Amelyben Varjú úr megtalálja a cipőt

Másnap délután Varjú úr pont olyan ábrázattal ért haza munkahelyéről, mint az 1/B fölött fenyegetően csüngő viharfelhő. Szinte semmit nem aludt előző éjszaka. A lakás néma volt, üres, és kicsit még mindig ecetszagú. ‘Ki gondolta volna, hogy az ember végül így megszokja egy kutya horkolását?’, morgolódott magában. Bolha hortyogása nélkül valahogy nehezére esett álomba szenderülni.

Ráadásul hiába takarított már kétszer is, még mindig fel-felbukkant egy-egy kéretlen kutyaszőr. Ma például az aktatáskájában is talált egyet. 

Az 1/B-hez érve egyenesen Szűcs Gáborral találta magát szemben. A Költő a ház előtt ücsörgött a lépcsőn, és elgondolkodva szívta egyik cigarettát a másik után.

 – Kaphatok egy szálat? – kérdezte Varjú úr, aki egyébként mélységesen megvetett mindenkit, aki dohányzott. “Büdös, egészségtelen és függőséget okoz”, mondogatta. A Költő meglepetten vonta fel a szemöldökét, de készségesen adott a cigarettájából. Varjú úr visszafojtotta az első nagy slukk után rátörő köhögőrohamot és lezöttyent a lépcsőre.

 – Hogy van a kis Odüsszeuszt? – kérdezte Gábor, a szeme sarkából pillantva szomszédjára. Varjú úr megvonta a vállát és a levegőben kavargó füstöt nézte.  

 – Megtaláltam a tökéletes gazdákat a számára – mondta egykedvűen. – Kertes családi ház, aranyos fiatal pár. Jó helye lesz náluk. 

 – Micsoda?! – a Költő, szokásával ellentétben, hirtelen nem tudta, mit mondjon. 

 – Sosem terveztem megtartani a kis vakarcsot…

 – Pedig úgy megszerettük mindannyian! Esküszöm, hiányozni fog. Osztozunk majd a könnyeken – Varjú úr nem akart hinni a szemének, mikor észrevette, hogy Gábor kapkodva törölgetni kezdi az arcát a kézfejével. Miket szövege itt össze-vissza ráadásul?!  Mintha valami temetésen nyilvánítana részvétet.

 – Nehogy sírva fakadj itt nekem egy kutya miatt! – förmedt rá, indokolatlan haraggal. Megint csak itt ripacskodik ez a bohóc! 

A Költő lopva elővett egy papírt és írni kezdett rá. Varjú úr a szemét forgatva beleszívott a cigarettába. Nagyszerű, most meg valami ócska versbe kezd bele…

A következő pillanatban az első emeleti ablakban egy kalimpáló láb tűnt fel, ami egyre kijjebb és kijjebb csúszott, míg végül Pityókás Pisti bukkant elő, és egyenesen belehuppant az a fal mellett növő bokorba. 

 – Kaphatok egy szálat, kedves szomszéd? – kérdezte meglepően józan hangon, amint előverekedte magát a növényzetből. A Költő némát átnyújtott egy cigarettát. Pisti jóízűen beleszippantott, majd egy hosszú sóhajjal kísérve kifújta a füstöt. 

 – Nem tudtam nem meghallani – fordult ekkor bizalmaskodva Varjú úrhoz -, hogy kiskutya nélkül jött haza ma. Hát egy valamit elmondhatok: hiányozni fog a kis Gomba. 

 – Bolha – javította ki Varjú úr automatikusan. Gábor, aki remek rímlehetőséget fedezett fel a két szóban, gyorsan leírta őket az ölében tartogatott papírra.

 – Nekem is volt ám kutyám – Pisti csatlakozott szomszédaihoz a lépcsőn. – Betyár volt a neve. Tizennégy évig élt! Én mondom nektek, a legokosabb kutya volt a világon. Jobban megsirattam, mikor meghalt, mint azt, hogy az asszony elhagyott. 

Varjú úrnak fogalma sem volt, hogyan kellene reagálnia erre a bizalmas (és ugyanakkor bizarr) információra. Szűcs Gábor szorgalmasan jegyzetelt, egészen fellelkesítette Pisti története a hűséges kutyabarátról és a feleség távozásáról (“Kutyám, hűbb vagy, mint asszonyom”, írta, lázasan csillogó szemekkel). 

Pisti hirtelen egészen közel hajolt Varjú úrhoz. 

 – Te, Varjú… akarom mondani, András… – mondta, és megköszörülte a torkát – , igazság szerint én mindig egy savanyú pofának gondoltalak, de ezzel a kiskutyával igen jól bántál.

Varjú úr feltápászkodott.

 – Csak annyit tettem, amit muszáj volt – vetette oda mogorván. Elnyomta a csikket és bemasírozott a házba.

 – Na, pont erről beszéltem – bólintott távozó háta után Pityókás Pisti. – Olyan savanyú pofa.

 – Én mindig is kedveltem Andrást – affektált a Költő. 

 – A kiskutyája előtt senki nem kedvelte – zárta rövidre a vitát Pisti, és elhalászott tőle még egy cigarettát. – Képzeld, az a sátáni nőszemély, Rózsi, szerzett nekem munkát a kisboltban.

 – Remek hír – mondta Szűcs Gábor mélységes unalommal.

Varjú úr nagyot fújtatva ballagott fölfelé a lépcsőházban. ‘Ez is a kis vakarcs hibája’, gondolta dühösen, ‘egyszerre minden szomszéd úgy érzi, valami közünk van egymáshoz és mindenáron a szájukat járatják…’

Igaz is, valamiről majdnem elfeledkezett! Bekopogott Rózsi néni ajtaján. 

 – Ó, András, jó látni! Bejön egy kis palacsintát enni? Készítek finom túrós-mazsolás tölteléket! – kiáltotta teli tüdőből a nénike. Olyan volt, mintha Varjú úr megpillantása beindított volna valami etető-reflexet nála.

Még mielőtt Rózsi néni is rákérdezhetett volna, hogy “hát mégis hol van a kiskutya?!”, Varjú úr sietve a kezébe nyomta a rózsaszín pórázt és nyakörvet. 

 – Köszönöm, hogy kölcsönadta ezeket – hadarta. – Már nincs rá tovább szükség. Bolhának új gazdái vannak.

Rózsi néni összecsapta a tenyerét, és szörnyülködve felkiáltott.

 – Ó, a drága kis Bolha! Pedig még vettem neki a minap kutyaszalámit a boltban. Miért vált meg tőle?

 – Sosem terveztem megtartani! – förmedt rá a nénire magából kikelve Varjú úr, majd egyenesen felrobogott a lakásába.

‘Mi van velem?’, gondolta idegesen. Képtelen volt megérteni, miért zaklatta fel ennyire a szomszédok érdeklődése. 

 – Nem az ő dolguk, azért. Csak muszáj mindenbe beleütniük az orrukat. Komolyan mondom, elviselhetetlen ez a ház! Az embernek már nem is lehet magánélete – dühöngött félhangosan. 

Varjú úr fel-alá járkált a nappaliban, akárcsak egy ketrecbe zárt tigris. Keserű haragot érzett (mint mindig, ha össze volt zavarodva).

Még az Ezermester egyik gondosan faragott rácsos ajtajába is belerúgott. Nevetséges, hogy beleegyezett ezeknek a felszerelésébe. Most szedhetik le mindegyiket újra. Röhejes, mennyi hercehurcával és bonyodalommal járt ez a nyomorult vak kutya… miért is nem hagyta a Segítő Mancsoknál annak idején?

Igazán örülhetne, hogy végre megszabadul a kis vakarcstól. Ha nincs itt a kutya, az azt jelenti, hogy nincs több szőr a ruhákon, a padlón, a bútorokon. Reggel végre nem kell korábban kelnie, hogy fel-alá totyogjon a kis vaksival az utcán. Nem kell több “jaj, mi történt vele?!” kérdést megválaszolnia. Nem kell kutyatápra és állatorvosra költenie. Nem ébred fel egy éjszakai vihar közepén arra, hogy Bolha rémülten próbál bemászni az ágyába. Nem kell a szomszédokkal se szóba állnia. Végre megint teljesen egyedül lehet!

Öröm helyett azonban csak a furcsa, szorító ürességet érezte a mellkasában. 

Magányos dühöngéséből finom kopogás zökkentette ki.

Varjú úr öles léptekkel masírozott oda az ajtóhoz. 

 – Most aztán már… – kezdett bele, de elharapta a mondat végét. Eszter állt a küszöbön, angyali mosollyal az arcán. 

 – Szia, András! Zavarhatlak egy kicsit? 

 – Te sosem zavarsz – motyogta Varjú úr esetlenül, és félreállt az útjából. Eszter vidáman belejtett a lakásba, kezét a háta mögött tartogatva. 

 – Van egy kis meglepetésem Bolhának – mondta rejtélyesen. Varjú úr köhintett egyet és megvakarta a halántékát.

 – Ő, nos, sajnos Bolha, vagyis nem sajnos, én, izé… – a tanárnő kérdő tekintetére gyorsan összeszedte magát és megfogalmazta a mondanivalóját: – Bolha tegnap új otthonba költözött. Egyébként is csak addig akartam itt tartani, amíg megfelelő gazdát találok a számára, és ez végre sikerült is.

Eszter gyorsan zsebre vágta a markában tartogatott kis labdát. 

Varjú úr kapkodva körbenézett a szobában, hogy valamivel elterelje a témát.

 – Óh… nagyon sajnálom. Mármint azt, hogy nincs már itt – hallotta Eszter együttérző hangját. 

Varjú úrnak ekkor akadt meg a szeme egy padlón heverő kis bőrdarabon. 

 – Tudom, hogy nagyon megszeretted ezt az édes kiskutyát – folytatta Eszter.

Varjú úr kinyitotta a száját, majd becsukta. Azt akarta mondani: “én aztán nem…”, de ekkor egy újabb bőr fecni került a keze ügyébe. Hirtelen lehajolt és benézett az ágy alá.

 – Ezt egyszerűen nem hiszem el! – kiáltott fel.

 – Mi történt? – kérdezte Eszter zavartan. Varjú úr fölegyenesedett.

A legfinomabb bőrből készült, olasz cipőjét tartotta a kezében, amit annak idején abból a célból vett, hogy esküvőkön, flancos eseményeken, vagy szép éttermekben viselje. Igazság szerint semmilyen hasonló élményben nem volt része, mióta a cipőt birtokolta – és most már nem is lesz. A kis bolhafészek szinte teljesen megsemmisítette.

Varjú úr némán bámulta a lábbeli romjait, mikor a felismerés villámcsapásként hasított belé.

 – Hiányzik a kis vakarcs.

Eszter együttérzően szorította meg a karját.  

A hosszúra nyúló csendet a kaputelefon sivítása törte meg. ‘Ha Pityókás Pisti akar bekéredzkedni megint, esküszöm, nem nyitok neki ajtót’, fogadkozott Varjú úr.

 – Tessék? – kérdezte. A kaputelefonból valami recsegő, érthetetlen beszédfoszlány szűrődött ki. Varjú úr pár pillanatig habozott, majd úgy döntött, személyesen győződik meg róla, ki zaklatja ilyenkor. 

 – Nyugodtan várj meg itt – fordult Eszterhez, majd leügetett a lépcsőkön. Szinte reménykedett benne, hogy Pistit fogja a kapuban találni (jól esett volna lehordani valakit a sárga földig). Ennél nagyobb meglepetés azonban nem is érhette volna: az 1/B előtt Török Luca és Bálint várakozott. A fiatal nő kezében pedig nem más ücsörgött, mint – Bolha! 

Varjú úr egyikükről a másikukra járatta a tekintetét, kinyitotta, majd becsukta a száját, de egy szót sem tudott kipréselni magából.

Bolha egyáltalán nem volt ilyen visszafogott. Megismerve a lépcsőház ajtajának jellegzetes, sikító nyikorgását, egyre vadabb farkcsóválásba fogott. Nedves, fekete orra mohón szimatolta a levegőt, majd vinnyogva ficánkolni kezdett Luca kezében. A nő tétova mozdulattal Varjú úr felé nyújtotta a kiskutyát. 

 – Azért jöttünk, mert Bolha borzasztóan maga alatt volt – kezdte mentegetőzve. – És arra gondoltunk, hogy talán… talán jobban tennénk, ha visszahoznánk…

 Egyre nehezebben tudta tartani a kölyköt, így Varjú úr sietve előrelépett, kinyújtotta a kezét, és átvette a kiskutyát. Bolha hangosan nyüszített örömében, jobbra-balra csóválta az egész testét, éles karmaival Varjú úr nyakát karcolgatta. Ő azonban nem bánta, csak erősen magához szorította a kis vakarcsot. 

 – Nem érezte jól magát? – kérdezte, zavarában szinte dadogva. Mellkasa felett érezte, ahogy Bolha hevesen dübörgő szívverése egyre jobban lelassul. A kiskutya abbahagyta a nyüszítést, de még mindig próbált a lehető legközelebb bújni hozzá.

 – Nagyon szomorú látvány volt – csóválta meg a fejét Bálint. – Nem akart se enni, se játszani. Egész nap az ajtóban ült és várt.

• Ne haragudjon a bonyodalomért – tördelte a kezét Luca. – De nagyon elkeserítő volt látni, mennyire hiányzik Ön a kiskutyának. Teljesen elvesztette az életkedvét, mikor nálunk hagyta. Gondolja, hogy van rá esély, hogy esetleg… természetesen maradhat nálunk, de úgy tűnt, hogy…
• Megtartom – hallotta Varjú úr megszólalni önmagát. 

Bálint átölelte barátnője vállát. 

 – Igazság szerint mi is úgy láttuk, hogy Bolhának valójában már van gazdája, és nincs szüksége ránk.

 – Jövő héten elmegyünk egy menhelyre és hazahozunk egy kutyát – fűzte hozzá Luca. – Még az is lehet, hogy nem kölyköt választunk, hanem egy idősebbet.

 – Luca mindenáron olyan kutyát akar, aki senki másnak nem kellett – vigyorodott el Bálint. 

 – Nyugodtan eljöhetnek Bolhát is meglátogatni bármikor – mondta Varjú úr a megkönnyebbüléstől akadozó nyelvvel. 

 – Biztosan élünk majd a lehetőséggel. Nagyon örülünk, hogy megismertük!

Luca és Bálint még egyszer megvakargatták Bolha fülét, majd búcsút intettek.

Varjú úr a karjában tartott kölyökre pillantott. Hogy fog örülni az 1/B, ha megtudják, hogy visszatért a kis vakarcs!

‘Lucáéknak igazuk van’, ismerte be. 

Nem tudta pontosan, mikortól – talán attól a pillanattól kezdve, hogy rátalált -, de Bolha már jó ideje az ő kutyája volt. 

 – Eszter hozott neked egy új játékot – mondta fennhangon, a kölyök pedig lelkesen csóválta a farkát válaszul. 

Epilógus

András

Gyönyörű szombat volt. Varjú úr, azaz András, Bolhával a karjában sétált az utcán. Eszébe sem jutott a szemerkélő eső miatt panaszkodni, hiszen Eszter már várta őket a Gesztenyés parkban, hogy vegyenek egy fagyit és utána megetessék a kövér galambokat.

Vége 

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: