Amelyben megismerjük Esztert, megtudjuk, hogy a tavaszi fagyi más, mint a nyári, és fény derül Bolha szuperképességére is

Talán a mai volt az első vasárnap hosszú idő óta, hogy Varjú úr elfelejtett az időjárásra panaszkodni. Ragyogóan sütött a nap, az a fajta tavaszi idő volt, ami már a nyár ígéretét hordozza. 

 – Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet a parkban? – kérdezte Bolhát szórakozottan, miközben a konyhaasztalon kiterített papírjai felett görnyedt. A számok, szokásukkal ellentétben, nem tudták lekötni. Varjú úr ma valamiért más szemmel nézett rájuk: fekete pacniként virítottak a fehér papíron, és ahelyett, hogy izgalmas kihívásokat kínáltak volna, csak egy sor idegesítő problémát vetettek fel. 

‘Ki kell szellőztetnem a fejem, hogy tovább tudjak dolgozni’, gondolta. Bolha a “séta” szó hallatán már ott sertepertélt a lába körül, örömtáncot jár az orra hegyétől a kunkori szürke farkáig. 

Varjú úr felnyalábolta a kiskutyát és leballagott a lépcsőn. 

‘Milyen különös’, gondolta. ‘Mitől van ilyen jó kedvem?’ Próbálta törni a fejét (talán a munkahelyén volt sikerélménye pénteken? Vagy csak sikerült kipihennie magát?), de nem talált magyarázatot a jelenségre. Még a Kiccalád lakásából kiszűrődő kiabálás, vagy Gyuri, azaz az Ezermester kalapálása sem zavarta.

Alig tette le Bolhát a földre, a napja még kellemesebb fordulatot vett: megpillantotta Esztert. A tanárnő göndör, barna haja csillogott a fényben, ahogy hosszú, energikus léptekkel gyalogolt a ház felé.

‘Milyen csinos! És olyan kedves félmosoly ül az arcán…’, futott át Varjú úr fején.

A következő pillanatban Eszter megbotlott. Ugyan visszanyerte az egyensúlyát, de a kezéből kirepült a táskája, és a betonon ceruzák, papírzsebkendők, aprópénz gurult szerteszét. A tanárnő egy lélegzetvételnyi ideig csak nézte a káoszt, majd – Varjú úr meglepetésére – cifra káromkodás-áradat fakadt az ajkán. 

‘Csak egy irodalomtanár tudja magát ilyen választékosan kifejezni’, vélte Varjú úr elfogultan, és sietve elindult Eszter felé, hogy segítsen összeszedni a holmiját. Pont, mielőtt odaért volna hozzá, még zavarba ejtőbb jelenetnek lehetett szemtanúja: Eszter abbahagyta a szétszóródott eszközök gyűjtögetését és a szitkozódást, és keservesen sírva fakadt. 

Varjú úr megtorpant. A vigasztalás – főleg, egy zokogó nő vigasztalása – egyáltalán nem tartozott az erősségei közé.

Amíg ő földbe gyökerezett lábbal állt, Bolha pontot tett belső vívódása végére: tétova, kacskaringós járással megindult a sírdogálás irányába. Eszterhez érve mellső lábaival föltámaszkodott a nő combjára és próbált minél közelebb húzódni hozzá. A tanárnő meglepetten nézett le a kölyökre, majd a karjába kapta, és magához ölelte. Bolha pedig nekiállt lenyalogatni a sós könnyeket az arcáról. 

Eszter ekkor vette észre Varjú urat. Sietve feltápászkodott. Fél kézzel a kiskutyát tartotta, fél kézzel a szemeit törölgette, miközben a sírás gyorsan szipogássá enyhült.

 – Jó napot, András! – mondta kicsit még reszketeg hangon. Varjú úr készségesen lehajolt, és elkezdte felkapkodni a földre hullott tárgyakat. 

 – Jó napot, Eszter! – motyogta, és érezte, hogy a fülei egészen elvörösödnek zavarában. 

 – Hirtelen fel sem ismertem, hogy ez az Ön kiskutyája. Jól megnőtt! – Eszter megpróbálkozott egy bizonytalan mosollyal, miközben Varjú úr visszadobált mindent a földre ejtett táskába. Bolha kényelmesen befészkelte magát a tanárnő karjába, hideg orrocskáját a nyakába fúrva, megnyugtatóan szuszogott. 

Varjú úr átadta a táskát, Eszter pedig cserébe a kiskutyát, amit Bolha tiltakozó nyafogással kommentált.

 – Szívesebben maradna az Ön karjában – mondta Varjú úr és a pír a füleiről átterjedt az egész arcára. Eszter azonban a legnagyobb örömmel szorította újra magához Bolhát. 

 – Olyan jó ölelgetni! – nevetett fel, miközben a puha, meleg bundára hajtotta az állát. – Köszönöm szépen! Máris szebb lett a napom. Egyébként tegeződjünk nyugodtan. 

 – Ha nem sietsz haza, csatlakozz hozzánk egy kis sétára a parkban! – hallotta magát megszólalni Varjú úr. Nem akart hinni a fülének. Tényleg megkérdezte Esztert, hogy eljön-e vele kutyát sétáltatni?!

A tanárnő azonban széles mosollyal válaszolt:

 – Örömmel! Tegyem le a földre a kis… mi is a neve?

 – Bolha. Nem, nem kell, gyorsabb, ha kézben visszük odáig.

A Gesztenyés park csak úgy fürdőzött a ragyogó napsütésben. Gyerekek szaladgáltak fel-alá, babakocsikat tologattak mindenhol, szerelmespárok andalogtak kézen fogva. Még a fagylaltárus is felbukkant, akit a hosszú tél óta nem lehetett látni, és örömmel adogatta a tölcséreket a kígyózó sorban álló vásárlóknak.

 – Ki eszik tavasszal fagylaltot? – értetlenkedett Varjú úr. Eszter, egyik hóna alatt Bolhával, másik alatt a táskával, már el is indult fagyis kocsi felé. 

 – Mindenki, aki teheti! A tavaszi fagyinak más íze van. Gyere, Bolha, mutassuk meg Andrásnak, miről beszélek! 

Bolha, aki egész nap készen állt a kalandra és legfőképp az evésre, nem is találhatott volna a tanárnőnél jobb szövetségest. Varjú úr engedelmesen beállt a sorba, Esztert követve. A szíve hevesen vert a boldogságtól. ‘Valami van a levegőben ma’, döntötte el magában. ‘Talán csak ez a furcsán meleg nap az oka.’

A fagylaltárus kerek képe még jobban felderült, mikor megpillantotta a kölyökkutyát. 

 – Milyen helyes kis kópé! Neki is lesz egy tölcsérrel? 

Varjú úr már épp nyitotta a száját, hogy nemet mondjon, mikor Eszter nagyot bólintott. 

 – Egy gombóc vaníliát szeretnék kérni Bolha uraságnak, magamnak pedig egy málnát. András? A vendégem vagy. 

Varjú úr csokoládét választott.

Eszter egy közeli padhoz sétált, leült, majd Bolhát a földre tette. Kis ideig némán nyalták a fagyit. A csönd azonban nem volt kínos, vagy kellemetlen. A csokoládé fagylalt mennyei mannaként omlott szét Varjú úr szájában. A parkban zajló élet, a gyerekzsivaj, a sétáló emberek halk beszélgetése kellemes zsongássá olvadt a háttérben.

 – Nagyon értékes a táskád? – kérdezte Varjú úr hirtelen. Eszter meglepetten vonta fel a szemöldökét, miközben tréfásan belekapaszkodott a kérdéses kiegészítőbe.

 – Egyáltalán nem az. Miért? Csak nem akarsz kirabolni? 

 – Nagyon elkeseredtél, mikor leejtetted – vonta meg a vállát Varjú úr. 

Eszter beleharapott az ajkába, és válasz helyett inkább megkínálta Bolhát a vanília fagylalttal. A kiskutya jobbra-balra szimatolt, hogy megtalálja a tölcsért, majd a lehető legóvatosabb kis nyalintásokkal belekóstolt.

 – Valami gond van a látásával? – ráncolta a homlokát a tanárnő. 

 – Olyan vak, mint a bányaló – mondta egyszerűen Varjú úr. Eszter pont úgy reagált, ahogy a legtöbb ember idáig: szájához kapta a kezét, és döbbent-szánakozással nézett a kiskutyára. Varjú úr elmosolyodott.

 – Ő nem tudja, hogy rosszul kellene éreznie magát emiatt, a lehető legjobb életét éli. Eszébe sem jut, hogy sajnálnia kellene magát – idézte az állatorvost.

A szokatlanul nagy melegben a fagylalt gyorsan olvadozott, és ahogy Bolha meglökte az orrával a gombócot, az megbillent és – jaj! – a földre pottyant. A kiskutya zavartan tett egy lépést előre, és egyenesen belelépett a fagyiba. Semmi sem szeghette azonban a kedvét: farkát csóválva izgalmában, az utolsó cseppig fellefetyelte az isteni vaníliát. 

Eszter szívből jövően nevetett rajta. 

 – Igazad van – fordult ámultan Andráshoz – , nála boldogabb teremtéssel még nem találkoztam. Hogy került hozzád? 

Így hát Varjú úr elmesélte, hogyan talált rá Bolhára, majd folytatta a menhely leírásával, a furcsa gazdajelölttel és a kölyök kisebb-nagyobb csínytevéseivel. Még sosem beszélt ennyit egyhuzamban, de Eszter remek hallgatóság volt: csillogó szemmel mosolygott a viccesebb történeteken, és aggodalmas arccal izgult az állatorvosi vizsgálatok leírásán.

Miután elfogyott a fagylalt, lassú sétára indultak a parkban. Bolha a rózsaszín póráz végén, óvatos léptekkel ballagott mellettük, igyekezett minden létező illatot felszippantani az orrába. 

Ahogy Varjú úr már korábban megjósolta, a park tele volt kenyérmorzsán kövérre hízott, lusta galambokkal, akik hangosan kurrogva totyogtak fel-alá. Bolha, fittyet hányva rá, hogy nem látja a madarakat, olyan izgatott lett a hangjuktól, hogy mindenáron kergetni próbálta őket. A kiskutya jobbra szaladt, a galambok balra repültek, majd fordítva. Még a közelükbe sem tudott kerülni, de csak futott-futott és ugatva csóválta a farkát. 

Varjú úr és Eszter a szemüket törölgették a nevetéstől, mire Bolha végre feladta a rohangálást, és földig lógó nyelvvel lezöttyent a fenekére. 

 – Nagyon rám fért már egy jó nevetés – fordult Eszter Varjú úrhoz, miközben karjába vette a kiskutyát. – Meggyűlik a bajom az új osztályommal. Képtelen vagyok rendet tartani. Óra alatt a telefonjukat babrálják, nem figyelnek, az összes kollégám panaszkodik rájuk… – nagyot sóhajtva simogatta meg Bolha fejét.

 – Ezért is tört el a mécses a táska leejtésekor – vallotta be végül elpirulva. – Nem sok örömöm volt mostanában a munkában.

 – Bár tudnék segíteni – mondta Varjú úr őszintén. Eszter még jobban elvörösödött, úgyhogy inkább a kiskutya bundájába temette az arcát. 

 – Ez a séta nagyon sokat jelentett. Köszönöm szépen, András. 

Varjú úr hirtelen nem tudta, mit mondhatna még. Sosem gondolta volna, hogy valaha ilyen hosszú beszélgetést fognak folytatni Eszterrel. 

Hazafelé ballagva egy csapat, hangosan kiabáló gyerek mellett haladtak el, akik egy kopott focilabdát rugdostak és egymást lökdösve rohantak fel-alá a füvön. 

 – Pont erre lenne szüksége a Kiccalád kölykeinek – szólalt meg automatikusan fennhangon. Eszter meglepetten vonta föl a szemöldökét. 

 – Hogyan? Ki az a Kiccalád?

 – A felettem lakók – magyarázkodott Varjú úr. 

Eszter hangosan felkacagott.

 – Ó, a Molnár család, a pösze férjjel és a két… khm, hiperaktív gyerekkel! 

Mire visszaértek a Pacsirta utca 1/B-be, Varjú úr szép sorban elmesélte a szomszédok számára kitalált gúnyneveket, majd azt, ahogy lassacskán megismerte mindegyiküket. A bejárat előtt Eszter megállt és félrebillentett fejjel nézett rá.

 – És nekem milyen nevet találtál ki? 

 Varjú úr zavarában csak a cipője orrát nézte. 

 – Neked… semmilyet. 

Eszter elmosolyodott, majd cuppanós csókot nyomott Bolha fejére. 

 – Köszönöm a sétát! E mellett a kiskutya mellett lehetetlen tartósan rosszkedvűnek maradni. Jövő héten megismételhetnénk a fagyizást! 

Varjú úr földbe gyökerezett lábbal figyelte, ahogy a tanárnő felszökell a lépcsőn. 

A lakásába érve rögtön megütötte a fülét a feje felett zajló puffogás és a felharsanó csatakiáltások. Aztán eszébe jutott, milyen nyugodtan viselkedett a két fiú, miközben Bolhát simogatták.

Hirtelen ötlettől vezérelve, Varjú úr egyenesen a Kiccalád lakásához masírozott és bekopogott. 

Pillanatnyi csend következett, majd Molnár Imre, azaz az apuka hangját hallotta (“Ákosz! Tamász! Gyertek csak ide! Most majd szépen egyeszével bocsánatot kérhettek a szomszédoktól!”). 

‘Az ember azt hinné, hogy olyan nevet ad a gyerekeinek, amit ki is tud mondani’, futott át Varjú úr fején a gondolat. 

A zárral való szöszmötölést követően feltárult az ajtó, és ott állt Apuci, maga előtt tolva két, száját húzó csemetéjét. 

 – Boooocsánatot kérüüüüünk! – mondta a két kisded egyszerre, a lehető legunottabb hangon. A színészkedést még volt hová fejleszteniük. 

 – Csak azért jöttem – vágott bele Varjú úr a mondandójába -, hogy szóljak: Bolha, a kiskutya, nagyon szereti, ha sok törődést kap… ha megígéritek, hogy nagyon vigyáztok rá, felhozhatom néha egy kis játékra.

Tamás és Ákos arca azonnal felderült. 

 – Köszönjétek meg Andrász bácsinak – mondta Kovács apuka szigorúan. 

 – Miért Bolha a neve? Mikor mehetünk vele sétálni? Igaz, hogy nem lát semmi? Mi a kedvenc játéka? Hogyan sétál, ha vak? Miért van bekötve a lába? 

Varjú úr kissé hátrahőkölt a rázúduló kérdés-özöntől.

 – Majd megkérdezitek ezeket tőle, ha találkoztok – zárta rövidre a témát sietve. 

A két kisfiút mélyen elgondolkodtatta ez a felvetés. 

 – Tényleg úgy értette, hogy a kiskutyát kell majd megkérdeznünk? Érti, amit mondunk? – súgta Ákos Tominak, pont annyira hangosan, hogy Varjú úr fülét is megütötte a mondat.

 – Persze, hogy érti! – mondta vidáman. – Ez a szuperképessége, mivel a látását elvesztette.

Ennél varázslatosabb dolgot nem is közölhetett volna velük. 

Varjú úr integetve elköszönt tőlük.

 – Ne feledjétek, Bolha csak akkor jön látogatóba, ha jól viselkedtek! – figyelmeztette a gyerekeket, majd sarkon fordult és elindult a lépcsőn. Már majdnem belépett a lakása ajtaján, mikor Ákos csattogó léptekkel utánaszaladt. 

 – Ezt oda tetszik adni Bolhának? Hogy legyen mivel játszania!

A Ken baba volt az. A fejét visszaragasztották egy rágóval. 

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: