra vetettem a táskámat, és leballagtam az emeletről. 

 – Jó reggelt! – rikkantotta anya teljes hangerővel az étkezőből. – Hogy aludtál? Kérsz egy kis muffint? Apád megint felülmúlta magát, isteni lett!

 – Shh… időt kérek, hogy magamhoz térjek – nyögtem ki, és bemenekültem a konyhába. 

Fel nem foghatom, hogy tud anya ezen a fordulatszámon pörögni már ilyen korán. Néha eljátszok a gondolattal, hogy reggelente felszív egy csík kokót a fürdőszobában.

 – Kávét? – fordult oda hozzám apa. Legalább ő megért engem. Mindketten azok a típusok vagyunk, akik számára a nap első fél órájában tilos a beszélgetés. Vagy legalábbis az első kávé felhajtásáig.

 – Köszi – vettem át tőle a bögrét. Apa biccentett, és egy csokoládéreszelékkel megszórt, langyos muffit is a kezembe nyomott. 

Anya a parányi étkezőasztalnál üldögélt, és egy vaskos jegyzetfüzetbe írogatott valamit. Mikor lehuppantam mellé, gyorsan becsapta a noteszt, és a táskájába süllyesztette. 

 – Mire használod ezt a hatalmas jegyzettömböt? – kérdeztem. Anya legyintett. 

 – Mindenféle dolgot felírok benne. Tudod, milyen feledékeny vagyok. Telefonszámokat, vagy akár kis jegyzeteket is készítek a kemping vendégeiről…Frau Hofer, duci, szőke nő, két gyerekkel. Így megjegyzem a nevét.

 – Aha – nem egészen hittem neki, de későbbre halasztottam a füzet rejtélyének megoldását. 

Anya a szomszédos városka tóparti kempingjében dolgozik, amolyan mindenes-féleként. Hivatalosan a kis irodában teljesít szolgálatot, de időnként találomra megbízzák olyan feladatokkal is, mint a gyerekfelügyelet, vagy a muskátli öntözés.

Lassan csipegettem a muffint (tényleg tökéletes volt), és hagytam, hogy az álom fokozatosan kiszálljon a szememből. 

 – Megint üzleti útra mész? – fordultam oda apához. A konyhaajtónak támaszkodva levette a szemüvegét és gondosan megtörölte, mielőtt válaszolt volna. A tekintete olyan bűntudatos volt, mint egy szomorú kiskutyáé.

 – Igen, ráadásul beláthatatlan időre. Sajnálom, nagyon úgy néz ki, hogy lemaradok a születésnapodról is. 

Megvontam a vállam. Talán még kisgyerek koromból maradt meg ez a szokása, hogy bocsánatot kért elmaradó szülinapi zsúrokról, mert körülbelül a tizenkettedik életévem betöltése után már egyáltalán nem érdekelt az egész felhajtás. 

 – Ha szeretnéd, előre odaadjuk az ajándékod – tette hozzá anya.

 – Könyv? – kérdeztem mohón. 

 – Könyvek – helyesbített apa mosolyogva. 

 – Ez esetben elfogadom az ajánlatot. Még a végén kifutnék az olvasnivalóból, mire visszajössz.

Apa amolyan “tudtam én” pillantást vetett anyára, majd kifordult a konyhából. Egy szépen becsomagolt dobozzal tért vissza. Feltéptem a papírokat, és kibontottam a kartondobozt. Egy komplett könyvsorozat pompázott benne.

 – McCullough Róma-sorozata – magyarázta apa.

 – Hát, ez nagyon klassz! Köszönöm! 

 – Észrevettem, hogy mostanában a történelmi regényeket bújtad.

Még jó, hogy nem látta, milyen könyveket olvastam lefekvés előtt. Nem hiszem, hogy a Napbarnított vágyak című szépirodalmi remekmű beleillene az édes kislányáról alkotott képbe… 

 – Köszönöm szépen – megpusziltam mindkettejüket. Anya szorosan magához ölelt, aztán kicsit távolabb tolt, és kritikus szemmel végignézett a ruháimon.

 – Nem gondolod, hogy ideje lenne nőiesebben öltözködnöd? Pár nap, és betöltöd a tizenhetet. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezt a bő pulcsit egy nagymamán láttam a városban legutóbb.

 – Semmi baj azzal, ahogy öltözik! – tiltakozott apa. Naná, mégis melyik apuka biztatja a tinédzser lányát, hogy kezdjen el olyan ruhákat aggatni magára, amik esetleg felkeltenék a hímneműek érdeklődését? Ezzel szemben anya, aki ízig-vérig nő volt, mindig igyekezett rám tukmálni egy-egy csinosabb felsőt, cipőt, vagy kiegészítőt. 

 – Lesz ma valami izgalmas a suliban? – kérdezte most, csillogó szemekkel. 

Nem egészen tudom, mit vár egy osztrák városka gimnáziumától, mindenesetre előszeretettel használja az “izgalmas” kifejezést a tanítás kapcsán. Mintha a suli csupa kaland és meglepetés lenne.

 – Szerdán biológia dolgozatot írunk. 

 – Óh – anyát szemmel láthatólag lelombozta a prózai válasz. – És mi a helyzet az osztálytársaiddal? Valami jó pletyka? Nincs egy helyes fiú sem, aki tetszene?

 – Anya, hagyj már… – elképesztő, hogy mindig itt kötünk ki. 

 – …vagy lány?

 Itt már csak egy gyilkos pillantást vetettem rá.

 – Ehhez a beszélgetéshez még túlságosan hétfő van.

Apa az órára pillantott, majd megköszörülte a torkát.

 – Ideje indulnom. Stefan felvesz a ház előtt. Nagyon vigyázzatok magatokra! Ha bármi furcsát észleltek, hívjatok fel.

Erre a különös elköszönésre az elmúlt hét évben szokott rá. Minden alkalommal, hogy egyedül hagy minket anyával, ezekkel a szavakkal búcsúzik tőlünk.

 – Oké – mondtam, és megöleltem. Apa csókot nyomott anya feje búbjára, majd felkapta a kabátját, a bőröndjét, és kilépett az ajtón. Egy pillanatra metszően éles, hideg szél süvített be az előszobából. Megborzongtam. 

 – Nem úgy tűnik, mintha valaha is véget érne az idei tél, mi? – kérdezte anya bánatosan. 

 – Nem igazán.

 – Ha már ajándék átadásnál tartunk… – anya felpattant, és eltűnt a hálószobájukban. Halk motoszkálás és szekrényajtó nyikorgása szűrődött ki az étkezőbe, mielőtt felbukkant volna egy rózsaszín papírba burkolt, puha kis csomaggal. – Ez az én ajándékom neked. Nyisd ki nyugodtan!

Feltéptem a csomagolópapírt. Egy bordó, végtelenül selymes tapintatú, hosszú ujjú felsőt tartottam a kezemben

 – Hogy tetszik? 

 – Gyönyörű! – feleltem őszintén. Aztán megpillantottam a kivágását. – Óh… merész.

 – Vedd fel, hadd lássam rajtad! 

 – Majd később, anyu. El kellene indulnom, különben lekésem a buszt. Nagyon szépen köszönöm!

 – Vigyelek el kocsival?

 – Nem kell, köszi. Megbeszéltem Katával, hogy a buszon találkozunk.

A tiltakozásra több nyomós okom is volt amellett, hogy az egyetlen barátnőm csatlakozni kívánt hozzám a suliba tartó járaton. Például, hogy anya néha rally versenyzőnek képzeli magát, engem pedig elfog a halálfélelem, mikor a nyálkás, hideg utakon száguldozik az ősöreg kocsinkkal. A második indokot legszívesebben nem is említeném, mert még az emléke is ciki. Apa néhány héttel ezelőtt elvitt a suliba autóval. Mikor kiszálltam, fennhangon (úgy, hogy ezt természetesen mindenki meghallotta a fél kilométeres körzetemben) így szólt: 

 – Legyen szép napod, Liesa! És ha bármelyik játszópajtásodat áthívnád, örömmel látjuk őket.

Igen, pontosan ezt a szót használta. Játszópajtás. Lángoló fejjel menekültem be a gimi kapuján – meg sem lepett volna, ha valaki utánam szól, hogy füstfelhők szállnak fel belőlem. 

 Figyelmen kívül hagyva anya csalódott arcát, a felsővel a kezemben fölszaladtam az emeletre, és a szemérmetlen ruhadarabot a szekrényem mélyére gyömöszöltem. 

» » » » »

A távolsági járat, ami az aprócska osztrák faluból a közeli kisvárosba tartott, minden egyes megállóval zsúfoltabb lett. Mikor az egyik párás ablaknak támaszkodva olvasni próbáltam, észrevettem, hogy egy hófehér hajú mamóka rosszalló tekintettel végigmér. A mellette ülő nénihez fordulva pont olyan hangosan szólalt meg, hogy hozzám is tökéletesen eljutott a mondanivalója:

 – Manapság már minden drogosnak megengedik, hogy felszálljon?

Szemügyre vettem a fekete kabátom, az alóla kilógó kopott farmert, és a több éves csizmámat. Az egy dolog, hogy anya nem tartja elég nőiesnek az öltözékem – na de hogy drogosnak nézzenek a buszon?! Lehet, hogy tényleg frissítenem kellene a ruhatáram? Nem volt egyszerű kérdés. A három dolgot, amivel a legjobban meg lehet kínozni, az alábbi sorrendben határoznám meg: 

1. Matek

2. Plázák

3. Magassarkú cipők, ünneplő ruhával kombinálva.

Belső vívódásomból osztálytársam, Kata megjelenése rángatott ki. Széles vigyorral integetve átfurakodott a nénikék között, és lezöttyent a mellettem szabadon álló ülésre. 

 – Jó reggelt! Tudtad, hogy a nyanyák az első ülésen arról beszélgettek, hogy hajléktalannak nézel ki?

 – Én lemaradtam ott, mikor még csak drogosnak neveztek. Tényleg ilyen szörnyű? – kérdeztem bánatosan.

 – Hát, nem ártana egy új kabát. Meg egy új csizma. A nadrág még úgy-ahogy elmegy.

Kata családja Magyarországról települt be Ausztriába még évekkel ezelőtt. Az akcentusát már alig lehetett kihallani, de annak idején csak nagy nehézségek árán tudott beilleszkedni az osztályba. Talán pont ez volt az oka annak, hogy mikor újdonsült diákként a gimi életébe csöppentem, rögtön a szárnyai alá vett. Ebbe a mai napig beletartozik a divattanácsadás (anya lelkes támogatásával), a közös tanulás, és az is, hogy időről-időre meghívót erőszakol ki nekem különböző társasági eseményekre. 

 – Valamelyik nap elmehetünk vásárolgatni kicsit – ajánlotta fel, miközben a telefonja kamerájában ellenőrizte a sminkjét. Kata rengeteg energiát fordít a stílusos megjelenésre, és ezt előszeretettel dokumentálja is. Ma például aprólékosan befonta világosbarna haját, és bordó sapkájához tökéletesen passzoló, leheletnyi rúzst kent fel. Finoman csücsörített, és lefényképezte magát. 

 – Köszi! Egyébként anya előzetes szülinapi ajándékként meglepett egy felsővel. Az egyetlen probléma vele, hogy óriási a dekoltázsa.

 – Remélem, azt húztad fel ma – emelte meg a szemöldökét.

 – Viccelsz? A viktoriánus korban azonnal elvitt volna a tüdővész, ha ekkora kivágással jelentem volna meg… napjainkban talán csak hazaküldenének a suliból, amiért belátnak a köldökömig.

 – Így hogyan várhatod el, hogy bármelyik srác felfigyeljen rád? 

 – Senkitől nem várok el ilyesmi – tiltakoztam sietve. Katának fogalma sincs róla, valójában mennyire irtózom attól, hogy bárki is “felfigyeljen” rám. Most csak hiszem is-meg nem is pillantást vetett rám, aztán legnagyobb megkönnyebbülésemre elterelte a témát.

 – Szerinted tényleg a tüdőgyulladásban haltak meg a legtöbben a viktoriánus korban?

 – Gondolom vagy abban, vagy valamilyen járványban.

A buszút maradék részében múltbeli éneink lehetséges elhalálozását vitattuk meg.  

 – Én a spontán öngyulladásra szavazok – Kata a sulihoz érve még egyszer megvizsgálta magát egy tükröződő felületben (jelen esetben egy ablakban).

 – Nekem tuti nem jutna ilyen dicsőséges halál. Valami undorító betegség végezne velem, mint a tífusz, vagy a kolera.

Filozofálásomat rövidre vágta, hogy barátnőm halk sikollyal a folyosó falára függesztett hirdetőtáblához ugrott, és kis híján torkon vágott a kinyújtott karjával.

 – Úristen! Ez ma van? 

 – Mégis mit értesz “ez” alatt?

Kata letépett egy sötétkék prospektust a tábláról, és az orrom alá tolta. Hurrá, újra itt a csereprogram! – hirdette egy indokolatlanul rózsaszín, csillámló felirat rajta. Most, hogy a lapra bámultam, felrémlett, hogy az egész suli hasonló plakátokkal volt telepakolva az elmúlt hónapokban. Igazság szerint sosem olvastam el, mi lehet rájuk írva. 

 – Csereprogram? Azt hittem, karaoke estre való felhívás, vagy ilyesmi – mondtam vigyorogva. Kata a kezembe nyomta a brosúrát. A kis papírt automatikus mozdulattal összegyűrtem, és a pulcsim zsebébe gyömöszöltem

 – Ha tudtam volna, hogy ma jönnek a cserediákok, egészen máshogy öltözök fel – kesergett.

 – Miért, mi bajod a ruháiddal? 

 – Egy átlagos hétfőhöz öltöztem, nem ahhoz, hogy elcsavarjam az egyik srác fejét. Tudod, hogy a bakancslistámon szerepel az, hogy rövid időre beleszeressek egy dögös külföldibe.

Ez nem vicc. Kata egészen pontosan eltervezte, hogy egyszer majd tiszavirág-szerelemre lobban egy vadidegen srác iránt, aki utána egy másik országba utazik, és ez vet majd szomorú véget a szenvedélyük lángolásának.

 – Előfordulhat, hogy egyikük sem lesz helyes.

 – Ne törd le az ábrándjaimat, Liesa! – parancsolt rám Kata, miközben beértünk a terembe.

Itt mint mindig, elváltak útjaink: ő a második sorban ült le, én pedig leghátulra surrantam. Szokás szerint elhelyezkedtem a terem sarkában, felhajtottam a pulcsim kapucniját, és előástam a magammal hozott könyvet. Innentől kezdve a külvilág általában megszűnt létezni a számomra. A mai nap azonban kivételt képezett. 

A terem ajtaja nagy dörrenéssel kicsapódott, és német tanárnőnk, Frau Heller masírozott be rajta. Igen, ő soha nem csak sétál: úgy vonul a folyosón, mint egy képzett katonatiszt, feszesen kihúzott háttal, szabályos léptekkel. Meglehetősen félelmetes nő. Az a legenda kering róla, hogy semmi nem kerülheti el a sasszemét: sem a súgás, sem puskázás, sem a telefon nyomkodása az órája alatt. Az egyik osztálytársam, Nik szerint Frau Heller az első biorobot prototípus, amit embereken tesztelnek. “Sajnos még nem tudták az érzelmeket is beprogramozni rajta”, mondta.

 – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – szólalt meg a biorobot csöndesen. Nem volt szükség rá, hogy kiabáljon. Amint belépett az ajtón, az egész osztályra néma csend borult. – Adam, vedd le a lábad a székről! Liesa, lehúznád a kapucnidat?

Behúzott nyakkal engedelmeskedtem. Frau Heller végigjártatta a tekintetét a termen (így méregetheti a sólyom is a szántóföldet maga alatt, miközben egerekre vadászik).

 – A mai óra elején két diáktársatok fog csatlakozni az osztályhoz. Viselkedjetek velük barátságosan, és segítőkészen. Három hónapig maradnak Ausztriában, rajtatok is áll, hogy pozitív tapasztalatokkal utazhassanak haza a program végén. A csereprogramunk keretében már több életreszóló barátság is született, remélem, ez idén sem lesz másként! 

Mintha Frau Heller kiszámította volna, hány másodpercig tartson a bevezető beszéde, az első óra kezdetét jelző csengő pont akkor visított fel, mikor elhallgatott. A tanárnőnek kérnie sem kellett, mind egyöntetűen elővettük a tankönyveinket és füzeteinket.

Alig kezdtünk bele az igevonzatok taglalásába, finom kopogás hangzott fel a terem ajtaján.

 – Tessék! – szólt Frau Heller. Az ajtó kitárult, és biológia tanárunk, Jacob Kreil (vagy ahogy általában hívtuk: Medve) dugta be a fejét rajta. 

 – Megérkeztek a cserediákok – jelentette be, majd az osztályra mosolygott – Sziasztok! 

 – Jó reggelt, Herr Kreil! – harsogtuk kórusban. Mind kedveltük Medvét. Hatalmas termete, brummogó hangja, és sűrűn göndörödő fekete szakálla ellenére egyáltalán nem ijesztő jelenség. Bármikor kenyérre lehet kenni egy kis könyörgéssel (a két héttel ezelőttre tervezett dolgozatot például már háromszor halasztottuk el).

Herr Kreil mögül két alak somfordált be a terembe, meglehetősen félénken. Egy fiú és egy lány. 

 – Viselkedjetek jól, srácok. És ne feledjétek, szerdán tényleg megírjuk végre azt a tesztet! – Medve ránk kacsintott, csöndesen mondott valamit Frau Hellernek, majd kicammogott a folyosóra. 

Ekkor az osztály teljes figyelme a cserediákokra irányult. Megborzongtam a rám törő emlékektől. Pontosan tudom, milyen harminc szempár kereszttüzében izzadni, és bemutatkozót rögtönözni magadról. Frau Heller azonban nem szándékozott a szükségesnél több időt vesztegetni rájuk az órájából.

 – Nos, új diáktársaitok itt Sam Peterson és Abigail Wilson. Az angliai Bath-ból érkeztek hozzánk, testvériskolánkból, a Saint Gergory’s Gimnáziumból.

Mintha valaki gyomorszájon vágott volna. A levegő kipréselődött a tüdőmből.

Tessék?! Ez valami rossz vicc? 

A szégyenlősen mosolygó cserediákokra bámulva a szívem hevesen dübörögni kezdett.