Liesa Maier
Egy vaksötét folyosón álltam, csak egy vibráló, törött burájú lámpa adott valamennyi fényt.
– Semmi keresnivalód itt – szólalt meg egy rekedt hang a hátam mögött. Sarkon pördültem, és elakadt a lélegzetem a rémülettől. Sam volt az. A gyér világítás éles árnyékokat rajzolt az arcára. Volt valami különös a viselkedésében – hidegnek és számítónak tűnt.
– Fogalmam sincs, hogy kerültem ide – akartam mondani, de nem jöttek a számra a szavak. Úristen, megnémultam?
Sam lassú, kimért léptekkel elindult felém. Hátrálni kezdtem, egyenesen a sötétségbe.
– Hiba volt belekeveredned ebbe, Liesa Maier – mondta Sam fenyegetően. – Nem engedem, hogy tönkretedd a programot, akármilyen befolyásos felmenőid is vannak.
Hideg borzongás futkosott a hátamon a hangjától. Megperdültem, és futásnak eredtem a fekete folyosón. Nem láttam, merre szaladok, csak rohantam, levegő után kapkodva. Sam utánam eredt. Hallottam, ahogy a léptei csattannak a talajon a hátam mögött.
Valami halkan kattant a fejem felett, és fény száguldott végig a folyosó falán. Egyszer csak rájöttem, hogy egy alagútban rohantam eddig, ami egy napsütötte tisztásra vezet.
– Állj félre, Liesa! – kiáltott rám Sam. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, egy pisztoly van a kezében.
Az alagút végén Rufus várakozott.
– Vigyázz! – próbáltam figyelmeztetni, de még mindig képtelen voltam megszólalni.
– Tűnj el az útból, Liesa! – sziszegte Sam. Utolért, és belemarkolt a vállamba.
– Rufus, fuss! – krákogtam rekedten. Sam célzásra emelte a pisztolyt.
Rufus csak kitárta a kezét, és mosolygott.
Levegő után kapkodva riadtam fel az éjszaka közepén. A takaróm teljesen az arcomra csavarodott, mint valami fojtogató óriáskígyó.
Biztosan ezért álmodtam össze ezt a nagy marhaságot, gondoltam. A szívem azonban zaklatottan dübörgött, és tökéletesen ébernek éreztem magam. Képtelen lettem volna csak úgy visszaaludni.
Felkapcsoltam a kislámpámat, és előhalásztam az esti olvasmányomat (a Napsütötte vágyakat). Pont akkor hagytam abba lefekvés előtt, mikor Angélica Lima Delgado rajtakapta Clarissa Álvarezt és Raul Castro de Matost az ágyban.
Ezúttal azonban még ez a kis butuska szerelmi történet sem tudott lekötni. A gondolataim folyamatosan Rufus és Sam tegnapi szóváltása felé kalandoztak. Mit érthetett Sam azalatt, hogy nem fogja hagyni, hogy Rufus tönkretegye a programot? Meg hogy “rajta tartja a szemét”? Kik lehetnek Rufus “befolyásos felmenői”? Egyáltalán, milyen tinédzser használ ilyen szavakat?
Csak azért tűnik ez az egész annyira furcsának, mert túl sok krimit olvasok, és egy paranoiás apával élek egy fedél alatt, szögeztem le magamban. Holnap reggel, egy kis napfényben és egy bögre kávéval biztosan máshogy látom majd a helyzetet.
Azonban nem lett igazam. Érzésem szerint körülbelül tíz perc alvás után, karikás szemekkel, és gyilkolásra kész hangulatban vánszorogtam le a nyikorgó lépcsőkön. A konyhában fogvacogtató hideg fogadott.
– Jó reggelt, kicsim! – rikkantotta anya. Három pulcsit, és legalább annyi zoknit viselt. – Csak nem leszel beteg? Nagyon sápadt vagy.
– Mmpfm – morogtam, és a kávégéphez vonszoltam magam.
– Rossz hírem van – mondta anya bűntudatos arccal. A mosogatógép ekkor halálhörgéshez hasonló hangon nyöszörögni kezdett. Anya odaszaladt, és megtámasztotta a fenekével. A hang abbamaradt.
– Mi a rossz hír? – kérdeztem gyanakodva.
– Nos… több is van. Kezdem a legkisebbel. Elfogyott a kávé.
Néma csöndben bámultam rá. Anya felbátorodva folytatta a listát:
– Úgy tűnik, a mosogatógép az utolsókat rúgja. Ha hallod, hogy így nyikorog, ki kell támasztani, különben nem folytatja a programot. És apukád is hívott. Mégsem ér haza a hétvégére.
Felsóhajtottam.
– Ó, és nagyon úgy tűnik, hogy a fűtés is megadta magát. Délután korán végzek a kempingben, begyújtok a kandallóba, hogy ne fagyjunk halálra. Hívtam a szerelőt, de péntek előtt nem tud kijönni…
Megsajnáltam anyát. Olyan szomorúan festett, ahogy nagy, bánatos szemekkel pislogott rám a többrétegű ruházata alól. Erőt vettem magamon, és kierőszakoltam egy mosolyt.
– Legalább a suliban meleg van, és kávét is lehet venni.
Anya hálásan bólogatott.
– Én megmondtam apádnak, mikor ideköltöztünk, hogy jobban járnánk egy lakással, de nem, ő ezt az őskövület házat akarta, mert “olyan romantikus”. Most meg minden hónapban ki kell javítani rajta valamit. Öltözz fel rendesen, kicsikém! Egész éjjel esett a hó.
Elhúztam a konyhában lógó függönyöket.
– Hűha!
A világ teljesen megváltozott az éjszaka leple alatt. Mindent puha, makulátlan hótakaró fedett be, amely narancsos-arany fénnyel szikrázott, ahogy rávetült a felkelő nap. Még most is tétován szállingóztak a pelyhek az égből.
– Milyen gyönyörű! – sóhajtottam fel őszinte csodálattal.
– Reménykedtem benne, hogy tanítási szünetet rendelnek el nektek, de már fél órával ezelőtt körbejárt egy hókotró – lépett oda mellém anya, és szórakozott mozdulattal fonogatni kezdte a hajam. Gyorsan kihúztam a tincseket a kezéből.
– Tudod, hogy nem szeretem, ha piszkálják a hajam – mentegetőztem. Oda sem nézve kontyot csavartam a fejem tetejére.
Anya megvonta a vállát, és előhalászta a kocsikulcsot a zsebéből.
– Elviszlek a suliba. Inkább ne buszozz ezeken a jeges utakon.
Mondtam már, hogy anya szereti úgy nyomni a gázt, mint egy autóversenyző? Általában visszautasítom a fuvarozásra vonatkozó ajánlatát, de úgy éreztem, a borús napkezdés után ráférne egy kis boldogság-löket. Ha pedig ehhez az szükséges, hogy felbőgesse a jó öreg autónk motorját, ám legyen…
» » » » »
Aznap reggel a terem egy megzavart hangyabolyhoz hasonlított. Az osztálytársaim egymás hegyén-hátán üldögéltek, ki a padokon, ki a székeken. A társaság nagy részének vizes volt a haja és a kabátja, a padlón kis tócsákat képzett az olvadt hó. Sam pont akkor nézett fel, mikor beléptem az ajtón. Elmosolyodott, és integetett.
Bizonytalanul visszaintettem.
– Szia, Lies! Beteg leszel? Kicsit zöldes az arcod – Kata elindult felém, de inkább megtorpant és tisztes távolságból méregetett.
– Anya hozott a suliba és azt hittem, hogy összehányom magam a huszadik kanyar után.
Óvatosan belekortyoltam a gimis automatából hozott kávémba.
– Most mondd meg, mi ez a káosz? Mindenki megőrült, csak azért, mert esett egy kis hó. Az osztály fele még most is kint hógolyózik az udvaron, mint a dedósok – Kata finomodva végigsimított a pulóvere ujján.
Tudtam, hogy ő aztán sosem venne részt egy kiadós hócsatában. “Olyan vagyok, mint egy macska, utálom az esőt, a havat, meg a hideget”, mondogatta időnként.
– Készültél a dolgozatra? – kérdeztem, miközben letelepedtem a padomhoz.
A mellettem álló szék üres volt.
– Nem igazán… szerintem még egyszer rá tudnánk venni Medvét, hogy elhalasszuk.
– Kizárt! Többször már nem maradhat el.
– Akkor majd puskázok – vigyorgott Kata magabiztosan. Irigyeltem. Én túlságosan is nyuszi vagyok a puskázáshoz.
Kinyitottam a biológia könyvem, de közben alattomban körbepillantottam a teremben. Abby fél kézzel a haját fésülgetve beszélgetett egy csapat lánnyal, akik időnként hangosan vihogni kezdtek. Sam két sráccal, Adammel és Lukas-szal vitatkozott (fogalmam sincs, mi lehetett a téma, de egyszer csak fölkiáltott: “mondom, hogy a kerékcsapágy volt!”). Rufust nem láttam sehol.
A gyomrom egy pillanatra görcsösen összerándult, ahogy az álmom részletei felelevenedtek.
Meséljem el Katának a tegnapi jelenetet?
A tekintetem a tankönyv lapjaira szegeztem. Mégis mit mondanék, mi történt? Sam furcsán viselkedett, és fenyegetően beszélt Rufusszal? Most már biztos, hogy kezd rám ragadni apa paranoiája…
A terem ajtaja ekkor nagy lendülettel kicsapódott, és hűvös légáramlat söpört végig a helyiségen.
– Csukd be az ajtót, mert bejön a hideg! – sikította Sophie.
– Nem a hideg jön be, hanem a meleg megy ki – okoskodott Martin, az osztály ügyeletes kockája.
Még a nagy zsibongáson is áthatolt azonban egy izgatott kiáltás:
– Szia, Rufus!
Felkaptam a fejem. Lena (a pláza-járat egyik tagja) fölpattant a helyéről, és kaszáló mozdulatokkal integetett a terembe lépő fiú felé. Rufus haját sötétre áztatta az olvadt hó, a szemei szinte szénfeketének tűntek, ahogy a terem világítása árnyékokat vetett a szemöldöke alá. Lassú mozdulattal letekerte a nyakában lógó sálat, és körbenézett. A tekintetünk összeakadt.
Most biztosan azt hiszi, hogy valami fura szerzet vagyok, akinek nincs jobb dolga, mint őt bámulni, gondoltam, és éreztem, hogy az arcomat elönti az ismerős, szégyenlős forróság. Gyorsan félrenéztem, és újra a biológia könyvre meredtem.
– Nik nem jön ma suliba, úgyhogy ülhetsz itt. Nem kell a leghátsó sorban kuksolnod – paskolta meg Lena a mellette álló üres széket. Rufus habozott egy kicsit, majd a földre dobta a táskáját, és lezöttyent a lány mellé.
– Miért is ne – mondta.
Kata meg sem próbálta leplezni a felháborodását.
– Mégis mit akar ezzel elérni? Komolyan mondom, ez olyan gyerekes. Azt hiszi, hogy majd annyira megtetszik Rufusnak, ha mellette ül?
– Fogalmam sincs – motyogtam. A magam részéről hálás voltam Lenanak, amiért maga mellé csábította az angol cserediákot, az őt körülvevő rejtélyekkel együtt. Kata még mindig olyan arccal bámulta a pláza-járatos barátnőjét, mint aki komolyan fontolgatja, hogy számon kéri rajta az ülésrendbe való beleszólást. Gyorsan a biológia könyvre böktem az ujjammal.
– Reménytelenül hülye vagyok. Esküszöm, vagy ötször elolvastam ezt a részt tegnap. Hogyhogy nem emlékszem a felére?
Katát azonban nem lehetett ilyen egyszerűen leszerelni.
– Odamegyek – döntötte el fennhangon.
A felharsanó csengővel szinkronban azonban Herr Kreil is beviharzott.
– Tanár úr! Azt szerettem volna megkérdezni… – kezdett bele Sophie nyomban a szokásos dolgozat-elhalasztó mondókába. Medve tüntetőleg befogta a fülét.
– Nem, nem, drágáim! Több könyörgést, meg kifogást nem hallgatok meg. Eddig, és ne tovább! A dolgozatot megírjuk, és kész. Adjátok tovább a lapokat. Harminc perc áll a rendelkezésetekre. Ha a cserediákjaink is szeretnék kitölteni a tesztet, nekik is tudok adni egy-egy példányt.
Abby feszesen kihúzta magát.
– Szívesen próbára tesszük magunkat, tanár úr!
Észrevettem, hogy Rufus a kezébe temeti az arcát, mint aki nem akarja elhinni, amit az imént hallott.
A teszt – áldja meg az ég Herr Kreil vajszívét – nem volt vészes. Mivel egy korábbi óráján kifejtette, hogy a keringési rendszer “halálos izgalomba hozza” (szó szerint idéztem), tartottam tőle, hogy túlságosan részletes kérdéseket fog feltenni, de kellemes meglepetést okozott.
Rufus pár perc alatt kitöltötte a feladatlapot, és utána látványosan unatkozva hintázott a székével.
Felvágós, gondoltam. A tekintetem Samre és Abbyre siklott. Ők is szinte azonnal végeztek a teszttel, Herr Kreil legnagyobb örömére. Azonnal neki is állt kijavítani a dolgozataikat, fennhangon dicsérve a cserediákok biológia tudását.
» » » » »
Kicsöngetés után a folyosó felé indultam, de Kata az utamba állt. Egy narancsot görgetett a kezében, és közben angyali arccal mosolygott. Pont Lena és Rufus padja mellett cövekelt le.
– Neked hogy ment a teszt, Lies?
– Egész jól. Neked? – feszengve próbáltam megkerülni barátnőmet, de esze ágában sem volt átengedni.
– Szerintem… – kezdett bele Lena, de Kata nem hagyta szóhoz jutni. Úgy fordult, hogy Lena felé a hátát mutassa, mintegy kirekesztve őt a beszélgetésből.
– Én puskáztam, úgyhogy jól sikerült. Rufus, jól láttam, hogy ti is megírtátok a dolgozatot?
– Igen. Könnyű volt – mondta fölényesen.
A szám elé emeltem a kezem, és hangos köhintésnek álcázva megjegyeztem: – Okostojás!
Rufus felnevetett.
– Van valami biológia tagozat a Saint Gregory’s-ban? – kérdeztem.
– Nem, miért?
– Csak mert… – egyszerre baromi nagy hülyeségnek tűnt, amiért feltettem ezt a kérdést -, olyan könnyen megoldottátok a feladatokat.
– Ugyan, Lies, ezek a srácok mind éltanulók. Nem hallottad, mennyit dumált Frau Heller arról, milyen különleges ez a program? – vágott közbe Kata. – Lefogadom, hogy nem akárki kerül be.
Rufus a szeme sarkából nézett rám, miközben barátnőm magyarázatát hallgatta. Megint az a huncut csillogás játszott a tekintetében, mint tegnap délután. Mint aki nagyon jól szórakozik egy viccen, amit csak ő érthet.
– A barátnődnek igaza van. Mind jó tanulók vagyunk. Különösen Sam és Abby.
– Mi van velem? – Abby szinte a semmiből tűnt fel. Megint sötétzöld pulcsit viselt, talán mert az harmonizált a szemeivel. – Rufus, csak nem kibeszélsz a többieknek?
A hangja valamiért hamisan csengett, miközben megveregette az osztálytársa vállát. Rufus lerázta magáról Abby kezét.
– Ne aggódj egy percet sem. Arról beszéltünk, milyen jó tanuló vagy.
– Sam és én jobban tesszük, ha nem tévesztünk szem elől. Még a végén más titkokat is kifecsegsz rólunk – viccelődött Abby. A szája azonban szigorú vonallá préselődött.
Eva Maier
A házunk ajtaja előtt álldogáltam, és egyik lábamról a másikra hintáztam, hogy lerázzam a csípős hideget. A havazás délután még jobban felerősödött, ezért a főnököm korábban bezárta az aprócska büfét, és az ügyintézőket is hazaküldte. Amúgy sem volt semmi dolgunk – az időjárás mindenkit elrettentett a kempingezéstől.
Nem kellene, tényleg nem kellene, gondoltam, miközben a táskámban turkáltam. De egyszerűen nem tehettem róla: majd’ meghaltam egy cigiért.
Ha ezt Luc Liesa látná!
Rátaláltam a Marlboros dobozra, kihalásztam egy szálat, és meggyújtottam. Ezt a szokást képtelen voltam levetkőzni az elmúlt években: valahányszor aggodalmaskodtam, csak a cigarettázás nyújtott kis megnyugvást.
Napok óta görcsberándul a gyomrom, ha Peterre gondolok. Utálom, mikor hosszabb időre elutazik. Hét éve minden alkalommal, hogy egyedül hagy minket Liesával, ezekkel a szavakkal köszön el: “Nagyon vigyázzatok magatokra! Ha bármi furcsát észleltek, hívjatok fel.” És rá ki fog vigyázni? Mi lesz, ha megint…
Nem, ilyesmire gondolnom sem kellene, mondtam magamnak szigorúan. Az aggodalmaskodástól egyébként sem jutunk előre. Inkább be kellene hordanom tűzifát a kandallóhoz, hogy ne fagyjunk halálra, meg a szerelőt nyaggatni, hátha mégis ki tud jönni már holnap. És Liesa születésnapja pont vasárnapra esik. Hiába adtuk oda előre az ajándékait, mégis illendő lenne legalább egy tortát sütni, meg gyertyát gyújtani…
Elnyomtam a cigarettát, és beléptem a házba. Brrr, nincs sokkal melegebb, mint odakint!
A gondolataim megállás nélkül cikáztak, miközben felsétáltam az emeletre, és szórakozottan összeszedtem Liesa szétdobált ruhadarabjait.
Még egy év, és tizennyolc lesz. Akkor aztán tényleg nem kerülhetjük el a magyarázatot a költözködésről, meg az egész életünket behálózó rejtélyekről. Elhinné vajon? Hiszen én is kinevettem Petert annak idején… hogyan fogjunk hozzá? Van értelme egyáltalán mindenbe beavatnunk? Talán jobban járna egy kegyes hazugsággal.
Szórakozottan kiürítettem a farmerek és pulcsik zsebeit, mielőtt a szennyesbe dobtam volna őket. A lányunk már kész felnőtt, de azt még mindig nem tanulta meg, hogy az összegyűrt zsebkendőket, meg papírfecniket ne hagyja a ruháiba gyömöszölve.
Drága Liesám, vajon boldog lehet? Soha nem beszél arról, hogyan érzi magát. Olyan magányosnak tűnik, állandóan a könyveket bújva… legalább az a magyar kislány, Kata barátkozik vele, és időnként meglátogatja. Ez is a mi hibánk, ebben biztos vagyok. Évek óta hazugságok között él, menekülésre készen. Nem csoda, hogy senkit nem akar közel engedni magához.
Egy nagyobb, sötétkék papír hullott ki az egyik pulóver zsebéből. Lehajoltam érte, és széthajtottam.
– Hurrá, itt a csereprogram? – olvastam fel fennhangon a cifra betűkkel nyomtatott címet. – Hogyhogy nem szólt róla?
Végigfutottam a brosúra szövegén, és egyből rá is találtam a magyarázatra. Hát persze. A szívem nagyot dobbant, mikor megpillantottam a cikornyás betűkkel írt szót: Bath.
“Ha bármi furcsát észleltek, hívjatok fel” – mondta Peter.
A papír megremegett a kezemben.
Write a comment