Amelyben Varjú úr elhatározásra jut – majd rögtön meg is bánja

Varjú úr még életében nem látott ennél a kis vakarcsnál szerencsétlenebb kutyát. Nem mintha hatalmas állatbarát lett volna. A parkban galambokat etető embereknek is állandóan beszólt, amiért kenyérmorzsákat szórnak szerteszét (“Majd mindent jól összekakálnak – már a galambok –  mert maguk ideszoktatták őket.”). 

Mikor letette a kutyát a lakás padlójára, a kölyök billegve-sántikálva megindult, és egyenesen nekisétált a falnak. Utána felbukott egy cipőben, majd addig ment, míg a másik falon nem koppant az orra. De csak nem adta fel, kitartóan haladt előre, kunkori farkát megállás nélkül csóválva, mintha roppant elégedett lenne az élete alakulásával. ‘Miért is ne lenne’, gondolta Varjú úr sötéten, ‘Egy büdös kukából való kiszabadulás után minden előrelépésnek számít…’

A konyhaszekrényből előkotort egy műanyag edényt, teletöltötte vízzel és letette a kutya elé. 

 – Na, tessék, igyál – mondta mogorván, és nekiállt lehámozni magáról csuromvizesre ázott ruháit. A kölyök egy darabig izgatottan szimatolt a levegőbe, majd bizonytalan léptekkel megindult előre. Egyenesen belegyalogolt a tálkába, amitől úgy megrémült, hogy oldalra ugrott és az utolsó csepp vizet is végérvényesen kiborította.

 – Te szerencsétlen! – kiáltotta Varjú úr. A konyhába szaladt papírtörlőért (még mindig csöpögő nadrágban) és mire visszaért a tett színhelyére, a kiskutya már a legnagyobb odaadással nyalogatta a vizet a földről. 

Varjú úr szárazra törölte a padlót, és újra megtöltötte a tálkát, ezúttal azonban az egyik fal mellé tette, biztonságosabb helyre. Elgondolkodva figyelte, ahogy a kutya bukdácsolva-bicegve totyog előre a lakásban. Lehet, hogy megsérült a lába, mikor kidobták a kukába. De miért megy neki mindennek? Lehet, hogy nem is lát semmit? Talán még süket is! Egy igazi nyomorék!

Varjú úr leguggolt a kis vakarcs elé és meglengette a kezét. Semmi reakció. A kutya csak állt, bal mellső lábát a földről kicsit felemelve, a két hunyorító szemét mereven egy pontra szögezve a levegőben. Ekkor Varjú úr nagy csattanással összecsapta a két tenyerét.

A kölyök úgy megrémült, hogy hanyatt esett, egy darabig tehetetlenül kalimpált a lábaival, mint valami ügyetlen bogár. 

Varjú úrnak megesett a szíve rajta és talpra állította. 

 – Te kis szerencsétlen – mondta, és egy pillanatra semmi gúny nem bujkált a hangjában. – De legalább nem vagy süket.

A szürke vakarcs jobbra-balra forgatta a fejét. Úgy tűnt, mintha minden erejével próbálná megérteni, mit mond. Két sötétszürke, háromszög alakú füle egészen felemelkedett a levegőbe a feszült figyelemtől.

Jobb ötlete nem révén, Varjú úr egy régebbi pulóverét terítette le az előszobában, a kutyát pedig ráültette. 

 – Aztán maradj nyugton itt reggelig – intette szigorúan. Legnagyobb rosszallására, a kis kukaszökevénynek esze ágában sem volt engedelmeskedni. Mikor Varjú úr kilépett a fürdőszobából, a kölyök valahogy újra rátalált a vizestálra és épp készül fejjel előre beleesni. Varjú úr az utolsó pillanatban akadályozta meg a katasztrófát.

 – Csak holnapig bírd ki, hogy életben maradsz – mondta mogorván. – Aztán a legközelebbi menhely problémája leszel végre.

A kiskutya lelkesen megcsóválta a farkát, mint aki alig várja, hogy végre valaki más problémája lehessen. 

Mivel más biztonságos módját nem látta a kölyök elszállásolásának, Varjú úr egy takaróból barikádot vont az előszobában, és mögé tette a kis vakarcsot. Fogalma sem volt róla, pontosan mit ehet egy kutya és mit nem, úgyhogy letett a földre némi sajtot, kolbászt és egy fél szelet kenyeret. A kölyök farkasétvággyal falta be mindet.

Kora hajnalban Varjú úr arra riadt fel, hogy egy meleg, érdes nyelvecske nyalogatja az ágyról lelógó kezét. Kis híján magára rántotta az éjjeliszekrényen álló lámpáját rémületében. 

 – Mi a…! – kiáltotta, és szálegyenesen fölült az ágyban. A kölyökkutya ott állt az apró hálószobában, szőrös pofáján a lehető legnagyobb megelégedéssel. 

– Te meg hogy kerülsz ide? – ripakodott rá Varjú úr, miközben a szemét dörgölve kikászálódott az ágyból és felkapta a boldogan fészkelődő kutyát. – Hajnali fél öt van. Miért nem maradtál a helyeden?

A folyosóra kilépve majdnem hanyatt esett az újfent kiborított vizestál körüli tócsán. A takaró-erődöt valaki akkurátusan szétbontotta és árulkodó, nedves tappancs nyomokat hagyott a hálószobához vezető úton is. 

Varjú úr ekkor kapott észbe, hogy talán a dolgát akarja elvégezni a kutya. Gyorsan felöltözött, cipőt húzott és karjába kapta a kölyköt. Igaza volt. Alig lépett ki az ajtón, a kis vakarcs nagyot sóhajtott, és a következő pillanatban meleg vizelet ömlött végig hősünk ruháján. 

‘Ennél pocsékabb napindítás nem létezik!’ gondolta Varjú úr, aki mostanra lilát látott a dühtől. Hamar kiderült, hogy tévedett, mert a kölyök az éj leple alatt egy kis barna csomagot is elhelyezett a földre fektetett pulóverén. 

Mindezek után Varjú úr szinte tűkön ülve várta, hogy a legközelebbi állatmenhely kinyisson. 

Kerített egy kartondobozt, abba tette a kis vaksit, és egyenesen a rácsos kapuhoz sétált vele. Feje fölött nagy, hivalkodó tábla függött: Segítő Mancsok. 

 – Na, pont ezekre van szüksége ennek a kis szerencsétlennek. – állapította meg Varjú úr szárazon, és bemasírozott az irodába. Egy hihetetlenül kövér, vörös hajú nő fogadta odabent. Orrára tolt, összefogdosott üvegű szemüvege felett elítélő pillantást vetett Varjú úrra és a dobozra.

 – Mit akar ránk sózni? – kérdezte éles hangon. – Kismacskák? Kiskutyák? Talán előbb kellett volna gondolkozni és ivartalanítani az állatát, nem akkor észbe kapni, mikor mindenhol hemzsegnek a kölykök! 

Varjú úr pár másodpercre rá nem jellemző módon, szóhoz sem jutott a döbbenettől. A vörös hajú nő ezt beismerő hallgatásnak vette. Felkapott egy papírt az előtte heverő prospektus halomból és Varjú úr orra alá tolta. Egy unott képű macska fényképe volt rajta, amint kölyköket szoptat, alá írva: egy hím és egy nőstény cicának 10 év alatt akár 80 millió utódja is lehet.

 – Ezek szerint a macskák hamarosan elárasztják a Földet és átveszik az uralmat?! – kérdezte Varjú úr rémült arccal, a szövegre pillantva. A nő felháborodottan kapott levegő után – most ő nem tudott mit válaszolni. 

Varjú úr letette a kartondobozt az egyik poros ülőkéjű székre, és a kiskutyára bökött.

 – Ezt a kutyát valaki egy zsákba kötve a szemétbe dobta. Véletlenül arra jártam, és meghallottam az ugatását. Gondolom a menhely majd talál megfelelő gazdát a számára.

A vörös hajú nő nehézkesen feltápászkodott, és a szemüvege fölött kitekintve végigmérte a kis szürke vakarcsot. 

 – Aha, aha… – mondta, majd nagy sóhajjal visszaült. – Tudja, ez egyáltalán nem egyedi eset. 

Varjú urat egyáltalán nem érdekelte, egyedi-e ez az eset, vagy sem. Türelmetlenül az órájára pillantott. Hamarosan indulnia kell, hogy ne késsen el a munkahelyéről.

 – Nézze, nekem dolgom van. Itt hagyom a kutyát a dobozzal együtt.

 – Milyen kedves – mondta a nő szórakozottan, és közben valamit írogatott az előtte heverő papírokra. – Adományozni nem tervezett?

 – Nem – vágta rá határozottan Varjú úr és elindult az ajtó felé.

 – Aha, aha… – a nő szemmel láthatólag teljesen elvesztette az érdeklődését. – Egy prospektust azért vigyen magával. 

 – Úgy vettem észre, hogy a kiskutya sántít – fordult vissza hirtelen Varjú úr. – És biztos vagyok benne, hogy nem lát rendesen. Talán teljesen vak. 

 – Aha, ez nagy kár.

Varjú úr egyik lábáról a másikra helyezkedett. Nem egészen tudta, mit keres még mindig ebben a poros irodában. ‘Egyszerűen nem tetszik ennek a nőszemélynek a hozzáállása’, döntötte el végül magában. 

 – Jó lenne, ha egy állatorvos megnézné – fűzte hozzá gyorsan. – Érhette valami más károsodás is, amíg a zsákba zárva kuksolt.

 – Persze, az jó lenne. Prospektust vitt magával? – kérdezte a nő gépiesen.

Varjú úr odavonult az asztalhoz és felmarkolta az összes brosúrát. 

 – Viszlát! – vetette oda, és sarkon fordulva kimasírozott az ajtón. 

A nő fel sem pillantva intett vaskos kezével. 

‘Segítő Mancsok, egy nagy frászt!’, gondolta Varjú úr indulatosan. 

Az irodaház portájához érve Jenő bácsiba botlott, aki egy idegesen izzadó férfinak mutogatott fényképeket a cirmos macska kölykeiről.

 – … és ez itt Tejföl, őt pedig Kefirnek neveztük el, a kis fekete meg Bajuszka. Hát nem tüneményesek?

 – Tessék – csapta le Varjú úr Jenő bácsi elé a menhelyes prospektusokat. – Ha nem vigyáz, hamarosan 80 millióan lesznek. 

A nap kivételesen lassan telt. Varjú úr általában szívesen foglalkozott a számokkal, mert csupa olyan problémát vetettek fel, amelyeket elég logikusan végiggondolnia, hogy megoldhassa őket. A száraz adatokban nem lehetett csalódni, nem tartogattak meglepetéseket, vagy titkokat. Kiszámíthatóak és pontosak voltak, amilyennek az embereknek is lennie kellene Varjú úr szerint. 

Ma azonban még a monitoron felvillanó adatok sem tudták tökéletesen lekötni száguldó gondolatait. Egyre-másra a Segítő Mancsok között hagyott kiskutya járt a fejében. 

 – Fogadni mernék, hogy nem fogják orvoshoz vinni – morgolódott magában. – Amúgy a nő oda sem figyelt, mikor szóltam neki, hogy sánta és vak. Na és ha senki nem veszi magához, akkor egy ketrecben fog felnőni? 

Varjú urat mérhetetlenül zavarta, hogy ennyire megbolygatta a lelki békéjét egy ilyen kis vakarcs, de ezt inkább azzal magyarázta végül, hogy valójában a vörös hajú nő idegesítette fel. Ahogy először szinte rátámadt, amiért le akar adni egy gazdátlan állatot, majd a közönyös viselkedése… és tessék, most dolgozni sem tud rendesen, mert ez a hárpia tönkretette a reggelét!

Mire lejárt a munkaideje, el is határozta, hogy visszamegy a Segítő Mancsokhoz és jól megmondja a magáét. 

Az irodába lépve azonban egy alacsony, mosolygós férfi fogadta. 

 – Üdvözlöm! Miben segíthetek? 

Varjú úr hirtelen nem tudta, mit mondjon. A harag, ami egész eddig tüzelte, és a vágy, hogy ezt valakin kitöltse, elpárolgott. Csak némán állt az ajtóban, és képtelen volt felelni. Tényleg, miért is van itt? 

Ekkor a tekintete a kis iroda sarkába tett kartondobozra esett és egyszer csak magától tolultak a szájára a szavak.

 – Ma reggel leadtam itt egy kutyát, akit az utcán találtam. Meggondoltam magam, inkább el akarom vinni.

Egy kis huzavonát és egyezkedést követően (“de a kartondobozt mindenképp megtartjuk, szükségünk lesz még rá a menhelyen”) a szemüveges férfi végül előhozta a kölyköt.

 – Buksinak neveztük el – mondta. 

 – Milyen kreatív – mosolygott negédesen Varjú úr. A kiskutya, meghallva az ismerős hangot, vadul viháncolni kezdett a férfi karjában. Éles, követelőző hangon vakkantgatott és csak akkor hallgatott el, mikor Varjú úr átvette tőle. A bundája még mindig bűzlött a kukában töltött óráktól, de megállás nélkül csóválta a farkát, szinte az egész teste remegett a boldog izgalomtól. 

 – Egyébként azért jöttem vissza érted, mert úgy döntöttem, én magam keresek megfelelő gazdát neked – mondta fennhangon Varjú úr a vakarcsnak, miközben kisétált vele a menhely kapuján. – Olyan kis szerencsétlen vagy, hogy egyedül teljesen el lennél veszve ebben a világban. Most meg minek örülsz ennyire? – kérdezte értetlenül, mikor érezte, hogy a kölyök megállás nélkül csóválja a farkát, ahogy őt hallgatja.

A kiskutya válasz helyett inkább rágcsálni kezdte a zakója ujját. 

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: