Liesa Maier
A következő napokban csak úgy repült az idő. Rufus továbbra sem volt hajlandó választ adni rá, hogyan bukkant fel a semmiből a vendégszoba közepén, helyette hagyta, hogy újabb és újabb elméletekkel álljak elő, amiket aztán részletesen megbeszéltünk. Szép lassan megalkottuk az időutazók képzeletbeli társadalmát, ahol a hedonisták és a történelmet megváltoztatni akaró, fontoskodó idővándorok közti konfliktus végül polgárháborúhoz vezetett.
Ezt követték az űrlény inváziós történetek, amelyek során a kíváncsi UFOk elragadták az embereket, aztán kiszámíthatatlan helyen és – időben visszasugározták őket a Földre. Előkerültek a térben való utazást segítő mágikus tárgyak, varázslatos ajtók, miniatűr robotok. Igazság szerint a nap nagy részében fogalmam sem volt a körülöttem zajló tanórákról, csak sodródtam az időben, egyik kitalált világból a másikba.
Rufusszal beszélgetni olyan volt, mintha mi ketten belefagytunk volna az időbe, minden és mindenki más rajtunk kívül pedig felgyorsulva pörgött volna tovább. A padunkat rendszeresen beborították a kitalált élőlényekről és helyszínekről készített rajzok és kusza jegyzetek. Egyik nap még ebédelni is elfelejtettünk.
Fogalmam sem volt róla, meddig húzódik majd a fantáziavilágaink építése, de valamiért az volt az érzésem, hogy ha Rufus beavat az igazságba, vége szakad a bolondozásnak. Időnként elgondolkoztam, hogy csak a képzeletem játszott-e velem azon a bizonyos estén, mikor látszólag a semmiből bukkant elő a vendégszoba közepén. Valahányszor kételkedni kezdtem azonban a saját épelméjűségemben, felidéztem, hogyan térdelt Rufus fájdalomtól eltorzult arccal a padlón, majd az óvatos villanást a szemében, mikor Abbyről és Samről kérdeztem.
Nem, ezeket nem csak én képzeltem, győzködtem magam. És kitalált történetek varázslókról, időutazókról meg vámpírokról ide vagy oda, egyszer úgyis ráveszem Rufust, hogy mondja el, mit titkol.
– Ma új elmélettel álltam elő! – mondtam vidáman, mikor egyik reggel kiléptünk a házunk ajtaján. Rufus félvállra vetette a táskáját és akkurátusan megkerült egy jókora tócsát.
Egy váratlan meleghullám hatására rohamléptekkel olvadásnak indult mindent. A fogyatkozó hótakaró alól kibukkantak az első gyenge virágok: csupa lila, sárga, meg fehér (sajnálom, én ennyire értek a növényhatározáshoz).
– És mi lenne az? Kíváncsian hallgatlak – felelte Rufus. A hangja azonban tökéletesen érdektelenül csengett. Már elég időt töltöttem el vele, hogy észrevegyem az apróbb változásokat is a viselkedésében. Alaposan szemügyre vettem, és rögtön feltűnt a sápadt arca, a sötét karikák a szemei alatt és a komor vonal a szája sarkában.
– Már megint nem aludtál jó tegnap – állapítottam meg tárgyilagosan. Úgy meredt rám, mintha bosszantaná a megfigyelésem.
– Ezt meg honnan veszed?
– Már ne is haragudj, de úgy nézel ki, mint a mosógépből előrángatott zokni. És hallottam, hogy lefekvés előtt körbe-körbe járkáltál a szobádban, pont mint mikor hozzánk költöztél.
Rufus felhorkantott, de nem cáfolta meg a szavaimat.
Néhány percig néma csendben gyalogoltunk egymás mellett, majd ugyanilyen hallgatagon várakoztunk a buszmegállóban. Mikor befutott a helyi járat, Rufus úgy iszkolt fel a lépcsőkön, mintha csak előlem menekülne.
Úgy döntöttem, inkább nem faggatózom. Ha el akarja árulni, mi nyomasztja, majd megmondja. Inkább tüntetőleg a fejembe nyomtam a fülhallgatómat, és jó hangosra feltekertem a legújabb kedvencemet. Rufus egy pillanatra összerezzent, mikor kívülről is tökéletesen hallhatóan feldübörgött a techno szám, de aztán csak elfordította a fejét. Biztos ez a műfaj sem tetszik neki, gondoltam szórakozottan.
– Hát veletek meg mi történt? – kérdezte Kata, mikor beléptünk az osztályterembe, és Rufus se szó se beszéd faképnél hagyott. Tanácstalanul bámultam, ahogy odaül Lena padjának szélére és csevegni kezd vele.
– Fogalmam sincs – mondtam őszintén.
– Összevesztetek valamin?
– Nem tudok róla. Már reggel ilyen furcsán viselkedett. Lehet, hogy megbántottam valamivel? – összeráncolt homlokkal próbáltam felidézni, kiválthattam-e valahogyan ezt a látványos rosszkedvet. Lena szinte dorombolt az elégedettségtől, amiért Rufus ilyen spontán módon beszélgetésbe elegyedett vele. Kata rosszallóan csóválta meg a fejét.
– Tipikus pasi. Állítólag nekik kellene férfiasan viselkedniük, de a többség pont olyan sértődékeny, mint egy óvodás.
A nap további része hasonlóan telt. Rufus ügyet sem vetett rám, csak jegyzeteket készített, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy szenvedélyes érdeklődést táplál a földrajz meg a fizika iránt. Kicsöngetést követően már azelőtt felpattant az asztal mellől, hogy kérdésre nyithattam volna a számat. Még Abbynek és Samnek is feltűnt osztálytársuk rosszkedve.
– Mit műveltél vele, Liesa? Olyan fejet vág egész nap, mint aki citromba harapott – viccelődött Sam az egyik szünetben. A gyomrom egy pillanatra görcsberándult. Szóval ennyire nyilvánvaló mindenki számára, hogy baja van valakivel – és az a valaki én vagyok?
» » » » »
Az utolsó órát követően félig-meddig arra számítottam, hogy Rufus azonnal kiront a teremből és a suli előtt cigiző osztálytársaimhoz csapódik. Legnagyobb meglepetésemre azonban megvárta, amíg én is összepakolom a tankönyveimet, és végig mellettem ballagott, miközben kisétáltam a buszmegállóhoz.
Mivel továbbra sem szólt egy szót sem, én nemes egyszerűséggel újra a fejembe nyomtam a fülhallgatót, és így szálltam fel a buszra. Mostanra már szabályosan felidegesített a furcsa viselkedésével. Talán egyszerűen bunkó, csak eddig nem mutatta ki, gondoltam morcosan.
Rufus perceken át komor arccal, sötéten bámult kifelé az ablakon, aztán hirtelen odafordult hozzám. Felvontam a szemöldökön, de nem nem vettem le a fülhallgatót a fejemről. Aztán láttam, hogy megmozdul az ajka, mintha mondana valamit.
– Hmm? Nem hallok semmit – feleltem, és leállítottam a zenét.
– Mit szólsz hozzá, ha nem megyünk egyből haza, hanem sétálunk kicsit az erdőben?
A nyakamba vettem a fülhallgatómat, és ügyetlenül leplezett szemrehányással néztem rá.
– Szóval akkor most meggondoltad magad?
– Ezt hogy érted?
– Mégis beszélő viszonyban vagyunk? – kérdeztem gúnyosan.
Rufus felsóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét.
– Ennyire nyilvánvalóan bunkón viselkedtem?
– Az nem kifejezés. Még Sam is észrevette.
– Nézd Liesa, én… sajnálom, ha elrontottam a napod – mondta kicsit esetlenül. Elhúztam a számat.
– Csak azt áruld el, mi bajod van. Mondtam, vagy tettem valamit, amivel kiérdemeltem, hogy így kezelj?
Rufus halkan, szinte már keserűen felnevetett.
– Nem, te nem tettél semmit, tényleg. Sétáljunk egyet és mindent megmagyarázok.
Egyre kevésbé értettem, hová akar kilyukadni, de nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság, így készségesen leugrottam a nyomában a buszról.
– Szóval, mi történt? – fordultam oda hozzá, amint a házunk közelében induló erdei ösvényre léptünk. – Rosszat álmodtál? Vagy egyszerűen csak bal lábbal keltél fel?
Rufus hangosan kifújta a levegőt.
– Emlékszel, mit mondtam neked korábban, mikor arról kérdeztél, hogyan bukkantam fel a vendégszobátok közepén… látszólag a semmiből?
A szívem kihagyott egy ütemet és kissé akadozva indult újra. Most jött el a pillanat, mikor végre őszintén beszél velem, gondoltam. Hiába vártam annyira, hogy valódi magyarázatot adjon a jelenségre, ebben a percben hideg futott végig a hátamon. Félek, mit fog mondani, döbbentem rá.
– Nem tudom, melyik verzióra gondolsz – motyogtam. A szám teljesen kiszáradt. – Hogy vámpír vagy, vagy hogy időutazó? Már annyi mindenről beszéltünk azóta…
Rufus belerúgott egy kőbe, ami messzire szállt az ösvényen, apró sárdarabokat repítve a levegőbe. Nagy levegőt vett, lassan kifújta, majd megállt és mélyen a szemembe nézett. Kicsit nehezemre esett a koncentrálás a sötét pillákkal keretezett, meleg barna íriszek láttán.
– Szeretném elmondani neked az igazat. Fogalmad sincs, mennyire – mondta halkan. – Emiatt vitatkoztam magammal egész nap. Nem akarok tovább titkolózni előtted, ugyanakkor ha te is tudod… ha beavatlak ezekbe a dolgokba… nem tudom, mi sülne ki belőle. Veszélyes is lehet.
– Szeretném, hogy beavass – vágtam rá habozás nélkül.
Rufus elfintorodott.
– Naná, hogy szeretnéd. Olyan kíváncsi vagy, amilyen csak egy ember lehet.
Gyanakodva meredtem rá.
– Megint valami “természetfeletti lény vagyok” dumával akarsz jönni nekem? Azt hittem, azon már túlléptünk.
– Hát, pedig pont ez lett volna a csattanó. De ha nem vagy kíváncsi rá…
– Hadd halljam! – képtelen voltam elnyomni a hangomban bujkáló gúnyt. Ezek szerint mégsem ma jött el az a pillanat, hogy őszintén beszéljen velem.
Rufus elfordult tőlem és tovább sétált az ösvényen. A tekintete egyfolytában a környező fákat fürkészte, mintha keresne valamit. Egyszer sem pillantott hátra, úgy tűnt, készpénznek vette, hogy úgyis a nyomában loholok. Bármennyire is idegesítő volt ez a gondolat, hallani akartam a mondanivalóját.
– Természetesen nem vagyok vámpír. Sem pedig időutazó. De akár az is lehetnék, mert épp úgy nem fogsz hinni nekem, ha elmondom az igazságot.
– Azért csak próbáld meg.
– Attól tartok, úgysem tudnád felfogni, mert nem úgy nevelkedtél, hogy higgy az ilyesmikben. És persze a korlátolt agyad sem segít sokat…
Kis híján hasra estem egy fatuskóban, ami korhadt levelek között bújt meg. Megtépázott méltóságom maradékát összeszedve visszavágtam:
– Most magyarázkodsz, vagy sértegetsz?
Rufus rosszkedve egy pillanatra elillant. Szemmel láthatólag szórakoztatónak tartotta a reakciómat.
– Alapvetően nem azért jöttem ide, hogy felvilágosító leckéket adjak olyan dolgokról, amiket te nem érthetsz. De el kell ismernem, kifejezetten érdekes kísérletnek ígérkezik, hogyan dolgozod fel a rád zúdított információt.
Úgy döntöttem, egyelőre nem foglalkozok vele, hogy “kísérletnek” nevezett, és a mondanivalója elejére koncentráltam.
– Mit értesz az alatt, hogy nem azért jöttél “ide”? Ausztriát? A csereprogramot?
Rufus kuncogott.
– Nem, a te világodat. Hogy is mondjam? Azt a dimenziót, amelyben az emberek élnek, így érthető?Bamba képpel néztem rá.
– Aha. Szóval szerinted több dimenzió is létezik.
Lehet, hogy Rufusnak teljesen elment az esze? Talán egy kezelés alatt álló pszichopata, aki szökésben van az intézetéből. A fent nevezett pszichopata derűs mosollyal nézett rám.
– Megpróbálom olyan egyszerűen elmagyarázni, ahogy csak lehet, de nem lesz könnyű. Biztos olvastál már olyan könyvet, vagy láttál olyan filmet, amelyben egyszerre több dimenzió létezéséről beszéltek. Nos, mi világoknak hívjuk őket.
– Világok… – ismételtem, a szót ízlelgetve. Egyszerre eszembe jutott a vízesés mellett folytatott beszélgetésünk. Akkor is kicsúszott valami Rufus száján a “világok teremtményeiről”.
– A különböző világok egymással szoros kapcsolatban léteznek, mint egy… mint egy többdimenziós, élő-lélegző puzzle. Ez a világ, amiben te születtél és felnőttél, a fű, a fák körülötted – Rufus széles mozdulattal keretbe foglalta a körülöttünk magasodó néma erdőt -, minden, amit te ismersz, az emberek dimenziója. Annyi a különbség, hogy a tiétekkel egy időben számtalan másik is létezik egyszerre.
– Aha, szóval ugyanebben a pillanatban a nyolckarúak világában valaki épp tüsszent, míg a háromlábúak világában valaki édesdeden szundikál?
– Pontosan.
Gyanakodva végigmértem.
– Te honnan tudsz ezekről a dolgokról, ha egyszer ember vagy?
– Erről majd később beszéljünk – felelte könnyedén. – Egyszerre egy sokk elegendő.
– Azt akarod mondani, hogy vannak velünk párhuzamos világok, ahol szintén emberek élnek?
Rufus megcsóválta a fejét.
– Maradjunk annyiban, hogy akad néhány ember, aki abban a különleges helyzetben lehet, hogy tud a többi világ létezéséről – hirtelen széles, jókedvű vigyor terült el az arcán. – Éppenséggel most már te is közéjük tartozol.
– Oké. Hadd gondolkozzak – a halántékomhoz szorítottam a kezem, és mély levegőt vettem. Teljesen megőrültem, ha egy pillanatra is elhiszem ezt az agymenést. – Ezt egészen könnyű lehet bizonyítani, nem? Ha igazat mondasz, hol van a többi dimenzió? Át tudunk pattanni csak úgy az egyikbe?
Rufus felnevetett.
– Ez azért egy kicsit bonyolultabb, mint gondolod.
– Akkor viszont már megint ugyanott tartunk, mint a vámpíros történetednél. Semmivel nem tudod bizonyítani, hogy igazat mondasz – tettem csípőre a kezem.
– Ó, egy szóval sem mondtam, hogy ne tudnám bizonyítani.
Rufus megszaporázta a lépteit, és én megint lemaradoztam mögötte.
– Most jössz, vagy nem? – fordult hátra. – Gyere, mindjárt odaérünk!
» » » » »
Rufus letért az ösvényről, és a fákat komótosan kerülgetve egyre beljebb sétált az erdőbe. Eszembe jutott, milyen meredten nézett valamit korábban a hóval lepett fenyők között. És mikor futni mentem, ő pedig egyszer csak felbukkant az erdő közepén…
– Nos, ahogy korábban mondtam, a világok egymással párhuzamosan léteznek. A kapcsolódási pontokon pedig átjárók találhatóak, amiken keresztül közlekedni tudunk – folytatta a magyarázatot Rufus, miközben egy keskeny vadcsapást követett. Egyenesen egy különös formájú szikláig gyalogolt. Egy tompa, durván faragott nyílhegyre emlékeztetett.
– Mint egy portál? – kérdeztem, és igyekeztem lépést tartani vele.
– Pontosan. Egész jól fog az eszed, Liesa!
– Kösz szépen. Talán mégsem olyan korlátolt az agyam, mint hitted – morogtam gúnyosan.
– Az átkelésnek természetesen vannak szabályai és feltételei… nem egészen úgy működik, mintha csak kinyitnánk egy ajtót, és besétálnánk rajta, de ezekkel most nem untatlak. A lényeg az, hogy az orrod előtt is van egy átjáró.
Rufus a szikla felé biccentett. Kinyújtottam a kezem és megtapogattam, hátha érzek rajta valami különlegeset. Valamit, ami elárulja, hogy egy másik világba nyíló kaput rejteget.
– Én semmit nem látok – mondtam gyanakodva. Félig-meddig még mindig arra vártam, hogy Rufus bármelyik pillanatban a hasát fogva kinevet, amiért egy percig is bevettem a szövegét.
– Az átjáró odafönt van – bökött a levegőbe Rufus. – Fel kell másznunk a sziklára, hogy átkelhessünk.
Összehúzott szemekkel vizslattam a levegőt a szikla felett, de csak a kék ég egy szeletét láttam a magasra nyúló fenyők csúcsai között. Lehet, hogy bevett valamit, amitől portálokat, meg különböző dimenziókat hallucinál? Én meg még adom is alá a lovat a hülye kérdéseimmel.
Ugyanakkor képtelen voltam elnémítani az apró hangocskát, ami azt suttogta: ez tényleg megmagyarázná, hogyan bukkanhatott fel látszólag az üres levegőből egyik pillanatról a másikra…
– Csak utánad – intettem előzékenyen. Figyeltem, ahogy Rufus két ruganyos ugrással máris a szikla tetejére kerül és lazán egyensúlyozva megáll a peremén.
Meg sem próbáltam utánozni (nem vagyok én kőszáli kecske), inkább a lehető legóvatosabban kapaszkodtam a nyomában. A mindent beborító nedves mohán jobbra-balra csúszkált a cipőm, a mozdulataimban nem volt semmi kecsesség, de feljutottam. Óvatosan kihajoltam oldalra, hogy felmérjem, mennyire lehet messze a föld a szikla peremétől. Annyira nem voltunk magasan. Mi lehet a legrosszabb, ami történik, ha leesek innen?
Egy percre se hidd, hogy nem fogod kitörni a bokádat, szólalt meg újra a realisztikus kis hang a fejemben.
– Ugye ez nem valami rossz vicc, Rufus? Ha az lesz a slusszpoén, hogy leugrasz a szikla tetejéről és felkiáltasz, hogy tádááám, ez egy másik világ, én nem is tudom, mit csinálok veled.
– Ez egyáltalán nem vicc. És ne aggódj, majd én vigyázok rád, Liesa – ígérte ünnepélyes arccal.
– Biztos vagy benne, hogy itt van ez az “átjáró”? Még soha nem kerültem át másik dimenziókba egy erdei kirándulás során – tettem hozzá kételkedve.
– Akkor épp itt az ideje.
Rufus kinyújtotta felém a kezét. A szája sarka szokás szerint legörbült mosolygás közben. Habozva méregettem. Túlságosan is jól emlékeztem rá, milyen az, mikor döbbenten elrántja a kezét, ha összeér a csupasz bőrünk.
– Nem bánod, ha hozzád érek? – kérdeztem végül halkan.
Rufus szeme megrebbent, mintha valami sötét titkon kaptam volna rajta.
– Szóval észrevetted, hogy furcsán reagálok, mikor megérintesz – nem kérdés volt, inkább megállapítás.
– Eleinte azt hittem, hogy undorodsz tőlem. Aztán arra gondoltam, hogy valamiféle érintésfóbiád van…
– Egyáltalán nem undorodok tőled. Sajnálom, hogy azt hitted.
Rufus a tenyerébe fogta a kezem. Éreztem, ahogy remegés fut át a karján, mikor az ujjaink összekulcsolódtak. A bőröm furcsán felizzott azon a ponton, ahol egymáshoz értünk. Olyan volt, mintha egy aprócska napot préseltünk volna a tenyerünk közé.
– Te nem érzed? – kérdezte Rufus halkan. – Valahányszor megérinted a bőröm, olyan, mintha elektromos áram futna át rajtam.
– Ó… – az arcomat és a nyakamat elöntötte az ismerős forróság. – Ez egyszerre hangzik jónak és rossznak. Kellemetlen? Lehet, hogy a műszálas pulóverek miatt van?
– Inkább csak furcsa – halványan elmosolyodott, aztán a szemembe nézett. – De majd uralkodok magamon. Szóval, készen állsz? Mehetünk?
– Azt hiszem. Nem tudom. Nagyon hülyének érzem magam, amiért elhiszem neked, hogy egy szikla tetejéről kerülünk majd át egy másik dimenzióba.
– Csak ne engedd el a kezem – mondta Rufus. – Lehet, hogy kicsit kellemetlen lesz az átkelés.
– Figyelj, ha ez az egész arról szólt, hogy megszivass, ne nevess ki, amikor… – kezdtem, de belém szorultak a szavak. Rufuselőrelépett, egyenesen a semmibe, és magával húzott engem is.
Behunytam a szemem.
(…) folytatás hamarosan!
A többi fejezet itt érhető el: Világokon át
Write a comment