Abby Wilson
– Nekünk annyi, Abby – Sam meg sem próbálta leplezni a felháborodását. – Most beszéltem Frau Hellerrel. Rufus egész hétvégén a Maier családnál lesz.
– Várj egy kicsit az őrjöngéssel, Sam.
A kezemmel óvatosan letakartam a mobilom, és a mellettem várakozó kislányhoz fordultam.
– Mi lenne, ha előbb a nővéred haját fonnád be, és csak utána az enyémet?
Greta húga bólintott, és kisomfordált az ajtón.
– Mit csinálsz? – kérdezte Sam a telefonban.
– Megígértem Greta testvérének, hogy délután fodrászosdit játszhat velem.
Hallottam, ahogy Sam felhorkant a vonal másik végén.
– Abigail Wilson, ha bárki azt mondta volna nekem egy évvel ezelőtt, hogy te valaha is hagyod, hogy kislányok fonogassák a hajad…hát, mondjuk azt, hogy kiröhögtem volna az illetőt.
– És lám, mégis ez történik.
– Hogy viseled a családot?
Odaosontam a szobám ajtajához, és körbenéztem, hogy biztosra vegyem, senki nincs a közelemben.
– Jobban, mint vártam – mondtam végül. – Esténként kicsit nehéz. Nem érzem magam tökéletesen biztonságban, vagy nem is tudom. Egyébként aranyosak. Tegnap társasjátékokat játszottunk, aztán Greta szülei sokáig beszélgettek velem. Az apukája különösen kedves.
– Ügyes vagy, Abby.
– Nálad mi a helyzet?
– Jelenleg épp Travers miatt idegeskedek, de ezt leszámítva egész jól mennek a dolgok. Adam imád videojátékokkal játszani, úgyhogy beszálltam mellé én is. Rosszul viseli, ha én nyerek.
– Ne rágódj Rufuson, Sam. Biztos vagyok benne, hogy Frau Heller nem hagyná, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás. Ezt a hétvégi tervet az ő távollétében találta ki Maierékkal, de hidd el, amint visszatérünk az iskolába, a tanárnő elrendezi.
Igyekeztem a lehető legmagabiztosabban beszélni. Igazság szerint fogalmam sem volt, mennyi befolyása van Frau Hellernek Rufus felett – amennyire én tudom, még soha senkinek nem engedték meg, hogy jóformán nulla felkészüléssel csatlakozhasson a programhoz.
– Minden rendben lesz – tettem hozzá, de tudtam, hogy nem cseng magabiztosan a hangom. Sam hosszan hallgatott a vonal másik végén, aztán végül ennyit mondott:
– Nagyon remélem, Abby. Hétfőn találkozunk – azzal megszakította a hívást.
Félretettem a kezemben tartott telefont, és a szobában álló íróasztal fiókjából előkotortam Frau Heller naplóját. Aprólékosan, szóról-szóra lejegyeztem mindent, amit Sam mondott, aztán visszasüllyesztettem a füzetet a helyére.
Sam Peterson
Hazudtam Abbynek. Minden könnyen ment. Mintha csak hazatértem volna.
Tényleg megtaláltam, amiben igazán jó vagyok, gondoltam. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen.
Egész eddigi életemet úgy töltöttem, hogy sikertelenül próbáltam beilleszkedni a társaim közé. Mióta csak az eszemet tudom, én voltam a különc, az, akinek minden gyengébben ment, aki lassabban tanult, mint a többiek. És végre, ez a csereprogram beváltotta minden hozzá fűzött reményemet.
Anya büszke lenne – és milyen boldog -, hogy visszatértem!, gondoltam összeszoruló szívvel. Nem fogom hagyni, hogy egy olyan öntelt ficsúr, mint Travers, nulla felkészüléssel csak beszambázzon ide, és elszúrjon valamit.
– Sam, rendelünk pizzát! – kiáltotta Adam. – Te milyet kérsz?
Zsebrevágtam a telefonom, és beügettem a konyhába. Adam édesanyja melegen rám mosolygott.
– Te is éhes vagy? Adam azt mondta, hogy az éhhalál szélén áll, de ő hajlamos túlozni.
– Mint a farkas – mosolyogtam vissza rá.
– Holnap főzök valamit – ígérte -, de ma képtelen voltam rávenni magam. Egyszerűen annyira kimerültem a kórházban, hogy csak pizza rendelésre futja…
– Semmi gond, Frau Kogler.
– Édesanyád szokott főzni? – kérdezte szórakozottan.
Pár pillanatig haboztam. Legnagyobb meglepetésemre, erős késztetést éreztem, hogy őszintén válaszoljak.
– Ő meghalt, mikor tizenegy éves voltam – feleltem végül halkan. – Baleset érte munkából hazafelé.
Adam anyukája a szája elé kapta a kezét.
– Jaj Istenem, ne haragudj, Sam!
– Sajnálom, haver – motyogta Adam zavartan. Megilletődött szavait kis híján elnyomta a gyomrából morajló korgás.
Megráztam a fejem.
– Nincs miért bocsánatot kérni. Anya jól főzött, de a nevelőanyám is remek szakács. Az indiai ételek a specialitásai.
– Majd megpróbálok összeütni egy curryt valamikor – ígérte buzgón Frau Kogler.
Adam elfintorodott.
– Muszáj?
Az édesanyja finoman a karjára csapott.
– Igen, Adam, muszáj. Ha nem tetszik, majd főzöl magadnak valami mást.
Nem tudom, mi ütött belém. Általában gondosan kerülöm a “mi történt anyukáddal” kérdést, de Frau Kogler a hosszúkás arcával és a nagy, meleg szemeivel az anyámról készült kedvenc fényképre emlékeztetett. A mai napig magammal hurcolom a megfakult fotográfiát a pénztárcámban.
– Nekem bármilyen pizza jó lesz – köszörültem meg a torkom. – Csak ananász ne legyen rajta.
– Végre valaki! – sóhajtott fel Adam drámaian. – Ne akard megtudni, hányszor kellett Hawaii pizzát ennem, mert a drága családom imádja. Akkor rendeljünk sürgősen, mert tényleg éhen pusztulok.
Abby Wilson
Hazudtam Samnek. Egyáltalán nem ment egyszerűen a beilleszkedés. Irtóztam a hajfonás gondolatától, a társasjátékozástól a családdal. Legszívesebben azonnal hazamentem volna.
Besétáltam a fürdőszobába, és szigorú tekintettel végigmértem a tükörképem.
Egy gyönyörű arc nézett vissza rám, hibátlan, egyenes orral, szépen ívelt ajkakkal, dús, göndör hajjal.
Senki nem tudhatja meg, mennyire félek valójában, gondoltam. Megragadtam a saját csuklómat, hogy csillapítsam a kezem remegését.
– Jössz, Abby? – kiáltotta Greta.
– Aha, egy pillanat! – szóltam vissza.
A tükörképem elszántan felszegte az állát. Azért vagyok itt, mert feladatot kaptam, és azt végre is fogom hajtani.
Liesa Maier
Nagy nyögéssel ledobtam a poros kupac magazint az folyosóra, aztán megtapogattam a derekam.
– Normális, hogy leszakad a hátam egy kis pakolástól? – fordultam oda anyához. Vágott egy fintort, és a magazinjaim mellé hajított pár plüss játékot.
– Okosan kell megválogatni, mit cipelsz – tanácsolta -, és a nehezebbeket a férfiakra hagyni. Te emlékeztél még rá, hogy apád valaha gitározott?
Az anya hóna alatt tartogatott, ismerős hangszerre néztem, és elnyomtam egy nosztalgikus sóhajt.
– Hogy is felejthettem volna el? – kérdeztem. – Szinte minden este játszott rajta, mikor kicsi voltam.
Anya ellágyult arccal simogatta meg a gitár nyakát.
– Talán rá tudjuk venni ha hazajött, hogy porolja le. Én már felidézni is nehezen tudom, mikor hallottam utoljára, hogy a Stand by me-t pengeti.
Rufus ekkor lépett ki a vendégszoba ajtaján, egy nagy kartondobozzal a karjában.
– Látom, bicepszből nincs hiány – nevetgélt anya, mire nem tehettem mást, mint hogy a kezembe temettem az arcom.
– Jézusom, anya… – habár igazad van, tettem hozzá magamban.
– Hová vigyem ezt a dobozt? – kérdezte Mr. Bicepsz.
– Megtennéd, hogy kirakod a ház elé? Egy réges-régi tévé van benne, nem is értem, miért tartogattuk eddig.
Rufus leegyensúlyozott a lépcsőkön, anya pedig a magazinkupac mellé vetette magát, és lapozgatni kezdte az egyiket.
– Ezt nem is olvastam végig, kár lenne máris kidobni!
– Anya! Megbeszéltük, hogy kicsit kirámoljuk a vendégszobát.
– Már majdnem kész vagyunk. Én legalábbis kiérdemeltem egy szünetet – vágta rá anya, fel sem nézve a pletykalapból.
Az égnek emeltem a szemem, de visszatértem a vendégszobába. Valóban, a sok lim-lomtól megszabadulva máris egy fokkal barátságosabban festett. Felkaptam a következő kartondobozt, de alig tettem meg vele három lépést, az alja kiszakadt, és papírok repültek mindenfelé.
Halkan motyogva káromkodtam, miközben négykézláb mászkáltam körbe-körbe, és söpörtem össze a lapokat. Amúgy is, mik ezek? A papírokon végtelen számsorok és betűk sorakoztak. Valami ősrégi kódolás?
Ekkor azonban két megfakult fénykép akadt a kezembe. Még sosem láttam őket korábban.
Egy fiatal, világos hajú nő volt rajtuk. Válltöméses kosztümöt és élére vasalt nadrágot viselt. Az első képen egy régi számítógép mellett állt, egyik kezével tréfásan a monitorra támaszkodva, mintha csak a kedvenc kutyájával pózolna.
A másik fényképen pedig egy szélesen vigyorgó férfi mellett ült. Kicsit közelebb emeltem a képet. Felismertem a férfit: apa volt az, csak szemüveg nélkül, és hosszú hajjal. Elmosolyodtam – úgy nézett ki, mint egy hippi, akit valaki berángatott egy irodába és ráparancsolt egy inget.
Megfordítottam a fotót, hátha látok rajta valamilyen dátumot, vagy jegyzetet. A közös képre nem írtak semmit, de amelyiken a fiatal nő egyedül állt, valaki az “Annabelle” nevet jegyezte fel.
Összesöpörtem a papírokat, és a szobában álló szekrény egyik fiókjába suvasztottam őket.
Anyát még mindig a lépcső tetején ücsörögve találtam, a régi magazinba temetkezve.
– Tudod, ki az az Annabelle? – kérdeztem.
– Annabelle? – kérdezett vissza erőltetett könnyedséggel. – Hol hallottál róla?
A kezébe nyomtam a két fényképet. Hosszan elidőzött felettük, de nem mondott semmit.
– A vendégszobában találtam őket, egy rakás papír mélyén – fűztem hozzá.
– Annabelle édesapád kolléganője volt még évekkel ezelőtt. Tudtommal nem tartják a kapcsolatot, mióta elköltöztünk.
Észrevettem, hogy a szája sarkában megjelenik az a függőleges barázda, mint mikor nagyon feszült a munkája miatt. Mielőtt azonban bármit kérdezhettem volna, Rufus jelent meg a lépcső tetején.
– Van még valami, amit ki kell dobni?
– Egy nehéz dobozt még a szobában hagytam, tele csupa szeméttel – mosolygott rá anya. Gyorsan zsebre tette a fényképeket, és felállt. – Megtennéd, hogy azt is leviszed magaddal? Cserébe főzök nektek egy teát addig.
Ez meg mi a fene volt?, tűnődtem, miközben figyeltem, ahogy leiszkol a konyhába.
– Hű, ez a doboz tényleg nem könnyű! – nyögte Rufus, a vendégszobából kioldalazva.
– Vigyem az egyik felét?
– Nem kell, hagyd csak. Ketten úgysem férnénk el a lépcsőn.
– Köszi a segítséget – mosolyogtam rá hálásan. Rufus kacsintott, majd elindult lefelé.
Visszamentem a vendégszobába, és egy pillanatra megálltam a küszöbön.
Eszembe jutott, hogyan futtatta körbe a tekintetét a helyiségen Rufus, mikor megérkezett hozzánk pénteken. Kicsit ahhoz hasonlóan, mint ahogyan az erdőben fürkészte a tájat.
Lassan beljebb sétáltam. Az ősöreg parketta panaszosan felsírt a lábam alatt.
Az ablak előtt álló íróasztalon egy vastag, keménykötésű füzet hevert. Közelebb léptem hozzá, és önkéntelenül is elolvastam a címét.
“A beilleszkedés kis kézikönyve – vezetett napló”
– Tetszik?
A közvetlenül a hátam mögött felcsattanó hangtól kis híján összecsuklottam. Hogyan osonhatott Rufus ilyen közel anélkül, hogy a padló megnyikordult volna?
– Bocsánat, nem akartam a cuccaidat bámulni – mondtam gyorsan. Rufus odalépett mellém, és a kezébe vette a füzetet. Hirtelen, csak egy villanásnyi időre cinkos vigyor tűnt fel a szája sarkában.
– A tanárnőtök adta.
– Frau Heller? Adott neked egy naplót?
– Méghozzá egy vezetett naplót. Jó nagy hülyeség. Állítólag segíteni fog a csereprogramban.
– Minden napra egy új német szó, vagy mi van benne? – kérdeztem, és éreztem, hogy a szám sarka egyre jobban fölfelé görbül.
– Például… és motivációs idézetek.
– Ezt nehezen hiszem el.
– Hát, akkor ezt figyeld! – Rufus belelapozott a füzetbe. – “A szép mindenütt jelen van, csak kevesen veszik észre”. “Egy cél terv nélkül csak óhaj”. “A kitartás az, amitől az álomból valóság lesz”.
Itt már rázkódtam a nevetéstől.
– Ez mind nagyon inspirálóan hangzik – mondtam végül, nagy nehezen uralkodva a kacagáson. Vajon mi vihette rá a mindig szigorú Frau Hellert, hogy egy ilyen ajándékkal kedveskedjen neki?
Rufus elmosolyodott, bár volt egy olyan érzésem, hogy inkább az én reakcióm mulattatja, mint maguk az idézetek.
– Ha szeretnéd, neked adom.
– Ne, neked nagyobb szükséged van rá – tiltakoztam vigyorogva. – Én elég német szót ismerek.
Rufus csak az orra alatt somolygott.
Ekkor vettem észre, hogy a tegnap kölcsönadott Harry Potter példányom kinyitva hever az ágyán.
– Hogy tetszik? – kérdeztem.
– Aranyos. De azt hiszem, a valóságról szóló könyvek jobban lekötnek, mint a fikció.
– Van egy kisebb könyvtár a szobámban, ha szeretnél valami mást választani…
– Rendben!
Legnagyobb meglepetésemre, Rufus megkerült, és egyenesen átsétált a szomszéd helyiségbe.
– Nyilvánvaló volt, hogy szereted a könyveket, de nem gondoltam, hogy ennyire – mondta, miközben végigfuttatta a tekintetét a padlótól a plafonig érő, tömött polcokon.
Suttyomban berúgtam néhány földre dobált ruhát az ágy alá, és megigazítottam a takarómat. A gyerekkorom óta velem alvó plüss lajhárt gyorsan bedugtam a párnám mögé.
Úgy tűnt azonban, hogy Rufust nem érdekli különösebben a szobám rendezettsége. Arcán elmélyült koncentrációval böngészte a könyvespolcot. Időnként levett egy példányt, belelapozott, majd visszatette.
Már épp nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, keres-e valamit, mikor megcsörrent a telefonom. Apa volt az.
– Szia, apu!
– Szia, Lulu. Isten éltessen a születésed napján!
– Ó, teljesen meg is feledkeztem róla, hogy ma van. Köszönöm szépen!
– Beleolvastál már a Róma sorozatba?
Rufus pont ezt a pillanatot választotta rá, hogy előhúzzon egy könyvet a polcról, majd hanyagul végigheveredjen az ágyamon, és olvasni kezdje. A meglepetéstől csak hápogni tudtam.
– Mit csinálsz? – suttogtam. Rufus rám se hederített.
– Liesa? Minden rendben? – kérdezte apa.
– Ja, igen, én csak… ööö, elbambultam egy pillanatra – nem voltam benne biztos, mit szólna hozzá jóatyám, ha a tudomására jutna, hogy egy vadidegen, pontosabban egy idegen angol srác heverészik a kislánya ágyában.
Ekkor tűnt fel, hogy Rufus a Szerves kémia című könyvet lapozgatja.
Most csak hülyéskedik?, gondoltam zavartan.
– … rosszkor hívtalak? Csak azt kérdeztem, tudod-e, mit művel épp édesanyád, mert nem érem el.
– Valószínűleg kidobásra ítélt női újságokat lapozgat. Kicsit takarítottunk a vendégszobában, és ez ráébresztette, hogy még nem olvasta ki mindegyik cikket – alighogy a fenti mondatok elhagyták a számat, rájöttem, hogy rögtön gyanúba kevertem magunkat.
– Takarítottatok? Ti ketten? A vendégszobában?
– Majd anya elmeséli – hadartam gyorsan. – Igazság szerint tényleg kicsit rosszkor hívtál, de nagyon örülök, hogy megköszöntöttél. Szia!
Majd egy alkalmasabb pillanatban rákérdezek Annabelle-re, gondoltam.
Rufus fel sem nézett a Szerves kémiából, csak megemelte az egyik szemöldökét.
– Felköszöntöttek? Milyen alakalommal?
– Születésnap.
– Isten éltessen!
– Köszi. Már korábban megkaptam az ajándékokat, eszembe sem jutott, hogy ma van a napja.
– Hogyhogy nincs itthon az apád?
– Sokat utazgat a munkája miatt.
– Mit dolgozik?
– Valamit kódokkal meg számítógépekkel kapcsolatban. Fogalmam sincs. Ha megpróbálja elmagyarázni, mindig elveszik a részletekben és nem tudom követni.
Lezöttyentem az ágyam szélére.
– Most én jövök a vallatással – a tenyeremmel lejjebb nyomtam a Rufus kezében tartott könyvet. Elszakította a tekintetét a lapokról, és rám nézett. A szemei alatt megint olyan sötét karikák feketélltek, mintha alig aludt volna előző este.
– Miért olvasgatod ezt? Őszintén érdekel a kémia, vagy csak hülyéskedsz?
– Te nem olvastad? A polcodról szedtem.
– Nem, ezek közt vannak olyan regények, vagy tankönyvek is, amikhez még hozzá se értem életemben. Normális gimnazisták ritkán veszik kézbe a szerves kémiáról szóló egyetemi anyagot. Vagy mondjam azt, hogy soha?
Rufus azzal a különös, rejtélyes mosolyával felelt:
– Ki mondta, hogy én normális gimnazista vagyok?
Nem tudtam mit reagálni. Hirtelen megint eszembe jutott, hogyan figyelmeztette Sam Rufust, hogy ne rontsa el a csereprogramot.
– Valamiféle elit kémia-és biológia mániás csodabogár vagy? – kérdeztem gyanakodva.
Rufus jóízűen nevetett a feltételezésen.
– Egyszerűen csak érdekel. Akkor nem bánod, ha ezt kölcsönveszem kicsit?
– Á, én már meguntam. Semmi újat nem tudott tanítani nekem – mondtam savanyúan. – Ha másra nem is, arra biztosan jó lesz, hogy segítsen elaludni.
Kérdő pillantást vetett rám.
– Hallottam, hogy fel-alá masíroztál éjjel.
Rufus egy pillanatra megmerevedett, mintha olyasmit mondtam volna, ami meglepetésként éri.
– Vékony a fal a szobáink közt – motyogtam, egyszerre zavarba esve.
– Majd igyekszem csendesebben járkálni.
– Egyébként ma telihold lesz, lehet, hogy azért nem jön álom a szemedre.
Rufus átható tekintettel meredt rám.
– Miért gondolod? – kérdezte már-már gyanakvóan.
– Egyenesen besüt a holdfény a szobádba, ha nem húzod el rendesen a függönyt.
– Á, értem. Köszönöm a tanácsot.
A következő kérdés teljesen váratlanul csúszott ki a számon:
– Eldöntötted már, hogy itt maradsz-e nálunk a program hátralévő részére is?
Rufus félrebillentette a fejét. A szeme kifürkészhetetlen volt.
– Rád bízom a döntést, Liesa. Ha szeretnéd, azonnal visszamegyek a diákszállóra.
Fogalmam sem volt, mit feleljek. Nagyot nyeltem.
– Ráérsz holnapig – mondta végül könnyedén. Felállt az ágyról és nagyot nyújtózkodott. – Még nem pakoltam ki a bőröndömet.
Némán bólintottam.
– Köszi a könyvet – integetett a Szerves kémiával Rufus, majd kisétált a szobámból.
» » » » »
Tágra nyílt szemekkel feküdtem az ágyamon. A telihold ezüstös fénye beszökött a függönyök közti résen, és vékony csíkban végigfutott a padlón. Képtelen voltam elaludni. A szomszéd szobából áthallatszott a parketta recsegése, ahogy Rufus fel-alá járkált rajta.
Ez a srác soha nem alszik? Olyan érzés fogott el, mintha csak egy időhurokba kerültünk volna, és most újraélnénk a tegnap estét. Szürreális gondolat volt.
“Rád bízom a döntést, Liesa”, mondta Rufus korábban. Miért pont rám? Ez azt jelenti, hogy ő szívesen maradna nálunk?
Annak ellenére, hogy azt hiszi rólam, a mai napig félek a nyulaktól, a könyveim a barátaim, anya a létező legbénább kajákat főzi, és a házunk széteső félben van?
Az lenne a helyes, ha megkérném, ne maradjon itt. Apa talán sosem tudná meg, hogy valaha is járt nálunk egy angol cserediák. Amúgy is mi értelme lenne jobban megismerni? Három hónapon belül hazamegy, és soha többet nem beszélünk egymással.
Ekkor halk nyöszörgés ütötte meg a fülem. A vendégszobából jött. Valami tompán puffant a padlón.
Felültem az ágyban.
– Rufus? – kérdeztem bizonytalanul. Reméltem, hogy meghallotta, amit mondok, és válaszol valamit. – Minden rendben?
Fojtott káromkodás szűrődött át a falon, aztán egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna, tökéletes, néma csend lett.
Na jó, ebből elég volt. Magamra rántottam egy pulcsit, belebújtam a papucsomba, és kiosontam a folyosóra.
A vendégszoba ajtaja félig nyitva volt. Finoman bekopogtam.
– Rufus? Ébren vagy, minden rendben?
Semmi válasz.
– Ha fázol, adhatok még egy takarót, vagy feljebb tekerhetjük a fűtést – tettem hozzá zavartan.
Semmi. Pedig esküdni mertem volna, hogy másodpercekkel korábban még zaklatottan járkált fel-alá.
– Figyelj, egy pillanatra bejövök, csak hogy biztos minden oké-e. Jó? – meglöktem az ajtót, ami halk nyikkanással kitárult.
A szemem elé táruló látványtól elakadt a lélegzetem. Úgy tűnt, Rufus nem bajlódott azzal, hogy behúzza a függönyöket. A szoba a kerek telihold ezüstös fényében úszott.
És tökéletesen üres volt.
(…) folytatás hamarosan!
A többi fejezet itt érhető el: Világokon át
Write a comment