Rufus Travers
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, Frau Heller! – csicseregte Liesa édesanyja, és megszakította a hívást. Képtelen voltam rá, hogy elfojtsak egy kárörvendő mosolyt, ahogy elképzeltem, milyen arcot vághat most a tanárnő. Minden bizonnyal egy hajszál választja el attól, hogy felrobbanjon.
Rufus Travers meglép a neki kijelölt diákszállóról, és egy osztálytársánál tölti a hétvégét. Sam, Abigail, vagy a programot vezető tanárnő felügyelete nélkül… botrány! Hú, lesz még ebből eligazítás hétfőn!
– Látod, Lies, igazam lett. Frau Heller nagyon boldognak hangzott, hogy elhozzuk Rufust abból a kihalt épületből – fordult hátra Eva.
Kicsit nyugtalanító volt, hogy a gázról egy pillanatra sem vette le a lábát. Akkor sem, ha épp nem a következő kanyart nézte, vagy mikor a telefonját a válla és a feje közé szorítva próbált beszélni.
– Nagyszerű – mormolta Liesa. – Inkább az utat figyeld!
– Hopp, látod azt a nagy, fekete kutyát, Rufus? Wolfie-nak hívják, és állandóan szabadon kóborol.Te nem félsz a kutyáktól, ugye? Liesa kisgyerekként rettegett minden állattól, ami a térde fölé ért, vagy ami gyorsabban mozgott nála. Emlékszel, kicsim, mennyire megrémültél attól a nyuszitól, amit a szomszéd gyerekek kaptak? Szegénykém, majdnem elsírta magát, sikítva menekült a kertből.
Hátrapillantottam. Liesa képe olyan vörös színben pompázott, mint egy érett paradicsom.
– Jesszusom, anya, ne égess már… – nyögte ki, és a tenyerébe temette az arcát.
– Ez egyáltalán nem ciki. A nyulak félelmetesek. Főleg a fehérek, a piros szemükkel – szóltam hátra a vállam felett. Hallottam, hogy Liesa halkan felhorkant, mint aki a nevetését fojtja vissza.
A kocsi sikongó kerekekkel bevágódott az utolsó nagy kanyarba, aztán komótosan feldöcögött egy szűk kis úton. Végül egy aprócska, favázas ház előtt parkolunk le.
– Íme, szerény hajlékunk – intett maga elé Eva.
Az autóból kiszállva akkora lendülettel vágta ki a bejárati ajtót, hogy a falról bánatosan peregni kezdett a vakolat. Észrevettem, hogy Liesa már-már bűntudatosan összerezzen, mintha az ő hibája lett volna.
– Fáradj beljebb, Rufus! – kiáltotta Eva lelkesen. – Liesa majd mindent megmutat. Én addig beizzítom a sütőt. Mekkora szerencse, hogy valamiért két pizzát vettem! Mintha csak valami hatodik érzék vezérelt volna…
A szűk előszobában takaros rendben sorakozó csizmák és kabátok fogadtak. Megfigyeltem, hogy Liesa akkurátusan felakasztja a dzsekijét, elteszi a cipőjét, és papucsba bújik, míg Eva nemes egyszerűséggel berontott a konyhába, vizes lábnyomokat hagyva maga után.
– Ha fázik a lábad, hagyd magadon a bakancsod – mondta Liesa csöndesen. – Csak apa miatt szoktunk rá, hogy azonnal levesszük a cipőnket. Azaz, én rászoktam.
– Nem fázok.
Lehúztam a cipőm, és a bőröndömet magam után vonszolva követtem a házba.
– Lies, mutasd meg Rufusnak a vendégszobát, rendben? Sőt, akár az egész házban körbevezetheted! – kiabálta Eva. Különös, nyöszörgő hörgés szűrődött ki a konyhából, amit fojtott hangú káromkodás követett.
– A mosogatógép – magyarázta Liesa. – Egyébként ne aggódj, a házunk nem éppen egy palota, úgyhogy hamar megleszünk a túrával. Szóval, innen nyílik a nappali és a konyha, az pedig anyáék hálószobája. A vendégszoba az emeleten van.
A szűk lépcsősor alján megtorpantunk. Liesa rám sandított.
– Segítsek a bőrönddel?
– Elbírom, köszi.
A lépcsők panaszosan nyikorogtak, ahogy fellépdeltünk rajtuk. A házbemutató valóban nem tartott sokáig: benéztünk az emelet bal sarkában megbúvó a fürdőbe, majd Liesa kitárta a vendégszoba ajtaját.
A meglepetéstől egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Ezt nem hiszem el, gondoltam. Ha Frau Heller tudná, mit rejtegetnek itt, a saját kezével rángatva el ebből a lepukkant házból.
Újra körbefuttattam a szemem a szobában, és alig tudtam elnyomni egy diadalittas mosolyt.
Ez mindent megváltoztat.
Liesa Maier
Rufus megállt a küszöbön és körbepillantott a helyiségben. Először nem tudtam volna megmondani, miért tűnik furcsának a viselkedése, aztán rájöttem. Olyan volt, mintha keresne valamit. Az állkapcsa megfeszült, a szemei összeszűkültek, miközben átfésülte a terepet.
– Jó lesz? – kérdeztem elbizonytalanodva. – Nem túl nagy szoba és tele van mindenféle limlommal. Sajnálom, nem vártunk vendégeket… de holnap rendet rakhatunk.
– Nem, mármint úgy értem, hogy tényleg nagyszerű. Ne aggódj a felhalmozott dolgok miatt. Ez a szoba ezerszer otthonosabb, mint a diákszálló.
A tekintete továbbra is fel-alá cikázott, végül megállapodott az ablakon.
– Keletre néz, úgyhogy érdemes behúzva tartani a függönyöket, ha szeretsz sokáig aludni. A hegyek miatt persze árnyékban van a ház jó darabig – azon kaptam magam, hogy össze-vissza fecsegek, pedig megfogadtam, hogy a szükséges minimumnál többet nem akarok beszélni vele.
Rufus lefektette a bőröndjét az ajtó mellé, majd egy kis félkört leírva a szobában az íróasztalhoz ment. Odakint már teljesen besötétedett, az ég koromfekete volt.
– Pakolj ki nyugodtan, szólok, ha elkészült a vacsora – hátrálni kezdtem a folyosó felé. – Anya nem a konyhaművészetéről híres, de a fagyasztott pizzát nehéz elrontani.
Rufus féloldalas mosollyal biccentett.
– Köszönöm.
– Hát, akkor majd bekopogok, ha mehetünk enni – motyogtam, majd kislisszoltam a szobából és gyorsan becsuktam az ajtót magam mögött. Egy pillanatra nekitámaszkodtam a falnak. Szinte zúgott a fülem, ahogy megpróbáltam végiggondolni az elmúlt órákban pörgő eseményeket. Mi történt a poros, nyugodt, észrevétlen életünkkel?
Minden bizonyíték arra mutat, hogy az anyám egyszerűen megőrült, és eldöntötte, hogy felrúgja az elmúlt években fölállított szigorú szabályokat. Egész eddig azt hallgattam, hogy maradjunk észrevétlenek, unalmasak és jellegtelenek, különben ki tudja, mi történik. Ehelyett most befogadunk a házunkba egy Bath-ból érkező cserediákot, akinek a saját osztálytársa is attól fél, hogy majd tönkreteszi a programot?
És aki – nem mellesleg – úgy néz ki, mintha valami álruhás filmsztár lenne, tettem hozzá magamban.
Végtelenül lassan learaszoltam a szomorúan nyikorgó lépcsőkön. A mosogatógép élet-halál harcot vívott az konyhai edényekkel, a sütőből pedig egy kis füst kígyózott ki. Az ablakokat vadul ostromolta a kint hulló jeges-havas dara, a süvítő szél furcsa, huhogó hangon vonyított a kéményben.
– Kicsit megégett a pizza – pihegte anya, vadul legyezve a konyha levegőjét maga előtt -, de szólj Rufusnak nyugodtan, hogy lassan jöhet vacsorázni. Segítesz megteríteni?
Legalább abban biztos lehetek, hogy a srácnak esze ágában sem lesz nálunk maradni.
A gondolat azonban egyáltalán nem volt olyan megnyugtató, mint vártam.
» » » » »
Különös érzés volt úgy felkelni, hogy tudtam, a mellettem lévő szobában alszik valaki. Hiába, hét éven át nem fogadtunk vendégeket. Egészen elszoktam a gondolattól.
Előző este, még mielőtt álomba merültem volna, hallottam, hogy a parketta meg-megreccsen, mintha Rufus nyugtalanul föl-alá járkált volna. Talán fázott, vagy zavarta a tető alatt hátborzongatóan vonyító szél.
Szombat reggel azonban tökéletes csend ülte meg az emeletet, úgyhogy a lehető leghalkabban osontam le a nappaliba. Anyát a konyhában találtam. Már megint a vaskos jegyzettömbjébe írogatott. Mikor észrevette, hogy belépek az ajtón, nyomban összecsapta a füzetet, és félretette.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, anya – a szemem sarkából figyeltem, ahogy a noteszt a táskája mélyére rejti. – Mit írtál ilyen bőszen?
– Semmit, csak a szokásos… munkahelyi jegyzeteimet. Hogy aludtál, szívem? Nem fáztál? Ma begyújtok a kandallóba is, hogy meghittebb legyen a hangulat.
Anya hangja mindig átvált egy irritáló, magas tónusba, mikor lódítani próbál. Miközben hallgattam, ahogy szinte csipogva magyarázkodik, töltöttem magamnak egy kis kávét. Egyszer úgyis kiderítem, miben sántikál…
– Mi a terved mára?
Sötét tekintetet vetettem rá a bögrém felett.
– Semmi.
– Valamivel csak el kellene szórakoztatnod Rufust!
– A te ötleted volt, hogy meghívd, szórakoztasd te.
– Lucy Albright! – suttogta anya szemrehányóan. Az eredeti nevem csak akkor használja, ha mélységesen felháborítja a viselkedésem. – Mégis, mióta beszélsz így vissza? Mikor lettél kamasz?
– Tizenhét vagyok – morogtam.
– Csak holnap lesz a születésnapod.
Farkasszemet néztünk egymással, de anya fordította el hamarabb a tekintetét.
– Kimegyek, ellapátolom a havat a ház elől, amennyire tudom – mondta végül. A gondolat, hogy ha Rufus időközben tiszteletét teszi a konyhában, nekem édes kettesben kell bájcsevejt folytatnom vele, kifejezetten riasztó volt.
– Majd én megcsinálom!
Mielőtt anya tiltakozhatott volna, már magamra is rángattam a csizmámat és a kabátomat.
A tegnapi vizes hódara vékony jégkéreggé fagyott az éj leple alatt, úgyhogy külön művészet volt a feljáró takarítás. Egy újszülött zsiráf kecsességével csúszkáltam fel-alá, és tologattam a hólapátot, míg végül egy merész mozdulatot követően fenékre estem.
– A rohadt kur… – kezdtem bele fennhangon, ám ekkor halk nevetés ütötte meg a fülem.
– Hahaha, nagyon vicces, anya – vettem hátra a vállam felett, oda sem pillantva.
– Tíz pontot adok az esésre. Ilyen elegáns landolást rég láttam!
Elszörnyedve fordultam meg. Rufus állt az ajtónak támaszkodva, féloldalas vigyorral az arcán. Pont úgy nézett ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt éjjel. Az arca sápadt volt, a szemei alatt szinte fekete karikákkal. Sötétbarna haja kócosan ágaskodott.
– Köszönöm a nagylelkű pontozást, bíró úr – nagy nehezen feltápászkodtam, és megpróbálkoztam egy pukedlivel. Rufus ismét fölnevetett.
– Segíthetek, vagy már végeztél?
– Megvagyok, köszönöm.
Egy darabig tétován álldogáltam a hólapáttal a kezemben. A csend kezdett végtelenül hosszúra nyúlni, aztán Rufus megtörte egy kérdéssel.
– Szóval, mit lehet errefelé csinálni ilyenkor?
– Hát…ehm… például sétálni – a házunk mellett magasodó sötét, hólepte fenyőfák irányába intettem. – Indul innen egy hosszú ösvény, mélyen bevisz az erdőbe.
– Köszi.
Legnagyobb meglepetésemre, Rufus a fejébe nyomott egy sapkát, zsebrevágva a kezét, majd elindult a fenyves felé. Én csak bambán néztem utána.
Most komolyan nekiindul teljesen egyedül? Megtalálja egyáltalán az ösvényt? És ha igen, de letér róla és eltéved az erdőben?
A srác egyre távolabb és távolabb lépdelt tőlem. Olyan céltudatosan gyalogolt, mintha pontosan tudná, hová tart. Egyszerre egy teljesen másfajta gondolat ütött fel magát a fejemben. Mi van, ha egyszerűen csak el akar tűnni innen?
– Ez hülyeség – suttogtam magam elé. Akkor tűnt csak fel, hogy hangosan szólaltam meg, mikor megpillantottam a számból gomolygó párát. Lehet, hogy kezdek megőrülni…
Rufus, mintha valahogyan érzékelte volna az alig hallható szavaimat, hirtelen visszafordult, és félrebillentett fejjel nézett rám.
– Akkor jössz te is? – kiáltotta.
Pár másodpercig haboztam, de aztán elindultam utána. Csak nem hagyhatom, hogy eltévedjen és éhen haljon az erdőben, gondoltam.
– A hólapátot önvédelmi fegyvernek hoztad? – érdeklődött Rufus, mikor utolértem. Lepillantottam a kezemben szorongatott szerszámra.
– Sosem lehet tudni, mikor akad az utunkba egy veszett mormota – vontam vállat, de azért letettem a földre.
Különös érzés volt belépni az erdőbe. A havas ösvényt fedő vékony jégkéreg minden egyes lépésnél halk roppanással tört össze a csizmánk alatt.
A légzésünkön és a cipőnk alatt meg-megcsikorduló havon kívül egy árva nesz sem hallatszott – tökéletes némaság ült a tájon. Mintha még a madarak is eltűntek volna.
– Gyakran sétálsz erre? – kérdezte Rufus. A fák ágai közt beszűrődő napfény éles árnyékot vetett a járomcsontja alá.
– Nem túl gyakran – vallottam be.
– Akkor mivel töltöd a hétvégéket? A számítógéped előtt ülsz?
Volt valami a hangjában, ami miatt úgy éreztem, mintha finoman gúnyolódna velem.
– A könyveim előtt ülök – vetettem oda a kelleténél élesebben.
A szeme sarkából rám pillantott.
– Azaz tanulsz?
Horkantva felnevettem.
– Dehogy! Mármint… persze, tanulok is, nem úgy értettem. Főleg matekból nem úszhatom meg, muszáj… – már megint össze-vissza fecsegek, gondoltam idegesen -, de nem úgy értettem a könyveket. Olvasok. Csak úgy. Tudod, hobbiból.
– Milyen könyveket olvasol?
– Pár napja fejeztem be Ken Follett-től A katedrálist. Most A könyvtolvajt bújom, utána pedig lehet, hogy újraolvasom valamelyik kedvencemet.
A Napsütötte vágyakat nagylelkűen kihagytam a felsorolásból.
– Újra? – ráncolta össze a homlokát Rufus.
– Azt ne mondd, hogy te is azok közé az emberek közé tartozol…
Itt egy pillanatra megint arra a különös mosolyra rándult az ajka, mintha a saját titkos viccén szórakozna.
– Milyen emberek közé?
– Akik nem tudják értékelni a könyveket – mondtam sóhajtva. – Akiknek fogalmuk sincs róla, milyen klassz elővenni a régi kedvenceinket és újra-meg újra elolvasni őket.
– Minek olvasnál egy könyvet, aminek már tudod a végét? – vonta meg a vállát Rufus. Észrevettem, hogy közben a reakciómat figyeli.
– Az újraolvasás egészen más élmény, mint mikor először veszel kézbe egy könyvet – magyaráztam türelmesen. – Első olvasásra a cselekmény köt le, sietsz vele, tudni akarod, mi fog történni benne. Később azonban… emlékeket, érzéseket idéz fel benned, és kötődni kezdesz hozzá. Elidőzöl a kedvenc mondataid felett, újra nevetsz a vicces jeleneteken, és a szereplők szép lassan a barátaiddá válnak.
Ahogy az utolsó mondat elhagyta a számat, rájöttem, mekkora idiótának hangozhatok. Az igazi fura gyerek, aki arról magyaráz, hogy a könyvek kitalált karakterei a barátai. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Gyorsan elfordítottam a fejem.
– Mindig olvasol a suliban? – kérdezte Rufus.
– Aha – továbbra sem néztem rá. Nem akartam látni a “csodabogár vagy” tekintetet, amit már olyan jól megtanultam felismerni.
– Jobban szórakoztatnak a regények, mint az emberek, mi?
A hangjában bujkáló megértéstől döbbenten felpillantottam. Rufus komolyan viszonozta a tekintetem. Nem láttam az arcán semmit, ami arra utalna, hogy különcnek tart.
– Általában – mondtam és halványan elmosolyodtam.
Rufus feloldotta a feszültséget azzal, hogy gyorsabban kezdett gyalogolni. Már-már lihegtem, ahogy próbáltam tartani a tempót vele.
– Hol ér véget ez az ösvény?
– Nem tudom, még sosem mentem végig rajta. Egészen az erdő mélyére fut.
– Nem vagy egy nagy felfedező alkat, ugye?
– Minek mászkáljak egy ösvényen, ami a legnagyobb valószínűséggel valahol a hegy másik oldalán lyukad ki egy hasonló kis faluban?
– Azt ne mondd, hogy te is azok közé az emberek közé tartozol… – csóválta meg a fejét látványosan. Már emeltem a kezem, hogy oldalba bökjem, aztán inkább zsebre vágtam. Nem vagyunk mi annyira jóban.
Rufus ekkor olyan hirtelen torpant meg, hogy ki híján a hátának ütköztem. Összehúzott szemekkel meredt a távolba, mintha megpróbálna átlátni a sűrűsödő fenyőfák között.
– Mi az? – kérdeztem. Követtem a tekintetét, de a hóval fedett ágakon kívül nem láttam semmit. – Van ott valami?
Hirtelen ráébredtem, hogy meglepően messzire jutottunk az ösvény kezdetétől. Már nem is láttam azt a pontot, ahol behatoltunk az erdőbe. Mi van, ha egy éhes farkas jár errefelé, és pont mi, a két finom tinédzser tévedünk az útjába?
Az biztos, hogy engem enne meg először. Amint megpróbálnék elfutni előle, hasra esnék a saját lábamban.
Megköszörültem a torkom.
– Figyelj csak, Rufus, menjünk inkább vissza. Kezd kicsit ijesztő lenni ez a csend.
Úgy tűnt, mintha nehezen szakítaná el a tekintetét a tájtól, de aztán rám pillantott.
– Betojtál, Liesa? – kérdezte azzal a csöndes gúnnyal a hangjában, amit kezdtem egyre jobban kiismerni. Durcásan vállat vontam.
– Mit bámultál annyira a fák között?
– Semmit – túl gyorsan vágta rá a választ, és ezzel mindketten tisztában voltunk. – Azaz, azt hittem, hogy láttam egy nyulat.
– Aha. Egy nyulat.
Rufus tökéletesen ártatlan arccal nézett rám, aztán egyszer csak felnevetett.
– Jaj, el is felejtettem! Te halálosan rettegsz tőlük.
– Mi?! Dehogy, az egy gyerekkori történet volt… egyébként is azt mondtad, hogy te is féltél a nyulaktól.
– Azóta rájöttem, hogy igazán aranyosak a nagy fülükkel, meg a bolyhos farkincájukkal – vigyorgott rám szemtelenül.
– Ezt még megbánod, Rufus Travers – figyelmeztettem, aztán lehajoltam, és összekapartam egy marék havat.
– Mit művelsz? – érdeklődött derűsen.
– Nem egyértelmű?
Felegyenesedtem, és a hevenyészve megformált hógolyót egyenesen a mellkasának hajítottam.
Az arcára kiülő döbbenetet kihasználva gyúrtam még egyet. Azzal a jobb vállát találtam el.
– Na, mi lesz? Még soha nem volt részed hógolyócsatában? – kérdeztem incselkedve. Rufus felmordult, és lehajolt.
Az első hógolyója elsüvített a fülem mellett, a másik elől pedig félrehajoltam, és rohanni kezdtem az ösvény eleje felé. A harmadik a hátamon csattant, úgyhogy megtorpantam, hogy én is viszonozhassam a sortüzet.
– Hiába futsz, Maier! – kiáltotta Rufus vidáman. – Úgyis elkaplak.
– Csak a szád nagy!
A következő pillanatban persze beigazolódott a korábbi sejtésem a farkasok elől való menekülésről. Megbotlottam valamiben, és arccal előre elvágódtam. Naná, hogy egy hógolyó rögtön a sapkámat súrolta.
– Hé, földön fekvőre nem lövünk! – panaszkodtam. Amint azonban Rufus odaért mellém, egyenesen az arcába vágtam egy marék havat. Hangosan nevetve törölte ki a szeméből, miközben feltápászkodtam. Lehúztam a vizesre ázott kesztyűmet, és ráleheltem az összefagyott ujjaimra.
– Nem tudom eldönteni, hogy mi vagy: balszerencsés, vagy egyszerűen kétballábas – tűnődött közben Rufus fennhangon.
– Te meg miről beszélsz?
– Egy órán belül kétszer is láttalak elvágódni. Előre- és hátrafelé is.
– Senki nincs jóban a jeges hóval – fortyantam fel.
– Azért van, aki igen – felelte rejtélyesen.
Megdobtam egy hógolyóval, de csak fél szívvel. Vigyorogva megfenyegetett az ujjával.
– Ne akard, hogy a nyakadba szórjak egy adagot!
Válaszra nyitottam a számat, de a következő lépésnél eltűnt a lábam alól a talaj.
A többi fejezet itt érhető el: Világokon át
Write a comment