Amelyben megismerjük a Tökéletes Gazdit

Varjú úr a Gesztenyés park felé sétált, Bolhával a karjában. A kiskutya szívesebben időzött volna a lakásban, ugyanis ma reggel végre az utolsó simításokat végezte Varjú úr cipőjén. Rendkívül elégedett volt a végeredménnyel (“Be van fejezve a nagy mű, igen” – gondolta talán, szemügyre véve alkotását). Jó kis bőr cipő volt, kellemesen lehetett rágni. Ha tudta volna, hogyan reagál majd Varjú úr, mikor megtalálja a lábbeli romjait! 

De ne szaladjunk így előre, a tönkretett cipő felfedezése később következik majd be, mint ahol a mi történetünk most jár.

Varjú úr átvágott a Gesztenyés parkon, majd kétszer is buszra szállt, mire odaért a megadott címre. Bolha nem is sejtette, de egyenesen a lehetséges új otthona felé tartottak. Varjú úrnak kiváló érzéke volt ahhoz, hogy minden jóban meglássa a rosszat, így most is árgus szemekkel fürkészte a környéket. Maga sem tudta, miért, de egészen lelombozta kutatásának eredménye. Csöndes, nyugodt lakóövezeten vágtak át, tele barátságos külsejű, kertes házakkal. Autók szinte nem is jártak az utcán, ahol csapatokba verődve bicikliztek és játszottak a gyerekek. Bolha azt sem tudta, merre forgassa a fejét a sok új hang és illat hatására. 

 – Hát, nem éppen egy lakótelep, mi? – dörmögte Varjú úr. A kiskutya egyetértően megnyalta az állát. 

Nem kellett sokáig keresniük a 37-es számot. A ház előtt vékony, szőke hajú, fiatal nő állt, egy borostás, magas férfi kezét szorongatva. Nyilvánvalóan Bolha érkezését várták. Varjú urat megpillantva mindketten lelkesen integettek.

 – Jó napot! Minden rendben volt útközben? Ó, milyen édes kiskutya! – Török Luca arcán elragadtatott mosoly terült el. – Jöjjenek csak be.  

A fiatal nő párja gyorsan kezet nyújtott Varjú úrnak és Bálint néven mutatkozott be.

 – Megkínálhatjuk valamivel? Szereti a kávét? Vagy inkább teát kérne? 

Varjú úr igent mondott a kávéra és követte vendéglátóit a házba. Takaros rend fogadta odabent. A cipők mérnöki pontossággal sorakoztak egymás mellett az előszobában, a kanapéra tett párnákon egy ráncot sem lehetett felfedezni, még a könyvek is szálegyenesen, szabályosan álltak a polcokon. 

Varjú úr nagy csodálója volt az olyan embereknek, akik ilyen szigorúan rendet tartottak az otthonukban. Annak idején – K.e., azaz Kutya előtt – ő maga is közéjük tartozott. Belegondolva, mekkora káosz uralta el a saját lakását a kölyök érkezése miatt, kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a fiatalokat.

 – Bolha mindent megrág és a szobatisztasága sem tökéletes még. A cipők, a szőnyegek, a földön hagyott újságpapírok nincsenek biztonságban az ő közelében. 

 – Ó, ezzel semmi problémánk nincs – rázta meg a fejét Luca. – Maximálisan felkészültünk a kölyökkutyával járó káoszra. Kézbe vehetem kicsit?

Varjú úr átnyújtotta a kiskutyát, aki habozás nélkül befészkelte magát a nő karjába. 

 – Már régen eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk egy kutyát – mesélte Luca -, látja? Beszereztük az összes, kutyatartással foglalkozó könyvet. Bálint már a kutyaiskolát is kiválasztotta, ahova menni fogunk. Egyedül a négylábú családtag hiányzott a képből.

Varjú úr hümmögve helyeselt és kapkodva itta a kávéját, miközben a nő folyamatosan csacsogott. Úgy látszik, ez is a kutyás élet mellékhatása: rengeteg ember kerül az utadba, aki megállás nélkül képes beszélni hozzád.

 – … a macskánk is elég hányatott sorsú volt, mielőtt hozzánk került. Hiányzik a fél farka egy csúnya sebesülés miatt.

Varjú úr felkapta a fejét.

 – Macska?

 – Igen, Bársony a neve. Ha kimegyünk az udvarra, akár találkozhatunk is vele. 

 – Délutánonként csavarog kicsit a környéken – szúrta közbe Bálint.

 – Nem okoz majd gondot összeszoktatni a kutyával? – kérdezte Varjú úr bizonytalanul. Egyáltalán nem értett a macskákhoz, annyit tudott róluk (a Kiccalád anyukájának köszönhetően), hogy állandóan belekakálnak a játszóterek homokozóiba.

 – Hát, már elég öreg és magának való, az igaz, de biztosak vagyunk benne, hogy végül összebarátkozna Bolhával. De jó, hogy beszélünk róla, nézzünk körül a kertben! 

Varjú úrnak szinte már zsongott a feje a sok beszédtől. Kisomfordált Luca nyomában a smaragdzöld fűvel benőtt udvarra. 

A kert pont úgy nézett ki, mint a ház: szépen rendben tartva minden bokor, a fű mértani pontossággal nyírva, a kerítés tövében pedig egy göcsörtös cseresznyefa nyújtogatta az ágait.

 – A kertész szerint ki kellett volna vágni, már alig hoz termést és az is általában kukacos – magyarázta Bálint -, de nem vitt rá a lélek. Szép, nem?

Varjú úr, aki soha életében nem jellemzett egy fát sem azzal, hogy “szép”, zavartan biccentett. Luca letette Bolhát a földre.

 – Szerintem tetszik neki – mondta kuncogva, mikor a kiskutya mindkét oldalról a selymes fűszálakba törölte a pofáját, majd a hátára hengeredett és vidáman rúgkapált mind a négy lábával. 

 – Milyen aranyos! – Bálint leguggolt és megsimogatta a kölyök hasát.  

 – Hopp, és itt is van Őkegyelme! Bársony, gyere csak ide. Mit szólsz egy új lakótárshoz?

Luca kinyújtotta a karjait és egy elképesztően kövér, mogorva képű, szürke macskát emelt le a cseresznyefa alsó ágáról. A fiatal nő megsimogatta a hátát.

 – Szerintem idővel nagyon jóban lesztek ti ketten.

Bársony más véleményen volt. A kölyökkutya még csak nem is észlelte, hogy egy macska van a közelében, Bársony már vécékefe formájúra fújta fel kurta farkát, kiugrott Luca kezéből, és átcsörtetett a kerten. Szinte hallani lehetett felháborodott gondolatait (“mégis mit képzelnek ezek magukról?”). 

Varjú úr kénytelen volt elismerni, hogy a fiatalok remekül felkészültek egy kutya fogadására. Épp olyan gonddal jártak el, mintha egy csecsemőt akarnának magukhoz venni. Egy darab küszöb, lépcső, konnektor, vagy szobanövény sem maradt biztosítás nélkül. 

A házba visszatérve Bálint megmutatta a puha kutyaágyat, a tappancs mintával díszített tálakat, és az általa választott kék pórázt is.

 – Tudjuk, hogy Bolha vaksága külön nehézséget fog okozni. De mindent megteszünk annak érdekében, hogy jó élete legyen nálunk – mondta Luca komolyan, miközben a kölyköt simogatta. Bálint elbűvölt arccal vakargatta a kiskutya fülét. 

Bársony, aki időközben bekommandózott a konyhaablakon, egy szobanövény takarásából rendkívül elítélően figyelte őket. 

 – Bolha most bizonyára a kutya mennyországban érzi magát – állapította meg Varjú úr szárazon, ahogy az élvezettel dünnyögő kis vakarcsra pillantott. – Egyébként nyugodtan átkeresztelhetik. Az állatorvosnál gyorsan ki kellett találnom egy nevet.

 – Nekem nagyon tetszik – mosolygott félénken Luca. 

 – Klassz név. Maradjon Bolha – értett egyet Bálint. 

Varjú úr meg egyszer körbepillantott a nappalin és a fiatal páron, majd leporolta a nadrágját és felállt. 

 – Nos, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Ennél tökéletesebb helyre nem is kerülhetne a kis vakarcs – valamiért nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, de erőt vett magán és közönyös képet vágott. – Már csak annyit kellene egyeztetnünk, hogy melyik nap hozzam el, hogy utána itt is hagyhassam. 

 – Nekünk bármikor megfelel. Minél hamarabb, annál jobb – mosolygott Luca.

• Elhozom holnap – döntött Varjú úr. – Nincs értelme tovább húzni. 

A fiatal nő alaposan megölelgette Bolhát búcsúzóul. 

 – Szia, kicsi! Hamarosan találkozunk! 

Bálint kikísérte Varjú urat a kertkapuhoz. 

 – Példaértékű, ahogy erről a kiskutyáról gondoskodott – mondta komolyan, egyenesen Varjú úr szemébe nézve. – És látom a kettejük közt kialakult kötődést is… biztos benne, hogy nem akarja megtartani? 

Varjú úr felhorkant. Még a feltevés is nevetséges! Ő csak azért vállalta a bolhafészket, mert megesett rajta a szíve.

 – Kizárt dolog – rázta meg a fejét. – Csak addig akartam szállást adni neki, amíg megfelelő gazdát nem találok.

Bálint mosolyogva kezet rázott vele. 

 – Akkor holnap találkozunk! 

Varjú úr aznap este hagyta, hogy Bolha felmásszon az ágyba, és egészen közel bújjon hozzá. ‘Milyen nagyot nőtt az elmúlt hetekben!’, gondolta. 

 – Holnap már saját bejáratú kutyaágyban alhatsz – mondta fennhangon. A kölyök nagy nyögéssel elhelyezkedett a takarón, és Varjú úr mellkasára fektette a fejét. Hangosan szuszogva szenderült álomba, meleg lélegzete ütemesen legyezte Varjú úr nyakát.

Másnap reggel hősünk összepakolta Bolha két kis tálkáját, felkapta a maradék kutyatápot, összehajtogatta a régi pulóvert, amin szívesen heverészett, és elindult Török Lucáékhoz. 

 – Jó dolgod lesz náluk – mondta Bolhának, aki kicsit nyugtalannak tűnt a sok pakolászás miatt. Annak ellenére, hogy nem látott, pontosan tudta, hogy nincs a helyén a holmija. – Ők a Tökéletes Gazdik. Nem hiába keresgéltem őket ilyen sokáig neked. 

Bolha halkan nyüszített és megnyalta Varjú úr kezét. 

 – Jaj, maradj már… – mordult rá a kiskutyára. Szinte mérges volt rá, amiért így nyivákol. 

A fiatal pár ismét a kapuban állva várt rájuk. Varjú úr kapkodva a kezükbe nyomta a Bolha felszerelését tartalmazó szatyrot és a kiskutyát. 

 – Óh, ezekre tulajdonképpen nem is lesz szükség – mondta Bálint. – Mindenből beszereztünk már sajátot.

Varjú úr egy szó nélkül vette vissza a szatyrot.

 – Bejön kicsit? – invitálta Luca kedves mosollyal. Varjú úr fejét rázva  távolabb lépett. 

 – Nem, nem… még nagyon sok dolgom van otthon. Vigyázzanak rá. Szép napot! – hadarta, és hátra sem nézve hazaindult. A buszon ülve ráadásul még könnybe is lábadt kicsit a szeme egy belerepülő bogár miatt.

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: