DURR! DURR! 

A fülsértő csattanás mintha közvetlenül a Pacsirta utca 1/B tövénél húzódó bokrok közül jött volna. Varjú úr különleges képességei közé tartozott az, hogy másodpercek alatt méregbe tudott gurulni.

 – Ki az az idióta, aki még január másodikán is petárdázik? – üvöltötte magából kikelve, miközben a karjába kapta a reszkető Bolhát.

Egész életében semleges állásponton volt a tűzijátékok és egyéb pirotechnikai eszközök használatával kapcsolatban. Nem tartotta kifejezetten szépnek, vagy lenyűgözőnek őket, de úgy gondolta, egy évben egyszer igazán ki lehet bírni, így soha nem is panaszkodott miattuk. Az idei volt azonban az első év, hogy a szilveszter éjjelt egy vak kiskutyával is megosztotta és testközelből látta, milyen az, mikor egy pánikba esett állat rohangál a panellakásban.

Bolha, akinek általában kötélből voltak az idegei, minden ízében remegett, és felváltva hol az ágy alatt bújkált, hol páni félelmében ugatva körbe-körbe rohangált.

Most pedig, két nappal később, újra sikerült megrémíteni valami ostoba petárdázónak a sétája közben! Varjú úr szemei elé vörös fátylat vont a pillanatok alatt felbuzgó gyűlölet.

 – Ha a kezem közé kerül valamelyik durrogtató, én esküszöm levágom a… – kezdett bele, ekkor azonban újabb csattanás nyomta el a szavait. Ezúttal viszont beazonosította a zaj forrását. A Kiccalád ablaka tárva-nyitva állt, és a két angyalka, Ákos és Tamás dobált ki rajta konzervdobozokat. Varjú úr mély levegőt vett, majd lassan kifújta. 

 – Három… kettő… egy… – számolt vissza félhangosan.

 – Ákoszka! Tamász! Mit műveltek? 

 – Apuci már itt is van, hogy rendet teremtsen – mondta Varjú úr félhangosan.

 – Mit képzeltek, fiúk? – visította Apuci az ablakban. – Ha Anyuci meglátja, nagyon mérgesz lesz rátok. Moszt menjetek le ész szedjétek össze, amit kidobáltatok! Még szükszégünk lesz a babkonzervekre. 

– Na, gyere, sétáljunk távolabb ettől a csatatértől – javasolta Varjú úr Bolhának szórakozottan. – Majd később bekopogok hozzájuk, hogy elbeszélgessek a lurkókkal…

A sétát követően hóna alá csapta Bolhát, és felügetett az emeletre, hogy benézzen az Eszternél megalakult kávéklubba – vagy, ahogy ő hívta, “a pletyka fellegvárába”. Ez utóbbi nevet a gyülekezés a Költőnek és Rózsi néninek köszönhette, akik, mint kiderült, mindketten szenvedélyes boldogsággal csámcsogtak a saját- és mások nyomorán.

A tanárnő lakásán már ott trónolt az egész csapat: Gábor (azaz a Költő) Rózsi néni (ezúttal kötőtűket csattogtatva az ölében), és a fiatal tanárnő. Varjú úr legnagyobb meglepetésére még Pityókás Pisti is tiszteletét tette; félrecsuklott fejjel aludt az egyik fotelben, és halk hortyogásával kellemes háttérzajt adott a beszélgetésnek.

-Ti megfogadtatok valamit az újévre? – kérdezte Eszter, miközben mindenkinek töltött a kávéscsészéjébe. 

Na, témánál vagyunk, gondolta Varjú úr. Már a könyökén jöttek ki az “új év, új én” kezdetű kampányszövegek. Korábban is megfigyelte, hogy minden konditerem, személyi edző, életmód tanácsadó, és fogyókúrás csodaszert reklámozó feléled január elején, és heteken át az újévi fogadalmak megtartását sürgeti.

 – Nem hiszek az újévi fogadalmakban – mondta kimérten, és szokás szerint nemet intett a kávéhoz felkínált tejre is. – Január elseje ugyanúgy egy átlagos nap, csak lapoztuk egyet a naptárban. Bármikor bele lehetne vágni ezekbe az úgynevezett “fogadalmakba”… miért is ne lehetne mondjuk július tizenegyedikén? Aki év közben nem képes változtatni, az januárban sem tud majd.

Szűcs Gábor megköszörülte a torkát.

 – Én leteszem a cigarettát.

Eszter és Rózsi néni egyszerre kezdtek el álmélkodni:

 – Ó, ez nagyon jó ötlet, Gábor!

 – Na, már épp ideje volt fiam, hogy letegye azt a fránya, büdös cigarettát! A férjem tüdőrákban halt meg.

 – És dohányzott? – kérdezte Varjú úr.

 – Dehogy  – felelte Rózsi néni. – Több esze volt annál. 

Varjú úr sikeresen megállta, hogy megpróbálja felvilágosítani a nagymamát: a szomorú anekdota  ekképpen tálalva minden tanulságot nélkülöz. 

 – Hogy bírod cigi nélkül? – faggatta Eszter Gábort. – Ezek szerint már két napja nem szívtál egy szálat se?

 – Hát… nos, úgy döntöttem, hogy inkább hétfőtől kezdem a leszokást. Az ugyan már január harmadika, de ez a két nap már nem számít semmit. Az ilyesmi nagy változásokat jobb a hét elejére időzíteni.

 – Teljes mértékben megértelek – biztosította együttérzéséről a tanárnő. Ő ugyanis szigorú diétába akart fogni újévtől, de inkább Gábor logikáját követte, és egész eddig a szilveszter éjjelről maradt sós és édes rágcsálnivalókat nassolta. 

Az iskolába majd csupa egészséges ennivalót viszek magammal hétfőtől kezdve, fogadta meg. És minden étkezés előtt megiszok egy nagy pohár vizet.

– Azt olvastam egy magazinban, hogy az újévi fogadalmak nyolcvan százaléka megbukik már februárra – kukorékolt Rózsi néni. – Ez egyébként is amolyan úri hóbort. Régen nem fogadott meg mást az ember, mint hogy keményebben fog dolgozni és többet spórolni. 

– Kétlem, hogy semmi nincs, amiből többet vagy kevesebbet kellene csinálnia idén – vonta fel a szemöldökét Szűcs Gábor.  

– Éppenséggel Klárikával és Marikával igazán telefonálhatnék többet – vallotta be Rózsi néni. – No meg végre befejezhetném ezt a zöld pulóvert a kisebbik unokámnak. Tavaly többször is belekezdtem, de mindig félretettem.

A Költő megemelte a kávéscsészéjét.

– Na látja, mami. Akkor ezek lesznek az újévi fogadalmai idén.

-Várjunk csak, nekem eszembe jutott valami, Rózsi néni! – csapott a homlokára Eszter. – Meglátogathatná a lányát és az unokáit Amerikában! Hát nem ezzel nyúzza már évek óta Zsuzsi, hogy kifizetnek mindent, csak repüljön oda hozzájuk néhány hétre? 

A nagymama elutasítóan csóválta a fejét.

 – Kizárt dolog, kedveském, hogy valaki az én koromban repülőgépre szálljon. Ráadásul csak magyarul beszélek, meg egy-két szó rémlik még oroszul… ha bármi gond adódna, nem tudom megértetni magam. Meg aztán vinnem kellene a gyógyszereimet is, a vérnyomásom sem a régi már. És mihez kezdek, ha elkapok valami fránya betegséget?

– Pedig láthatná az unokáit végre – mosolygott ábrándosan Eszter.

– Ha kíváncsiak az öreganyjukra, majd hazajönnek ők a szép Magyarföldre – tett pontot az ügy végére Rózsi néni.

Azt azonban senki nem vette észre a társaságból, mennyire elcsendesedett a anyóka innentől kezdve. Még a kötőtűi is lassabban csattogtak.

 – Én idén végre belevágok a fényképezésbe – jelentette ki Eszter. – Kér még valaki kávét? 

 – Mindenképp – nyújtotta oda a csészéjét Gábor. – Szörnyen hasogat a fejem. Lehet valaki két napon át másnapos? Vagy ezt már harmadnapnak hívják?

Varjú úr elengedte a füle mellett a Költő filozofálását, és Eszterhez fordult.

 – Nem is tudtam, hogy érdekel a fényképezés.

Bolha, aki eddig békésen szunyókált Pityókás Pisti lába mellett, most nagyot nyújtózkodott és körbejárt a szobában egy kis simogatásért. A tanárnő szórakozottan lehajolt, és megvakargatta a kiskutya füleit.

 – Igazság szerint mindig is érdekelt. Még egy kamerát is vettem évekkel ezelőtt, csak sosem szántam rá elég időt, hogy tényleg megtanuljam, hogyan működik, miként állítsam be a különböző felvételekhez…

– Megértelek, művésztársam – szorította a kezét szívére a Költő. Varjú úr csak a szemét forgatta erre a kijelentésre. – Ó, merre sodorsz minket, te változó világ? Új szelek fújnak. Mi lesz így vélem? Hisz hajóm megkopott már, öreg fából faragták, s a vitorlám is régi idők álmaiból szőttem – szavalta. – Legújabb írásom. Annyira meghatott, mikor papírra vetettem, hogy órákig könnyeztem. 

– Na, az már valami – morogta Varjú úr. A mai napig nem tudta megszokni, hogy Gáborból időnként ilyen fellengzős mondatok szakadnak ki.

Ekkor óvatos kopogás hangzott fel Eszter ajtaján. Bolha éles hangon vakkantott, de inkább nem mozdult Rózsi néni papucsáról. Túlságosan vonzotta a nagymama simogató keze. 

 – Szabad! – kiáltotta Eszter a konyhából.

 – Szervusztok! Boldog új évet! 

A lakásba a Varjú úr alatt élő Ezermester (Gyuri) és felesége, Anna vonult be. Utóbbi egy szépen becsomagolt kis dobozkát is tartott a kezében. 

 – Eszter, ezt az apróságot neked szántuk – lépett oda a tanárnőhöz Anna. – Hálául, amiért olyan sokat korrepetáltad a kis Csongort. Hálásan köszönjük! Tudom, hogy szeretsz kávézni, úgyhogy  csomagoltunk neked néhány különleges pörkölést.

A kávéklub összes résztvevőjének felcsillant a szeme az elhangzott szavak hallatán.

 – Ó, Anna, nagyon szépen köszönöm. Igazán nem kellett volna! – hálálkodott Eszter.

Gyuri tekintete körbejárta a nappaliban üldögélő szomszédokat.

 – Részben azért jöttünk, hogy átadjuk az ajándékod, részben pedig azért, mert szerettünk volna bejelenteni valamit. Az időpont végképp tökéletes így, hogy szinte mindenki itt van.

Varjú úr nyugtalanul fészkelődött a székében. Nem szerette a bejelentéseket. Az ilyen felvezetésű szövegek általában úgy folytatódtak, hogy “megházasodunk!, “ gyerekünk lesz!”, vagy “felújítjuk a lakást!”. Mindegyik verzió nyüzsgéssel és zajongással járt. Arra azonban, amit az Ezermester és felesége kijelentettek, egyáltalán nem számított.

Anna nagy levegőt vett és hatalmas mosollyal az arcán megszólalt:

 – Elköltözünk! 

A szobában tartózkodók mindannyian máshogy reagáltak. Rózsi néni visszakérdezett, mert nem hallotta jól (“mit mondott? Felöltöznek?”), a Költő savanyú fintort vágott, Pityókás Pisti változatlanul tovább szunyókált a fotelben, Eszter pedig megölelte Annát.

Varjú úr mélységes elszörnyedéssel hördült fel. A költözés változást jelentett. A változás pedig a lehetőséget arra, hogy a dolgok rosszabbra forduljanak. És Varjú úr tapasztalatai alapján, ha valami elsülhet jól, vagy balul is, akkor az utóbbi fog történni.

 – Mégis, miért? – tette fel a kérdést, abba a halvány reménysugárba kapaszkodva, hogy még nem túl késő: talán meggyőzheti őket, hogy változtassanak a terveiken. 

 – Már régóta kacérkodtunk a gondolattal, hogy kicsit nyugodtabb környékre költözünk – magyarázta Anna. – Mikor Gyuri édesanyja évekkel ezelőtt elhunyt, hagyott ránk annyi pénzt, hogy kiszámoltuk, ha eladjuk ezt a lakást és kiegészítjük hitellel, vehetünk egy nagyobbat. Az új otthonunknak még kertkapcsolata is van! 

 – Inkább spóroltátok volna meg azt a pénzt – csóválta a fejét Rózsi néni. – Minek nagyobb helyre költözni? A kerttel meg csak a gond van. Én már csak tudom…

Ezt hallva a jelenlévők azt hihették, a nagymama keserű tapasztalatból beszél a kertekről és arról, mennyi minden gondot okoznak az embernek. Rózsi néni valójában tőzsgyökeres panellakó volt, aki soha életében nem metszett gyümölcsfákat, gereblyézett össze lehullott leveleket, vagy vetett el magokat a földbe. Hamar rájött viszont, hogy ezt senki nem tudja róla, és előszeretettel prédikált a fiatalabb lakóknak a kétkezi munkáról, meg a ház körül végzett teendőkről.

– Hitel, örök adósság. Felettem lebegsz, mint Damoklész kardja… midőn lecsapsz majd rám, jaj! Fejem porba hull – szavalta Szűcs Gábor nagy lendülettel. 

 – Fogd már be – mordult rá Varjú úr. Az ő reményei is pont így haltak hamvaikba. Ha az Ezermesterék már meg is vették az új lakást, nincs miről győzködni őket…

 – Egy kertkapcsolat fantasztikus lehet! – lelkendezett Eszter. – Jaj, de örülök nektek! 

 – Köszönjük – mosolygott Anna. – Előre is elnézést kérünk, ha a csomagolás-pakolászás nagy zajjal jár majd.

Varjú úr magában már eldöntötte, hogy semmit nem néz el. Micsoda árulók! Felrúgják az 1/B tökéletes békéjét a francos nagyobb lakásért, meg a kertkapcsolatért, amivel (Rózsi néni is megmondta) amúgy is csak a baj van.

 – Lehetőleg ne vasárnap hajnalban álljatok neki bútorokat tologatni – morogta morcosan, és felállt a kanapéról. Haragjának sürgősen kiutat kellett találnia, és rögtön eszébe is jutott a tökéletes célpont. 

 – Mindjárt visszajövök Bolháért – fordult oda Eszterhez. – Sok sikert a költözéshez – vetette még oda félvállról Annának és Gyurinak, majd kiviharzott a lakásból. Egyenesen a Kiccalád ajtajához vonult, és fenyegetően bekopogtatott.

Odabentről tompa puffanás, majd fojtott káromkodás szűrődött ki, végül Apuci nyúzott arca bukkant fel. 

 – Áh, szervusz Andrász! Mi járatban nálunk? – kérdezte.

 – Beszélnünk kell a gyerekekről – mondta Varjú úr, olyan fenyegetően tornyosulva a küszöb fölé, mint egy baljós viharfelhő. – Tudtad, hogy emberek életét veszélyeztetik odakint? Konzervdobozokat hajigálnak ki az ablakon. 

 – Inkább gyere be kicsit – hadarta Apuci. – Na, gyere csak! 

 – Köszönöm, nem, én…

 – Na, ne kéreszd magad, Andrász, kerülj beljebb. Anyuciii! A gyerekekkel megint baj van! 

Varjú úr beoldalgott a lakásba. A kis Ákoska és Tamáska ezt a pillanatot választották arra, hogy kirontsanak a szobájukból, és műanyag lézerkarddal püföljék egymást. Apuci meg sem rezzent, mikor az egyik fiatal Jedi lovag kis híján fültövön találta. 

 – Szervusz, András! – köszöntötte szomszédjukat méltóságteljesen Anyuci. A nappaliban trónolt, és a talpáról reszelte a bőrkeményedéseket. – Mit műveltek a gyerekek már megint? 

 – Konzervdobozokat hajítanak ki a konyhaablakon – mondta Varjú úr.

 Anyuci dühösen felsóhajtott és égnek emelte a tekintetét. 

 – Nem lehet bírni velük. Egyszerűen lehetetlen! Verje meg az Isten azt, aki kitalálta a téli szünetet.

 – Nemrég tértünk haza a rokonlátogatászból –  magyarázta Apuci. – A gyerekek megállász nélkül pörögnek.

Varjú úr összefonta a karját a mellkasa előtt. Ilyen az én formám. Miért nem ők költöznek el?

 – Biztos a sok cukor az oka.

 – Igaz, mindegyik szütiből rengeteget ettek – sóhajtott fel Apuci. 

 – Visszatérve az ablakból kidobált konzervekre… – kezdett bele újra Varjú úr. Ekkor azonban a rakoncátlan kölykök a nappaliba is betörtek, és ott folytatták a lézerkard párbajt. Varjú úr ügyesen elkerült egy, a térdére irányított csapást.

 – Tamás! Ákos! – csattant fel Anyuci villámló tekintettel. – Azonnal hagyjátok abba! 

A gyerekek egy pillanatra leeresztették a kardokat.

 – Jól hallom, hogy konzerveket dobáltatok ki az ablakon? Mégis mit képzeltetek? 

Tamáska motyogott valamit válaszul, de olyan halkan, hogy senki nem értette.

 – Beszélj hangosabban, fiam!

 – A hajléktalan bácsit akartuk megetetni, aki a bokrok között szokott aludni.

Kis ideig meglepett csend ült a társaságra. Varjú úr álmában sem gondolt volna rá, hogy a két kisgyerek, akiket egyszer rajtakapott azon, hogy egy kiscicát kergetnek fel a fára, valaha is jót akarna tenni valakivel.

Anyuci szemeibe rögtön könnyek szöktek, és szorosan megölelte csemetéit.

 – Hát nem nagyszerű angyalokat neveltünk? 

Varjú úr nem tudta eldönteni, felelnie kellene-e, vagy ez pusztán költői kérdés volt. Ákoska, az egyes számú angyal ekkor kiszabadult az anyai karok közül, és harsány csatakiáltással fenékbe billentette a testvérét a játék karddal. Tamáska sem volt rest, nyomban üldözőbe vette. Úgy viharzottak ki a szobából, mint két, külön életet élő forgószél. 

Anyuci megigazgatta a haját. 

 – Látja, András? Olyan jószívűek. Csak a nemes szándék vezérelte őket. 

 – A hajléktalan, aki a bokrok között szokott aludni, Pityókás Pisti. 

 – Ki?

 – Az első emeleti lakó. Bármennyire is nemes szándék vezérelte a gyerekeket, nem hiszem, hogy kifejezetten örülne a fejére dobált konzervdobozoknak.

Apuci, aki egész eddig a lábujjain hintázva hallgatta a párbeszédet, zavarában köhécselni kezdett. Anyuci inkább elterelte a témát.

– A lépcsőházban összefutottunk a postás Gyurival, meg a feleségével. Hallotta, hogy hamarosan elköltöznek? 

 – Hallottam – morogta Varjú úr. Már megbánta, hogy a Kiccaládon akarta kitölteni a dühét. No, nem egészen azért, mert az olyan helytelen dolog lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem az történt, amire számított. Ő (rendkívül felnőttesen) kiabálni és panaszkodni akart, ehelyett viszont a két kis gézengúz tömjénezését hallgathatta. Kicsit irigyelte is a kölyköket, amiért egymást csépelhetik a klassz lézerkardokkal.

 – Hát, nekem mennem kell. Jó lenne, ha odafigyelnének a gyerekeikre, mert nem lehet tudni, kit találnak el legközelebb azokkal a konzervekkel – mondta végül mogorván, és kivonult az előszobába. Alig csukta be az ajtót, valaki újra kinyitotta. Apuci dugta ki a fejét a folyosóra.

 – Ne aggódjon, Andrász! Az újévi fogadalmam az volt, hogy kereszek egy Taekwondo oktatót, hogy le tudjam majd szerelni a kisz rosszaszágokat – suttogta bizalmasan, majd ismét visszahúzódott a lakásba. Varjú úr nem tudta megállni: hangosan elnevette magát.

Minek aggodalmaskodni előre, gondolta. Igen, új lakó érkezik majd az Ezermesterék helyére, de miért is ne jelenthetne a változás ez egyszer valami jót? Talán egy csöndes járású, halk szavú, rossz szokásoktól mentes vénlány költözik majd be. Vagy egy néma pár, akik csal jelbeszéddel kommunikálnak. Vagy egy barista tanonc, aki időnként remek kávét készít és azzal kínálja meg a szomszédait…

 – Milyen jókedvűnek tűnsz! Merre jártál? – köszöntötte Eszter, mikor Varjú úr visszatért a lakásába. Bolha azonnal felismerte a gazdája lépteit, és viharos örömtáncba kezdett. Ő soha nem csak a görbe farkincáját csóválta, hanem az egész testét riszálta hozzá a boldogságtól. 

 – Csak beugrottam a Kicca… Molnárékhoz – felelte Varjú úr, az igazsághoz híven. 

Pityókás Pisti egy nagy horkantással magához tért álmából. Zavartan körülnézett, és megtörölte a homlokát. – Hány óra van? És milyen nap? Milyen évszázad? 

Varjú úr, a Költő, Rózsi néni és Eszter mind jót derültek a szunyókálásból ébredező szomszédjuk zavarán. 

 – Sajnálom, hogy Anna és Gyuri elköltöznek, de arra jutottam, az új lakók is biztosan jól beilleszkednek majd – fordult oda Varjú úr Eszterhez. 

Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetett volna…

Ha tetszett a történet, itt tudod megvásárolni A vak vezetőkutya című könyvet!

Az 1/B további történeteit itt olvashatod: Varjú úr és Bolha történetei