Varjú úrnak igen határozott elképzelései voltak az életről, meg úgy általában “a dolgok menetéről”. Ezt a kifejezést használta azokra a szabályokra, amit szerinte más embereknek is be kellene tartania ahhoz, hogy békében éljenek egymás mellett. 

Ha írásba kellett volna foglalnia az ideális szomszéd viselkedését, a lista körülbelül így nézett volna ki: 

 – Ne legyen gyermeke és/ vagy háziállata (néma és szagtalan élőlények elviselhetőek, például lepkék, giliszták, halak).

 – Ne keljen korán, vagy ha igen, minden cselekedetét a lehető legnagyobb diszkrécióval. végezze. Emelett legkésőbb éjfélkor térjen nyugovóra.

 – Ne rendezzen bulikat, társas összejöveteleket, vagy orgiákat.

 – Ne főzzön büdös ételeket. 

 – Ne játsszon hangszereken. Fejhallgatóval zenehallgatás engedélyezett.

 – Ne telefonáljon hangosan.

 – Ne rendezzen be magának edzőtermet a lakásban.

 – A lakásba érve vegye le a cipőjét, és járjon zokniban, vagy papucsban. A sarkát finoman tegye le a földre, ne dübörögjön. 

Sajnos – vagy szerencsére? – a Pacsirta utca 1/B-ben eltöltött évek alatt a felsorolás legtöbb pontjából engedni kényszerült. Aznap viszont, mikor az új lakók beköltözését várták, újra eszébe jutottak a saját igényei. Vajon melyik elvárását sértik majd meg? Netán az összeset? 

Varjú úr, akár egy mord biztonsági őr, fel-alá sétált Bolhával a ház előtt, és szúrós szemmel figyelte az épületet. 

Egy pisszenés se hallatszott, és nyoma sem volt költöztető autóknak. 

Talán mégsem ma jönnek?, tűnődött magában. Mivel Bolhának elege lett a járőrözésből, és látványosan unatkozni kezdett, Varjú úr végül felsóhajtott és a karjába vette. 

 – Jól van, na. Ne haragudj az időhúzásért, már be is megyünk – mondta, és megdörgölte a kis vakarcs nyakát. Bolha elégedetten dünnyögött a kényeztetésre, és egyik hátsó lábával ütemesen vakarni kezdte a levegőt. Ekkor az Ezermesterék ablakában meglibbent a függöny.

Tehát már itt vannak! Mégis hogy lehetséges, hogy egy árva nesz nélkül sikerült beköltözniük?, álmélkodott Varjú úr. Szívében újra feléledt a remény. Talán most az egyszer szerencséje lesz! 

A lépcsőházban fölfelé ballagva elégedetten vette szemügyre egykori szomszédjának ajtaját. Máris új névtábla díszelgett rajta. Ezt is sikerült tökéletes csendben felszerelni! 

Varjú úr kicsit közelebb hajolt az ajtóhoz, hogy elolvassa az egyszerű, letisztul betűkkel rótt feliratot: PATAKI. 

Pataki? Ennyi? Pataki család? Vagy a férj neve Pataki? 

A következő pillanatban aztán kis híján szívrohamot kapott, az ajtó ugyanis teljesen váratlanul kitárult. Varjú úr előtt egy vékony, magas férfi állt, szigorúan összevont szemöldökkel. 

 – Miben segíthetek? – kérdezte fakó, már-már fagyos hangon. 

Bolha vadul csóválta a farkát és izgatottan fickándozott gazdája karjában. Az új lakó elhúzta a száját a kutya láttán. 

 – Ó, én csak… – mivel olyan ritkán fordult elő, hogy bárki is zavarba hozza, Varjú úr különösen rosszul kezelte azokat a helyzeteket, mikor mégis így történt. – Nos, én csak fölfelé tartottam. A következő emeleten lakom, pont az Ön lakása felett. 

 – A kutyával? 

 – Igen, ő Bolha. Én pedig Varjú András – Varjú úr kézfogásra nyújtotta a karját, de az új szomszéd csak mozdulatlanul bámulta a tenyerét, míg le nem eresztette. 

 – Pataki Zoltán – mondta a férgi egykedvűen. – Allergiás vagyok a kutya- és macskaszőrre, úgyhogy inkább nem fogok kezet. 

 – Az előző lakó is az volt, Anna. Talán az allergia ezzel a lakással jár – próbálkozott meg egy gyenge tréfával Varjú úr. Zoltán nem vette a lapot.

 – Én mindig is az voltam, a tüneteimnek semmi köze a költözéshez.

Kellemetlen csönd állt be az esetlen beszélgetésbe. Zoltán látványosan unott képet vágott.   Bolha, aki nagyon jól érzékelte a feszültséget, hangosan nyüszíteni kezdett.

 – Mindig ilyen… vokális ez a kutya? – kérdezte az új szomszéd egy ingerült fintorral. 

 – Nem – hazudta Varjú úr. Magában máris átkeresztelte Zoltánt Savanyú Uborkára. 

 – Nos, ha van még valamilyen kérdése, akkor beszéljük meg gyorsan, mert egyébként nekem lenne még dolgom a lakásban – pillantott az órájára Savanyú Uborka. 

 – Természetesen én sem érek rá egész nap. Hát, akkor üdvözlöm a házban! – zárta le a kínos csevegést Varjú úr, és feliszkolt a lépcsőn. Még hallani vélte azt is, hogy Zoltán egy bosszús sóhaj kíséretében csukja be az ajtót mögötte. 

Még egy ilyen undok alakot, dohogott a lakása biztonságában, fel-alá járkálva. Bolha megpróbálta követni, de hamar feladta, és egy nagy sóhajjal leheveredett a konyha kövezetére. 

 – Legalább biztosak lehetünk abban, hogy egyedülálló – mondta Varjú úr a kiskutyának fennhangon. – Mégis ki akarna bármit is ettől a mogorva ficsúrtól? 

A következő pillanatban halk kopogás hangzott fel az ajtón. Bolha, aki kötelességének érezte, hogy minden alkalommal egy vakkantással figyelmeztesse a gazdáját, ha valaki megközelítette a küszöböt, most is kieresztette a hangját. 

Varjú úr legnagyobb meglepetésére – és bosszúságára – a Savanyú Uborka állt a folyosón. 

 – Üdv újra! 

Zoltán olyan arcot vágott, mint aki a világ minden problémáját a saját vállán cipeli, de megpróbált kierőszakolni egy mosolyt. A végeredmény rémisztő volt, inkább hasonlított egy vicsorra.

 – Egy szívességet szeretnék kérni – mondta. 

Lám, lám, gondolta Varjú úr önelégülten, és összefonta a karját a mellkasa előtt. Már nincs akkora mellénye, mint pár perccel ezelőtt. Rájött, hogy érdemes udvariasan beszélni a szomszédaival.

 – Miben segíthetek? – kérdezte, olyan mézesmázos hangon, ami csak tőle telt. Bolha kíváncsian át akart furakodni a lábai közt, de Varjú úr minden alkalommal elzárta az útját a cipőjével.

 – Megtenné, hogy nem dübörög fel-alá a konyhában? – kérdezte ekkor a Savanyú Uborka.

Varjú úrnak kis híján tátva maradt a szája.

 – Tessék? 

 – Az imént borzasztó huppogás szűrődött le hozzám. Mintha csak egy hadsereg masírozott volna a fejem felett! 

Varjú úr szóhoz sem jutott a váratlan kritikától. Még hogy ő dübörög?! Hiszen nála csöndesebb embert nem hordott még hátán a föld!

 – És nem ártana az sem, ha a kutyuska karmait is levágná – tette még hozzá a Savanyú Uborka. – Azt is hallom, ahogy kopog a konyhaköveken. 

Még mielőtt Varjú úr bármit válaszolhatott volna, Zoltán előhalászta a telefonját, és az orra alá tolta. Egy alaposan kipárnázott papucs fényképe villant fel a képernyőn.

 – Ajánlom ezt a márkát. Jelentősen tompítja a léptek zaját. Nos, köszönöm a megértését! 

Bolha halkan felnyüszített, mikor rájött, hogy az idegen anélkül akar távozni, hogy őt megsimogatta volna. Varjú úr gyorsan befogta a száját, de hiába, Zoltán már visszafordult.

 – Tormának pedig érdemes lenne kutyaiskolába mennie. Ott biztosan megtanítják, hogy ne ugasson állandóan. Biztos vagyok benne, hogy a többi lakó is örülne egy kis csendnek.

 – A neve Bolha – morogta Varjú úr rosszkedvűen, de a Savanyú Uborka ügyet sem vetett rá. Nesztelen léptekkel surrant lefelé a lépcsőházban, és egy hang nélkül csukta be maga mögött a lakása ajtaját.

Ha tetszett a történet, itt tudod megvásárolni A vak vezetőkutya című könyvet!

Az 1/B további történeteit itt olvashatod: Varjú úr és Bolha történetei