Varjú úr a szeme sarkából figyelte, ahogy Eszter összepakolja a táskáját, amit rendszeresen magával vitt az iskolába, ahol tanítóként dolgozott. A táska egy soha meg nem oldott rejtélyt jelképezett Varjú úr életében: egyszerűen fel nem foghatta, hogyan tud végtelennek tűnő ceruzát, tollat, papírt, piperekellékeket, uzsonnát, vizet, rágógumit magába fogadni. Az egyetlen lehetséges magyarázatnak az tűnt, hogy a praktikus kiegészítő valahogyan meghajlítja a tér-idő kontinuumot.

 – … csak azt nem tudom, mit fogok mondani a szülőknek – sóhajtott fel ekkor Eszter.

 – Hmm – reagált Varjú úr, aki csak most ébredt rá, hogy fogalma sincs, miről beszélt a tanárnő az elmúlt percekben. Csak remélni tudta, hogy a mélyenszántó hümmögés megfelelő reakciónak számít.

 – De most komolyan, te mit válaszolnál a helyemben? 

A kínos helyzetből a lakás ajtaján felhangzó kopogás mentette meg hősünket. A lábánál heverésző Bolha felemelte a fejét és halkan vakkantott egyet, de ahhoz már lusta volt, hogy odaügessen a bejárathoz. 

 – Majd én kinyitom! – pattant fel szokatlanul készségesen Varjú úr és kimenekült Eszter konyhájából. A küszöbön aztán Szűcs Gáborral, vagy ahogy ő magában hívta, a Költővel találta szembe magát.

 – Hát te meg mit keresel itt ilyen korán? – kérdezte Varjú úr nem túl barátságosan. – Reggel hét óra van. 

A Költő nemes egyszerűséggel átfurakodott az ajtófélfa és mogorva szomszédja között, és egyenesen a konyhába vonult. 

 – Jó reggelt! – rikkantotta Eszternek, aki kérés nélkül a kezébe nyomott egy bögrét. 

 – Meghívtam, hogy kávézzon velünk reggelente nyugodtan. Szegény Gábor állandóan csak azt a szörnyű instant kávét iszogatta egyedül – fordult a tanárnő Varjú úrhoz, aki meg sem próbálta leplezni elszörnyedt arckifejezését. Reggelente a szokásosnál is nehezebben viselte el más emberek jelenlétét. A tanárnővel szívesen tett kivételt, de hogy a Költő búbánatos ábrázatát kelljen nézegetnie már ilyen korán, azzal az ostoba Petőfi-bajusszal, amit nem hajlandó levágatni… 

Bolha, aki nem osztotta gazdája embertársai felé irányuló ellenszenvét, végtelen boldogsággal nyalogatta Gábor kezét. Eszter nagy sóhajjal lezárta a táskáját, és Varjú úr becslése alapján körülbelül fél liter tejet locsolt a kávéjába. 

 – Épp az iskolák fűtéséről beszélgettünk Andrással – mondta a Költőnek, aki elutasította a tejet. Helyette három kanál cukrot lapátolt a saját bögréjébe. Varjú urat a hideg rázta a kávé ilyennemű megszentségtelenítését látva. 

 – Gyalázatos helyzet – vágta rá Gábor hevesen. – Visszatérünk a középkorba, vagy mi? 

 – Testnevelés órán majd hasogathatnak fát a gyerekek – tanácsolta Varjú úr. Eszter csak a fejét csóválta. 

 – Ez nem vicces, András. Jó, hogy nem azt az utasítást kapjuk a vezetőségtől, hogy a gyerekek égessék el a tankönyveiket, és a lángok fényében melegedjenek…

Varjú úr már megtanulta felismerni, mikor támad ihlete a Költőnek. Ilyenkor épp olyan üvegessé váltak a szemei, mint egy múzeumi kitömött állatnak. Most is ezt az elködösült arckifejezés uralkodott el rajta, mintha Eszter szavai adtak volna ötletet egy újabb műremekhez. Varjú úr felemelte egy ujját figyelmeztetésképp.

 – Ha erről a baromságról is képes vagy verset írni, én… 

 – Vörös tűznyelvek járják táncukat, elemésztik a tudást. Eltűnnek a betűk, a sorok, csak hamu marad és por belőlük. Könyvek holttestén táncol a tűz, a világ a végéhez közeleg! – tört ki a Költő, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a fenti figyelmeztetést. – Eszter, van valahol egy tollad és papírod? Ezt le kell írnom. Jaj, de csodásan fogalmaztam! Csupa libabőr a karom.

 – Még csak nem is rímel!- tiltakozott Varjú úr, miközben a tanárnő készségesen átnyújtott egy kitépett füzetlapot és egy ceruzát a fiatalembernek. Gábor elnéző pillantást vetett rá.

 – András, kérlek… ezt már megbeszéltük korábban. Te nem éretsz a modern költészethez, és ezzel nincs is semmi gond, de jobban járnál, ha nem vernéd nagydobra.

Varjú úr csak hápogott. Ehhez a szópárbajhoz még túlságosan is reggel volt. 

 – András, megkérhetlek valamire? – fordult ekkor hozzá Eszter. – A nővérem fia nálam tölt majd pár napot. Délután érkezik vonattal, megtennéd, hogy hazakíséred? Tanítás után még lesz egy hosszú megbeszélésem a kollégákkal és nem biztos, hogy időben odaérnék az állomásra.

Varjú úr kétségbeesetten próbált előállni valamilyen kifogással. Ő és a gyerekek nem voltak túl jó párosítás. 

 – Én, öhm…

Eszter könyörgő tekintetet vetett rá.

 – Elég, ha hazakíséred, nem kell sokáig vigyáznod rá. Én is itthon leszek öt óra körül. 

 – Igazság szerint Bolhát oltásra kellene vinnem – hebegte Varjú úr. Ráadásul ez igaz is, gondolta megkönnyebbülten. Bármikor elcserélte volna a gyerekfelügyeletet az állatorvosi látogatással.

 – Ne aggódj egy percet sem – vágott közbe a Költő – majd én elviszem Bolhát. Amúgy is kölcsön akartam kérni, hogy meglátogathassam a dokit.

A rászegeződő kérdő tekintetekre magyarázatul hozzátette:

 – Randira akarom hívni az állatorvos hölgyet.

Varjú úr prüszkölve felhorkantott.

 – Tessék?

 – Kedves nőnek tűnik – vonogatta a vállát Gábor. – Ráadásul a gyógyító szakma olyan poétikus. A halál torkából menti áldozatait nap mint nap. Az olyan ártatlan, magatehetetlen lelkeket, mint a mi kis Odüsszeuszunk. – itt melegen a cipőjére heveredő kutyára pillantott.

 – Bár tudná Bolha, hogy a doki a halál torkából akarja megmenteni az ő ártatlan lelkét – állapította meg Varjú úr szárazon. – Ő ugyanis rettenetesen fél tőle.

 – Majd nem fog félni, ha jobban megismeri a kedves, izé, dokit. 

Varjú úr kuncogni kezdett.

 – A nevét sem tudod.

 – Ahhoz, hogy hőn lángoló szerelemre lobbanjak iránta, nem kell tudnom a nevét – tiltakozott a Költő. 

 – Kár, hogy nem lehetek én is ott, mikor randira hívod – sóhajtott fel Varjú úr bánatosan, majd a tanárnőhöz fordult. – Cserébe össze tudom szedni az unokaöcsédet a vasútállomáson.

Eszter hálából cuppanós csókot nyomott a feje búbjára.

Könnyű lett volna azt mondani Varjú úrra, hogy nem szereti a gyerekeket. Valójában azonban egyszerűen csak nem értette őket, mivel már rég megfeledkezett arról, hogy valaha ő is egy volt közülük. Egyedülálló felnőtt fejével a környezetében élő kölykök mind zajosak, koszosak és szemtelenek voltak, ráadásul előszeretettek játszottak ugrálókötelezést a szüleik idegeivel.

Ennek az elméletnek nem tett jót a Kiccalád két házi démonja (Ákosz és Tamász, ahogy selypítő édesapjuk szólította őket), akik nyilvánvaló élvezettel dúlták fel az 1/B békéjét. Varjú úr legutóbb például azok kapta őket, hogy olajat öntenek végig a lépcsőházon. Saját bevallásuk szerint arra vártak, hogy Rózsi néni majd elcsúszik, és ők végignézhetik, ahogy legurul földszintig, mint Magdi anyus a tévében. 

 – Takarodjatok inkább a játszótérre macskaszaros homokot enni! – rivallt rájuk Varjú úr, aki a világért sem ismerte volna be milyen kevésen múlt, hogy ő jusson az öregasszony sorsára.

Nem csoda hát, hogy Eszter unokaöccsére várva idegesen álldogált egyik lábáról a másikra a peronon, a leszálló utasokat fürkészve. 

Percekkel később a nyugtalansága aggodalommá fokozódott, mikor az utolsó nagymama is eldöcögött előtte a poggyászába kapaszkodva, de a kisfiúnak nyoma sem volt. Varjú úr már épp a telefonjáért nyúlt, mikor a vonat ajtajában felbukkant egy vörös képű kalauz, maga előtt terelgetve egy nyolcéves forma, alacsony, sötét hajú gyereket. Varjú úr nyomban ráismert az unokaöcsire, és rohanvást indult meg felé.

 – Észre sem vette, hogy megállt a vonat, annyira beletemetkezett egy könyvbe – nevetgélt a kalauz kedélyesen. – Még a bőröndjét is elfelejtette, de utána hoztam. 

Varjú úr legnagyobb elszörnyedésére a gyermek, aki a Váradi Tas névre hallgatott, egyetlen másodpercre sem kérdőjelezte meg, hogy egy idegen vár rá az állomáson. Szó nélkül követte a buszmegállóba.

 – Anyukád szólt, hogy én jövök majd érted Eszter helyett? – faggatta Varjú úr, némi egészséges életösztön után kutatva.

 – Lehet. Nem figyeltem arra, mit mond – vallotta be Tas. Varjú úr úgy döntött, a gyermek nevelését még nem túl késő elkezdeni.

 – Azt azért tudod, hogy idegenekkel jobb nem szóba állni, ugye? Komolyan bajba is keveredhetsz.

Tas tetőtől-talpig végigmérte.

 – Miért? El akar rabolni? – kérdezte olyan hangosan, hogy a buszmegállóban várakozó utasok egyöntetűleg gyanakvó tekintettel ostromolták Varjú urat. Hősünk nagyot nyelt, és hasonló hangerővel felelt:

 – Nem, dehogyis. Én nem, de ha máskor egy vadidegen lép oda hozzád, jobban tennéd, ha nem követnéd úgy, mint egy birka.

 – Jó, majd őt is megkérdezem, hogy el akar-e rabolni.

Varjú úr nem volt biztos benne, hogy a kölyöknek jó a humora, vagy egyszerűen csak ütődött. Egyelőre inkább úgy döntött, hogy az idegenekkel való találkozásról szóló leckéjét elhalasztja egy olyan időpontra, mikor nincs közönségük.

A rövid buszút során sem sokat beszélgettek. A kisfiú folyamatosan a fejét leszegve olvasta a magával hozott vaskos könyvet. Annyira belemerült, hogy még a jármű kanyargására sem figyelt oda. Kétszer is az mentette csak meg attól, hogy lezuhanjon az ülésről, hogy Varjú úr elkapta. Ezen felül össze-vissza harangozott a lábával, folyamatosan rugdosva egy nénike banyatankját, aki nem volt rest Varjú úr fejére olvasni a “neveletlen kölyke” szégyenletes viselkedését. A kisfiú tökéletesen kizárta a külvilágot, eszébe sem jutott az ülésen hagyott sapkája, vagy a maga mellé dobott pulóvere, amiket mind Varjú úr gyűjtött össze leszálláskor.

 – Hányingerem van – jelentette be Tas, mikor kiléptek a busz ajtaján.

 – Ez azért van, mert végig a könyved bámultad.

 – Lehet, hogy beteg leszek. Kornél tegnap egész nap hányt. Azt mondta, hogy mindegyik hányásából meg tudta mondani, hogy épp a reggeli, vagy az ebéd jött ki belőle. Igaz, hogy minden hányásban van répa?

Varjú úr hirtelen nem tudott mit felelni erre, így inkább csak visszakérdezett:

 – Ki az a Kornél? 

 – A legjobb barátom.

Varjú úr biztonságosabb távolságra húzódott Tastól. A gyerekek iránti idegenkedéséhez nagyban hozzájárult az, hogy megfigyelései szerint bármilyen betegséget szedtek össze, azt kivétel nélkül ráragasztották az őket körülvevő felnőttekre. 

Szerencsére a kisfiú hamar megfeledkezett a hányingerről, és helyette megpróbálta sétálás közben is a könyvét olvasni. Varjú úr már épp megkönnyebbült, hogy a nap nehezén talán túljutott (Eszter minden bizonnyal hamarosan átveszi az unokaöcs felügyeletet), mikor Tas megszólalt:

 – Mit jelent az, ha egy férfi kielégít egy nőt?

Varjú úr kis híján elbotlott a saját lábában.

 – Mit mondtál? – kérdezett vissza, reménykedve, hogy rosszul hallotta. Tas azonban szó szerint megismételte a fenti mondatot, és várakozásteljes arckifejezéssel nézett fel rá. Varjú úr lázasan gondolkozott.

 – Ezt meg hol hallottad? 

 – A könyvemben láttam. Anya minden este ezt olvasta, úgyhogy elhoztam magammal.

Varjú úr jobbnak látta ezen a ponton elkobozni a regényt. A kérdéseket azonban így sem úszta meg. Az 1/B-hez vezető út még sosem tűnt ilyen hosszúnak, mint a megállás nélkül faggatózó gyermek társaságában.

 – Meddig élnek a szúnyogok? Szeretném tudni.

 – Néhány napig, gondolom.

 – Lehet, hogy otthon hagytam a fogkefémet. Mi lesz, ha egy hétig nem mosok fogat?

 – Hát, akkor kiesnek a fogaid.

 – Nem lehet, hogy hozzászoknak?

 – Nem.

 – Járt már ember a Napon? 

 – Nem.

 – És a Marson? 

 – Azon sem.

 – Feleségül fogod majd venni Esztert?

Varjú úr szerencséjére nem kellett választ adnia. A Pacsirta utca 1/B elé érve ugyanis megpillantotta a Költőt, aki Bolhával a karjában sietett feléjük.

(…) Folytatás hamarosan!

Ha tetszett a történet, itt tudod megvásárolni A vak vezetőkutya című könyvet!

Az 1/B további történeteit itt olvashatod: Varjú úr és Bolha történetei